Kiwi - Foszlányok

Warren a lány mögé vonult, leguggolt, majd térdeit tompa koppanással a padlóra helyezte, a lány testét épp annyira húzta magához hogy kényelmesen elérje, kimozdítva ezzel a „tökéletes” pózból. De mit tehetett volna, ha Warren nem érezte a lányban az igazi félelmet, kiszolgáltatottságot és dühöt… Pedig első benyomása az volt a lányról hogy mindez simán fog menni. Átküldött neki pár kihívóbb ruhát az inventoryjából, majd felvetette vele. Természetesen a lány ujjait mozgatva irányította a lány rendszerét. Végül az ölébe igazította az alanyát, kikapcsolta a menüjében az etikai módot, majd miután így könnyedén elért a szoknyája és pólója alá, és fülébe is könnyedén súghatott bármit. Warren fentebb húzta Kiwi lábát, résnyi terpeszt eredményezve ezzel. És mondhatom nem volt valami vonzó póz, egy tehetetlen testtel elérve ezt, aki ha tehetné most rúgna, csípne, ütne, harapna… és még mindig Kiwiről beszélünk, aki nem hajlandó emberekkel harcolni mert az olyan ijesztő… Viszont jelen helyzetben mindez a félelem felül van múlva, és csupán a túlélés és menekülés ösztönei dukálnak benne. A férfi hideg tapintással simított végig a lány belsőcombján, míg végül elérte a bugyi határát. Miközben, Kiwi pólója alatt is hasonlóképp matatott… Kiwi ha tudna, most vergődne a férfi kezei között, így csupán torz és könny áztatta arccal, nyöszörögve tűrte hogy a férfi molesztálja. Pillantásai öltek volna, ha ez megoldható lenne, de Warren még mindig nem volt elégedett, így tovább folytatta a lány bántalmazását. Így a bugyival sem elégedett már meg, egy mozdulattal félrehúzta azt, majd mindenféle kényelmi módszer nélkül újjaival behatolt a lányba. Hiába, nem az volt a cél hogy Kiwi élvezze, inkább az amit hamarosan el fog érni. Kiwi nyögései egyre hangosabb lettek, mintha enyhülne a drog hatása, bár teste még mindig teljesen mozdulatlanul hevert Warren ölében. Egyedül csupán arca árulkodott mindarról, ami fejében is lejátszódhatott. z rémes emlékek, amit a férfi keltett, és Warren tenyérbe mászó, elégedett képe…. Több sem kellett… Egy újabb státuszjelző, egy rendszerüzenet, amit Kiwi jelenlegi állapotában úgysem tudott volna megnyitni, majd a férfi felnyögött, és érezhetően hátrébb lökődött. Kiwi szinte teljesen előredőlt, olyan volt, mint valami játék baba ami a saját súlyát sem képes megtartani… Majd Warren elégedett hangon szólt a lányhoz, aki csupán foszlányokat fogott fel. Valami Síváról, meg Shaktiról… De ami még ennél is furcsább volt, hogy egy kezet érzett a hátán, mármint nem a hátán… Megmagyarázhatatlan érzés volt ez a lány részéről, aki nem ismerte képessége jelentőségét, de még csak azt sem tudta hogy jelenleg is használja. A férfit keresztüldöfte kinövesztett karjaival, átfúrta a mellkasát és a hasát is, mire Warren sem úgy reagált, mint egy értelmes ember. Dicsérgetni kezdte, meg megsimította, sőt talán még egy halvány csókot is lehelt rá, de a képesség nem tartott sokáig. Az árnyak, a lány hátából kinövő többlet végtagok szertefoszlottak, és még csak fel sem tarthatták a férfit. Visszatérhetett eddigi munkásságához, és tudatosította Kiwiben hogy most Ő az, ő kis játékszere, és éreztette is a teljes kiszolgáltatottság érzését. Persze nem ment el a végletekig, nem sokkal tett többet vele, mint amit leírtam, de nem is volt rá szükség. Az ügyesen forgatott szavak,ennyi kínzás és megaláztatás elég is volt neki ahhoz, hogy kellően intenzív gyűlöletet, és félelmet keltsen benne a férfi. Hogy felfogja, ő most csupán egy tárgy, egy elmebeteg „művészi” alkotásához… Így visszahelyezte az eredeti pozitúrába, megigazította a haját, a végtagjait és mikor elég tehetetlen gyűlöletet vélt felfedezni Kiwi „valóságában” nekilátott a művének. Az első festmény kész is lett, de nem érte be ennyivel.

