Kiwi és Cear - "nem tudod, míg nem próbálod"

by **Cearso** Vas. Júl. 02 2017, 13:44

Néha elgondolkozom, hogyan jutottam el idáig. Számtalan küldetés, küzdelem, vereség után még mindig itt vagyok. Vajon mit csináltam másképp, mint oly sokan körülöttem, akiknek kihívás volt ez a világ? Nem adtam fel. Viszont rengetegszer oly közel voltam hozzá. Már nem egyszer éreztem, hogy ez a világ nem kedvel engem, és el akar üldöznia. És most is csak azért nem őrjített még meg Jun, vagy Shu eltűnése, mert van még itt valaki. Valaki, aki felé fogalmam sincs hogyan érzek...

Fogalmam sincs, hogy kezdjek neki. Nem tudom letagadni, amit akkor mondtam neki, viszont a céh miatt már igazán kerülni sem tudom a társaságát. Jobb lenne, ha kerek perec egyszerűen elmondanék neki mindent. Vagyis mindent, ami rá tartozik.
Mégis nehéz rászánnom magam az első lépésre. Többször nekikezdtem, hogy írjak neki, és többször meg is álltam az első lendület után. Vívódok magammal. Még én sem tudom pontosan mit érzek, akkor mért akarnám rázúdítani az egészet arra a lányra?
"csak akkor tudom meg, ha próbálkozok"
Mennyi igazság van ebben a pár szóban. A legrosszabb esetben nem viszonozza az érzéseimet, vagy a végén kiderül, hogy nem passzolunk egymáshoz. Ez új lendületet ad a dologhoz. Végül a következő üzenetet küldöm el Kiwinek:

Kód:: Hali. Szeretnék veled négyszemközt beszélgetni. A céhház előtt várlak. Cear.

A céhház előtt vártam, de nem voltam egyedül. Mivel a ház közvetlen szomszédságban áll a szafarival nem volt nehéz Árnyékot is elhoznom magammal. Megértettem a farkassal, hogy egy baráttal fogok találkozni, és maradjon mellettem, amíg el nem küldöm magam mellöl.
Várok a lányra, és azon gondolkozok, mit is mondjak neki.

by **Kiwi** Vas. Júl. 02 2017, 15:54

A reggelt már rég elhagytuk, viszont delet még nem ütött az óra, a mai napra is voltak terveim, sok tervem volt az elkövetkezendő időszakra, és fogalmam sem volt miként fogom tudni őket megvalósítani.

A szobámban a ruhákat pakolgattam, szelektáltam, amikor egy meglepő üzenet érkezett. Vagyis a feladótól pár napja meglepődtem volna, de a céhes megbeszélés után nem, de a tartalmától annál inkább. Érezhetően bizalmasnak tűnt, bevillant, hogy talán megtudott valamit Shukakuékról, amit nem akar a többieknek elmondani, de el is vetettem... Nem akartam sem beleélni sem pedig elbizonytalanítani saját magamat. De érezhetően fontos és sürgős volt, valamint már itt van a céhház előtt. Áldottam magam, hogy nem mentem ma piacra, így amint megkaptam, írtam is a választ, amit nem cicóztam túl.

Kód:: Rendben, pár pillanat és lent vagyok.

Rövid és tömör, nem akartam húzni a szavakat, bár elég hivatalosnak tűnhetett így, de mivel sürgetést éreztem, így ezen nem is gondolkodtam. Hagytam a fenébe a ruhákat, magamra kaptam egy tűrhető felsőt, felkaptam a táskám és kettesével szedtem a lépcsőfokokat. Az utolsó párnál lassítottam, hogy ne teljesen kifulladva érjek oda, de érezhetően siettem azért. Kiléptem az ajtón, majd mivel azt mondta a céhház előtt, így gondolom már láthattam is. Odaléptem hozzá, képtelen voltam leplezni az aggódásomat, hisz legutóbb is... hasonló volt a helyzet. Pár pillanatig nem jött szó a számra, még köszönni is nehezemre eset, végül sikerült észhez térne.
- Szia, figyelek. - Szólaltam meg végül, az arcát fürkészve, gyanakvással, aggódással, némi türelmetlenséggel. Kicsit kapkodtam a levegőt, de igyekeztem szabályozni amennyire csak tehettem.

by **Cearso** Vas. Júl. 02 2017, 18:05

Nem kellett sokat várnom a válaszra, és ami azt illeti a lányra sem. Szinte rohant már, annyira sietett. Árnyékot külön le kellett csitítanom, hogy ne fusson el Kiwi érkezésekor, olyan lendülettel jött a lány. Én is majdnem megijedtem. Főleg mert elsőre nem is ismertem fel, de semmi kétség, hogy róla van szó.
Figyelem az arcát, mielőtt megszólalna. Ami azt illeti tényleg nem biztató a helyzet, mert múltkor is hasonlóak voltak a körülmények.
-Szervusz... Én szeretnék elnézést kérni a múltkori viselkedésemért. Tudod a pataknál...
Kezdek neki, mikor biztosít arról, hogy figyel arra, amit mondok.
-Nagyon csúnya dolgokat vágtam a fejedhez. Egyáltalán nem érdemeltél meg ilyen bánásmódot.
Nem kértem még bocsánatot senkitől se még, az esetek többségében ugyanis nem kerültem senkivel se olyan viszonyba, hogy erre rákényszerültem volna. Általában azok az emberek, akiket megpróbálok elmarni magam mellöl, soha többé az életben nem akarnak szóba állni velem, és én se akartam többé felvenni velük a kapcsolatot. Vagy ha véletlenül összefutottunk volna egyszerűen áttekintettünk a másikon. Jól meg is voltam ezzel egészen idáig.
Ezt az egy, patakos esetet kivéve egyiket se bántam meg. És ezt se azért, mert a közös céh miatt rákényszerülök, hogy nap, mint nap találkozzak a lánnyal.
És hiába fogalmaztam meg magamban már többször is, hogy mit fogok mondani, miután letudtam a bocsánatkérést, nem tudtam kimondani. Néhány másodpercig csak tétlenül álltam, és próbáltam összeszedni a bátorságom, de nem ment. Egy kicsit talán még zavarban is vagyok, hisz ilyet még nem csináltam.
-Nem szeretnél sétálni egyet?
Kérdezem meg végül, mikor már nem tudok mit mondani.

by **Kiwi** Vas. Júl. 02 2017, 20:02

Akkora hévvel értem le a lépcsőkről, hogy amint megláttam Cear, egyszerűen fel sem tűnt, mellette a farkas. Utólag vettem csak észre amikor beszélni kezdett. Meg is lepődtem amikor megláttam, de nem vágtam a szavába. Hazudnék ha azt mondanám, nem tudom... miről beszél, vagy... hogy nem esett rosszul... Láttam, hogy tényleg sajnálja, nem akartam, hogy bármi tüske is maradjon köztünk, én nem hoztam volna fel, de ő bocsánatot kért.
- Én is túlreagáltam. Szóval egy bocsánattal én is tartozok. - Mosolyogtam rá biztatóan, bár az a kellemetlen érzés még nem múlt el, de legalább bocsánatot kért, innentől én jöttem. Tudtam magamról, hogy nehezen bocsájtok meg, és hogy haragtartó vagyok, valamint... ha nálam a bizalom csorbát üt, utána... csak eljátszani tudom azt. Most is ez volt, az a fájó érzés nem tűnt el egy sajnálómtól, de többet ő nem is tehetett. A dolgok neheze rajtam múlott, és kezdtem azzal, hogy megpróbálom ténylegesen elfelejteni neki... Éreztem rajta, hogy valami nyomasztja, így... tudtam, hogy nem csak ennyit akart.
- De. persze. menjünk. - Mosolyogtam rá biztatóan, majd egy hamar le is került az arcomról a mosoly. Zavarban voltam és féltem. Előre aggódtam, holott még nem is történt semmi. Témát kerestem, hogy beszélgetni tudjunk, vagy... valahonnan elinduljunk.
- Kasztot váltottál, vagy megszelídítetted? - Kérdeztem a fiúra, közös téma az állatok, hisz szeretem őket, legszívesebben megsimogatnám, de félek tőle. Mivel feszült vagyok, megérezné rajtam és nem szeretném, hogy rám támadjon, így inkább nem kérdezem meg. A fiú tempóját és irányát követtem. Fogalmam sem volt merre és hova akar menni. Picit attól is tartottam, hogy ismét csúfos játékot akar velem űzni, így résen voltam, de igyekeztem helyén tartani a paranoiámat.

by **Cearso** Vas. Júl. 02 2017, 21:47

Mondhatnám, hogy nem az ő hibája, és én nem haragudtam meg soha rá, de ami történt, az megtörtént.
Én igazából saját magamra haragszom, amiért olyan szörnyen viselkedtem ezzel a lánnyal, és most itt vagyok teljesen védtelenül. Mármint Árnyék itt van mellettem, de ő csak a fizikai veszélyek elkerülésére elég maximum. Az érzéseimet nem tudom megvédeni vele akármennyire is szeretném.
A mosolyába mintha valami fájdalom is került volna, viszont azok után, ami a múltkor történt, nem is csoda.
Nem megyek gyorsan, lassan sétálok. Határozott irány sincs, amit előre meghatároztam volna, nem tervezek semmi olyasmit, amivel szándékosan megbántanám a lányt. Csak elindulok sétálni a céhház körül. Keresni akartam valamilyen témát, de akármennyire is próbálkoztam, hirtelen nem jutott eszembe semmi, és még mindig csak szorongtam. Szerencsémre Kiwi átlát a dolgon, vagy csak őt is zavarja a csend, és elhozakodik egy témával.
-Honnan gondolod, hogy nem alapból idomár voltam, csak nem magam mellett tartottam a farkast? Még soha nem harcoltam veled, vagy előtted.
Az egyetlen alkalom, mikor Kiwi is ott volt, az még abban a küldetésben volt, de akkor nem az itteni fegyvereinket használtuk, szóval abból se tudhatott következtetni a kasztomra. Mivel egyik kasztnak sincs semmi külön ismertetőjele a fegyverén kívül, az sem nagyon lehetséges, hogy valamelyik felszerelésem árult volna el.
-Amúgy szelídített. Már amennyiben egy farkas szelíd tud lenni. Ha zavar, elküldhetem néhány percre. Úgyis van valami, amit négyszemközt szeretnék elmondani. Nem mintha bármit is titkolnék Árnyék elől.
Ez az utolsó emlékem Shuról, tehát nem akarom, hogy bármi baja essen, viszont Árnyék is tud vigyázni magára, h arról lenne szó.

