Danee vs. Kiwi - Próba és szerencse?

Szóval, mit is keresek én az arénában, tűző napon, forróságban?
Biztos nem a jégkirálynőt, belőle volt elég, meg még lesz is, hamarost, s az ottani zord, csontig hatoló fagy után, a fullasztó meleg már szinte üdítően hatott.
Voltam én a negyedik szinten is, de fura mód alig jár oda ember, nem hogy némber...

De ha abból indulok ki, hogy a SAO játékosainak jelentős része nerd, otaku, szenvedélybeteg "gép-függő", akkor lényegében teljesen "normális", hogy itt az arénában több az élet, mint odafent a vízpart mellett.
Szórakozásnak ez is megteszi: hátha látok valami újat, talán tanulhatok, de ha mást nem, hát a római plebsz módjára jót szórakozhatok a homokon és porban küzdök csatáin.
Nem mellesleg akad itt a nézőtéren is egy-két formás teremtés, lehet legeltetni a szemeket, ha valakinek van olyan jó a látása, mint az enyém. Kicsit még fejlesztem, és már szó szerint szemmel vetkőztethetnem le a szebbik nem képviselőit, például, azt ott, azt a kis fruskát, aki épp a lépcsőkön ereszkedik alá. Jól megy hozzá a popkorn meg kóla, és hátulról se rossz, azt kell, hogy mondjam!

Megnövelt látás ide, vagy oda, azért közelebbről mégis csak jobb, és ugyan mi akadályozna, hogy lecsökkentsem a távolságot kettőnk között? Végül aztán már a nézőtérre vezető lépcső alján találtam magam, a forró homok hője incselkedett a könnyű fekete saruba bújtatott lábammal. Oh, igen. Ha aréna és hőség, akkor hófehér tóga és saru, római módra. Bámultam még egy ideig azt a kis formás fenekű istennőt, amikor egyszer csak valahonnan hallom, hogy szia. Már úgy rutinból is körbe néztem, hogy mégis ki talált meg itt kicsodát, nem nagyon hittem, hogy nekem szól a köszönés, de volt már meglepetés máskor.

- Ümmm, szia - fordultam a láthatóan rám váró lány felé. Felmértem a "helyzetet", na nem tetőtől talpig, arra nem volt időm még, csak úgy alakra, arcra. Nem volt csúnya, sőt!
- Ellenfelel? - kérdeztem vissza, talán mást akart mondani, vagy csak nyelvbotlás volt. Nem értettem mit kérdezett, de nem is igazán ezen járt az eszem. Mikor volt utoljára, hogy egy lány megszólított, csak úgy, mondhatni az "utcán"? Egy kezemen meg tudnám számolni, és az utolsó se mostanában történt!
- Nem találkoztunk mi már valahol? Ne haragudj, de olyan ismerősnek tűnsz - kicsit mintha meg lenne szeppenve. Tereltem a szót, mert teljesen más volt, mint amit/akit láttam még az imént, és ez a bátortalanság annyira aranyossá tette. Lehet, hogy tetszik?
- Mármint, te most párbajozni szeretnél velem? - néztem rá kicsit értetlenül. Azt hittem mást akar, bár elképzelésem nem nagyon volt, mit. Viszont az arénában voltunk. Körülöttünk harcolnak, meg szurkolnak. Végül is...
Nagyon tudja mit akar, pedig én még csak azt se tudom, ő kicsoda, felteszem, ő se, hogy én ki lennék. Nem rémlik.
- Danee vagyok. Amúgy ... - most rajtam volt a "sor": Elbizonytalanodtam. Ismerjük egymást? Esetleg tudja a nevem is? Részeg voltam, vagy ennyire lefoglalt valami vagy valaki más? Vagy csak random kiválasztott magának és akar egy gyors penge váltást, anélkül, hogy tudnánk ki a másik?
Látva az iménti határozatlanságot elsöprő eltökéltséget a szemeiben...
Azok a szemek! az istenekre!
... inkább úgy döntöttem eleget teszek a kérésének. Elküldtem a felhívást a leányzónak. Legalább tovább időzhetek a társaságában és akkor még az is lehet, hogy ...
A mosolya kicsit erőltetett volt: szépnek  ugyan szép, de láttam mögötte az aggodalmat, a szavai ellenére a bizonytalanságot.
- Elküldtem - kommentáltam, hogy tudja nem rám várunk, vagy ha mégis, akkor valamit elrontottam
- Megkaptad?

