[Küldetés] Ninja

Soha nem szándékozott küldetés után kajtatni. Úgy volt vele, hogyha talál valami jó küldetést, akkor majd tudbi fogja, ha eljött az ő ideje. Ez sokkal hamarabb jött el, mint hogy számított volna rá.
Teljesen céltalanul bolyongott, mikor meghallotta a csattanást. Először fel se tűnt neki, hogy milyen ajándékot kapott a sorstól. Miután elolvasta az üzenetet, kételyek kezdték gyötörni.
Hol van ez a Tolbana, és melyik a legmagasabb pontja? Ez volt az első két legnagyobb probléma ami az eszébe jutott. A megfelelő öltözet biztos nem lesz probléma. Az öltöny és a cilinder sehol sem lehet kifogás tárgya. A ninják sem járhatnak folyton fekete ruhában, hiszen akkor azonnal felismerheti mindenki, aki látja őket.
Szerencséjére nem kellett neki ezzel saját kezüleg, vagy esetleg a botok segítségével megkeresnie. Elsőre nem volt tisztában a koordináták pontos jelentésével, de mivel nem ez az első, hogy ilyen játékkal játszik, gyorsan megtalálta a térképen, amit keresett, majd pár perc után már tisztában is volt a dolgokkal. Tehát mostantól van egy napja, hogy megtalálja a megfelelő helyet. Persze előtte jól kialudja magát az egyik fogadóban. Sajnos még mindig nem sikerült egy nyugodt kis környéken jó pihenőt találnia. Az első még mindig, hogy keressen egy használható céhet, amit nem fog zavarni a komolytalansága. Persze ez nem lesz könnyű munka.
Az éjszakai pihenő után korán kelt, hogy minél hamarabb megtalálja azt a helyet, amit az üzenet megadott. Az elöző napi gyakorlás után nem is volt ez neki számára. Nem is törödött azzal, ha esetleg néhány kisebb állat rátámadna. Annyira tisztában van a játékokkal, hogy a kezdés környékére nem tesznek erős ellenfeleket, ha meg mégis, akkor azt kellő gyorsasággal és kitartással le lehet rázni. A másik aduja a védett övezet volt. Csak nem kérnek oda találkozott, ahol egy horda állat leszedheti a várakozókat. így jutott el a szoborhoz, és remélte időben odaérkezik.

Éppen Tolbana városában edzésem utáni levezető futásom végeztem.
Amikor észrevettem, hogy túl nagy a csönd, máskor mindenfele emberek járkálnak most sehol egy lélek. Így félelemtől vezérelve megszaporáztam lépteimet és majdnem sprintben futottam a város közepébe. Az persze eszembe se jutott, hogy védet zónába nem kéne félnem. Futásomat az állított meg hogy mögülem egy hatalmas csattanást hallottam. Rögtön a tegezemhez kaptam és hátra néztem, de már semmit sem. Én magamat gyorsnak tekintettem, de már ezt erősen kezdem megkérdőjelezni. Majd amikor megfordultam a mellettem álló lámpaoszlopon egy levél volt egy surikennel az oszlopnak szegezve. Majd íjammal a kézben körbenéztem, de sehol nem láttam semmit.
De kezdtem meg nyugodni, mivel ha meg akart volna ölni már régen megtette volna, mivel ezzel a gyorsasággal ellenállni se tudtam volna.
Miután megnyugszok, elteszem az íjam és a nyilat is visszateszem a tegezbe.
Majd a levélért nyúlok, és amint megérintem egy küldetést találok magam előtt.
Aminek értelem szerűen megörülök mivel aranyra és expre is szükségem van ahhoz, hogy erősödjek.
Úgyhogy miért ne elfogadom a küldetést. A levélben összesen ennyi állt: Legyél holnap pontban, délben Tolbana legmagasabb dombján, az alkalomhoz illő öltözékben! Wu-Tang Ninja Clan
Alkalomhoz illő öltözetben???
Egy levél, amit egy shurikenel rögzítenek, milyen alkalomra lehet meghívás?
Ezen gondolatokkal elindulok és elteszem magam másnapra, de a levelet és a shurikent elteszem.
Másnap Alkalomhoz illően felszerelem a páncélomat és még reggel megindulok a helyszínre.
Szokásommal ellentétben nem kések, sőt jóval hamarabb megindulok a dombhoz.
Majd a domb tetején egy szamuráj lovas szobrot találok, mivel a lovon bőven van hely a szamuráj mögött így felülök mögé és onnan szemlélődök, hogy kitől kaphattam a levelet.