by **Kiwi** Szer. Júl. 05 2017, 07:56

Követem a lassú, kissé határozatlan lépteit, egy idő után el kezdtem érezni, hogy nincs ulticélja. Kérdések kavarogtak bennem, aggódtam. Tudtam a fiúról, hogy érzékeny lelkületű és most sem tűnt túl jó állapotban. Meg akartam kérdezni tőle, hogy mi a baj, de jobbnak éreztem, ha inkább megvárom, maga kezdjen neki. Így egy ideig csendben haladtunk egymás mellett. Picit aggódtam, mit szeretne, azt hiszem ilyennek még nem is láttam, így bekapcsolt a "óvatos" funkció. Persze, kötözködni most is tud. A kasztját tényleg nem mutatta meg, de mintha egyszer nyilat láttam volna nála, talán pont a tópartos dolognál... De nem kizárt, hogy keverem Eldire-vel, bár nem. Ő kardot használt. Mindenesetre, megfogott.
- Onnan, hogy valószínű máskor is láttam volna nálad, és fejlettnek tűnik, nem kölyök. - Adtam meg a választ, az alapomra. Végül elmondta, hogy szelídített.
- Dehogy, engem nem zavar... vagyis, hát... te tudod. - Kezdtem bele először határozottan, majd ahogy arra tért rá, hogy négyszemközt akar beszélgetni, akkor rábíztam a döntést. Ki tudom zárni az állatot szerintem a gondolataimból, hogy rá figyeljek, főleg, hogy még megsimogatni sem nagyon merem. Mikor lettem én ennyire... nyuszi?... Mindegy, volt valami feszültség a levegőben, amit nem tudtam hová tenni, és a bizonytalanság csak még inkább erősítette ezt az érzést, és egyszerre féltem attól, hogy bele kezdjen, de már vártam is, hátha csak én kombinálom túl. Még olyanok is megfordultak a fejembe, hogy butaságra készül, vagy Shuék után akar menni... szóval.... ilyesmik és hasonlók. Ahogy haladtunk, bent az erdőbe, tőlünk jobbra még egy kisebb tisztás rész, de a fasoroktól kissé lentebb haladtunk, egy kitaposott úton. Bal oldalt egy kidőlt fa feküdt, akár egy méteres is lehetett az átmérője, szóval nem is kicsi darab. Oda húzódtam le, leültem, majd a fiú szemébe néztem.
- Figyelek. - Figyeltem rá, minden rezzenésére, úgy éreztem segítséget fog kérni, én pedig azon leszek, hogy helytálljak ennek a kérésének, azt hiszem. De elég a spekulációkból, az én fantáziám úgy is színesebb mint bármelyik valóság, jobb ha belekezdünk. Feszengve vártam, mit szeretne.

by **Cearso** Csüt. Júl. 06 2017, 06:12

Nem volt úticélom, csak sétáltam, mert nem volt jobb ötletem, másrészt azt se akartam, hogy bárki, aki éppen ekkor hagyja el a céhházat, vagy most jön a céhházhoz, fül- vagy szemtanúja legyen a következő beszélgetésnek.
Nem, nem annak, amelyik a farkas körül forog, bár a kijelentésében volt egy kevés logika, de nem tudom honnan vette, hogy a kasztom megváltozásakor hamarabb lesz kifejlett példány, mint azé, kinek a kezdetektől fogva ott van mellette a segítő társa. De ezt már nem említem, nem ér annyit, hogy emiatt magamra haragítsam a lányt.
-Ha nem zavar, én szeretném, ha maradna.
Ez is egy kis bátorságot ad nekem remélem, mikor a beszélgetésre kerül a sor. Meg aztán nem mintha olyan egyszerű lenne kihozni Árnyékból, hogy mit is csináltunk mi kettesben...

Egy kevés idő után Kiwi úgy döntött, hogy már eleget várt, és ami azt illeti igaza is van. Ezen a helyen nem sokan tudnának kihallgatni, és ha valaki mégis megpróbálja, az észlelésemmel nagy eséllyel amúgy is észrevenném.
-Nem tudom, hogyan is kezdjem.
Elhallgatok.
-Kiwi...
kezdek neki bátortalanul.
-Én..
Elkezd remegni a hangom, mikor a kritikus szóhoz érek:
-Kedvellek.
Kimondtam, persze nem azt mondtam, hogy szeretem, mert azt még én is erős túlzásnak érezném, de a nehezén már túl vagyok, mármint, ami a beszédet illeti, a lány válasza még mindig több esélyes, főleg azok után, ami eddig történt kettőnk közt. Miután ezek után elszállt a kezdeti szorongásom, megismétlem, most úgy is, hogy megértse, amit mondok:
-Kedvellek, és szeretnélek jobban megismerni. Jobban, mint amennyire egy barátját ismeri az ember.

by **Kiwi** Vas. Júl. 09 2017, 22:46

Követtem, éreztem rajta a hezitálást és valamit, amit nem tudtam hova tenni, így máris számtalan elképzelhető variációt állítottam fel, és bár már megtanulhattam volna, hogy nem lesz közte az igazság, mégis aggodalommal töltöttek el a rémképek. Végül, én kértem meg, hogy árulja el mit szeretne, mi aggasztja. Furcsa szimbiózis volt ez, hisz ha ránézel valakire tudod, hogy nagy valószínűséggel hatással lesz rád, kérjen meg akár, hogy elkísérd valahova, akár valami olyat osszon meg, amit másokkal még, vagy egyáltalán nem szeretne. Furcsa ez... mert ilyenkor nem is érte aggódsz, hanem magadért, hogy felérj a feladathoz... Úgy éreztem sóhajtanom kell, de elnyomtam, nem akartam, hogy érezze rajtam a nyomást, amit főleg magamnak generáltam. Majd amikor végre kibökte, először fel sem fogtam a tartalmát, hisz egy lényegi szót leárnyékolt az agyam. "Jobban" mint egy barátot. Már épp úgy reagáltam le, hogy persze hisz barátok vagyunk, ezzel egy tök okés dolog, úgy éreztem teljesen értelmetlen volt a felhajtás amit csapott. majd az agy furcsa természetében beadta a hiányzó darabot.

Egyszerűen egy dolgot tudtam csak mondani.
- Huhaa - Hirtelen ért, és még fel sem sikerült dolgoznom a hallottakat, de végig gondolva is szokatlannak tűnt a felállás. Nem is ismer, kétszer találkoztunk külön, és két közös küldetésünk volt. Innentől... nem értettem. Majd ismét helyre kellett tegyem magam, hisz nem a kezem kérte meg, most épp a másik irányba szaladt el velem a ló. Mire sikerült, a kezdeti zavarból kikecmeregnem és felfognom a teljes hallottakat, eltelt pár másodperc. Azt is éreztem, hogy erre valamiféle választ kell adjak, viszont borzasztó nyomás nehezedett rám.
Az, hogy ha most elutasítom, egy olyan állapotban amikor tudom, hogy nincs jól... ilyet nem tehetek, szinte kizárt opcióvá vállt, hisz nem kockáztathatom meg, hogy hülyeséget csináljon... Bár, ahogy kattogtak a fogaskerekek, most jóval gyorsabban mint szoktak, bevillant az a gondolat is, hogy csupán egy "hiánypótló" opció vagyok az életébe. Hisz szerelmesnek nem szerelmes, nem is ismer... nem is tudná mibe. Csupán egy kapaszkodónak szán a saját életében, ahogy ezt az is bizonyítja, hogy a farkasra is szüksége volt, hogy ne érezze magát védtelenül. A dolgokban az a vicces, hogy csak utólag gondoltam bele abba, hogy én mit érezhetek iránta. Az első volt az esetleges krízis lehetőségek, amiket el kell hogy kerüljek, de azzal nem számoltam, és nem is tudnám megmondani... hogy mit érzek. Nem vagyok szerelmes, ezt tudom, másba se... Soha nem is voltam, és el is ástam ezt a lehetőséget már, hisz idebent nincsenek hormonok... De attól még tetszhet egy kép, egy elképzelt ideál, de nekem olyanom sincs. Esély volna arra a kitörésre, hogy nőnek érezhessem magam valaki mellett, ha összejövünk. De ez... olyan kétségbeesett gondolat.
- Meg akarsz ismerni... - Nyugtáztam le, mert feszélyezve voltam, hogy mondjak valamit, de... ez még közel sem válasz volt. Céhen belül mindig is kerültem az efféle közelebbi kapcsolatokat, még gondolati szinten is. Addig eljátszadoztam ezzel, ameddig nem volt tag, de most... ez nem csak rólunk szól. Azzal is számolnunk kell, ha egy esetleges szakítást, vagy elutasítást egyik-másik fél nem tud a helyén kezelni és őrültséget csinál. Féltettem őt, rettegtem hogy ez megtörténhet, hisz férfit az öcséimen kívül őt láttam csak sírni. Hazugságon is megfordult a fejem, amivel eldobathatnám az egész felállást. Azt, hogy odakint várnak rám, vagy... hogy a lányokat szeretem és ezzel nem is állnék messze, hisz azt tudom... hogy identitás zavaros vagyok, de idebent elég sokan... még be is illek a képbe. De mégsem voltam erre képes. Hazudtam már neki, de most egyszerűen hiába tűnt a legegyszerűbb lehetőségének, mégsem tudtam megtenni. A céhért is aggódtam, magamért is... hisz tudom, éretlen vagyok ilyen téren és pont ezért tiltok meg magamnak dolgokat, hogy ne hibázhassak. Szóra nyitottam a számat,
- Ez picit hirtelen ért. - Aggódtam mit ért ezalatt, hogy már most rögtön kezdjünk el úgy viselkedni mint aki szerelmes? Nem menne... most ebben a pillanatban képtelen lennék például megcsókolni. Fenyegetettséget érzek felőle és kényszert, amiről fejben tudtam hogy nem ő az alanya, de mégis... tőle féltem. Rettegtem visszautasítani, így meghunyászkodtam és gyáván elfogadtam a gondolatot. Nem akarom, hogy több rossz dolog történjen a céhel, vele... velük, velünk... Talán több érv is szólt az esély adás mellett, mint ellene. Mégsem éreztem teljesnek a dolgot. Nem éreztem magunkban annyit, hogy ha esetleg mégis megkedvelném, utána szembe tudnék vele nap mint nap nézni... Talán jobb is lesz, ha nem kedvelem meg ennél jobban, de leszek egy ideig a támasza, és reménykedek és kitartok, hogy talál magának valakit aki képes szeretni, úgy igazán és teljesen...
- Rendben. - Szólaltam meg végül, csendesen de érhető hangon, egy kissé zavart mosollyal az arcomon. A pillantást kerestem.

