Kazuma (avagy egy zombi élete :P)

Felriadva néztem körül. Mindenki aludt körülöttem. Mi az, hogy senki sem őrködik? Dühösen néztem körbe az alvókon, de valami nem stimmelt.
– Kaito! - taszigáltam meg a lábammal, hogy felébredjen. - Hol van Crow? - kérdeztem, de a fiú csak álmosan pislogott vissza rám.
– Ki? - értetlenkedett.
– Hát Cr… - elakadt a szavam. Nem volt senki a céhben, akit így hívtak volna. Kaito arcát néztem, aki értetlenül nézett vissza rám.
– Jól vagy? Mintha a szokásosnál is sápadtabb lenne a maszkod…
– Nem… nincs semmi… - morogtam. - de miért nem állt őrt senki? - Kaito végignézett az alvókon. Látszólag ő is össze volt zavarodva. Aztán a homlokára csapott.
– Hát persze! Akimoto a soros! - alig mondta ki, megláttam egy alakot közeledni a csoport felé. Egy pillanatra megnyugodtam, ahogy felismertem Akimoto ráérős járását. Aztán eszembe jutott. Ő halott! Kaito elindult felé.
– Merre jártál? - kérdezte, mint egy régi cimborát, de hirtelen rossz érzésem támadt. Elkaptam Kaito kezét és visszarántottam.
– Hé! Mit csinálsz? - mielőtt válaszoltam volna. Akimoto, kivont karddal a fáklyák fényébe ért.
– Állj! - szóltam rá.
– Mit csinálsz!?
– Miért? - csendült Akimoto ismerős hangja, de azért megállt. Már magamban is kezdtem elbizonytalanodni.
– Dobd el a kardod és a felszerelésed! - parancsoltam rá.
– Mi?
– Most! - üvöltöttem dühösen megremegő bal karommal. Ijedten teljesítette a parancsot és a kard fémesen csilingelve hullott a földre. Már mindenki ébren volt és ijedten nézték a kibontakozó jelenetet. Aztán kardforgató levette a sisakját. A látvány minden gondolatomat egy pillanat alatt söpörte el. Előrelendültem és addig kaszaboltam, míg darabokban nem hevert előttem. Nem voltak pixelek csak hús, vér és csont. Azonban hiába égettem el mindent, ami megmaradt belőle, a látványt talán már sosem fogom tudni elfelejteni. Akimoto összezúzott koponyájának képét, ahogy értetlenül mered rám fél szemével, majd felordít fájdalmában, ahogy újra és újra lesújtottam rá.

– Ki az a Crow? - kérdezte Kaito. Nem válaszoltam rögtön. Csendben meredtem felfelé, nézve a víz alatt lebegő halottakat. Sokan voltak és mindegyiknek én tehetek a haláláról. Pár percig így haladtam tovább aztán levettem a tekintetemet a gyengén hullámzó vízről és megszólaltam.
– Egy lovag… az első, akit az orrom előtt végeztek ki. - újra felidéződtek bennem az emlékek. - Haboztam és a gyilkos megszökött… igazából... nem is fontos. - vontam meg a vállam zavartan.
– Mégis mi ez a hely!? - fakadt ki.
– A pokol… - morogtam sötéten az első jónak tűnő definíciót, ami átfutott az agyamon. - Vagy maga a kézzel fogható, valósággá vált őrület.
– És mi a terved?
– Nincs terve! - hallottam a dühös kiáltást a hátam mögül. A céh, velem szembehelyezkedő három tagjára pillantottam. Szóval eljött a pillanat, hogy nyíltan lázadnak ellenem, de Kaitoval az oldalamon esélyük sem volt.
– Minoru és a Kaszás jól mondta! Mind meghalunk, ha tovább követjük! Akimotot is megölte!
– Csak azt ölöm meg, aki ellenem szegül… - sziszegtem baljósan. Időközben Dai és Toshi végre észrevette, hogy mi történik, és mellém lépkedtek.
– Ti csak menjetek vele, ha akartok, de nem kényszeríthettek minket is! - folytatta tovább a lázadó trió szószólója. - Jogunk van elmenni! - alig fejezte be a Parazita már fel is szaladt a torkába.
– Neked itt csak meghalni van jogod… - mondtam undorodva.
Rövid mészárlás volt.

– Mégis mit gondoltak?
– Az agyukra ment ez a hely…
– És nincs igazuk? - vetette közbe Dai mogorván. - Tizenhatan indultunk el, de már csak négyen maradtunk… Van egy olyan érzésem, hogy ha valaha is kijut innen valaki, az csak te leszel. - nézett rám. Nem válaszoltam csak a tőlünk kicsit arrébb őrködő idomárra pillantottam.
– Mégsem fordulhatunk vissza.
– Nem… bár már azt sem tudom, merre van az a vissza… vagy hogy ez a beszéd valóságos-e… - a pislákoló fáklyánk végleg kialudt, de senki sem mozdult, hogy újat gyújtson.
– Mire vártok?
– Ez volt az utolsó… - mondta Dai elkeseredve. - és még látásom sincs… - halkan szisszent a penge, ahogy előhúztam. Dai észbekapott és hátrébb húzódott.
– Mire készülsz?
– Sajnálom, de látás és fény nélkül csak hátráltatnál minket. A felszerelésed pedig, még hasznos lehet. - mondtam őszintén. Az oldalához kapott, de a fegyvere helyett a sötétben csak egy kristályt fogott meg. Céltudatosan emeltem fel a kést hogy lecsapjak rá, de akkor olyasmi történt, amire álmomban sem gondoltam volna. A kristály aktiválódott és világítani kezdett. Félúton megállt a kezem. Mindenki arcán döbbenet tükröződött. Közel fél év telt el az óta hogy utoljára aktiválódó kristályt láttam a többieknek pedig, még több. Azonnal az övemhez kaptam.
– Kezdetek Városa! - a teleport azonban nem jött.
– Talán ez is csak egy újabb illúzió… - mondta Kaito lemondóan.