adatok:

dobások:

- Volt? - kérdeztem vissza meglepődve - De ha azt mondod, biztos úgy van
Nem rémlett úgy igazán, pedig szép lány, meg minden, az ilyesmi igazán megragadhatna a fejemben. Bár mondták már  rám, hogy aranyhal memóriám van. A régi ismerősöket szinte kivétel nélkül meg tudnám nevezni, vagy akikkel sűrűn összehoz a sors, de az egy-két alkalomnál többször nem látott arcok, és a hozzájuk tartozó nevek nem igazán ragadtak meg az emlékezetemben.
Talán ideje lenne tovább írnom a naplómat és névjegyzékemet.
- Kiwi? Mint a gyümölcs, meg a madár?
Fura név, bár a haja... De ő legalább biztos nem a valódi nevét használja, mint én.
- Rendben, legyen féléletes - bólintottam, bár nem tudom, hogy a beleegyezésem számított bármit is, hiszen a szabályok szerint a kihívottnak van joga megválasztani a körülményeket.
Még mindig azon töprengtem, hogy hol, melyik küldetésen találkozhattunk, amikor a felettünk fogyatkozó számok kizökkentettek az álmodozásból.
A pajzsom, kardom sehol, egy szál tógában ácsorgok a homokon, saruban, és mindjárt lejár az idő. Kapkodva pörgettem a menüt, épp csak felcsillant az aranykard az oldalamon, már az egyes virított a levegőben, a pajzsom keresném, már böknék is rá, lejár az idő. Ha a homlokom, meg a hátam nem is gyöngyözik, így is éreztem, ahogy villámként csapott át az félsz a idegeimen.
De megijedni sem volt időm, Kiwi úgy rontott rám a kardjával. Ösztönösen húztam magam elé a pajzsom. Már ha fel lett volna szerelve. Jobb híján az alkarommal fogtam fel a penge szúrását, de az is kevésnek bizonyult: simán átszaladt rajta, a hasfalamban állt meg.
Félre szökkenhettem volna, kiránthattam volna a kardom, hogy azzal hárítsak, de annyira lekötött a felszerelkezés, hogy szinte teljesen más világban voltam.
A kard bizonyára át döfött, akkora erővel vágódott belém, a szabad kezem, mely a kard markolatért kellett volna, hogy nyúljon, most Kiwi testpáncélját tartotta ellen. Mellben.
- Már elkezdtük? - kérdeztem zavartan. El akartam lökni magamtól, de csak finom kis taszítás lett belőle, mert akkor vettem észre, hova tenyereltem
- Bocs, nem akartam - rántottam el a kezem, mint aki tűzforrót fogott, inkább a kardja markolatára fogtam rá, és húztam le magam a pengéről. A karom még működött, a szúrás tiszta maradt, nem vágta le, de a vörös vonal ott éktelenkedett rajta továbbra is.

Élet: 131/185
Páncél: -

Az előbb még egy másik csajszit bámultam, most ez a szépség szúrt meg a bökőjével.
De ez az utóbbi nem fordítva szokott lenni?
Kicsit túl sok volt ez így egyszerre, én még elég kókadtnak éreztem magam a nagy melegtől, a gondolataim is elég kuszák voltak, nem jöttem rá melyik küldetésről, de ismerős volt, a szúrás viszont kicsit visszarántott a valóságba.

Szóval egy elfogadott párbaj kellős közepén álltam, egy szál karddal a kezemben, ami talán hősiesen hangozhatna elsőre, de valójában elég siralmas volt a helyzet. Valamit tennem kellett. Ha minden igaz, az életem talán nem kell féltenem, hiszen féléletesre állította be a győzelmi feltételt, így ha nem üt 200 körülit rám egy suhintással, akkor nem lehet baj. És ez az utóbbi nem volt annyi.

A kardom hárításra húztam magam elé a levegőbe, vártam hogyan ront rám újra.
De nem úgy tűnt, mint aki a folytonos kaszabolásban látja a megfelelő stratégiát: egyre csak hátrált.
Ha pedig nem akar támadni, és talán arra vár, hogy én tegyem meg a következő lépést, akkor van időm: annyi legalább is, hogy fogtam magam és előhívtam a menüt.