by **Cearso** Hétf. Júl. 10 2017, 17:23

Elsőre talán fel sem fogja, ponosan mit is jelent amit mondok neki. Kellett neki néhány másodperc, mire összetette, én pontosan mire gondolok. Nem csinálok belőle komoly dolgot, mért is tenném? Elég volt az a felhajtás, amit a kérdés feltevése előtt produkáltam. Hisz onnantól hogy elhangzott a kérdés, ami a mi esetükben valójában egy kijelentés volt, egészen addig, hogy elhangzik a válasz, én nem tudom, és nem is akarom befolyásolni az eredményt. Azt is eldöntöttem, hogy tiszteletben tarton a döntését, és azon nem próbálok meg majd nyomással változtatni.
Így csak annyit tettem, hogy megálltam a lány előtt és türelmesen várok arra, hogy végig gondolja a dolgokat.
Mennyivel másabb ez így, mint akkor a templomban, Asuval... Nem azt mondom, hogy jobb, vagy rosszabb, egyszerűen csak más. Sokkal... sokkal feszültebb a várakozás miatt, és mégis, sokkal nyugodtabb, talán az erdő teszi, nem tudom...
Nyugodtnak próbálom magamat mutatni, miközben azt figyelem, ahogy gondolkozik. Félek, rettegek a reakciójától, közben azt kívánom bárcsak hallanám a gondolatait. Az a néhány szó, amit gondolkodás közben mond, nem voltak nyugtatóak. Természetesen idegességet keltőek sem. Csupán tények voltak. Úgy éreztem, hogy direkt húzza minden másodperccel a türelmemet, és arra kíváncsi, hogy mennyi idő után adom fel a dolgot, ha nem kapok lényegre törő választ. Itt lehetnénk egy darabig. Persze szerintem kettönk közül én játszanék be hamarabb egy ilyen műmimelődést, de már semmire se merek gondolni. Lassan ott tartok, hogy azon gondolkozik, hogyan koppintson le, anélkül, hogy megsértene. Mikor egy válasz hangja el az ajkait, bólintok egyet, hogy hallottam, majd gondolkodás nélkül elfordulok, és indultam volna vissza, mikor megtorpanok.
Várjunk csak...
Most rajtam volt a sor megdöbbenés szempontjából. Visszafordulok a lány felé, és csodálkozva nézek rá.
- Ez nem elutasítás volt.
Szinte mindenre számítottam, de arra nem, hogy ilyen egyszerűen, kérdések, feltételek nélkül, elfogadja az érdeklödésemet.
- Az utolsó találkozásunkkor történtek után nem gondoltam volna, hogy ilyen elfogadó leszel.
Magyarázom, mért is vártam elutasítást. Hisz amit ott mondtam, és tettem, az már nem nagyon tartozott az elfogadható cselekvés kategóriájába.
Leülök a lány mellé, úgy hogy maradjon köztünk még hely. Közben próbálom fenntartani a szemkontaktust, ameddig túl soknak nem érzem, és nem pillantok egy másik pontra. Szívesen ülnék közelebb, de nem akarom a lányra eröltetni a jelenlétem. Valahol mélyen, úgy érzem, hogy ezt a kapcsolatot nem akarom elkapkodni...
Tényleg adagolhattam volna az információt sokkal finomabban is, de már egy ideje várok, hogy megoszthassam vele az érzéseimet, és féltem, hogy máskor, máshol fog kitörni belőlem a vészjosló kijelentés, és olyanok is fül- és szemtanúi lettek volna, akikről nem, vagy még nem akartam, hogy tudjanak róla.
Addig semmiképp sem, amíg Kiwi nem válaszol. Most ezen túl vagyok, de nem tudom... Egyelőre kettőnkre tartozik a dolog. Na meg Árnyékra, akit most elküldök pár percre. Nem hiszem, hogy bármi is történne, de legalább ezt a kis időt szeretném ha kettesben tudnánk tölteni.
Egy bátorító mosollyal viszonzom a mosolyát, majd egy kis habozás után, leteszem a kezemet kettőnk közé a farönkre.

by **Kiwi** Csüt. Júl. 13 2017, 20:48

Lehet úgy érzi, de egyáltalán nem szándékosan húztam az időt. Rendeznem kellett magamban azt az érzelmi hullámot amit okozott nekem, amit magamnak okoztam. Rettegtem bevállalni, hogy miattam legyen valami rossz dolog, attól is féltem, hogy pont ezért, pont én leszek majd a rossz dolog. Nem éreztem, hogy volna jó döntés és fogalmam sem volt, miként kellett volna éreznem, hisz annyi minden kavargott bennem. Jó is, rossz is... és inkább a második, mivel alapvetően előre vetítem a rosszat, így máris a szakítás okozta, problémákra terelődött a figyelmem és a jelent teljesen háttérbe szorítottam. Az esetleges vitákon járt az eszem, hogy miként tudjuk majd megoldani, és hogy intézhetjük el úgy, hogy a céh... ne szenvedje meg. Magunkon gondolkodtam és egy pillanat alatt elborítottak a rémképek, és észnél kellett legyek, ahhoz... hogy ne látszódjon rajtam túlzottan. Izgultam, féltem, örültem, szenvedtem, vágytam, tomboltam, tompultam... és mindezt egyszerre. Olyan sokszor kívánom, hogy bár ne lennének érzelmeim, vagy csak fele, negyede ennyi amennyi van, mert nehéz őket elviselni. A bőröm alá bújnak, bizsergetnek, mozgatnak... kínoznak, és ilyenkor felejtem el, hogy ha képes vagyok elengedni magam, az öröm is épp ennyire tud átjárni. Impulzív vagyok és emellett az impulzus kezelési problémáim is vannak. De már hallgatok, ha ilyen van, képes vagyok mélyen elnyomni és húzni az időt, csak még egy kicsit... csak még egy kicsit, remélve, hogy csillapodik, de addig... nem szabad megszólaljak, és sokat segít ha a másik is csendben marad. Haragszom rá, dühös vagyok magamra, képtelen helyzetbe kerültem. Az elveim romokban, az elképzeléseim szintén... De az, hogy belementem, nem azt jelenti... hogy tényleg akarom, legalább egy picit? Lehetőségeket keresek a dologban, próbálom pozitív irányba terelni a gondolataim... Ironikus, hogy amikor érzelmileg túlcsordulok... már-már olyannyira, hogy a testem is fáj tőle, valahogy megszűnik az egész. Minden gondolat, haj, háttérzaj ami tombol, üvölt a fejemben, ami megmondja... miként cselekedjek, és mire figyeljek... Ami összezavar és amit gyűlölök... egy csapásra, gyáván magamra hagy és nem marad más, csak a síri csend és az üresség. Ilyenkor elgondolkodok, vajon tényleg léteztek-e, vagy csak képzeltem őket. A hangokat, a kételyeket... a problémákat. Valamint... nincs is annál, az "üres báb" szerű érzésnél. Olyan... mintha nem is léteznék. Mintha illúziója volnék csupán önmagamnak, és bármivel! Bármivel feltöröm azt az űrt, az a hiányt, azt a rémes érzést. Ilyenkor szoktam ostobaságokat csinálni. Ilyenkor tűnök el éjszakákra, ilyenkor mondom azt magamnak, hogy "élek egy kicsit, megtanulok lazítani, kiengedni..." De... mindez csupán hazugság... önmagamnak. Már... megfigyeltem, hogy amikor mindez bekövetkezik, mindig fura fazonokkal kerülök össze. Katja... az a hosszú hajú fickó, a másik nő... Talán ilyenkor akaratlanul is bicskanyitogatóbb vagyok, de én ezt nem érzem magamon... Olyan, mintha két én lennénk. Ilyenkor tudom, hogy gond van velem...

Régebben sokat gondolkodtam, hogy ha lenne lelkem, vagy... legalábbis annak fizikai megnyilvánulása akkor, hogy nézne ki... Olyan alakja volna, mint az avokádónak, de egy ökölnyi méretőnek csak és ebből kisebb-nagyobb tüskék állnának ki, de nem szúrnának igazán, csakis a vége picit... És az anyaga? Az valami nehéz fém, hogy ha le is esik valahonnan, ne guruljon tovább és fúródjon biztonságosan a földbe. Szoktak idióta gondolataim lenni. Saját magamat meg úgy képzelem el mindebbe, mintha egy picinyke szobában lennék, ahol a közepén egy kissé kényelmetlen szék volna, és csak annyi helyem... hogy, épp elférjek benne... Körülöttem meg egy tucat tévé és monitor, ahol nézhetem az eseményeket, amik körülöttem zajlanak. Érezném a belőlük áradó hőt. Váltogathatnám a csatornákat, és amikor elfáradok... akkor elhangyásodna a kép, és halk, csitító zúgással altatna el. Nem lenne kényelmetlen sőt, sose szerettem a nagy teret magam körül, így meg pont olyan lenne, mintha még át is ölelne.

Talán lenyugodtam, picit... félre tettem a gondolatok zömét és megszólaltam. Már felállt, hogy lelép... annyit igazán kinézhetne belőlem, hogy ha el is utasítom... akkor azt is megmondom, de képtelen lettem volna rá, válasz nélkül hagyni valakit, viszont a legkegyetlenebb és igazságtalanabb dolog, amit tehet valaki... Hiú reményben úsztatni... Ehhez, nem volt képem. Amikor kijelentette a nyilvánvalót, arra nem tudtam mit mondani. Érezhetően meglepte, én pedig egy halvány mosolyt küldtem felé. Éreztem... nekem is szükségem volna ilyesmire... valami... kis kapaszkodóra, biztatásra...

Leült mellém, majd megjegyzett valamit...
- Igen, ez így tényleg sok volt egyszerre, de... a megbocsájtást, hogy máshogy kezdhetném el, mintsem így? - Kérdeztem vissza, bár az tény, indulattal voltam felé, ami fokozódott, gyűlt... Féltem, de tudtam ez az, ahogy egy normális ember cselekedne, így ezt követtem. Azt is tudtam, hogy mindez... csupán bennem van, így... ehhez, csakis nekem van közöm és nekem van vele feladatom. Valamint... ismerkedünk, ettől még nem a kezem van megkérve... és ebben szerintem hasonlóan gondolkodunk.

Letette a kezét mellém a rönkre. Nyilvánvaló volt mit akar, de én soha nem voltam a romantika embere és ebben, csalódást is fogok neki okozni, attól is félek... Hogy, ha csalódik bennem, ha mégsem felelek meg neki... egyszerűen kirak. Jelen esetben talán így járnék a legjobban, de ha megszeretem... azzal megölne. Stratégiákat szőttem. Figyelni fogom, tudni, érezni fogom... ha, meggyengül vagy megszűnik az érdeklődése... és akkor két dolgot tehetek csak...