Túl egyszerű lenne…
Még világított a gyertya kristály, amit véletlenül sikerült aktiválniuk, a teleport viszont még itt sem működött. Sokáig tanácskoztunk, hogy ez mit jelenthet, és hogyan használhatnánk ki, de nem jutottunk sokra. Végül nem mentünk, sehova hanem maradtunk éjszakára a helyünkön. Én vállaltam az első őrséget hisz tudtam, hogy úgysem lennék képes aludni. Mióta nem tudom, hol kezdődik az álom és ér véget a valóság, már abban sem vagyok biztos, hogy én ki is vagyok valójában. Kifordult világ ez. Bármerre is nézek a halottak szellemei, néznek velem farkasszemet a sötétségben. Türelmesen vártak és minden egyes másodperccel közelebb kerültek hozzá, hogy végleg megtörjék a józan eszem. Biztos voltam benne, hogyha túl sokáig időzöm itt, előbb-utóbb már nem lesz visszaút. Végleg elvesztem az eszem.
Talán már meg is történt. A pislákoló kristályra tévedt a tekintetem. Talán az elmém űz valami beteg játékot velem. Talán csak képzelem hogy a kristály valóban aktiválódott. Talán ezzel pislákoló fénnyel próbálom bizonyítani, hogy nem a sötétben ülök, hogy még nem vakultam meg. Még látom az igazságot, de az igazság az, hogy az őrület már rég győzött. Megráztam a fejem. Még ha valóban vesztettem is, akkor sem ismerhetem be. Csak addig van értelme folytatnom, míg képes vagyok elhinni, hogy az én kezemben van az irányítás. Ha elismerem, hogy minden kicsúszott a kezeim közül, akkor már nincs értelme folytatnom az utat.
Megnyitottam az inventorymat, hogy elterelhessem kicsit a gondolataimat. Céltalanul böngésztem a felszereléseim között. Talán még a Parazitának is adhatnék valamit. Sok értéktelen vacakkal volt teli, amit a halottaktól gyűjtöttem be. Valamelyik biztosan megteszi… és akkor megpillantottam.
Nem lehet ilyen könnyű…
A rég elfeledett apróság úgy bújt meg a fontos tárgyak között, hogy legalább háromszor siklottam át rajta, míg megragadta a tekintetemet. Ez nem lehet igaz. Biztos, hogy csak az elmém játszik velem. Gépiesen hívtam elő az apró tárgyat, és csak forgattam a kezemben. Nem mertem használni. Olyan jó volt belegondolni, hogy működhet, de ha használni próbálom és nem sikerül, az minden rémálomnál szörnyűbb lenne. Percekig játszadoztam vele a pislákoló fényben és végig csak egy gondolat ismétlődött az agyamban.
Lehetetlen…
Azonban minél többet gondolkoztam, annál jobban rettegtem a következményektől. Hiszen mi lesz, ha nem sikerül? Ha ez is kudarcot vall. Mégis milyen reményem marad? A gyertya kristály kialudt és a sötétség szellemei közelíteni kezdtek felém. Lassan óvatosan lépkedtek közelebb, és lépésről lépésre fertőzték tovább a gondolataimat. Szinte el is felejtettem a veszélyt. Lassan közeledtek, mint egy tapasztalt ragadozó, hogy ne ijesszék el a gyanútlan prédát még az előtt, hogy túl közel nem érnének. Egyáltalán nem éreztem veszélyben magam. Lassan hízelegték magukat egyre közelebb. Hívogattak, incselkedtek velem. Jobb életet ígértek. Nyugalmat. Egyszerűen csak hagynom kell, hogy közelebb jöjjenek...
Valaki azonban helyettem is figyelt. Valaki, aki régebb óta volt velem és többet segített rajtam, mint bárki más. Gyenge, figyelmeztető bizsergés futott rajtam végig és az ő nyugtalansága rám is rögtön átragadt. Az elmémre nehezedő köd mintha tisztult volna kicsit és új erőt merítettem a váratlan bátorításból. A józan eszemet lassan bekebelező hordák megtorpantak. Azonban tudtam, hogy így sem leszek képes sokáig ellenállni a szirén dalnak. Egy utolsó dolgot azonban mindenképp meg kell próbálnom, mielőtt végleg feladnám a küzdelmet. Az apró tárgyat úgy emeltem a magasba, mint egy pogány talizmánt és szinte könyörögve szólítottam meg, mintha csak egy rövid imát mormolnék el az engem körülvevő szellemek lelkéért.
– Kérlek. Vezess ki erről az átkozott helyről… - és megtörtént a csoda. Egy ragyogó csillag szállt fel a kezemből, melyet abban a pillanatban a legszebb dolognak tartottam a világon. A bosszúszomjas szellemek pedig, úgy menekültek a fénye elől, mintha egy falkányi oroszlán kergette volna szét őket. A többiek ébredezni kezdtek, és elkerekedett szemekkel nézték a fejünk felett lebegő csodát.
– Kazuma… nem tudom hogyan… vagy miért… de most mentettél meg mindannyiunkat.

Két napja követjük már a fénylő kristályt és ez alatt minden baj elkerült minket. Nem értettem a dolgot, de nem is érdekelt. Amerre csak ment az illúziók szertefoszlottak. A fénye olyan utakat nyitott meg, amiket amúgy sosem láthatnék. Falak tűntek el, mint az árnyék, amire erős fény vetül. Velünk együtt haladt előre, akár gyorsítottunk, akár lassítottunk. Az utóbbi azonban nem sűrűn következett be. Két napja már egyikünk sem aludt, vagy evett. Nem volt mit és nem is akartunk megállni. A kijutás reménye mozgatta tovább a lábainkat.
Azonban hamarosan zsákutcába értünk. Hiába vetült rá minden falra a kristály fénye sehol sem nyitott nekünk újabb utat. Nyugtalanító volt de egyelőre nem hagytam, hogy ez befolyásoljon. Az előttünk lévő fal máshogy nézett ki, mint a többi. Míg körülöttünk mindenhol egyenetlen sziklafalak magasodtak, addig az előttünk lévő sokkal simább volt, nem tűnt olyan természetesnek, mint a többi. Közelebb léptem és elkezdtem végigsimítani a köveket. Bármi, ami utalhat a továbbjutásra, jó lehet.
– Lehetséges hogy elromlott? - kérdezte sután Kaito a kristályra célozgatva.
– Ne röhögtess… - morogtam morcosan. - Egy kristály nem romlik el. - jelentettem ki makacsul, de közben akaratlanul is elkezdett erősödni bennem a gondolat, hogy talán az egész csak egy újabb illúzió. Ekkor viszont észrevettem egy lyukat és mellette egy apró kéz és egy rövid felirat díszelgett a falba vésve.
„A megbocsátáshoz át kell élned az okozott fájdalmat.”
Többször is elolvastam az egyszerű szöveget és őszintén szólva, ijesztő volt. Csend telepedett közénk. Senki nem mozdult. Éreztem, hogy ismét tőlem várják, hogy mutassam az utat. Végül döntöttem. Ha idáig eljöttem, nem fogok visszafordulni bármilyen fenyegetéssel is kell szembenéznem. Előreléptem és a jobb kezemet falon lévő lyukba tettem. Egy másodpercig semmi sem történt aztán megéreztem. Olyan erős fájdalom öntötte el az egész testemet, amihez foghatót még soha életemben nem tapasztaltam. Mindössze egy másodperc elég volt hozzá, hogy alig bírjak talpon maradni. Leírhatatlan volt. Pár másodpercig bírtam csak mielőtt feladtam volna. Nehézkesen elkezdtem kihúzni a kezemet és minél kevesebb volt bent annál jobban enyhült a fájdalom. Abban a pillanatban viszont elkezdett csökkenni az életerőm. Mindössze pár pillanat elég volt hozzá hogy vörösbe csússzon. Megrémültem és visszacsúsztattam a kezem a lyukba, mire a fájdalom ismét felerősödött. Felordítottam az újra rohamozó fájdalomtól. Talán még egy percig tartottam a kezem minden erőmet beleadva, de éreztem, ha ez még sokáig folytatódik, akkor nem fogom kibírni.
– Ne… engedjétek… hogy kihúzzam… - préseltem ki magamból minden egyes szóért és lélegzetvételért keményen megküzdve. Hamarosan éreztem, hogy szorosan megragadják a jobbomat, és nem engedik semmilyen irányba elmozdulni…