Sohase csináltam még ilyet, csak potikkal és kristályokkal, de most nem effélét hívtam elő:
Az ujjam a Nehéz Mithrilpáncél fölött állapodott meg. A felszerelés opció kiválasztás hatására fényes aura vont körbe egy pár pillanatra, s mire elhalványult, már a merev testpáncél húzta vállaimat.

Valamivel közelebb kerültem, ahhoz, amit biztonságnak szokás nevezni. De itt nem ért véget a teendőim sora. Nem csak azért mert ez még mindig nem a teljes felszerelésem volt, és a párbaj épp csak elkezdődött, hanem mert egy olyas valakivel volt dolgom aki épp csak rémlett, hogy ismerős. Most már legalább annyit tudtam, hogy egy közös küldetésről kellett volna, hogy emlékek ugorjanak be. De nem ugrott be semmi. Viszont azt elég fura lett volna, ha pár szavas viszontválaszokkal elintéznénk ezt a találkozót.

- Gyümölcs? Lefogadom, legalább annyira ennivalóan édes vagy, mint egy igazi kiwi! - tudom, gyenge felütés volt, talán egy Tachi jobban csűrte volna a szavakat, ahogy én ismerem, de nem hagyhattam ki ezt a szervát ilyen megkapó név hallatán
- Nem bánod, ha kicsit megkóstollak? - nincs nálam a pajzsom, így kénytelen leszek harcmodort váltani. Nem is volt az olyan régen, hogy egy szál karddal álltam ki az ellenfeleim lenne, éppen csak kicsit igazítani kellett a lépéstechnikán és az alapálláson.

Enyhén rézsútos alapállás, a szabad kezem felőli láb hátrébb söpört a homokban, a jobb karom pedig előre vágott a levegőben.
Igen, ez lesz az!

Nem tétováztam tovább, mielőtt még meggondolná magát és újra támadásba lendülne, elrúgtam magam, és egy hirtelen sprintel eltüntettem a kettőnk között megnyúlt távolságot, de nem szúrni akartam: a kardját kerestem, a pengék csattanását kívántam hallani, a védelemre húzott vason tükrözni a szemem bogarát, vagy a vad makacsságot, ami felnyársalni kész, ez esetben, csupán megcsavarnám az összekoccanó pengéink tengelyét: kifele természetesen, had lássam, milyen erősen kapaszkodik élete fegyveréhez.

Élet: 131/185
Páncél: 0 >> 70

"Tudsz te ennél jobbat is!"
Hát erre nem tudtam mit felelni hirtelen. Csak baromságok jutottak hirtelen az eszembe, de nem volt köztük semmi olyan, amivel visszapattinthattam volna a labdát, vagy esetleg viccesen félresöpörhettem volna.
Ahhoz ismernem is kellett volna Kiwit. Ismerni, nem kicsit, mondjuk úgy minimum 2 hétnyi folyamatos találkozgatások bármilyen okból kifolyólag, hogy lássam miről is szól a személyisége: mi mozgatja meg, mivel lehet felheccelni, és meddig lehet ép bőrrel elmenni nála poén téren.
Na ez mind hiányzott most, és őszintén szólva nem igazán volt időm ezen agyalni, ha kicsit is komolyan akarom venni a párbajt.
Tényleg: komolyan akarom venni?
- Abban biztos lehetsz! - hát ennyire tellett, meg egy
- Pff! - re, jobb híján, már csak azért is mert nekifeszült a pengém az övéének és ez sokkal nagyobb élvezetet okozott, mint a beszélgetésünk, ahol már az elején vesztésre álltam.
Azonban valamivel nagyobb ellenállásba ütköztem, mint amire egy nekifutásos elsöprő támadással szemben számítani lehet: nem tudom hogy van összerakva az avatárja, de a tény, hogy simán megállította a rohamomat, és most apránként, de az irányítást átvéve elfordítja a pengéket oldalirányba
Miből van ez a csaj? Tiszta terminátor!
Basszuskulcs, jó lesz odafigyelnem, mert nem átlagos, lehet hogy csak át akar verni a kardjával
- Valójában Harcos vagy, nem igaz? Ez a kard csak átverés!
Figyeltem, előbb a karjait, majd a derekát, a lábfejét, ahogy ellentámaszt.
Aztán hopp! Az ellenállás megcsappant, és egy pillanat alatt rúgott a levegőbe.
Atya, ég, milyen magasra! - pislogtam volna ha nem éppen felém intézi azt a bizonyos rúgást.
Esélytelen volt kihasználni a helyzetet: gyors volt, de csak mert nem számítottam rá.
Mégis ki számítana arra, hogy egy vívás közepén a másik majd megpróbál egy magas rúgással kiiktatni?
De a bal kezem szabad volt, nem is nagyon fért volna rá a rövid kard markolatára a jobb mellé...
Az alkarom húztam a láb útjába, de védés helyett, inkább csak elcsúsztattam alatta.
Így sem volt könnyű, de legalább maradt idő és hely behúzni a nyakam, mielőtt fejbe találna.
De egyszerre rúgni és ellentartani egy lábon egyensúlyozva lehetetlen még a legnagyobbaknak is:
Inkább elhúztam a kardom, és hagytam, hogy a rúgás lendülete, amit csak részben tudtam tompítani, eldöntsön oldalra, és végül vállon átgördültem. Csak kellett az az akrobatika nekem!
A bukfenc befejeztével igyekeztem hasra gördülni, majd feltérdelni és lábra állni. Olyanokról, hogy fekvésből talpra ugrás nem is álmodhattam.