Nem mintha annyira hiányozna, hogy megijesszenek, és hirtelen elém toppanjon valami, amitől nagy valószínűséggel betojnék, de állok elébe! Talán egy erdőben nem kéne ilyeneken gondolkoznom, hiszen ettől leszek paranoiás. Már kezd esteledni, ezért a kivezető utat keresve úgy gondolom, pihenni azért nem ártana. Na, de itt? Nem túl biztató, de elfáradtam, az erdő végét pedig csak nem látom. Úgyhogy leülök egy fa tövébe, és a körülöttem lévő levelekből és egyéb, másoknak általában haszontalan dologból egy minimalista takarót készítek magamnak, csak hogy ne fájjon az alvás. Már éppen készülök elaludni, mikor egy hangos csattanás kizökkent a félálomból.
- Hú, hogy az a jó édes...!
Fölpattanok, és gyorsan körülnézek. A fába, mely pont előttem helyezkedik el egy... shuriken szúródott. Mi a fene? A shuriken egy levelet tartott meg, melyben a következő állt:

Legyél holnap pontban délben Tolbana legmagasabb dombján, az alkalomhoz illő öltözékben!

Wu-Tang Ninja Clan

Ninja klán? Alkalomhoz illő öltözék? Miután megérintem a lapot, felkínálja a hozzá kapcsolódó küldetést. Elfogadom, úgy sincs holnap jobb dolgom. Mivel a helyszín, melyhez a koordinátákat kaptam, elég messze van, álmosságomat legyőzve, máris elindulok felé. Mi lehet az alkalomhoz illő öltözék? Mindegy, kezdő ruházatomat és fegyverzetemet előkészítem, azt sejtve, hogy egy kisebb csatának is részese lehetek. Nem tudom, hogy mások is kaptak-e ilyen levelet. Lépteimet megszaporázom, remélem, képes leszek elérni a célhoz holnap délig. Mit akarhatnak tőlem a ninják? Esetleg ez egy csapda, amit a jól beprogramozott NPC-k öntudatra ébredésének előszeleként is fel lehet fogni? Másnap, mikor a domb tetejére érek, egy lovasszobrot látok meg. Na, most vajon mi fog rám ugrani?