Kinyitottam a szemem és Kaito arcát láttam meg az enyémtől alig pár centire.
– Mit… csinálsz? - kérdeztem nehézkesen, mire megfordult és felkiáltott.
– Felébredt! - újabb két arc jelent meg felettem. Nagy nehezen ülőhelyzetbe tornáztam magam.
– Mi történt? - tettem fel a kérdést még mindig erőlködve préselve ki magamból a szavakat, mire Kaito, nagy hévvel elkezdte mesélni a történteket.
– Ott volt az a lyuk meg a felirat, emlékszel? Beledugtad a kezed és elkezdtél remegni meg kiabálni. Megpróbáltad kivenni a kezed, de az életed csökkenni kezdett. Megkértél minket, hogy ne engedjük kihúzni a kezed és így is tettünk, de percről percre csak rosszabb lett. Először könyörögni kezdtél, hogy inkább engedjünk meghalni, aztán már ordítottál velünk. Megitattunk veled pár potit, mert már alig tudtunk lefogni és többször is megsérültél, ahogy kicsit sikerült kifelé erőltetned a kezed. De a végén még a bal kezed is átalakult és mintha teljesen önálló életre kelt volna. Kapkodott utánunk. Változtatta a formáját és kis híján megölte Dait. Aztán megmozdult a fal és kinyílt, te pedig egyszerűen átzuhantál rajta mint egy zsák krumpli. - Kaito szinte már aggódva nézett rám, ahogy elhallgatott. Pár pillanatig emésztettem a hallottakat és elöntött a szégyen érzése, bár valószínűleg nincs miért.
– És ti?
– Háát... megpróbáltunk mi is utánad menni, de egy erőtérben elakadtunk és a fal újra bezáródott. Dai vállalkozott rá, hogy ő jöjjön következőnek. Az is elég csúnya volt bár közel sem annyira, mint nálad. A felirat és a látottak alapján arra jutottunk, hogy a fájdalom erőssége és időtartama attól függ, hogy mennyit ölt az ember. Többet öltem, mint Toshi, így én következtem, hogy le tudjon fogni. - láttam rajta, ahogy beleborzong a gondolatba. - Rossz volt… A végére pedig, Toshi maradt. Ő és a kutyája viselte legjobban. Még csak kétszer ölt eddig. Aztán vártuk, hogy felébredj. - elgondolkodva, erőt gyűjtve meredtem magam elé. Végül újra megerőltettem magam egy kicsit és körbenéztem. Furcsán ismerősnek tűnt a hely, de nem voltam benne teljesen biztos, hogy jártam-e már itt. A fejünk felett pedig, megláttam a fénylő kristályt, ami csak arra várt, hogy kövessük végre. Nehézkesen feltápászkodtam a földről.
– Tovább kell mennünk. - indultam el remegő kézzel.
– Jól vagy?
– Kutya bajom…
– Nekem nem úgy tűnik...
– Csak haladjunk végre! - csattantam fel és a kis csapat elindult.