- Komoly? - kérdeztem vissza kritikusan a "Te jössz" felszólításra, s a szemöldököm is felszökkent a homlokom közepére
Ez tényleg így fog menni? Felszólít a támadásra, és lehetőséget is ad rá, ahelyett, hogy taktikusan addig űzne, míg csak el nem vétem a védekezésem?
- Akkor gondolom megengeded... - és már megint a menüben matatott a kezem, mert hát oké, hogy testpáncél már van rajtam, de ennyitől még nem igazán funkcionáltam jobban egy egyszerű aincradi kardforgatónál, és nem viccből váltottam anno kasztot
Igen, őt nem volt nehéz kiszúrni a listából. A ritkák ugyebár egyedi színnel szerepeltek, nem volt ez másként az én egyetlen ritkaságommal sem: a világoszöld feliratra préselődött az ujjbegyem, a balomon pedig rögtön megjelentek a legmarkánsabb vonalai
Már nem kellett a rézsútos alapállás, se a hátravetett bal az egyensúlyozáshoz, a fürge mozgásért: minden elvesztett mozgékonyságot kárpótolt a lovagokat fémjelző felszerelés eme darabja: a pajzs.
A következő pillanatokban, ahogy az idegesítő csillogás-villogás, és egyéb látványos show-elemek eltűntek az újonnan felszerelt darabról, már a pajzs kristályosan átlátszó túloldaláról néztem farkasszemet Kiwivel
- Ha valóban harcos vagy, akkor nem kell visszafognom magam, hiszen nyilvánvalóan vagy olyan erős, hogy kiállj egy esetlegesen magasabb szintű ellenféllel szemben is!
Mondtam mindezt úgy, hogy igazából halvány lila segédfogalmam sem volt a lány szintjéről, de az iménti rúgásában lévő erő elég meggyőzőnek bizonyult a mondandóm igazságtartalmának alátámasztásához.
- Wrááááh! - adtam ki magamból azt a szuszt, ami kellett a támadás megindításához, felkorbácsolni magamban a haragot, hogy lecsaphassak ellenfelemre, mint ellenségre
Futásnak eredetem, ami a nehéz vasak miatt inkább csak valamiféle ügetésnek tűnhetett, de a cél csupán az volt, hogy ismét penge távolságban lehessünk
Kezdésként lentről felfelé rántottam a pajzsom, lapjával az ég fele nézve, szándékosan a kardtartó karja alól indítva, hogy reményeim szerint elsodorja az útból azt, vagy legalább is a mozdulat végére az arca felé csaphassak a pajzs élével vagy lapjával, míg a kardommal egyenes szúrást intéztem az ellenséges poci irányában

Élet: 131/185
Páncél: 63 [70 -39 (rúgás*) + 32 (pajzs)]
CSP: 47/180

*kard+rúna nélkül "pusztakezes harc"