Spoiler:

Megejtettem egy szemforgatást, majd megmozdultam én. A kezemet az övére helyeztem, enyhén megszorítottam, hogy az ujjaim átfonják a tenyerét. Fenntartásokkal voltam, kérdésekkel és kételyekkel teli, de az esélyt megkapta és ahhoz tartom magam. Felpattantam, de úgy... hogy a kezét nem engedtem el. Óvatosan bele ültem az ölébe, úgy... hogy szembe legyek vele. A lábaim enyhe terpeszbe, térdeltem a farönkön, miközben elkényelmesedtem a lábain, így a nyakam kerülhetett vele szemmagasságba. Az arcát kerestem, felülről mennyivel másabb volt még az arcának a formája is. Arra vártam, hogy a szemembe nézzen. Nem mosolyogtam, de közönyös sem voltam. Fogalmam sem volt, mit fogok csinálni, csupán engedtem a pillanatnyi hangulatomnak, valamint... mivel tele voltam feszültséggel, az hogy picit mozogtam, az, hogy csináltam valamit, egy picit segített, ha csak pillanatnyilag is. Amint találkozott a szemünk, egy ideig még kivártam. Lassan vált az arcom magabiztosabbá, tudatosabbá, és megjelent az első mosoly is. Fogalmam sem volt, mi váltotta ki belőlem, vagy... hogy tényleg pozitív volt-e, de úgy éreztem tennem kell valamit, de fogalmam sem volt mit... A gondolatok, a vádaskodások még mindig éltek bennem és zsinatoltak a fejemben. Kihúztam magam, felé hajoltam, de nem akartam megcsókolni, bár az arcom közelített az övéhez. Talán érezte már ekkor, hogy a másik kezem is megindult felé, egyenest a mellkasához, és egyszerűen lelöktem. Meglöktem, hogy hátraessen, a fűvel és vadvirágokkal övezett talajra. A farönk nem volt akkora, hogy a lábai ne csússzanak le róla, valamint én magam sem kívántam fent maradni, bár kissé fentebb emelkedtem, hogy tényleg lehuppanjon, de mivel a keze fogott, így várható volt, hogy engem is magával ránt, ha pedig nem... hát, megoldom én. Ha kellően meglepte, akkor most ő ott feküdt alattam, vártam hogy értetlen arcot vágjon, hogy kérdőre vonjon, hogy megkérdezze: "Te hülye vagy?" Vagy hasonló... Feltápászkodtam a két kezemre, de ha sikerült rajta maradtam, és ha megkísérelt leszállítani sem engedtem, de mivel ismét megpróbáltam "becserkészni" a szemeit, így reméltem, időben, kapcsol, hogy még nem végeztem.A vállai felett a fejénél támaszkodhattam meg, az egyik kezemet felemeltem egy pillanatra, hogy a lendület hevében számra tapadt kisebb hajtincseket eltüntessem onnan, és hosszú leomló hajam árnyékában eltűnhessünk. Volt időm megfigyelni az arcát és a rá vetett árnycsíkokat, és fényeket, ahol átszűrődött a fény. De volt hely bőven az arcunk között, húsz-harminc centi is talán. Láthatta, hogy szóra fogom nyitni a számat.
- Ha romantikát vársz tőlem... akkor csalódás lesz a vége. Nem vagyok oda érte, a nyálaskodásért, jobban szeretem a kiszámíthatatlanságot, a spontanitást, a játékosságot. - Segítettem ki, egy kis útmutatóval, várva a reakcióját. Miért tettem ezt? Fogalmam sincs, de tényleg nem volt kedvem perceken keresztül kézen fogva ücsörögni a rönkön, szótlanul és figyelni a madarak csipogását...

by **Cearso** Pént. Júl. 14 2017, 10:08

Felnéztem rá. Nem tudom, hogy mit és miért csinál. Láthatta a zavarodottságot a szememben. Talán még csak nem is érdekelte, és mielőtt hozzászokhattam volna az új pozitúrához, a lökés hirtelen ért. Nem tehettem mást, rántottam őt is magammal.
A földön feküdtem, értetlenül. Ez talán gyorsabb volt, mint amilyen tempót diktáltam volna. Engem viszont még mindig foglyául tartott a gyász, és nem akartam, hogy ennyire túl közel kerüljünk. Még nem.
Ellenkezni akartam, de érthetetlen okból meg sem próbálkoztam vele. Mikor másodszor is találkozott a tekintetünk, megláttam a szemében egy szikrát, és furcsán kezdtem magam érezni. A szívem egyre hevesebben vert, elakadt a lélegzetem, egyszerre féltem a következő húzástól, és vártam a folytatást.
Volt időm jobban szemügyre venni az arca vonásait, ahogy megigazította a haját, a félelmem, ha nem is tűnt el teljesen, tompult egy kicsit, a helyét átvette egy másik érzés. Egy kellemesebb.
Eltarthatott néhány másodpercig, mire teljesen felfogtam a halottakat.
-Ne legyen romantikázás, értem én.
Én romantikus embernek gondolom magam, szóval nem ígérek semmit, de meg tudom érteni. És már azt is értettem, mi indította be nála ezt a furcsa reakciósort, azt hiszem.
Hirtelen megemeltem a felső testemet, már amennyire hagyta, és próbáltam minél gyorsabban zéróra redukálni a távolságot az arcunk közt, miközben folyamatosan tartottam a szemkontaktust. Nem akartam megcsókolni, (igen, természetesen gondoltam arra is, de én még nem érzem, hogy készen állnék rá,) ehelyett inkább a csöpp kis orra végére adok egy leheletfinom puszit. Nem vártam meg a reakcióját, remélhetőleg ő is megdöbben, és ezt a pillanatot kihasználva, megragadom az egyik kezét, és kirántani oldalra az egyensúlyából, ha sikerül, akkor megpróbálok én is átfordulni, hogy most én legyek fölül. Próbáltam gyors, határozott és ezek mellett óvatos is lenni. Arra figyelek, hogy a térdeimmel ne nehezedjek rá a lányra, ezekkel inkább erősen közrefogtam a csípőjét, a két kezét a kezeimmel a feje fölé a földhöz szögeztem, és így próbálok felé magasodni.
Mindenesetre, akár sikerül kizökkentem Kiwit az egyensúlyából, akár nem a kis magánakcióm után ezt üzenem neki egy kis mosollyal fűszerezve:
-Ha a váratlanra vágysz, tőlem azt is megkaphatod.
Ha neki jobban bejön az az énem, aki előbb cselekszik, és csak utána gondolkozik... Nos, ez pont az az énem, amelyik miatt megsértődött rám, az őszinte, szókimondó, és egyben gyerekes, akinek semmit se jelentenek mások érzései, értékrendjei. Aki az igazat mondja még akkor is, mikor más emberek hazudnának, mások vagy a saját érdekükben. Aki beleszól mások életébe, pedig nincs is köze hozzá...
Én el akartam felejteni azt a Ceart, és sokkal visszafogottabbá akartam válni, és mégis úgy néz ki, hogy nem válok meg tőle. Van valaki, akinek pont ő, akinek pont én kellek, és aki felé én is érzek valamit. Hazugságok, szerepek és megjátszás nélkül.

by **Kiwi** Vas. Júl. 16 2017, 21:04

Láttam a zavarodottságot a szemében, kifejezetten élveztem, magam sem értettem miért. Időközben kezdett össze állni a kép a fejemben, még ha az érzelmeim nem is tisztultak le rendesen. Hadi lábon álltam az akaratommal az érzésemmel az elveimmel, és tangót jártam a félelmeimmel. Tudtam, hogy ismét túlgondolok mindent, vagyis reméltem, nem akartam igazán átérezni a dolgok esetleges súlyát, jó lett volna teljesen felelőtlenül és ostobán belemenni mindebbe, de rettegtem a káosztól és attól, hogy túl nagy falat lenne nekem, vagy kettőnknek. Túlvittem a gondolatot egészen a céhre visszavetítve, hisz... ha vita vagy harag lesz a vége, ha csúnyán megjárjuk egymással valószínűleg itt fogom hagyni az egészet, mert képtelen lennék nap mint nap a szemébe nézni... Nem vagyok szerelmes, ezt tudom... De mégsem érzem haszonkapcsolatnak, inkább... várom a csodát, talán majd idővel... megkedvelem, megszeretem és megtanulom milyen érzés tényleg szeretni. Esélyt adtam ezzel magunknak, egy kihívást, ismét kitörtem a komfortzónámból, fogalmazzunk úgy, feszegettem a saját határaim. Ott ültem odabent a fejecskémben, és figyeltem önmagam, a reakcióimat, az érzéseimet. Eluralkodott bennem, az hogy egy csúnya játékba kezdjek. Egy olyanba, hogy vajon meddig bírja ki velem, ha ezt vagy azt teszem? Amolyan támasznak éreztem magam, és abban biztos is voltam, hogy ez így volt, én pedig vállaltam ezt az ostoba és túlbecsült szerepet. Miért gondolom így? Mert ez nem egészséges egyikőnk részére sem. Nem épít... inkább rombol, de talán ha nagyon ügyesen lavírozunk, okos húzásokat követve... talán még jól is elsülhet.

Lelöktem, és hosszú másodpercekig vártam. Miután kiadtam neki az első jó tanácsot, úgy tűnt vette a lapot. Majd a fejével közeledni próbált. Éreztem, hogy nem az ajkaimat akarja, ahhoz túlontúl fent tartotta az arcát, így amikor közelebb ért, csak simán elfordítottam a fejem balra. Kissé felfelé is tartottam, érezhetően nem elrántani akartam, hisz oda tartottam, de csupán az arcomra tudott puszit adni. Kihívó pillantást ejtettem meg felé, még "hümph"-ögtem is egyet, csak, hogy még inkább kételyek közé szorítsam. Majd megtette az egyetlen olyan dolgot, amire számítani lehetett. Nem állta ellen, bár bevallom kissé feszélyezett, ahogy ott tornyosodott felettem.
- Most komolyan, szerinted ez váratlan volt? - Kérdeztem tőle pimaszul, de csillogó szemekkel, amit látványosan megforgattam.

by **Cearso** Hétf. Júl. 17 2017, 17:49

Persze furcsálltam egy kicsit a reakcióját, de ő jobban tudja, mit akar. Nekem meg próbálnom kell megfejteni. Az első tanácsok jól jöttek, de ezek után a reakcióiból kell kiindulnom, hogy mi az, ami tetszik, és mi az, ami nem tetszik neki.
- Nem tetszett? Mit szólsz ehhez?
Lassan végigsimítok a lány alkarjain, majd a felkarján, miközben közelebb hajolok az arcához.
Rengeteg érzést kellene tisztáznom magamban. Először is azt, hogy mit szeretnék Kiwitől... Egyet tudok. Bármi is lesz, nem akarom megbántani. Azzal biztos nem, hogy csak eldobom, mint egy használt ruhadarabot, ha mégsem jönne össze a dolog... Ezt nem tudnám megtenni... Nem is értem mért gondolkozok ezen, hisz ha lehet, szeretném ezt elkerülni. Akkor meg mit akarok... Szerelmet, szeretetet? Talán... Nem, egyáltalán nem, ráztam meg a fejem a gondolataimban. Persze, ez lenne a cél, de nem ez az, amit én akarok... Én boldog akarok lenni... és azt, hogy az én boldogságom ne álljon máséba... Ehhez nincs szükség szerelemre, vagy szeretetre... Persze nem rossz, ha van... és egyszer... egyszer talán, képes leszek újra szeretni. Addig viszont.. marad a szeretet nélküli boldogság, és boldoggá tevés.
Szinte hallom a kérdést: mi a különbség? Hisz, aki szeret, és viszontszeretnek, az is boldog, és próbálja boldoggá tenni a másikat... ne kérdezzetek... nem, nem tudom, mi a különbség. Viszont biztos vagyok benne, hogy van.
És még egy dologban biztos vagyok, nem akarom, hogy az első csókot kényszernek érezze. Persze, ha nem akarná, még ebben a pózban is biztos ellen tudna szegülni, de ha nem csinálná, akkor sem tudnám eldönteni, hogy csak azért, mert nem akart, vagy mert beletörődött a dologba... Persze ez a kétely még később is felmerülhet, és minden egyes alkalommal meg fogom kérdőjelezni magam ezzel kapcsolatban, de most egy erős nemet kap a mozdulat a fejemben. Ehelyett csak a homlokunkat érintem össze. Majd a hóna alatt átkarolom a lányt, és megpróbálok oldalra fordulni vele, miközben a lábaimmal már elengedem. Aztán megpróbálom kihasználni a lendületet, hogy forduljunk még néhányszor, felzavarva egy kicsit az avarban lakó állatokat, próbálok úgy ügyeskedni, hogy a forgás után egyikünk se legyen felül, és oldalt fekvésben egymással szemben feküdjünk a földön. Ezek után természetesen az egyik kezem az oldala alatt ragadt, amivel megtartom a lányt, hogy ne dőljön hanyatt fekvésbe, míg a másik kezemmel arrébb söpröm a szeme elől a haját, ami esetleg odakerült a lendületben, és a lány szemébe nézek. Fogalmam sincs mit akarok, hogy mit reagáljon...