– Ismerem ezt a kazamatát.
– Igen? - csodálkozott Kaito.
– Tolbana mellett vagyunk... ez a boss terméhez vezető kazamata. - Kaito szemei hitetlenkedve kerekedtek el.
– Ez teljesen biztos? - bólintottam.
– Hamarosan megláthatjuk a napot. Már reggel nyolc van. - láttam rajta, hogy nehezen tudja megemészteni a hírt. Több mint egy éve csak álmodhatott arról, hogy valaha is újra látja majd a szabad eget és most az információ láthatóan sokkolta.
– Vannak még paralízis mérgeid?
– Öhm... van még kettő. - válaszolta automatikusan.
– Remek. Ide tudnád adni őket?
– Miért? - vonta fel Kaito a szemöldökét.
– Még meg kell tisztítanom magunk előtt a kiutat.
– Jó persze. - egyezett bele a homályos magyarázat ellenére is és már nyomta is a kezembe a két kis üvegcsét. Az egyiknek a tartalmát el is kezdtem felkenni a bal kezemre. Közben Kaito tekintete az előttünk pár méterre sétáló Dai és Toshi hátára tévedt.
– Szólok nekik, hogy már közel vagyunk a felszínhez. - és már rohant volna előre, ha nem emeltem volna elé a karom.
– Várj!
– Miért? - csodálkozott Kaito. Nem válaszoltam, csak felkentem a késre a másik üvegcse tartalmát.
– Mire készülsz? - kérdezte ijedt gyanakvással a hangjában. Válasz helyett azonban megindultam előre. Pontosan tudtam mit kell tennem. Futás közben a Parazita is harcra kész állapotba került. Kaito kiáltása hangzott a hátam mögött, de már elkésett. Mikor Dai és Toshi megfordult, én már a levegőben voltam és egy szempillantással később mindkettőt elsodortam.
A földön fekvő mozdulatlan alakok között állva Kaito felé fordultam aki rémülten figyelte az eseményeket. Lazán felé dobtam a kést, amit korábban tőle kaptam és mélyen a szemébe néztem ahogy elkapta.
– Öld meg őket! - parancsoltam rá.
– M-mi? D-dehát miért? - habogta értetlenül.
– Mert veszélyt jelentenek ránk. - Kaito egy lépést tett felém és a földön fekvő, lebénult játékosok felé.
– Ugye ez nem egy újabb hallucináció? - kérdezte tétovázva.
– Csak tedd amit mondtam!
– De mit tettek és miért én? - láthatóan egyre jobban ódzkodott attól, hogy megtegye amit kértem. Valami megrémiszthette a szememben mert nem is jött közelebb. Egy suhintással lefejeztem a két legyengült kölyköt és pillanatok alatt elpixeleződtek. Elindultam Kaito felé aki ijedten hátrált néhány lépést. Kinyújtottam felé a jobb kezemet, várva, hogy visszaadja a kését.
– Nyugi. Mindössze gondoskodnom kell róla, hogy ne árulhassanak el.
– De honnan tudtad? - kérdezte kábán.
– Jól kiismertem az embereket. Jobb elpusztítani valakit addig, amíg nem jelent veszélyt, mint akkor, amikor már bajt hoz a fejedre. - lassan felém nyújtotta a kést, de aztán úgy tűnt, meggondolja magát.
– És én? - mielőtt akár pisloghatott volna a Parazita átszúrta a gyomrát, egészen addig, míg a hátából elő nem bukkant. Közben a jobb kezemmel kicsavartam a kezéből a kést.
– Te csatlakozol hozzájuk. - súgtam a fülébe és a lábammal eltaszítottam magamtól. Sárga élettel ért földet előttem.
– Miért csinálod ezt? - kérdezte halálra rémülve. Hátrafelé csúszott a földön én pedig lassan kérlelhetetlenül követtem. - Jogom van hallani! - kiabálta. - Fél éve mindent megtettem amit akartál! Miért teszed ezt!? Miféle veszélyt jelentek én rád!? - fakadt ki teljesen, ahogy a háta a falnak ütközött. Megálltam előtte csapásra emelt karral.
– Igazad van... sosem jutottam volna el idáig a segítséged nélkül. - ismertem be, hisz valóban nem egyszer segített ki szorult helyzetekben. - Azonban nem engedhetem, hogy kijuss innen.
– Végig ez volt a terved, igaz?
– Nem. Csak alkalmazkodom. Gondolj csak bele. Mi lennénk az első játékosok akik kijutnak a börtönből, ahonnan elvileg lehetetlenség megszökni. Szerinted mit tesznek, ha megtudják?
– Nem kell, hogy megtudják! Elrejtőzhetünk valamelyik szint egy üres sarkában és soha senkinek sem kell megtudnia!
– Azért, hogy a börtönből kiszabadulva rabként éljek, állandóan attól félve, hogy mikor találnak meg!? - vágtam vissza ingerülten. - Nem fogok rejtőzködni! Nem hagyom, hogy újra elvegyék a szabadságomat, amit kivívtam magamnak!
– De te magad mondtad! Megölnek ha megtudják! - kiabált közbe.
– Megpróbálhatják! Tárt karokkal várom őket! - imitáltam ingerülten az említett mozdulatot. - Viszont, épp ezért nem hagyhatok sebezhető felületet... Én képes vagyok túlélni odakint, de vajon mi lesz ha megtudják, hogy mi ketten kijutottunk? Engem nem tudnak olyan egyszerűen elkapni... de te. Te gyenge vagy. Téged elkapnak majd... és kikérdeznek. Te pedig dalolni fogsz. Elmondasz majd nekik bármit, az életedért cserébe. Ha kell tálcán nyújtasz át minden titkot. Mindent amit rólam tudsz és azzal halálra ítélsz. Ezt nem engedhetem...
– Kérlek... elrejtőzöm és ha el is kapnak, inkább meghalok, minthogy eláruljalak. Lehet, hogy nem leszek sokáig szabad, de azt a kicsit is neked köszönhetem. Korábban nem is álmodtam arról, hogy valaha láthatom még a napot.
– Alaposan átgondoltam. Ha lenne más mód, azt választanám. Talán igazad van, de nem kockáztathatok. Emlékszel még mit mondtam neked a bizalomról? Tapasztalatból beszéltem. Eddig még nem láttam hasznát...
– Ez nem válasz semmire! Nem teheted ezt! Nem lehet ennyivel elintézni! Nem bizonyítottam már eleget!?
– Csak a saját gyengeségedet bizonyítottad. Végig rám támaszkodtál és bár sokat segítettél, egyedül semmit sem érsz. Odakint pedig nem tudlak megvédeni. - a kezéhez dobtam a kést.
– Igyál potit és kelj fel. - tanácsoltam. - Ennyi esélyt megérdemelsz. - Kaito szemei hitetlenkedve kerekedtek el.
– Esélyt? Esélyt!? - ismételte, szinte üvöltve. - Ez neked esély!? - felkapta a mellette heverő kést és felállt. - Ez nem egy ki**** esély! - ordított magából kikelve. - Elegem van a harcból, az öldöklésből és egymás hátba szúrásából! - Azzal a kezében lévő kést, teljes erejét beleadva vágta, a mögöttem lévő falba.
– Nem harcban akarok meghalni, hanem egy rohadt ágyban, háromszáz évesen! Elcsesztem! Öltem! Több mint egy évig szívtam miatta és mikor végre szabad lehetnék, te ellopod tőlem! - előrántotta az övében pihenő kést és azt is a másik mellé hajította, végül pedig széttárta a karjait. - Tessék! Ölj csak meg! Hiszen erre vársz igaz!? - előrelendültem és ismét átszúrtam a Parazitával. A vállamra hajtotta a fejét és éreztem, ahogy könnyekkel áztatja el.
– Nem akarok meghalni. - suttogta sírva.
– Gondolj arra, hogy végre megszabadulsz ettől a kegyetlen világtól, ami nem tűri meg magában a gyengéket. Talán még tetszeni is fog az új hely. - mondtam halkan.
– Nem a világ kegyetlen. - telt meg a hangja gyűlölettel. - Te vagy az.
– Erről már nem tartozom magyarázattal.
– Remélem létezik a pokol de remélem, hogy tízszer rosszabb mint a börtön. Valószínűleg én is oda jutok, de előbb-utóbb követni fogsz. Vállalom a szenvedést ha cserébe te is bűnhődni fogsz. - jelentette ki sötéten.
– Sajnálom. - nem szólt többet. Az élete elérte a nullát és ahogy a többiek, úgy ő is meghalt.
Nem éreztem magam jobban a halálától. Nem is azért tettem, mert meg akartam tenni. Ez mindössze a szükséges rossz. A szabadság ára. Kihúztam a falból a késeket és a töretlenül ragyogó kristályt követve indultam tovább.