Élet: 27 (+12) =39=139
Páncél: (+80) =80-76=0 páncél.
CSP: 115/84

Ha harcolsz, add ki a dühödet, fújd ki a feszültséget, kiálts rá az ellenfeledre. Ha nem szempont, hogy rejtve maradj, akkor jó eséllyel nem csak saját magadba önthetsz elég bátorságot, de az ellenfeled is meginoghat a haragod láttán.
És talán ez történt most is: klasszikusnak mondható alapállásba állt fel előbb, mégis a kardját két kézre próbálta fogni, mintha legalábbis másfélkezes kard lenne a tenyerében. Talán rájött, hogy ez mit sem segít, így nem fog tudni megállítani, és csak azt éri el, hogy elsodrom magammal.
Mert megjelent valami izé, amit még sohasem láttam. És nem is csupán egy, hanem egy kazalnyi. Már maga a váratlan megjelenésük is megzavart: a támadás sikerébe vetett önbizalmam pillanatok alatt zsugorodott össze.
Mi a fene ez?
De a lendületem megmaradt, ő pedig valamilyen oknál fogva nem próbált meg eltáncolni előlem, hát csak jobban belekapaszkodtam a pajzsba meg a kardmarkolatba.
A karok, vagy csápok, legyenek azok akármik, pár szempillantás alatt bekúsztak közénk, mint valami horror filmben. Nem tudtam mire készül, mit tudnak ezek az izék, de Kiwiből jöttek elő, nem máshonnan, én pedig nem tudtam mire számítsak, de akkor már úgyis mindegy volt.
Szúrtam, amennyire erő maradt a karomban az ijedtség ellenére, toltam előre a pengét, a pajzs is már bőven a levegőben volt, hogy félretolja Kiwi saját karját, a csápok összezárni igyekeztek a rövid penge előtt, de elkéstek.
Akár fel is lélegezhettem volna, megkönnyebbülve a pillanatnyi siker láttán, de aztán észrevettem a fémes csillogást: lány pengéje is megtalálta a rést a védelmen: ropogva fogta fel a vértem a szúrást.

Hátrált és én is. A csápok ijesztőek, majd minden második pillantásom azokra siklott. Nem csak ijesztőek, de teljesen ismeretlenek számomra, és emiatt éppen elég veszélyesek is. Előbb meg kéne tudnom a titkukat.
Gyors ellenőrzés magamon: még éppen maradt némi páncél. Kiwiét átütöttem, szépen eltűnt róla minden fémes vért.
- Mi volt ez? Ez az izé, karos-csápos dolog?
Most volt egy kis idő újra elemezni az ellenfelet, a hasán sebeztem meg, kicsit összekuszáltam a ruháját vele, de valami fura érzésem támadt, mintha ez már megtörtént volna korábban. Nem a döfés, hanem kísértetiesen ugyan ezzel a lánnyal a vért és annak eltűnése, a fedetlen has, ugyanezeknek a kebleknek a látványa...

Élet: 131/185
Páncél: 9 [63 - 54]
CSP: 47/180

De nem válaszolt, az arcáról pedig semmi egyöntetűt nem sikerült leolvasnom.
Nyilván a saját képessége. Nem ez lenne az első, hogy fura kinézetű képességgel találkozom.
Ez csak a képessége. Meg kell nyugodnom. Ez nem egy szörny, remélhetőleg nem teszi legyőzhetetlenné, hiszen így is megsebeztem.
Nagy levegőt vettem, lassan fújtam ki. Az segít megnyugodni, és hideg fejjel gondolkodnom
- Ez a képességed volt, igaz? Nagyon hatásos! Mind védekezésre, mind pszichológiai hadviselésre!

Az alakját, a felsértet hasát látva emlékképek villantak be: elázva, lángok fényében.
Aztán az arc.
Egyértelmű, hogy ismerem. Találkoztunk már. Ott, a lángok közt, elázva, aztán a fellegekben, a város fölött.
- Az izzó barlangban - böktem ki hangosan, megvilágosodva, de még mindig magamon csodálkozva, a tényre rácsodálkozva, és hogy végre feloldottam az elmémben azt a megmagyarázhatatlan zavart, ami nem tette lehetővé, hogy rájöjjek ki is ő valójában