Sötét honolt az árnyfoltos szobában, még kora hajnal lehetett és a nap kíváncsi fénye nem szántotta be magát az ablak vékonyka üvegén.  Csend volt, síri csend, nem hallhattál mást csupán a szövet halk neszelését, ahogy egymáshoz simul, lassú ritmussal, és halk alig észrevehető elnyomott sóhajokat. A szemei lehunyva, egy másik világban járt. Egy olyanban, amit magának alkothatott, egy olyanban, hol nem volt kitől tartania. Égette a vágy a testét, az arca kipirult, néha-néha megfeszült, amit a teste lassú járása is követett. Beleharapott az ajkaiba, kinyújtotta a nyakát, mintha csak valaki épp ott kívánna csókokat hinteni rá. A szíve hevesen dobogott, verejtékben úszott volna végig a bőre vonalán, ha idebent az lehetséges lett volna. Az ágy rúgói csendesen, nyikkantak egyet, ahogy a másik oldalára fordult. A kezeivel a melleit masszírozta, képtelen volt ellent mondani az érzésnek, és miért is tette volna? Ő imádott a kéj-itatta mámorban fürödni, de gyáva volt ahhoz, hogy másokkal is megoszthassa ezt, hiába volt szinte minden vágya hogy ezzel is beleássa magát az "átlagos, vagy normális" énképébe, amit magáról alkotott és akart neki megfelelni. A sóhajok halk nyögések egyre élesebbek lettek, de érezhetően elnyomta a hangját. Tudta, hogy zárva a szoba ajtaja, de nem tudhatta véletlenül arra járhat-e valaki, így nem kockáztatott, és amúgy is... ott lapult benne a szégyen apró kisördöge, ami nem engedte, hogy még önmaga előtt is teljesen elengedje magát. A saját kalitkájába zárt kismadár, akiben egyre csak gyűlik és feszülnek az érzelmek, hevesebbek, vadabbak és erősebbek mint valaha.

Az elméje tompult és egyre kevésbé érdekelte a környező világ, már meg sem zavarták az utca és az erdő hangjai-neszei. Kizárt mindent és csakis magának szentelt minden figyelmet. Kielégítette azt az igényét, amit mással nem tetetett meg, hogy is tette volna, jószerivel azt sem engedte meg, hogy csak hozzá érjen, nem hogy még ágyba is másszon vele. Katja szavai csengtek fel a fülében " a szexhez is fel kell nőni, meg kell érni rá". Kiwi még nem volt érett, nem hogy ilyen tekintetben nem, sok másban sem. Mégis munkálkodtak benne azok a kényszerszerű érzések, igények... bizonyítási vágy, amivel kezdenie kellett valamit.