Egy csapat játékos csodálkozva mutatott fel az égre.
Tolbana városából indultak a kazamatába,
azonban furcsa jelenségre lettek figyelmesek.
A kazamata bejáratából egy csillag szállt fel az ég felé,
azt pedig egy holló követte, vadul csapkodva.
Sejtették hogy fontos esemény szemtanúi lehetnek,
de nem tudták, hogy mit is látnak valójában.
Én azonban tudtam amit még egyikük sem.
Kazuma véghez vitte a lehetetlent.
Az árnyak mestere elszabadult.

A lány, lassan kezdett magához térni. Nehézkesen nyitotta ki a szemét és csodálkozva nézett maga elé. Lassan, ahogy kezdett magához térni, felemelte a tekintetét a kőfalakra. Elsőként egy pár papírdarabot látott meg, amiken kusza vonalak és jelölések sokasága húzódott. Semmit nem jelentettek számára. Lassan indult tovább a tekintete és meglátta a falra akasztott égő fáklyát alatta pedig egy nagyobb fa asztalt amin kések és egyéb felszerelések sorakoztak. A legtöbbjük az övé volt. Tovább vándoroltak tovább a szemei és ekkor ijedt meg először. Rajzok sorakoztak a falon és mindegyik egy számára ismerős maszkos alakot ábrázolt, különböző helyzetekben. Azonban csak akkor sikított fel, mikor tovább siklottak a szemei. Megpróbált felugrani a székből amiben ült, de a kötelek megfogták és végül csak ügyetlenül felborult a székkel együtt. Sírni kezdett és halkan motyogva könyörgött nekem. Nem mozdultam a helyemről. Fagyosan álltam a lépcső mellett és elégedetten figyeltem, hogy milyen hatással volt rá a találkozásunk. Lassan elhalkult és csak a könnyei folytak összeszorított szemhéjai közül. Mikor meguntam végül mellé léptem és megböktem a cipőm orrával.
– Lélegzel még? - nem válaszolt. Lehajoltam és jobb kezemmel a hajánál fogva állítottam fel újra, a székkel együtt. - Ébresztő. Élsz még? - pofoztam meg nem túl erősen. - Hallasz? - összeszorított szemekkel, sírva rázta a fejét. - Jobb lesz, ha figyelsz rám, ugyanis semmit nem fogok kétszer elmondani. - figyelmeztettem. - Talán még túl is élheted. - vetettem oda hogy megnyugodjon végre. Végre reszketve felnézett rám.
– Nem igaz. Meg fogsz ölni, mint a viadalon. - mondta a könnyeivel küszködve.
– Csak válaszokat akarok a kérdéseimre! - csattantam fel. - Elmondod amit tudni akarok és végeztünk is...
– Mit akarsz tudni? - nyögte ki.
– Mindent azóta, hogy elárultál. - az árulás szó hatására apróra húzta össze magát és végig kerülte a pillantásomat.
– Azt mondta, hogy megöl, ha nem segítek neki elkapni téged.
– Oh... és jobban féltél tőle mint tőlem? - kérdeztem szórakozottan. Megrázta a fejét.
– Nem... azt mondta, hogy előbb-utóbb, úgyis bekövetkezne, amit a viadalon láttam. Azt mondta, ha ő nem öl meg, akkor te fogsz. Azt mondta, hogy egy céh áll mögötte és megölnek téged, és ha elvezetem őket hozzád, akkor nem bántanak és szabad lehetek. - fagyosan felnevettem.
– Egy egészen új oldalát ismertem most meg. Hana a manipulatív vörös-vadász! Mesélj csak tovább. - biztattam mosolyogva, mintha csak a jó barátok ültek volna össze, egy kis délutáni teázásra. Levettem a maszkomat és az asztalra dobtam, de ettől függetlenül figyelmesen hallgattam tovább az előadást. Azaz hallgattam volna, ha folytatta volna. Azonban ha lehet a látszólagos jókedvem és közvetlenségem hatására, most még rémültebben nézett rám.
– Folytasd csak nyugodtan. Szóval elküldted nekem az üzenetet, hogy találkozzunk és megtörtént, amit mindketten jól tudunk. Viszont érdekelne, hogy mégis mit csinált Hana, miután elmondtam neki, hogy végig te voltál az igazi felelős Neuroért? - eresztettem meg, egy enyhén szadista mosolyt. Lassan akadozva újra megszólalt.
– Üldözött... többször is... majdnem elkapott, de sikerült meglógnom előle. Szinte mániákussá vált. Egy hónapos hajtóvadászat után megtalált. Azt akarta, hogy részletesen mondjam el neki, hogy mit tettem Neuroval, hogy ő is ugyanazt tehesse velem. - távolba révedő, könnyes szemekkel megborzongott. - Valaki pont arra járt, és ahogy Hana az idegen felé fordult, elvettem a kristályát és gyorsan elteleportáltam. Később hallottam, hogy a srácot aki meglátott minket, kis híján megölte mérgében. Utána nem üldözött tovább. Azt mondták teljesen megőrült. A rögeszméjévé vált, hogy ki fogsz szabadulni és akkor rengetegen fognak meghalni. - halványan elvigyorodtam. - A céhéből beszámíthatatlansága miatt kirúgták. Azóta minden nap a Kezdetek Városában párbajozik. Mindig teljes életre megy és véletlenszerű ellenfelek ellen. Sosem öl meg senkit, de őt sem sűrűn győzik le. Állítólag a visszatérésedre készül. Úgy hiszi, hogy El fogsz menni hozzá és... - elhallgatott, ahogy harsányan felnevettem.
– Nem gondolt arra, hogy elmenjen jósnak? - mondtam nevetve, Aiko elborzadó tekintetét nézve. - Mi az? Úgy nézel rám, mintha legalább zöld indikátor virítana a fejed felett. Na jó. Elég lesz ennyi Hanából.
– E-elengedsz?
– Ó, még korántsem végeztem veled. - komolyodott a hanghordozásom. - Neked köszönhetően fél év hátrányban vagyok, így nem ártana, ha gyorsabban csiripelnél egy kicsit. Mindent tudni akarok ami azóta történt. Ismerni a céhet ami támogatta Hanát. Az összes helyet, nevet és időpontot amit csak fel tudsz sorolni. Továbbá mesélhetnél a frontról is amit hallottál. Ki él még, ki halt meg. Minden apró morzsát hallani akarok mindenről, ami történt... - fúrtam a tekintetemet az övébe és mikor megpróbálta elfordítani a fejét elkaptam az állát. - Mindent, egyenesen a szemembe. - sziszegtem és a korábbi csevegős magatartásomnak már nyoma sem volt. Odahúztam elé egy másik széket és helyet foglaltam rajta. Ő pedig készségesen dalolni kezdett.