Míg én ennek a megvilágosodásnak örültem, teljesen kirekesztettem a külvilágot magam körül. Nem számított, hol vagyok épp. Vagy inkább megfeledkeztem róla, a fontosságáról, ahogy arról is, hogy ez a lány éppenséggel az ellenfelem jelenleg, és hogy nem ártana védekeznem. Mindez most semmit sem számított.
Az arcom előtt lecsapó kard és a pillanatnyi kellemetlen maró érzés ragadott vissza a valóságba
- Háh? - léptem hátra pár lépéssel, reflexből, hogy el nem essek a csapás erejétől
Emeltem volna a pajzsomat kissé zavartan, szinte már tudatalatti módon, megszokott reakcióként, de észre kellett vennem, hogy már nincs semmi a bal karomon: semmi, ami pajzsra emlékeztetne, csak a vágás a felsőtestemen, és az életcsíkom is sárgába zuhant

Túl sok minden volt egyszerre. A barlang, most ez a támadás, ami készületlen ért, mert elbambultam, és ott volt még az a fura csápos képesség, amivel egyelőre nem igazán tudtam mit kezdeni.
Beugrott, hogy azért kaptam a vágást, mert egy meccs közepén vagyunk.
Erősebben markoltam rá a kardomra. Nem volt már páncélom, de neki se.
Kard a kard ellen.
Fordultam utána, kardom leengedve, mellettem. A laza talajnak taszított talpam, kicsit megmerülve, levegőbe rúgta a homokot mögöttem, ahogy elrúgtam magam Kiwi irányába: a fegyverem én is rézsút lendítettem, de én lentről rántottam felfelé, rögtön, ahogy penge távolságba kerültem

Élet: 86/185
Páncél: 0
CSP: 14/180

Ez az a Kiwi volt nyilvánvalóan. Aki az agyszüleményébe rántott minket, hogy ne a lángok között imbolyogva, élet-halál között táncolva kelljen eldöntenünk mi is legyen. Emlékszem, az tök jó volt. Mármint az ötlet, hogy időt nyer nekünk, még ha a képzelet érthetően különbözött is a valóságban tapasztalt képektől. Mint valami szürrealista festmény élő, lélegző világa.
Az más kérdés, hogy engem megviselt a magasság, de a tériszony az én gyengeségem.
Persze, ha egyből tudom, kivel van dolgom, akkor nincs ez a kínos magyarázkodás meg kérdezősködés, a sok felesleges töprengés, a szétszórtság. Akkor másként is alakulhatott volna ez az újbóli találkozás. De ez most már nagyon félresiklott.
Persze, nekem köszönhetően.
Talán már mindegy is volt, hiszen a dolgokat nem lehet visszacsinálni.
Támadtam, mert elvileg párbajoztunk, és azt hittem már nem érhet több meglepetés.
Hát tévedtem.
A szemem láttára egyszer csak magától zsugorodni kezdett az életcsíkja, aztán meg is halt.
Ennek semmi értelme! Nem használtam semmilyen mérget, és nincs is tudomásom ennyire drasztikus hatásúról sem, még ha magán is alkalmazott volna valamit, míg nem figyeltem.
Leengedtem a karomat, az állkapcsomat meg felemeltem.
Nem győztem: a küzdelem nem ért véget. Itt valami csalás, ámítás van.
Hátraléptem, majd a legrosszabbtól tartva egy vállon átgördülős hátra bukfenccel igyekeztem csökkenteni a profilomat. Aztán csak megint talpra szökkentem, és a kardommal kaszáltam magam előtt, fordulta jobbra balra, és hiába a magas észlelésem, sehol se láttam a sziluettjét.
Talán a lábnyomai majd rávezetnek. A talaj volt az egyetlen bizodalmam.
- Bocs, hogy elszúrtam az edzésedet, a hiba egyértelműen nálam van - folyamatosan mozogtam tovább a finom kis lenyomatokat keresve a földön - És most lehet, hogy elég negatív képet sikerült kialakítanom benned magamról, nem tudom, bolondnak, vagy minek tűnhetek, de semmi esetre sem szerettelek volna megsérteni, vagy alábecsülni téged, hidd el
- Tudom, már nem pörgethetem vissza a történteket, bármennyire is szeretném, de kérlek ne skatulyáz be ezek alapján