by **Kiwi** Szer. Júl. 19 2017, 09:15

Fogalmam sem volt, mit is akarok. Csupán átadtam magam az "ösztön"énnek, aki vezetett jómagam picit visszavonultam, talán kezdtem felfogni mi is történt és elfogadni, hogy nincs akkora vész, mint ahogy először bepánikoltam. Kezdve ott, hogy valahogy... nehezemre esett ténylegesen komolyan venni a fiú szándékát. Lehet csak próbára tesz, mennyire volnék könnyű vérű?... Nem, ahhoz túl gyámoltalan, minden mozzanatában, gesztusában. Kicsit felé akartam kerekedni, és ezért is cselekedtem úgy, ahogy. Fogalmam sem volt mit vár tőlem, de az az érzésem ő sem tudja, mint ahogy azzal sincs talán igazán tisztában, hogy mit szeretne, saját magától is. Bizonytalan volt akár csak én, bár míg én kívülre igyekeztem mást mutatni, tapogatóztam, kísérletezgettem, addig ő csupán felvette a fonalat, de nem tudott megérinteni, egyik húzása sem. Gyermeteg próbálkozások voltak, bátortalanok és butácskák, fogalmam sem volt, ezek után merre haladjak vele tovább. Elkapkodni ugyan nem akartam semmit, a csók sem hiányzott, de mégsem éreztem semmiféle szikrát tőle, az az érzésem támadt, hogy csupán menekül valami elől, és engem talált meg. Megfejteni, hogy mi elől, egészen eddig nem volt a feladatom, de most már én is belecsöppentem, vállaltam. Érdekelt. Tudni akartam, mi mozgatja és motiválja, mitől fél és miért pont én. Egyszerűnek tűnő kérdések, ami valószínű egyszerű választ is fognak kapni. Úgy érzem, Cear most pont azt csinálja, amilyen butaságot egyszer én. Kiss nyomás, de önön ráhatásból engedtem egy srácnak, aki már udvarolt nekem egy ideje, de semmit nem éreztem iránta. Nem tudott megfogni, és képtelen voltam végül vele élvezni bármit is... Nem akarom, hogy irántam is így érezzen majd, de szem előtt kellett tartanom, hogy ő nem én, valamint... hogy egyáltalán nem ismerem. Talán én is csöbörből vödörbe kerültem, nem akarok egy semmilyen, boldogtalan kapcsolatot, de a magánytól is irtózok... De elképzelni sem tudom, miként tudna ő boldoggá tenni, mint ahogy én sem, hogy mi szükséges ahhoz, hogy ténylegesen jól érezzem magam a bőrömben. Elkezdte simogatni az alkarom, és egyre inkább éreztem azt, hogy még nőhöz sem ért soha. Nem volna baj, hisz valahol mindig el kell kezdeni, de... ez így nekem sem tudott megfelelő önbizalmat adni. Kevésnek és veszélyesnek éreztem magam ahhoz, hogy bárkit is én vezessek bele a szerelem rejtelmeibe. Az a típus voltam, aki "szerette" ha kussra intik, de szeretett ellenkezni is, de az ő esetében ez eddig szintén elképzelhetetlen volt. Hogy ellenkeznék olyannal, aki valószínűleg még hagyná is magát? Láttam benne lehetőséget és fantáziát, de féltem, hogy a játszmáim bántanák, annál viszont értékesebb embernek tartom. Valahogy, kezdett kiéleződni bennem egy erősebb válaszfal, de képtelen voltam eldönteni, hogy a gyávaságom emelte, vagy valós racionális érzelem, így ameddig ez nem tisztázódik, megpróbálom ignorálni azt. Ahogy a viselkedése gyerekes volt, bár nem akartam bátorságát szegni, mégis közölnöm kellett, hogy mi a helyzet, bár ha biztatnám, talán merészebb volna, de egyszerűen nem tudom neki, azt hazudni, hogy bejövős a dolog. Kidugtam a nyelvem, és mint a kisgyerekek fújni kezdtem kifelé a levegőt, roppant gyerekesen kifejezve a nem tetszésemet. Kezdett kiéleződni bennem, hogy megpróbáltam éket vágni kettőnk közé, hisz intelligensebb lett volna szavakkal elmondani, de egyszerűen nem akartam. Azt az érzést akartam benne kelteni, amit kivált belőlem. Furcsa, feszengő, szorongó érzés némi arroganciával. Ekkor újra próbálkozott és meg kellett értenem, hogy aki a romantika híve, az nem fog tudni karikacsapásra kinőni belőle, nem is várhatom. Ha akarom őt, az én feladatom ezzel együtt elfogadni, még ha irtózok is tőle. Számomra a romantika... túl intim, túl közeli valamint, nekem nem megy. Én inkább bolondozok el ilyen helyzeteket és nyírom ki az érzést egy könnyed mozdulattal, mintsem kövessem.

Vele együtt forogtam, rá is segítettem, amiről egy rajzfilm jutott az eszembe, bevillantak a képsorok és ismételten csak felébresztette bennem az előző érzést. Fogalmam sem volt, mit is kezdjek vele... magammal. Nem voltam elég érett egy ilyen feladathoz, lehetőséghez. Amikor megálltunk, oldalt feküdtünk, egy pillanatig tűrtem, majd végül megfordultam, a hasára tettem a fejemet, és a hátamon feküdve, a kezeimet a saját hasamon kulcsoltam össze. Az egyik lábamat könnyedén felhúztam, a másik egyenesen volt elterülve. Tudatosult bennem, hogy tőle lenne a legkevesebb félnivalóm. Ha a biztonságra játszok, akár a legjobb választás is lehetne jelenleg. De így eldönteni valamit?... Annyira semmilyen érzés, mint ruhát próbálni. Csak épp a ruhának nem fáj, ha visszateszed a polcra. Felé fordítottam az arcom, a szemeimmel a vonásait kerestem és most örültem volna egy gondolatolvasó képességnek... Tudni mi jár a fejében, átérezni az aktuális érzéseit, szándékait... Ezt akartam kifürkészni. Játszani akartam vele, ha sejtésem igaz... könnyedén zavarba hozhatnám, esetleg... egy pillanat alatt elvehetném a kedvét magamtól. Kérdéseim voltak, nem egy hanem legalább egy tucat... Amit képtelen voltam normálisan megfogalmazni... De számtalan észrevételem volt, és nem akartam azt sem, hogy hibát kövessen el, vagyis... inkább, hogy utólag úgy gondoljon rám, mint egy rossz döntésre, egy gyenge pillanatában. Kezdtek letisztulni az érzéseim, kellett hozzá ez a pár perc, szinte némaság... Elfordultam a hasán, félig oldalra az arca felé. Így kényelmesebb volt, és jobban is láthattam őt.
- Gyanús vagy te nekem. - Kezdtem bele...
- Alig ismerjük egymást, nem sokszor kerestél, és az utóbbi időben én sem, majd miután a céh is kilábalt a válságból... megkeresel, bocsánatot kérsz, amit akár hetekkel ezelőtt is megtehettél volna, elfogadom a bocsánatodat, majd előállsz azzal, hogy szeretnél jobban megismerni mint barátot. - Vázoltam fel a tényeket.
- Mi történt? - Kezdtem a dolgok, legegyszerűbb oldalával.

by **Cearso** Szer. Júl. 19 2017, 15:17

A reakciója egyértelmű, és félreérthetetlen volt. Még csak nem is vettem rossz néven. A nyelve kiöltése őszinte mosolyt csalt az arcomra. Ez az aprócska mozdulat tőle elég volt, hogy világossá tegyen számomra valamit. Én szeretném szeretni ezt a lányt, a saját gyerekes, önfeledt mivoltában. Még rengeteget kell küzdenem, ha ő is komolyan akar venni engem, de próbálkozni fogok.
A forgás közben erősen magamhoz szorítom a lányt. Próbálom magába szívni az illatát, lehetőleg úgy, hogy ő ne is vegye észre, mit csinálok. A kettőnk viszonya ég és föld, és mégis vonz, ahogy a mágnesek közül is az ellentétek vonzzák egymást.
Nem szólok semmit, ahogy elhelyezkedik. Ez a kevés csendet én is kihasználom, hogy összeszedjem a gondolataimat. Egy pillanatig elgondolkozok azon, hogy elkezdjem simogatni a lány haját, miközben beszélek, de inkább elvetettem az ötletet.
-Sok minden történt. Egyszer például, lezuhantam egy fáról, de még azelőtt elvesztettem az eszméletemet, hogy a földnek csapódtam volna. Mikor felkeltem egy ágyban feküdtem bekötött fejjel. Semmi emlékem nem volt a két pillanat közötti időről.
Elhallgattam. Pontosan tudom, hogy nem erről akarta, hogy beszéljek, viszont nehéz szavakba önteni, amit el akarok mondani, és ennyi bolondozás az én részemről is belefér. Nem, én nem a tetteimmel fogom elérni azt a játékosságot, amire vágyik. Nekem a szavak inkább a barátaim ezen a téren.
Most viszont, megérdemli, hogy tudja az igazat. Azt amelyik rá is tartozik.
-Ez is egy érdekes történet, de te most nem ezt akarod hallani... Sok minden történt, az elmúlt másfél évben, mióta nem találkoztunk. Leginkább úgy tudom leírni, hogy féltem... Nem is, ez így nem teljesen pontos...
Veszek egy mély lélegzetet.
-Kiwi, én félek. Sok mindentől. A magánytól, a kapcsolattól, az elfogadástól, az elutasítástól, az érzéseimtől... Ha most belevágnék, és elmondanám, hogy mitől is félek még, akkor addig sorolhatnám, míg a frontosok kiviszik a játékot.
És ezt most nem is poénnak szántam.
-Én... én azonnal megkedveltelek, nem kellett hozzá sok. Ahogy vigyáztál a még ki nem kelt állatkára, az szívet melengető volt. Szégyellem, de csúnya játékba kezdtem veled, hogy mennyit és hogyan bírsz ki belőlem. Addig feszítettem a húrt, míg az végül el nem szakadt. Mikor elmentél, és leesett, hogy az az utolsó húzásom volt, akkor hatalmas űrt éreztem. Viszont nem mertem utánad menni. Féltem, hogy látni se akarsz, ami érthető is azok után, ahogy viselkedtem. De nem tudtam volna nap, mint nap úgy elmenni melletted a céhházban, a szemedbe nézni, hogy legalább meg ne mondtam volna, hogyan is érzek, még ha ez nem is valami erős érzés... Arra már nem számítottam, hogy meg is adod az esélyt... Mikor elhívtalak, akkor még csak azt akartam, hogy tudd, hogyan is érzek... Ez az egész közjáték csak szerencsétlen véletlenek sorának köszönhetően jutott el odáig, hogy én tényleg együtt akarok lenni veled...
Ez hirtelen túl soknak is tűnhet, de azt akartam, hogy tudja. Hogyan éreztem akkor, és hogyan érzek most.
Egy pillanatra eltűnik a mosoly az arcomról, hátradöntöm a fejem, és az eget bámulva mondom el a végét.
-Én már rég megbántam, ahogy akkor viselkedtem... Te viszont hiába változtál meg külsőleg, számomra az a gondoskodó lány maradtál, akit én abban az étteremben két évvel ezelőtt megismertem. Megvan még az a tojás, jól gondolom?
Az utolsó kérdés feltevésekor már próbálok a lány szemébe nézni.