Órákkal később elégedetten dőltem hátra. Készségesen közölt mindent amit csak kértem tőle és annyit beszéltettem, hogy a végére teljesen berekedt tőle.
– Hmm... szóval Peter meghalt. - morogtam az utolsó dolgot amit elmondott. Peter... nem sokat tudok róla. A sárkányos idomár. Mindig ott volt a háttérben de nem emlékszem, hogy komolyabb szerepe lett volna bárhol. - Úgy érzem idefent sem unatkoztak sokat. Ki lépett a helyére?
– Nem tudom. Egy idomár lány. Azt tudom, hogy azóta eléggé meggyengültek.
– Mindegy, hamar kiderítem. - legyintettem és a gondolataimba merültem. Úgy tűnik mindent elmondott amit érdemes volt.
– Tudod mi ez a hely? Tudod hol vagyunk? - a fejét rázta.
– Úgy öt-hat méternyi föld lehet a fejünk felett. Ott pedig a Kezdetek Erdeje van. - Aiko készségesen itta a szavaimat ahogy rám figyelt. - Fontos fordulópont volt az életemben. Ugyanis itt találtam meg őt. - emeltem fel a feketére színeződő bal kezemet és Aiko tekintetében ismét félelem csillant. - Képzeld azt gondoltam, hogy majd egy nagy erejű kést fogok találni, mikor lejöttem ide. Álmomban sem hittem, hogy valami sokkal jobbat fogok találni. Akkor megijedtem. Azt hittem valami szörnyű mob támadott meg és nekem végem. Tévedtem. Olyan társsal ajándékozott meg a szerencsém, a sors, Kayaba, vagy hívd ahogy szeretnéd. Amilyenről álmodni sem mertem. Csak én értem, hogy mit szeretne. Olyan erő rejtőzik benne, amiről más álmodni sem merne. Csupán csak fel kell szabadítanom ezt az erőt. Ha egyszer elérem, hogy megmutassa az igazi hatalmát, már senki sem szállhat szembe velem. - Aiko megrettenve nézett fel rám. - Tudod egész életemben mindenki csak átlépett rajtam, esetleg közben még belém is rúgott, de ez nem marad így. Sokat bizonyítottam már azóta, de ezzel még nincs vége. Az árulásod meggyengíthetett ugyan, de semmi sem állíthat meg. Most szeretném, hogy ez a hely egy újabb fordulópont legyen az életemben. Most, hogy végrehajtottam a lehetetlent, ideje másokra összpontosítani.
– M-miért mondod ezt?
– Igazad van. Teljesen felesleges. Te úgysem mondasz el semmit ami itt elhangzott ma. - Aiko hevesen helyeselve bólogatott, de hamarosan a rémület uralkodott el rajta ismét. - Tudod megkedveltem a halottakat. Van egy remek tulajdonságuk! Nem beszélnek. - mondtam ki lassan tagolva az utolsó két szót. Alig került fel a pont a mondat végére, a Parazita előrelendült és Aiko felsikoltott. Elégedetten láttam, hogy az életereje gyors ütemben csökkenni kezdett, de akkor valami megváltozott. Az életereje elérte a nullát, de nem pixeleződött el. Láthatóan Aikot is sokkolta és talán már reménykedett, hogy valami elromlott és mégis túléli, de akkor a bal kezem ismét elkezdett formát váltani. Már egyáltalán nem emlékeztetett egy pengére. Vonaglott és képlékennyé vált. Aiko ismét felsikított, én pedig megpróbáltam elhátrálni, de olyan erősen ragaszkodott a lányhoz és a vállamhoz, hogy képtelen voltam elmenni Aiko közeléből. Egy pillanatra még én is megijedtem ahogy láttam, hogy a lány bőre alatt megmozdul valami. Aiko teljesen elvesztette az eszét. Sikított és vergődött minden erejével, hogy megszabaduljon, de képtelen volt bármit is elérni a Parazitával szemben. Úgy kapaszkodott rá, mint egy könyörtelen ragadozó az áldozatára, amit nem ereszt, míg egészen fel nem falja. Hamarosan azonban megnyugodtam. A Parazita megnyugtatott. Éreztem ahogy lassan új erő önti el. Aiko közben tovább sikított, de már az sem zavart. Magamban csak biztattam a társamat, hogy tegye a dolgát. Aiko ereiben ismerős feketeség kezdett szétáradni és ahogy elérte a szemeit, azok teljesen elfeketedtek és már csak vakon meredtek a világba. A feketeség lassan teljesen szétterjedt a testében, míg végül össze nem roppantotta. Nem voltak pixelek. Csak a Parazita és a hatalmas erő, amit magamban éreztem. Lihegve támaszkodtam a székre a fárasztó folyamat után. Ez új volt. Jobban kell figyelnem a Parazitára. Tudtam mi történt. Éreztem. Elnyelte Aikot akár a felszereléseket, amiket neki adtam. Ez azonban más volt. Aikoból annak az erőnek a sokszorosát nyertem, amit egy egyszerű fegyverből kaphatok. Mégis, valahogy ijesztő és fárasztó volt egyszerre. Vigyáznom kell. Nem használhatom felelőtlenül ezt a képességet. Még bajt is hozhat rám, ha rosszkor jön elő rossz helyen. Nem szabad elfelejtenem, hogy a közeljövőben időt szakítsak arra, hogy jobban kiismerjem. Az asztalhoz léptem és felvettem róla a késemet. Végre fél év után ezt is visszakaptam. Az övembe tűztem és leülve, nekidőltem a kis menedékem falának. Fáradtan nézegettem Kaito rajzait a falon. Nem hiába haltál meg barátom. Sok nevet szereztem és hamarosan ideje lesz felkutatnom őket. Nem fogsz csalódni bennem.