A takaró félig lecsúszott a lány immár fedetlen testéről, így megmutatva karcsú íveit, vékony, törékeny alakját, és megfeszült kebleit, amivel úgy játszott, mint macska az egérrel. Hol csak gyengéden cirógatta, néha ujjai között szorongatta, és elengedte. Végig simított a saját testén, mintha csak nem is ő volna. Kereste azokat a pontokat, ahol a legnagyobb kéjfaktort érhetné el, de ne gondold ám, hogy amikor meg is találta, vadul vetette bele magát. Játszott, húzta, feszítette saját húrját és határait. Nem adják ingyen még ezt sem, mástól idegőrlő lehetett, ahogy sóvárogva, már-már könyörgünk azért, hogy testünk végleg elvesszen az őrület győzedelmes versenyében. A kontrollt egyre kevésbé tudta tartani, ahogy meg-megremegett a teste, a hangok kéjjel teltebb tompa sóhajokká-sikolyokká alakultak, a szemeit összeszorította, ajkai vörösek a harapdálástól. A kezében egyre kevesebb az erő, lassan elfárad, de még kitart. Ujjai egész mélyen jártak táncot, méghozzá úgy, hogy csiklójára is a lehető legerősebb nyomást helyezhesse. A belőle áradó nedvességnek, furcsa, tocsogó hangjával versenyzett az ágy, tompa nyikorgása, a szövet súrlódása és azok a sóhajok, azok amiket egyre kevésbé tudott visszafojtani, amit szégyellt de elveszít mindent, ha most bármit is megváltoztat, akár pózt akár a tempó hevességét. A hideg is kirázta, az érzés végigfutott a testében, a lábujjaitól egészen a feje búbjáig, cikázott benne a mámor, az a vad kéjjel fűtött vágy. Nagyon akarta, úgy érezte megőrül, ha nem sikerül, jelenleg miden prioritást ez az egy ösztöni dolog élt föl. Az érzés fokozódott, minden létező izom megfeszült, Kiwi testében pedig robbanásszerűen áradt szét a mámor és öröm, pár pillanat erejéig, vagy inkább a másodperc egy tört részéig. Jó érzés volt, de az azt követő üresség, és szégyenérzet hamar felváltotta. Olyan volt mint egy villanás az éjben, csupán egy villámlás, gyors erős, vakító fénnyel, de ahogy jón, úgy el is múlik, mintha nem is lett volna. Lassú élettelen mozdulattal húzta ki magából az ujjait, miközben pattanásig feszült teste ugyancsak beleremegett, de most nem azért, nem az a kellemes kéjérzet járta át, inkább csak a még érzékeny területeket átjáró feszültség. Úgy gondolta, ez olyan lehet mint a pia, az alkohol is megőrjíti a testet, és imádta is a vele járó zsibbadást, ha mást nem is... De itt inkább arra, gondolt, hogy a pillanatnyi hangulatunkat erősíti fel, és amilyen jó, lehet annyira rossz is. Érezte a még fel nem száradt nedvességet a lábai között, sőt a mellei is ragadtak a szégyentől, amit magának okozott. Gyermek volt még, aki nem tudta hogy, kezelje saját magát és a vele járó érzéseket. Olyan jó lett volna neki egy anya, vagy egy nagyobbik tesó, akivel megoszthatja a kérdéseit, a világról, magáról... De ilyenben, még odakint sem volt szerencséje.


Mozdulatlanul feküdt és míg eddig az öröm járt táncot tehetetlenül ficánkoló testében, most úgy festett mint akiben megállt az idő. Mozdulatlanul feküdt, szeme fehérjén csak néha tört meg a fény, ahogy saját magába merülve viaskodik gondolataival, érzéseivel, énjeivel.

Ne érts félre, nincs több személyisége, de mint minden egészséges emberben, benne is fellelhető  kritikussága, gondoskodó énje, gyermeki civakodó énje. Legtöbbet az utóbbit láthattátok tőle, de ahogy másokkal épp, úgy kritikus saját magával szemben, de kedvesebb, határozott és amolyan "nővér" jellem csak ritkán bukik ki belőle, leginkább akkor... amikor tényleg nincs már senki, akire számíthatna. Vele szeret legjobban beszélgetni, mert ismeri őt, minden gondolatát és tettét, mert elfogadó és mert ha neheztel is, de nem nézi le, vagy haragszik rá úgy, mint a többi. Mégis ő az, akire legkevésbé számíthat, talán a dolgok rendje az, hogy csakis ritkán szólal meg benne? Pedig... úgy vágyik rá, úgy beszélgetne vele, úgy örülne neki, ha találna valakit, aki olyan mint ő. Ha lenne ilyen ember, soha de soha nem engedné el.