by **Kiwi** Hétf. Júl. 24 2017, 18:32

Bele is kezdhettem volna, a valószínűleg furcsának gondolt emlékéről, és elmondhattam volna, hogy mennyire nem is az. Reflektálhattam is volna, akár a saját történetem egy részével, de inkább a kivárós csendre bíztam magam. Hol rá, hol a távolabbi erdő kisebb szegleteire figyeltem. Elég volt csupán a szavakat formáló hangot figyelnem, várom, kutatom az értelmet, a talán rejtett információkat, a mögöttes tartalmakat. Elemzek és értelmezek. Elhallgatott és pár hosszabb másodpercig így voltunk. Talán csak neki volt hosszú, éreztem az idő múlását, de mivel reménykédben benne, hogy a „kényszercsönd” eredményt hoz, így gyorsan telt és így is lett. Összekötötte a mondandóját az előző terelésével, én pedig csendben figyeltem, érezhette, hogy figyelek és várok. Látta a szemeimet amikor ismét belekezdett, hisz kíváncsian szegeztem rá. Szinte az arcába fúrtam, kotnyelesen kíváncsi voltam minden gondolatára, szándékára. Csendben és fürkésző tekintetekkel hallgattam végig, amikor befejezte is kivártam egy kicsit, hátha akarja még folytatni, mint eddig két levegővétel között megtette. A gondolatmenet teljesnek hatott így is, de nem lehettem ebben teljesen biztos. A gondolataim persze ott jártak, és amikor tudatosult bennem, hogy egy „anyaképpel” azonosít, aki oldja a félelmét vagy legalább osztja és gondoskodik… még a hideg is kirázott. A petre sem gondoltam sosem, úgy mint a gyermekem… Találkoztam ilyen idomárokkal, ahol a pet anyának és/vagy apának szólítják az idomárukat, én nem így tervezek erre gondolni… Nem vagyok egy anya típus, gondoskodni, felelősséget vállalni az megtörtént, amikor a kasztot vállaltam, és megtörtént amikor a céhet választottam, de… Önmagamtól nem szeretem ilyen dolgokba vetni magam és nem is fogom… A csendet megtörtem, amikor végre sikerült rendeznem picit a gondolatokat.
- Bolondok lennénk ha nem félnénk… - Kezdtem bele többes számban és érezhette, ahogy egy picit megrántom a vállam.
- Mindenki fél, aki nem mutatja azt is, Shu is félt… még Timidus is. Örüljünk hogy félünk és aggódunk, ha már nincs mitől… – Ejtettem meg felé egy bizonytalan mosolyt. Elvégre nincs már értékünk, ha nincs amit féltenénk… legyen az akár fizikai, akár érzelmi szinten.
- Tudom, hogy szimpatikus volt neked, furcsán mosolyogtál… amikor betakargattam a tónál, de szólni nem mertem, nem is tudtam hova tenni. Féltem őt mivel ő az én felelősségem, amikor ezt a kasztot választottam… akkor őt választottam, még… ha nem is lett épp… normális. – Túrtam bele a hajamba, hogy kissé hátra igazítsam.
- Lélekpróbáló egy pet… az tuti, már többször akartam kasztot váltani, de sose vitt rá a lélek, hisz bánnám, hogy ha sosem tudnám meg kiért vártam már ennyit. – Kezdtem kivesézni a kis állatkámra vonatkozó témát és szándékosan hagytam a végére a sajátunkat. Addig ameddig beszéltem, még volt némi időm kissé rendezni az érzelmeim és az ezekre írt gondolatokat. Rápillantottam és rajta tartottam a szemem, nem az idegeivel akartam játszani, csupán figyeltem az arcának a vonásait, esetleges rángásait, megfeszülését.
- Nos… csupán ismerkedni akarsz, ebbe csupán a céh miatt lenne veszélyes belemenni, de remélnem kell magunkban annyi értelmet, hogy ha mégsem… tudjuk, normálisan kezelni, bár lehet… ez ismét csak a naivitásom, de meglátjuk majd mi lesz… Bár én úgy érzem, inkább csak pótolni akarsz valamit egy kapcsolattal… - Hatásszünetet hagytam.
- Jól érzem? – Kíváncsi voltam, mit fog válaszolni, tagad-e, kikerüli-e a kérdést… esetleg elfogadja?... Pár másodperc és remélhetőleg kiderül.

by **Cearso** Hétf. Júl. 24 2017, 21:26

Miközben beszéltem, csak egyszer szakítottam meg vele a szemkontaktust, mikor a megbánásomat fejezte ki. Ezen pillanaton kívül semmi gondom nem volt a fürkésző szemekkel. Nem mintha bármit el is karnék titkolni előle.
-Én néha még így is bolondnak érzem magam.
Persze, jó ha fél, vagy félt ember dolgokat, de túlzásba se lenne szabad vinni a dolgot.
A petes incidens felemlítése érdekes reakciókat vált ki.
-Az emberek akkor mutatják a valódi arcukat, mikor fontos döntést kell meghozniuk. Árnyékkal is rengeteg időt kellett együtt töltenem, hogy egyáltalán velem jöjjön bárhová. De semmi kincsért nem cserélném el azt az időt, amikor egymáshoz szoktunk. A szívemhez nőtt, még ha nem is vagyok idomár.
Meg aztán, nagyjából ez az emlékem maradt meg Shu-tól, képtelen lennék elszakadni tőle. Így már nagyjából értem, mit érezhet Kiwi mikor erről dönt. Bár az ő döntése nehezebb, sokkal nehezebb.
-Ha nem akarod vállalni a kockázatot, akkor szólj, és megígérem, hogy többet nem kezdeményezek az irányodba. Én viszont még akkor is itt leszek egy jó darabig.
A következő feltételezés viszont teljesen váratlanul ért...
-Pótolni? Nem. Azt nem szeretném, ha pótléknak éreznéd magad mellettem. Ettől függetlenül évekig úgy tekintettem idelent a kapcsolatokra, amivel a kint maradt embereket és kapcsolatokat pótoljuk. Egészen eddig kezdeményezni se mertem. Viszont az elmúlt másfél évben felnyitották a szemem. Ki így, ki úgy...
Mesélhetnék most Asuról, meg Ai-ról milyen megerősítéseket kaptam tőlük, de ezeket most nem találtam ideillőknek, mivel mindkét esetben történt olyan, amit nem szívesen osztanék meg Kiwivel. Bár Asu-ról lehet beszélnem kéne vele, ha komolyan gondolom... Nem, azzal csak még jobban abba a hitbe rángatnám, hogy csak a szerelem pótlására használnám őt.
Nem tagadom, tényleg hiányzik az érzés, de nem hiszem, hogy bárki mással elégedett lennék Asu után. Szóval Kiwinek egyáltalán nincs igaza.
-Azt az űrt amúgy se fogja soha semmi se betölteni már.
A mondatot szinte magamnak mondom, mint aki már nem is figyel arra, hogy a másik esetleg észreveszi a mögötte húzódó tartalmat.

by **Kiwi** Csüt. Júl. 27 2017, 19:18

Szolidan felnevettem, amikor azt jelentette ki, hogy bolondnak érzi magát.
- Idebent mindenki az egy picit, vedd alapul csak a réteget, amiből származunk, sokan antiszociális vagy egyéb furcsa hajlamokkal bírnak, talán több mint minden második játékosnak nincs normális családi háttere… és talán még lehetne sorolni. – Vontam meg a vállam.
- Ne érezd magad különcnek, sok fura emberrel találkoztam, és egész normális vagy köztük. – Öltöttem ki rá a nyelvem, de a saját rigolyáimról már nem mertem mesélni, előbb utóbb úgyis kitapasztalja. Mosolyogva hallgattam végi a véleményét a petről.
- Egyszer eljön a mi időnk is. – Nyújtózkodtam egyet a hasán, mert kezdtem elnyomni a vállaimat. Így picit megérezhette a csontos lapockáimat is. A belőlünk fakadó aggályaimra nem tetsző választ kaptam. Ridegen mértem végig, ebben már volt némi komolyság, nem úgy mint ahogy pár perce szórakoztam, de különösebb éle most sem volt, csupán a levegőben is érezhető rosszallás. Dacból szívesen rávágtam volna, hogy akkor felejtős, de nem akartam elhamarkodott, indulatból fakadó válasszal méltatni, így pár pillanat múlva szólaltam csak meg, viszont felkönyököltem, egyenest a hasába. Ugyan ez idebent nem fáj, de odakint eléggé kényelmetlen érzés volna, talán némileg idebent is, ahogy oldalamra fordulva, a könyököm sarkát fúrtam bele a gyomrába, miközben az arcába fúrtam a pillantásom.
- És ezzel melyikünkből csinálnánk nagyobb hülyét? – Élcelődtem. Majd visszahelyezkedtem a kényelmembe és úgy folytattuk. Volt egy érzésem, amire rá is kérdeztem. A választ, valamiért csak féligazságnak éreztem, de nem tudtam, hogy nem-e csak a saját paranoiám figyelt-e be megint. Egy ideig hallgattam, kíváncsivá tett…
- Kik?- Kérdeztem rá, ki tudott ekkora hatással lenni rá, bár úgy gondolom előbb utóbb, az ember belefárad a saját… bezárkózásába is, és időről időre, mindenki kinyitja a kapuit. A mondata önmagában is sokatmondó volt, ha be akar engedni az életébe, tudnom kell mennyire és hogy mer beszélni a saját ismerőseiről, szeretteiről.
- Kicsoda után? – Fordultam ismét felé. Tény, hogy az ismerkedés ideje alatt, nem ildomos felhozni az exeket… de, én megkockáztatom, túlzottan feszít a kíváncsiság, valamint kerestem a határainkat.