Aiko usertől engedély megkapva.

Kiléptem a napfényre. A lelátón helyet foglaló kisebb tömeg egyként hördült fel, ahogy rájöttek kit is látnak, de én csak a velem szemben állóra koncentráltam. Hana szemében is döbbenet tükröződött.
– Na mi az? Azt ne mondd, hogy nem számítottál rám. - csattant ostorként a hangom, mire Hana tekintete is megváltozott. Megtelt gyűlölettel és haraggal. - Nem is örülsz, hogy újra látsz? Úgy hallottam pedig, hogy épp az én érkezésemre készülődsz egy ideje. - Hana becsukta a szemét és mélyeket lélegzett, láthatóan azért, hogy lenyugtassa magát. Türelmesen vártam.
– Tudtam... - kezdte. - Mindenki mondta, hogy onnan lehetetlenség megszökni, de tudtam, hogy neked sikerülni fog. - megacélozta a tekintetét és úgy nézett velem farkasszemet. - Nem számít. - lenyitotta a menüjét és elküldte a párbajfelkérést. - Az egyikünk úgysem fogja elhagyni ezt az arénát. - rögtön elfogadtam a felkérést és kiválasztottam a teljes életes harcot.
– Reméltem hogy te is így gondolod. - mosolyodtam el. Elindult a visszaszámlálás és míg Hana előhúzta a kardját én magabiztosan álltam a helyemen. Függőlegesen tartotta a kardját és homlokát a lapjának támasztotta. Csukott szemmel várta a párbaj kezdetét. Felismertem a kardot.
– Csak nem még mindig Neuro kardjával küzdesz? - nem válaszolt csak várt. Egy pillantást vetettem a lelátóra, ahova lassan újabb emberek kezdtek szállingózni. Úgy tűnik terjed a hír, hogy visszatértem. A visszaszámlálás letelt és Hana megindult felém. Sokkal erőteljesebbnek és gyorsabbnak tűnt a mozgása mint mikor legutóbb láttam, de el sem titkolhatta, hogy még mindig messze el van maradva tőlem. Egy függőleges csapást próbált mérni a fejemre, de elléptem előle és ahogy utánam fordította a kardját, hogy egy szép függőleges ívet rajzolva állítsa az oldalamba csak a bal kezemről pattant le a pengéje.
– Szóval fél év nem volt elég, hogy beérj? - gúnyolódtam rajta, de már érkezett is a következő csapás. Könnyedén kerültem el a támadásait. Kitartó és erős, de ennyivel vége is.
– Ez kezd unalmas lenni. - provokáltam, ahogy lihegve a kardját tartva hátrálni kezdett. A bal kezem lassan elkezdett átalakulni, ahogy sétálva indultam utána.
– Ideje befejezni ezt a játékot, elvégre nem szórakozni jöttem. - a Parazitával megindultam felé és egy villámgyors függőleges csapással kezdtem. Hana azonban korántsem lehetett olyan fáradt mint amilyennek mutatta magát, ugyanis gyorsan reagált. Ferdén a csapásom elé emelte a kardját lecsúsztatva azt maga mellé és megpördülve mélyen a jobb oldalamba vágta a pengéjét.
– Ne becsülj alá Kazuma. - sziszegte dühösen.
– Szép... - ismertem el, de abban a pillanatban én is belészúrtam a Parazitát. - de nem becsüllek alá. Pusztán tisztában vagyok a képességeiddel. - mindkettőnk életereje gyors csökkenésnek indult ahogy így álltunk egymással szemben, de láthatóan az övé készült gyorsabban lenullázódni.
– Talán legyőzöl. Viszont jönnek majd mások. Olyanok akik nálam sokkal jobbak.
– Szívesen vendégül látom őket. - Hirtelen elkapta a bal kezemet és a súlyemelését használva kihúzta magából a fekete pengét és átdobott a válla felett. Rögtön megpördült, hogy amint leérkezek a földhöz szegezzen, mint amikor elkapott. A baj a számításában csak a magas szintű akrobatikám volt, amivel egy szaltó kíséretében talpra érkeztem.
– Nocsak... látom a folyamatos párbajozásaidnak, mégis volt valami eredménye. - a földbe szúrta a kardját és aktiválta a képességét. Ezt ismertem már. Az aréna falainál megbújó szívósabb növények egy pillanat alatt kiszáradtak ahogy Hana képessége elszívta belőlük a vizet és én is nagyon szomjasnak éreztem magam, ahogy az életerőm lassan csökkenni kezdett. Azonban mostanra tényleg egyértelműen látszódtak rajta, a kimerültség jelei és az életerejéből sem maradt sok. Megindultam felé és a csapásom egyenesen a kardját célozta meg. Ezt még kibírta, de aztán újra lecsaptam a Parazitával és ezúttal már a jobb kezébe állt bele a pengém. A másik kezemmel rögtön elkaptam a csuklóját és kicsavartam belőle a kardot. Megpróbált elkapni, de aktiváltam a harmadik képességemet, mire a kezei akadálytalanul siklottak át rajtam és így könnyedén a háta mögé kerülhettem. A képességem kikapcsolt és a térdhajlatába rúgva térdre kényszerítettem a lányt. Elkaptam a haját és hátrafeszítettem a fejét.
– Milyen érzés veszíteni? - sziszegtem a fülébe.
– Veszíteni? - kérdezte, de nehezen tudtam megállapítani, hogy sír vagy nevet. - Mindent elvettél tőlem! Szerinted mit veszíthetek még!? Az egyetlen amiért éltem, hogy legyőzzem azt aki mindezért felelős, de most ezt is elvetted tőlem! Ölj csak meg! Még hálás is leszek, hogy nem kell tovább itt élnem.
– Élhettél volna, ha nem árultál volna el.
– Homokba dugva a fejem? Elnézve, hogy lassan mindenki meghal a kezeid között. Mindenki meghalt, aki számított nekem valamit. Régen más voltál. A barátom voltál, de az úton valahogy te is meghaltál. Nem maradt senkim... Szabadíts fel végre! - a Parazita elakadt az erőtérben, de amint kiválasztottam a megfelelő opciót, szabadon siklott tovább a nyaka felé. Felemeltem a testétől elválasztott elpixeleződő fejet, mire a mostanra jelentősen meghízott közönség egyként hördült fel. Valaki még fel is kiáltott. Leengedtem a kezem és némán farkasszemet néztem a tömeggel. Valószínűleg órákon belül, mindenki értesülni fog arról, hogy mi történt itt. Most nem tűnhetek el szó nélkül. A hangomat határozottan felemelve szóltam hozzájuk, hogy mindenki jól értse a szavaimat.
– Legyen ez üzenet mindenkinek, aki ellenem tör! Visszatértem és minden bűnöst elkapok! Másoknak viszont nincs félnivalója! Tovább fogok küzdeni a kijutásotokért, ahogy tettem azt az eddigi bossharcokon is! - ez nem az a pillanat, ahol az egész világot magam ellen fordíthatom. Hisz mind emlékezhetnek rá hogy bossharcot szerveztem a céhek vezéreivel vagy éppen arra, hogy a saját kezeimmel vettettem véget egy másik szintfőnöknek. Ez talán rávezetheti őket arra, hogy sokkal inkább a szövetségesüknek tekintsenek, mint egy egyszerű bűnözőnek. Érdekes módon talán a börtön - ahol rendszeresen ölnöm kellett a túlélésért – tanított meg arra, hogy néha jobb bíznom a szavaim erejében, mint a fegyveremében. Végignéztem a most már bizonytalanabbnak látszó arcokon.
– Végeztem. - jelentettem ki és abban a pillanatban aktiválódott a képességem. A testem négy fekete hollóvá vált szét, amik elindultak a négy égtáj felé. Ezekből persze csak az egyik voltam én. Fő az elővigyázatosság.