A szobánk nyitott ablaka alatt, az ágyamon ülve olvasgattam a városban kapható folyóiratokat, s közben a függöny lágyan lengedezett a finom illatokat hozó reggeli szellőben.
Buba egy csülökkel hadakozott épp, elég nagy falat volt a számára, de kellőképpen lekötötte most a fölös energiáit.
Aztán hirtelen, a semmiből egy szempillantás alatt valami berepült az ablakon.
Tompa csattanást lehetett csak hallani, s én nyomban lefordultam az ágyról, Buba is azonnal abbahagyta az étkezést és mereven bámulva az ablakot várta a következő csapást
Amilyen gyorsan és halkan csak tudtam, beiszkoltam az ágy alá, s suttogva adtam tudtára a rókámnak a sejtésemet a történtekről:
- Ezek Soujiék. Tutira. Maradjunk csendben!
Buba csak a szemét mozgatva térképezte fel a szobát, s pillantotta meg a shurikent, meg a papír darabot.
Egy hang nélkül, mintha ez bármit is számítana, a fejét ingatva bökött az idegen tárgy felé, akkor vettem észre én is
- Biztos nem ők?
~ Kinézek, várj! ~ Buba felpattant az ágyra, majd onnan hamar a széles ablakpárkányban termett, puha kis szőrös buksiját lassan mozgatva fésülte végig a kinti terepet
- Na? Mond már! Mit látsz?
~ Nincs itt senki, aki hasonlítana azokra, akikről meséltél, szerintem kijöhetsz az ágy alól
- Jó, de az ablakot, azért csukd be előtte
~ Behajtom, jó? Ezekkel a mancsokkal, nem olyan könnyű az élet ...
- Köszi - suttogtam még mindig, majd előkúsztam minden gyerek legvégső menedéke, az ágy alól
- Egy shuriken és egy üzenet - lazítottam ki a falból a dobófegyvert
~ Látod? Nincs miért aggódni, ez csak egy üzenet
- Ez az izé - mutattam fel a shurikent - átnyeste magát az újságomon
~ Nagy cucc ...
- A fülem mellett suhant el! - nyomatékosítottam a nemtörődő ravaszdinak
~ Jó, hát lehettek volna egy kicsivel óvatosabbak is, de mi van az üzenetben?
- "Legyél holnap pontban délben Tolbana legmagasabb dombján, az alkalomhoz illő öltözékben. Wu-Tang Ninja Clan"
~ Ninják?
- Ja ... - nekem is épp annyira hihetetlen volt mint Bubának
Aztán az üzenet sorait megérintve egy küldetés ablak bukkant elő
- Nahát, ez egy küldetés! - sóhajtottam fel boldogan és megkönnyebbülten
~ Akkor már biztos nem Souji barátaidékról van szó, úgy érzem
Örömest nyomtam az elfogadásra
- Van egy küldetésünk
~ Úgy tűnik ... ~ forgatta a szemét a róka
- De mi számít alkalomhoz illőnek egy ninja klán részéről?
A kérdés nyitott maradt, s minthogy nem tudtunk megegyezni a megfejtést illetően, inkább úgy döntöttünk, az utasítás ezen részével nem foglalkozunk különösebben.

Másnap alig két perccel dél előtt már ott őgyelegtünk a dombtetőn álló szobor közvetlen közelében. Én fekete kámzsás köpenyt és egy macskás maszkot viselve, Buba meg ... hát, ő meg a szokásos bundáját
~ Szerinted mások is kaptak ilyen üzenetet? ~ szólt hozzám Buba a szokásos módján, ahogy igazából csak én hallhattam a hangját, azt is csak a fejemben
- Nem tudom
~ Gyanús nekem ez a sok ember
- Nekem is

~Hmm... Mi lehet? Hisz már elmúlt dél... csak nem átverés? De hisz ki is jelezte, hogy ez egy küldetés. Akkor mi lehet a baj? Itt vagyok a legmagasabb ponton. Nem valami nehéz eltéveszteni. És még egy lovas szobor is áll előttem. Várjunk csak! Én hülye! Hisz holnapra kellet volna ideérnem. Most már mindegy! Itt megvárom a holnap delet!
Kicsit elkezdtem, minden fele elnézni. Nem is tudom, valamit kerestem, amivel valahogy siettethetem a küldetést. Nem akartam nagyon sokat várni. Mikor már csak alig volt a napból, úgy döntöttem, hogy keresek, valami fedezéket, ahol kicsit meghúzhatom magam. körbenéztem, és jobb híján, mivel hogy nem volt más, ezért egy fára másztam fel, hogy ott pihenjek le. Egy vastagabb ágon ledőltem, és pihentem. Az álom messze elkerült, és csak egyre azon gondolkoztam, hogy mi is lehet majd.
~Valami jó kis harc lesz? Vagy valami fejessel fogok találkozni? Remélem, nem valami sunyi öld meg őt titokban, küldetés lesz. Vagy ez egy csapta lesz? Igazából lényegtelen. De ugye mások nem fognak eljönni? Ugye, ez csak egy egyszemélyes küldetés? Remélem, mivel nem akarok közösködni senkivel. Én egyedül vagyok.  
Folyamatosan járt az eszem. Mikor végre elnyomott az álom, már lassan hajnalodott is, és már a nap miatt, ahogy kisütötte a retinámat, nem tudtam aludni. Szóval kicsit fáradtan, és nyűgösen, lemásztam a fáról, majd a szobor aljához ültem az árnyékba, és kicsit elkezdtem gonolkodni.
~Majd csak felébreszt valaki, ha végre eljön a küldetés ideje. Addig, meg erre amúgy se járnak túl sokan. Vagy ha igen, nem hinném, hogy pont engem ölnének meg sleepkill-el. Vagy, ha mégis, meg is érdemlem, hogy ha nem kelek fel, és hagyom, hogy így öljenek meg. És ha esetleg a küldetés nem egyszemélyes, akkor a "táram" vagy "társaim" csak felkeltenek. Aztán, ha valamelyik nem tetszik, elvarrom a száját pár mozdulattal. Nem vagyok egy közösségi lény. Én egyedül jobb vagyok mint csapatban.  
Ahogy így elmélkedtem, el is nyomott az álom.