Hátra fele terveztem mozogni, még fejben meg is volt, ahogy kisiskolásként a torna órán, előre-hátra tudtunk bukfencezni.
Hogy aztán mégis miért és hogyan sodortam magammal Kiwit, és hogyan lehet, hogy távolodás helyett átestem rajta, nem tudom, de mivel nem számítottam rá, nem is láttam, hogy ott lenne, ahol, nem hagyott túl sok esélyt arra, hogy elkerüljem a földre kerülést.
Az ütközés pillanatában persze már láttam, de ez akkor már édes kevés volt, főleg, hogy a kardforgató jobb karomra estem oldalvást.
A karom tehát az oldalam alá szorult, nem tudtam rögtön szúrni, és ahogy arrébb hengeredtem volna, megláttam a napfényben csillanó pengéjét a lábam elé feszítve.
Fura mód nem szúrt rögtön. Helyette beszélni kezdett.
Kegyetlen játék? Igen, de ez csak egy játék által felügyelt párbaj, amiben nem hallhatunk meg.
Vagy arra gondol, amit én mondtam az imént?
- Mármint mi tehetünk arról, hogy ki minek lát minket? - nem tudom mire akart utalni, mert a szavai kissé ellentmondásosak voltak.
- Aha. Szerintem, és ez az én véleményem csak, hogy tényleg magunk felelünk azért, hogy a másikban milyen képet alakítunk ki magunkról, amibe persze az előítéletek, legyenek akár hízelgők, vagy épp sötétek belejátszanak, de ha adunk lehetőséget, akkor ez a kép átalakulhat. És persze a dédelgetett álmaink, amik vagy megvalósulnak vagy nem, már egy másik tészta
Minthogy a kardja nem döfött, volt időm a magamét meg az ő mellkasának szegezni, még ha nehézkesen is.
- És most mi lesz? Maradunk így, vagy valahogy mégis befejezzük ezt a párbajt? Mert őszintén szólva, ebből a pozitúrából nem olyan könnyű menekülni egyikünknek sem

Egy az egyben úgy kezdte a válaszát, ahogy én fogalmaztam az imént, ami meghökkentett és nem igazán tudtam eldönteni, hogy most kifiguráz, vagy csak megtetszett neki. De ettől függetlenül a mondandója semmivel sem volt kevesebb, és nem tudtam nem egyetérteni vele, úgyhogy aprót biccentve jeleztem is neki ezt.
Érdekes egy lány, amolyan mindenféle: külsőre és elsőre egy elbűvölő jelenség, azzal a minden szempontból tökéletes alkatával, az abszolút lázadó hajszínével, mintha csak Ramona Flowers köszönne vissza a Scott Pilgrim képregényekből.
A gondolatai megint nem hétköznapi, egyszerű kis fruskára vallanak, csak azt sajnálom, hogy ez alatt a rövid pengeváltás során nem igazán volt alkalmunk komolyabban kifejtenünk egymás nézetteit. Úgy mindenről.
Ja és a képessége. Frankóm, mint egy japán horrorban. Nem tudom, hogy jutott hozzá, de tiszta hideglelés volt látni elsőre, vajon ha nincs ekkora szintkülönbség kettőnk közt, akkor is meg tudtam volna úszni, hogy játékszerévé váljak két pillanat alatt? Persze látszik rajta, hogy frusztrálja. Nincs megbarátkozva vele, és nem igazán tudja kezelni azt sem, hogy másokat totál beparáztat vele.
Pedig az ő képessége, ki más legyen jobban elfogadó az ilyesmi iránt, ha nem elsősorban ő. Remélhetőleg idővel megtanulja kezelni mások reakcióit ezen a téren.
- Ha van még más is a tarsolyodban, akkor valóban - nem mertem elhúzni a pengém, így tűnt a legbiztonságosnak
- De ha nincs más egyelőre, akkor azt hiszem patt helyzetbe kerültünk
- Az nem ádámkosztüm, hanem római kori öltözet, tógának hívják, és akkoriban ez volt az elfogadott - szúrtam vissza a szavakkal, ha már védelemre szorult a megjelenésem
A következő pillanatban már talpon volt, nem tudom, hogy csinálta, hiszen egy perce még pengét szegeztünk egymásnak, a földön "fetrengve".
- Én is köszönöm - fogadtam el a segítséget
- Ha hivatalosan is kihívsz... akkor lehet róla szó. Megtalálsz a ranglistán.


//Köszi a párbajt! Zárható