by **Cearso** Csüt. Júl. 27 2017, 20:41

- Igazad lehet.
Az én családi hátterem is kuszának nevezhető, ha nevezhető egyáltalán háttérnek, ami az én családommal történt...
- Egyszer mindennek eljön az ideje.
Talán még annak is, hogy valaki valamikor befejezze ezt az átkozott játékot, és visszanyerjük a saját életünket. Már ami megmaradhatott belőle ilyen hosszú idők múlásával.
Mikor belekönyököl a hasamba egy apró grimaszt vehet észre az arcomon, hogy ez azért nem éppen egy kellemes pozitúra, ami ugyan tényleg csak egy pillanatig tarthatott, hisz idebent azért nincs akkora fájdalomérzet, de nem szólok egy szót sem.
Elgondolkoztam a válaszon néhány pillanatig, és mikor másodszor feküdt vissza a hasamra, most már nem álltam ellen a csábításnak, óvatosan a fejére tettem a kezem, és lassan elkezdtem játszadozni a hajával. Így válaszoltam a kérdésére.
- Ha szerinted hülyeség valakit kedvelni, és megpróbálni a kedvében járni, akkor azt hiszem, én lennék a nagyobb hülye.
Abból nem lehet baj, ha csak neveket mondok.
- Mármint akik hatással voltak rám? Asu elsősorban, és Shu is tett rá néhány lapáttal, majd a céhgyűlés előtt pár nappal találkoztam Ai-jal, vagy RenAi-jal, ha még nem ismernéd.
A másik kérdés után egy kicsit hosszabb csend következik a részemről. Kiwi szemébe néztem, vártam néhány pillanatig.
Nem igazán gondolkoztam, mert sosem akartam titoknak szánni a kapcsolatunkat, csak hát az a nagy helyzet, hogy egyszer sem jutottunk el odáig, hogy nyilvánosság előtt is mutatkozzunk. Ai-nak is simán elmondtam, hogy kiről van szó. Miért tennék Kiwi-vel kivételt?
- Asu után...
Nem mondok többet. Ha ismerte, akkor a neve bőven elég lesz, ha meg nem ismerte, akkor meg úgyis mindegy.

by **Kiwi** Vas. Júl. 30 2017, 20:09

Csupán figyeltem őt és elfogadtam a válaszát. Emlékszem arra, hogy mondta, sokat költöztek ők is, de mélyebben nem vezetett bele a saját életébe. Jelenleg talán picit hálás is vagyok érte, mert… kényszernek érezném, hogy én is viszonozzam a gesztust és úgy valljak be dolgokat, ami nem a saját és szabad akaratom. Volt már erre precedens… A szavaival éreztem, hogy csak biztatni akar, hiába én hoztam fel ezt a közhellyel itatott mondatot, mégis én akadtam fel, azon, hogy csupán egy el sémázott válasz. Persze, mást erre… alig ha lehetne, talán. Azokban az esetekben, amikor számomra nem tetszően esetleg… sértően válaszolt, érvelt, mindig picit éreztettem, de nem szavakkal, gesztusokkal. A hasába való könyöklés elég jól jött ki, még a grimaszt is kerestem az arcán. Fogalmam sincs, mit akartam. Tudtam, hogy nem helyes, ahogy kezelem, talán a határait kerestem csupán?... Másodjára is meg tettem, szótlanul tűrte. Bevallom ez nem tetszett túlzottan, Ceart eddig úgy ismertem meg, hogy kimondja, amit gondol, de most elnézte mindkét húzásomat, picit bosszantott. Persze, nem veszekedni vagy vitatkozni akartam, de azt nem tartottam jó ómennek, hogy lenyeli a kényelmetlenségeket, amiket okozok neki. Elkezdett játszadozni a hajammal, tűrtem, bár az idegeimen táncolt. Két dologért, az egyik: Jeleztem neki, hogy nem vagyok a romantika híve, így most valahogy még inkább szembe tűnnek az efféle gesztusok. Viszont, azzal is tisztában voltam, hogy egyrészt… ezek természetes dolgok, még ha nekem újdonság is. Másrészt… idő kell, hogy picit összeszokjunk, korrigálójuk. Amikor arról lett szó, hogy kiből is csinál hülyét, egyszerűen meglepődtem a válaszán. Éreztem, hogy zsigerből jött, gondolkodás nélkül, tehát őszintén. Ezzel szimpatizáltam. Ahogy a kérdések sorakoztak, bekapcsolt a bennem lévő kém funkció. Szerettem minél többet tudni, mindarról aki befolyással van a környezetemre, épp ezért a környezetem környezete is épp annyira fontos volt. Tudni, hogy ki miféle hatással lehet a másikra, és ki hol helyezkedik el ebben a státuszban. Ahogy belekezdett a válaszokba, rá kellett jöjjek, hogy nem kényelmes így, hisz a kemény föld, nyomja az oldalam. Így ismét a hátamra fordulva, kerestem a legkényelmesebb helyemet és pozíciót. Az elhangzott nevek többsége idegen volt, így amikor kijelentette, hogy „ha nem ismerem”, csóváltam a fejem, igazolva a felvetését. De megkapó volt a folytatás, nem hagytam annyiban, folytattam az érdeklődést, ami egy névhez mutatott… „Asu”… Így a név után nem ugrott be semmi sem, pedig tudom kiről van szó, de a nevek elkopnak, ahogy az arcok is. Vásároltam tőle parfümöt és tőle van az egyik felszerelésem is… mégis az ismeretlenség homályába tűnt, az a név. Nem úgy, mint nála. Hosszas csend következett, a pillantásommal fürkésztem az arcát. Nyilvánvaló volt, hogy általam akar továbblépni, tehát igazam volt. Pótlék vagyok. Itt csupán az a kérdés, elfogadom-e ezt saját magamra vetítve. Jobban belegondolva, nem tudom készen állt-e egy új kapcsolatra, ő maga sem tudta, így erre ostobaság volna rákérdezni, de a próbálkozás pozitív és még csak nem is hitegetett semmivel, csupán annyit mondott, hogy tetszem neki. Ezek a gondolatok megrendítettek, az önbizalmam, önmagam… de, nem volt elég indok ahhoz, hogy elzárkózzak. Ha, nem megy… az érződni fog.
- Milyen volt? – Kérdeztem rá, majd rá emeltem a tekintetem, a legostobább és a legőszintébb kérdés, amit ilyenkor egy nő fel tehet és a talán a legveszélyesebb erre válaszolni, hisz vagy minden válasz jó, vagy bármit is mondd, hiba, mindez, hogy melyik lesz pedig rajtam és a hangulatomon múlott.

by **Cearso** Hétf. Júl. 31 2017, 15:46

Pontosan tudtam, hogy ezzel az érintéssel hatalmas ellenszenvet harcolok ki magam ellen, de nem tehettem ellene, számomra ez volt a természetes. Persze visszafoghattam volna még magam, ahogy eddig is tettem, de valahogy a hasamba könyöklése figyelmeztetés volt. Szólhattam volna, hogy nem jó érzés, vagy ő is szólhatott volna, hogy nem tetszik neki a haja piszkálása, de egyikünk se szólt. Ez most jó, vagy rossz, arról fogalmam sincs, de nem is volt rá időm ezen gondolkozni, mert záporoztak a kérdések, és én próbáltam az összesre a tőlem telhető legjobb és legőszintébb módon válaszolni.
-Hogy Asu milyen volt?
Abbahagytam a lány hajának birizgálását, de nem vettem el a kezemet.
-Hát, kezdetben elég ellenszenvesen viselkedtünk egymással. Ehhez hozzásegített az is, hogy ő volt az első vörös indikátoros, akit huzamosabb ideig ismertem.
Elhallgattam. Igazából egyetlen fontos pillanat volt, mikor megfordult a viszonyunk, de akkor is hosszú, hosszú időbe telt, mire mindketten eljutottunk arra a pontra, hogy a másik nagyon fontos lenne a számunkra. Pontosan ezért nem várhatom el Kiwitől sem, hogy egyik pillanatról a másikra elfogadjon.
A lány feje alá csúsztattam a kezemet, míg a másik kezemmel a háta alá nyúltam, és így próbáltam egy kicsit megemelni a lány felsőtestét, vigyázva a lány fejére az oldalamra fordultam, és ha ezalatt nem kelt fel, megpróbáltam óvatosan visszafektetni a földre. (Ami tekintve, hogy milyen kicsavart pózról van szó, elég nehezen sikerülhet...) Felültem törökülésbe, vártam egy keveset, majd a lánynak a hátamat mutatva kezdtem el folytatni.
-Most nem a múlt számít, nincs igazam? Nekem rengeteg időbe telt, mire sikerült végleg elbúcsúznom tőle. Sose fogom tudni elfelejteni, és nem is akarom. Akármilyen rövid ideig is tartott, én boldog voltam mikor vele voltam, és ez az egy ami igazán számít. A szép emlékek.

by **Kiwi** Hétf. Aug. 07 2017, 22:04

Hatalmasat azért nem, de az érzés szokatlan és kellemetlen volt, de inkább azért, mert nem tudtam vele mit kezdeni, mintsem ténylegesen a gesztus zavarna. Pontosan ezért nem tettem szóvá, mivel itt a saját hiányosságomról volt szó csupán. Kerestem a határait, és bevallom olyannak képzeltem el ezt a fiút, mint egy hatalmas, lomha bernáthegyit. Lusta, lomha, türelmes, nem túl mozgékony, bár azt azért reméltem, hogy nem nyáladzik. De valahogy úgy bújhattam oda hozzá, mint egy nagytestű jámbor jó baráthoz.
Faggatóztam. Céllal, pedig sok-sok cikk megírja, hogy mondjuk az első randi legnagyobb hibája, felhozni a régieket. Most mégsem éreztem, hogy ennek akkora súlya lenne, mint a cikkeknek, sőt. Szimpatikussá vált, ahogy beszélt, bár azt nem tudom… Mit érezhet igazából. Vajon feltépem a sebeket? Esetleg biztosítom önmagában, hogy túl van rajta. Szembesítem azzal, hogy mit is akarhat? Elképzelhetőnek találtam az összes teóriát, de ezt csak is a gesztusai, és a mondatai árulhatja el. Egyelőre nem éreztem, hogy nagy bajt okoznék vele. Sőt… részemről kifejezetten pozitív volt. Talán az első olyan momentum, hogy érettnek gondoltam. Legalábbis ebben. Figyeltem a mondandóját, lett volna mit hozzá fűzném, de úgy voltam vele kivárok.