Mikor is voltam én utoljára magas helyen? Már nem is tudom, de azt igen, milyen érzés. Kábé levegőt nem kapok, amikor egy magasabb helyre jutok, inkább kerülöm őket. Mondjuk, ebben a világban valahogy már hozzászoktam ahhoz, hogy olyat csináljak, amit a való életben soha. Mikor megközelítem a dombot (ami nem is túl magas), két személyt látok fönt. Ezek szerint, ők vagy a küldetéshez tartozó NPC-k, vagy játékosok, akik szintén megkapták. Először bátran, aztán kicsit lassabban közelítek feléjük, ki tudja, milyen alakok? Sosem lehet tudni, kiben lehet megbízni. Ha csak egyszerű játékosok, akkor sajnos csapatot kell alkotni, abban pedig sosem voltam jó. Remélem, van valamilyen vezéregyéniség köztük. Mindenesetre nem tűnnek túl vészjóslónak, bár az egyik egy... lovon ül, ami egy szobor. Rendben, valószínűleg nem ő fog először rám ugrani. Ha jobban megfigyelem, íja is van, szóval, nyilván egy íjász. A másik valószínűleg egy harcművész.
- Ömm... Helló. Ti is az egyik küldetés miatt vagytok itt?
Nem merek nagyon többet kérdezni, talán ellenséges játékosok. Ha bármi rossz történne, egyszerűen elfutok, és megvárom, amíg le nem csillapodnak a kedélyek. Vagy soha többet nem nézek vissza, és úgy csinálok, mintha nem történt volna semmi.
- Takara Kazutoshi vagyok, lovag. Én egy ninja klántól kapott levél miatt jöttem ide.
Ha kedvesen válaszolnak, megnyugszom, és bele kell törődnöm abba, hogy sikerült egy olyan küldetést elfogadnom, amiben csapatot kell alkotni. A levelet és shurikent előveszem, és megmutatom annak a srácnak, aki nem a lovon ül jelenleg, csak, hogy megbizonyosodjon róla, nem egy NPC vagyok. Miután valószínűleg bemutatkozunk, leülök a földre, talán mások is fognak még érkezni.

~ Eddig négy fő
- Igen én is annyit számláltam, ha az összes közelben tartózkodót belevonjuk
~Fura egy társaság, nem tudom eldönteni, hogy a parkouros, vagy a cilinderes fickó lóg ki jobban a sorból
- Már letelt az idő, a koordináták stimmelnek, de egy darab Wu Tangos se jött, csak ez a lovas szamuráj szobor van itt, akkor most mi legyen Buba? Szerintem ez valami átverés. Nem lennék meglepve, ha valahol egy bokorban már forogna egy kandikamera
~ Várj még, az egyikük úgy látom megunta a várakozást, nézd!

Ugyan a kérdést láthatóan nem nekünk címezte a kis srác, mégsem akartam tovább az árnyékból leskelődve elunni az életem, arra várva, hátha mégis felbukkan egy ninja, akivel tovább lehet haladni ebben a küldiben.
Inkább nyugodt léptekkel sétáltam utána, nyomomban Bubával, a rókával. Megkocogtattam a vállát, mielőtt megszólaltam volna. Nem tudom az emberek melyiktől ijednek meg jobban, ha a hátuk mögül valaki megszólal a "semmiből", vagy ha váratlanul hozzájuk érnek, úgy hogy ők azzal sincsenek tisztában, hogy valaki jár mögöttük.