Megnyitottam a menümet, hogy elküldjek egy üzenetet, mikor különös érzés fogott el. Fogalmam sem volt, hogy mi lehet az, de megrémített. Mintha valami szörnyű dolog közeledne.
– Mi...? - pillantottam a bal kezemre, ami egyre jobban bizsergett. Valami nem stimmel. Megpróbáltam lelassítani a légzésem, hogy rákényszerítsem az akaratomat, de képtelen voltam bármit is elérni nála. Az én félelmem viszont egyre nőtt. Halálfélelem. A Parazita érezte. Tudta. Az ő félelme volt az, ami lassan egyre jobban elöntött. Nem tudtuk mi az, csupán azt, hogy nincs esélyünk megállítani.
– Ne... - nyögtem ki, jobb kezemmel magamhoz szorítva az irányíthatatlan Parazitát. - Ne hagyj... - szűrtem a fogaim között. - Csinálj valamit. - kértem kétségbeesve. Nem halok meg! Ne engedd! Ne félj! Kiáltottam neki gondolatban, de hiába. Nem hallgatott meg, és éreztem, ahogy a kapocs minden másodperccel egyre gyengébb lesz közöttünk. Úgy kapaszkodtam, belé, mintha az egyetlen esélyem lenne az életben maradásra. Segélykérőn forogtam körbe, de minden oldalról csak a fák végtelen sorai látszottak. Egy lélek sem volt a közelben. Elszédülve botlottam meg, és a hátamra érkeztem.
– Segítség... - motyogtam erőtlenül, ahogy a bizsergés egyre gyengébb lett. Egyre kevésbé éreztem a bal karomat, és az idegeim is lassan kezdtek megnyugodni. Aztán egy utolsó, fájdalmas gondolattal végleg elmúlt. A Parazita kicsúszott az ujjaim közül, és a növényzetben hihetetlen sebességgel vált köddé.

Mozdulatlanul feküdtem, ki tudja meddig. Csak a korábban olyan barátságos ágak erdejét láttam magam felett. Végtelenül nyugodt voltam. Szóval ilyen érzés. Ahogy a Parazita végleg elszakadt, úgy tűnt el a félelem is. Már nem éreztem a halál szorítását. Nem éreztem semmit. Azonban tudtam. A Parazita látta, és rajta keresztül én is. Itt van, még ha nélküle már nem is vagyok képes érzékelni. A játék talán épp most töröl a rendszerből, és én semmit sem érzek az egészből. Ez nem igazság... Miért? Miért most? Miért nem élhetek? Mit csináltam rosszul? Nem látom mi lehet az, ami most is belülről rág. Hiába nem érzem, ha tudom, hogy ott van. Miért hagyott magamra most? Hiába gondolkoztam nem találtam semmit, ami megmagyarázná, hogy miért történik ez. Kayaba egyszerűen megunt? Vagy csak rájött mire készülök? Félt? Ha sikerült volna a tervem...
– Miért? - mondtam ki hangosan is. Megfogadtam, hogy senkinek sem fogok könyörögni, ha jön a vég, de... - ez nem igazság! Mondj valamit! - a válasz csak az ijedten felreppenő madarak szárnycsapkodása volt.
– Hallasz, igaz!? Most is figyelsz, ugye!? - kiáltottam. - Jól szórakozol rajtunk!? - csend. Vajon mióta lehetek itt egyedül? Talán mégsem történik semmi? Talán a Parazita átvert? Elárult? Még ő is. Bárcsak Szophie itt lenne most.
– Kérlek... ne tedd... mondd mit tegyek... - Nem érkezett válasz.
– Kayaba! - kiáltottam türelmetlenül. - Tudom, hogy most is figyelsz! Válaszolj! - Az erdő olyan elhagyatottnak tűnt, mint még talán soha korábban. Egyedül voltam. Tétlenül vártam az elkerülhetetlent. Csak Szophie járt a fejemben. Bár tehetnék valamit...

Tehetek! Még egy dolgot tehetek érte. Egy utolsó szívességet. A hibáimat nem teszi jóvá, de legalább nem veszti értelmét mindaz, amit ezidáig tettem. Talán még hálás is lehetek, hogy legalább erre van időm a vége előtt. Felemeltem a jobb kezemet, ami eddig a bal karom hűlt helyét markolta, és megnyitottam az üzeneteket. Végtelenül egyszerű volt mindez. Hamar megtaláltam, amit kerestem. A neki szóló üzenet, amit már hónapokkal korábban megírtam, és reméltem, hogy sosem lesz rá szükség. Annyira egyszerűnek, kevésnek tűnt így utólag. Annyi mindent írhattam volna még bele. Már bánom ezt is, mint oly sok más dolgot, amit műveltem, de már vége. Nem hiszem, hogy lenne több időm. Csupán egy utolsó mozdulat kell. A kezem elindult a küldés gomb felé...