Amikor megpróbált, leegyengetni magáról, észre vettem a szándékát és segítség nélkül is leszálltam róla, hogy felkényelmesedhessen. Hátul kitámasztva a karjaimmal magamat, ültem, és figyeltem mit is csinál… A mondat, azok a szavak…. talán féltékenynek kellett volna lennem, viszont mégis boldoggá tett. Húzódhatott távolabb, törökülésbe, és hátat is fordíthatott nekem, közvetlenséget mutattam felé, ugyanis hátulról karoltam át, kissé előre döntve de alig pár centit, amit a súlyom lökhetett rajta, és hátulról kapott az arcára egy puszit.
- Ez így van. – Jelentettem ki és ezzel lezártnak is tartottam a témát, bár nem győzött meg… hogy, tényleg lezárta, de egyenlőre megtette. Mosolyogtam rá, amit valószínű nem látott, de nem maradtam így túl sokáig, alig fél percig tán, utána visszavonultam az eredeti helyemre. Lehet… most nekem is mondanom kellene valamit… magamról, de nem tudtam mit és… nem is akartam. Ahogy mondta, az a múlt…

by **Cearso** Kedd Aug. 08 2017, 11:46

Sok kérdést tett fel, és a többségre próbáltam is őszintén válaszolni. Amíg el nem jött a veszélyes kérdés. Akartam is beszélni, meg nem is...
Nekem most nagyon kellett, hogy megoszthassam ezeket az érzéseket. Viszont én nem fogom úgy faggatni s lányt ezekről, ahogy ő csinálta velem. Nem igazán haragszom rá érte, de ezek olyan dolgok, amiket majd akkor mond el, mikor úgy érzi, hogy eljött az ideje. Számomra most jött el az ideje, és örültem, hogy valaki meghallgat. Még ha csak azért is, mert túlzott kíváncsiság hajtja.
Az átkarolás, és az arcra puszi is nagyon jól esett, főleg azok után, amiket pár perce mondott. Automatikusan a karjai után nyúlnak a kezeim, át is karolva őket, azt kívánva bárcsak örökké tartana ez a pillanat, még ha nem is történik semmi komoly. Majd néhány pillanattal később el is engedem a lány karjait ijedten. Fogalmam sincs már, hol van az a határ, amit a lány túl romantikusnak tartana.
Aztán mire a gondolataimban idáig érek a lány már abba is hagyta a karolást. Nem csodálkoztam rajta sokat. Neki ez a kis közvetlenség is nagyon sokat jelenthetett.
Felállok, leporolom magam, majd Kiwi felé fordulok.
- Sajnálom Kiwi. Én tényleg szeretnék a kedvedben járni... Ezek a gesztusok számomra teljesen természetesnek tűnnek. Mikor visszafogom ezeket, egyszerűen az az érzésem támad, hogy meghazudtolom saját magam, mert olyannak próbálom mutatni magam, amilyen nem vagyok. Hosszú távon ez egyikünkre sem lenne jó hatással. Én nem akarok attól félni, hogy melyik mozdulat vagy érintés lő túl a célon.
Talán túlságosan elhamarkodtam a dolgokat, és túl gyorsan próbáltam meg közeledni valaki felé.

by **Kiwi** Kedd Aug. 08 2017, 19:51

Láthattad rajtam a megrökönyödést… Felhökkentem, majd az arcom széle mosolyra húzódott, végül vigyorra. Hanyatt vágtam magam a fűben miközben a bal kezemet a homlokomra tapasztottam, kisvártatva követte a másik is, ami a szemeimet takarta el. Kacagni kezdtem, harsányan, maró gúnnyal… a hangomban…
- Hogy lehettem ennyire hülye?!... – Hangzott el a kérdés, majd néhány perc múlva, amikor kissé „kidühöngtem” magam… végig húztam a tenyeremet az arcomon, és ráemeltem a pillantásom a fiúra. Halálosan komoly szempárral találta magát szembe. Csendben voltam, csupán figyeltem, egy ideig… miközben próbáltam visszafogni magam és helyre tenni a gondolataimat. Komolyan vettem, hittem neki… Elhittem neki, hogy tetszhetek… És rávettem magam, arra az "áldozatra", hogy ha ő úgy nem is mint férfi, de megismerhetjük egymást… közelebbről… őszintén. Felültem, még mindig komoly pillantást vetve rá, keresve a szemeit, hogy kiolvashassam a gondolatait. Most azt akartam. Tudni mindent! Mindent! Hogy miért jó felültetni egy magamfajta naiv fruskát… Megszégyeníteni őt, de nem csak előtted… de, önmaga előtt is…
De, nem hagytam ennyiben… Akartam! Sok mindent akartam és most, és mindent egyszerre! Oda hajoltam felé, egészen közel hozzá… Nem érdekelt, hogy túl közel vagyok-e. Végig simítottam az arcát, végül az ujjaim a tarkója mögött simították végig, beletúrva a hajába. Nem szóltam semmit, és ha akart, csittre intettem, az ujjammal, halk suttogó szavakkal. Ő talán még ült, de úgy helyezkedtem, hogy szembe vele, az ölében legyek. A test súlyommal enyhén rádőltem, de csak finoman. Az ajkaimmal először lágyan, de érezhetően határozottan kezdtem keresni az övéit. A mutatóujjam a füle tövét „csiklandozta”, miközben gyengéden meg-megmarkoltam a haját. Mindeközben a másik kezem is akcióba lendült, végigsimítottam a vállát, a mellkasát… Miközben mohó és kéjsóvár csókokkal hintettem az ajkait, néha az állát puszilgattam, hogy jusson egy kis levegőhöz. Egész kipirultam, miközben ha csókok hatássást értek el, halk sóhajok szakadtak fel a torkomból. Megpróbáltam rádőlni, most határozottan, hogy hátára döntsem. Az ajkaiba haraptam, ha engedte, ha nem. Ha ellenállt, vagy tiltakozott, akkor mohó vággyal jeleztem, hogy akarom. Én akarom! A vállaimat felhúztam, majd leengedtem, egész belejöttem, miközben a mellkasát cirógató kezem, kezdett lecsúszni a hasáig simogatva azt, vagy éppenséggel a hátát, ahol épp értem. A csókok hevében levegő után kezdtem kapkodni, de nem hagytam abba, újra és újra könyörögtem érte, és újakat hintettem, hogy mohó és kapzsi vágy el ne illanjon, hisz ki akartam élni mind. Itt és most. Azt akartam hogy a tomboló keringőt járó nyelveink összeakadjanak, és úgy ölelkezzenek, simogassák egymást mint még soha. Majd amikor, meghódítottam, feltéve ha sikerült… ajkaim közé szippantottam és enyhe vákuumot képezve raboltam el, egyenesen a saját szájából. Enyhe nyomást érezhetett, ahogy lágyan szívtam és tulajdonítottam el az egészet…

by **Cearso** Kedd Aug. 08 2017, 21:21

Elmondtam, hogy mi bánt úgy igazából. És van egy olyan érzésem, hogy nem fogadta ezt valami túlságosan pozitívan. Leültem, és úgy figyeltem a reakcióit.
-Várj Kiwi, nem vagy hülye. Egyszerűen nem akarom saját magamat meghazudtolni hamis gesztusokkal.

Nem viszonoztam egyből az érintést. Jól esett, de mégsem. Egy furcsa kettősséget éreztem az egészben. Mind Kiwi viselkedésében, mind az én reakcióimban. Én akartam, hogy ez megtörténjen... Közben nem tudok mit kezdeni a lány hevével.
Volt benne valami nagyon fura. Valami kihívás jellegű.
Egyetlen kérdést tettem fel, mikor hagyott levegőhöz jutni.
-Kiwi, jól vagy?
Nem tudom, hogy pozitívan vagy negatívan kéne vennem a leintését. Ez most jelentheti azt is, hogy fogalma sincs arról most mit csinál, és csak próbál kapaszkodni valamibe, vagy pontosan tudja, hogy mit csinál, és nem akarja, hogy a szavaimmal kizökkentsem a dologból...
Lehet, hogy vissza kellene utasítanom a lányt, de nem volt hozzá elég erőm, és ami azt illeti, én is vágytam egy lány után már egy ideje. Most pedig Kiwi szinte tálcán kínálja magát, még úgy is, hogy nem értem miért. Ha nem is lesz belőle semmi komoly, nem tagadom meg egyikünktől sem ezt a lehetőséget. Kiwinek hosszú néma kérlelést kellett végigjátszania azért, mire beadtam a derekam, és lassan viszonoztam az egyik csókját. Az egyik kezemmel végigsimítottam közben az arcán, és befúrtam a tarkójához a nyaka alá, még ha én is voltam alól, tartottam a fejét, hogy ne hajoljon el túl messzire, bár volt egy olyan érzésem, hogy ettől nem kell félnem per pillanat. Engedtem a lány terhének, és a hátamra feküdtem, miközben záporoztam a csókjaimmal a lányt, ahol értem, és ahol engedte.
Az utolsó csók közben a másik kezem is szórakozni indult, végighúztam a lány hátán, egy másik testtáján megállítottam, majd belemarkoltam a lány fenekébe. Majd most remélhetőleg kiderül, mit is akar a lány valójában.

by Ajánlott tartalom

Kiwi és Cear - "nem tudod, míg nem próbálod"

Kiwi és Cear - "nem tudod, míg nem próbálod"

Re: Kiwi és Cear - "nem tudod, míg nem próbálod"

Re: Kiwi és Cear - "nem tudod, míg nem próbálod"

Re: Kiwi és Cear - "nem tudod, míg nem próbálod"

Re: Kiwi és Cear - "nem tudod, míg nem próbálod"

Re: Kiwi és Cear - "nem tudod, míg nem próbálod"

Re: Kiwi és Cear - "nem tudod, míg nem próbálod"

Re: Kiwi és Cear - "nem tudod, míg nem próbálod"

Re: Kiwi és Cear - "nem tudod, míg nem próbálod"

Re: Kiwi és Cear - "nem tudod, míg nem próbálod"

Re: Kiwi és Cear - "nem tudod, míg nem próbálod"

Re: Kiwi és Cear - "nem tudod, míg nem próbálod"

Re: Kiwi és Cear - "nem tudod, míg nem próbálod"

Re: Kiwi és Cear - "nem tudod, míg nem próbálod"

Re: Kiwi és Cear - "nem tudod, míg nem próbálod"

Re: Kiwi és Cear - "nem tudod, míg nem próbálod"

Re: Kiwi és Cear - "nem tudod, míg nem próbálod"

Re: Kiwi és Cear - "nem tudod, míg nem próbálod"

Re: Kiwi és Cear - "nem tudod, míg nem próbálod"

Re: Kiwi és Cear - "nem tudod, míg nem próbálod"

Re: Kiwi és Cear - "nem tudod, míg nem próbálod"

Re: Kiwi és Cear - "nem tudod, míg nem próbálod"

Re: Kiwi és Cear - "nem tudod, míg nem próbálod"

Re: Kiwi és Cear - "nem tudod, míg nem próbálod"

Re: Kiwi és Cear - "nem tudod, míg nem próbálod"

Re: Kiwi és Cear - "nem tudod, míg nem próbálod"