- Üdv, Kazutoshi, én meg Sai, a rókám pedig a Buba névre hallgat. Mi is kaptunk egy levelet és egy küldetést a Wu-Tang ninja klántól, de úgy tűnik ők sajnos erről megfeledkeztek. Ha úgy adódna, hogy pár percen belül mégis lesz lehetőség továbbjutni a küldetésben, akkor jó lenne csapatként összedolgozni. Esetleg csinálhatnál egy partit, és meghívhatnád a többieket, akik ugyanezt a küldetést csinálják. Például a kalapos urat - mutattam Wadowar felé
- Üdv, Sai - mutatkoztam be neki is, bár csak kurtán
- És szerintem a fickó, ott fenn a fán, szintén nem akármiért mulattja itt az időt, bár még tévedhetek is! - böktem Robiizmus felé

Szokás szerint meghajolok mindenki előtt, aki viszonozta a köszönésemet és mondott is valamit utána.
- Hát, gondolom, akkor ti is úgy kaptátok meg, hogy a semmiből egy shuriken jelent meg, enyhén szólva szívbajt hozva rátok, ugye? A történelmi helytelenségeket csak megmagyarázzák majd, ha egyáltalán jön valaki errefelé.
Szerencsére nem antipatikus emberek ezek, talán elleszünk együtt. Robiizmus kicsit meglep a beszédével, de nem lehet mindenki egyforma. Majd nem fogjuk őt nagyon zaklatni, akkor nem lesz gond. Legalábbis, én biztosan nem.
- Én sem nagyon bírom az embereket, meg a csapatmunkát, de sajnos ebben a játékban ez alighanem szükséges a túléléshez.
Sai nem lep meg, mikor a vállamhoz ér.
- Érdekes egy küldetés, mindenesetre csak az egyes szinten vagyunk. Csak nem lehet ez olyan nagyon nehéz.
A parti csinálásra kicsit elbizonytalanodom, nem nagyon voltam még ilyen helyzetben.
- Hát, nem vagyok az az irányítós típus, de megpróbálkozhatom vele.
Kiállok mindenki elé, a szobor végébe, és így szólok:
- Khm... gondolom, mindenki azért van itt, mert egy küldetést kapott, ez eddig világos is. Szerintem csináljunk egy csapatot, hogy megfigyelhessük egymás életerejét, ha esetleg szükségünk lenne rá.
Fogalmam sincs, hogy beleegyeznek-e, de nagyon remélem. Azt is, hogy nem fogják azt hinni, hogy én akarok lenni itt a főnök, mert nincs kedvem ahhoz, hogy másokat irányítsak. Miután tisztáztuk a helyzetet, leülök egy magányos fa tövébe. Vajon kivel fogunk találkozni? Lesz-e esetleg harc? És ha lesz, vajon lesznek-e áldozatok?
- Milyen a felszerelésetek? Nekem sajnos csak a kezdő van, de gondolom, néhányotoknak már van erősebb is.

~ Felébredt a Csipkerózsikánk is ~ kuncogott Buba a fejemben
- Oh - fordultam a fán pihenő egyén felé, sejtve, hogy a rókám rá szeretne utalni
- És valóban! Jó reggelt! - intéztem Robiizmus felé egy köszöntést, hanyag integetéssel megtoldva, mely nem is volt annyira integetés, mintsem inkább egy egyszerű kézfeltartás irányába.
Nem mindennapi szavait végighallgatva apró mosolyra ferdült az orrom alatti csík, de nem akartam ezzel igazán zavarba hozni
- Igazán köszönjük, hogy megtisztelsz minket a társaságoddal, én, a részemről rendkívül lekötelezettnek fogom érezni magam ezután, ugyanakkor szeretném leszögezni, hogy jó magam se vagyok éppen a 'karoljunk-össze-és-énekelve-vidáman-galoppozzunk-végig-a-domboldalon' kép híve, de úgy gondolom hogy együtt, ha nem is egészen összefogva, könnyebb lehet az, amivel szembe kell majd néznünk.
- Határozott szavaidból ítélve, kedves Robiizmus, vagy hívjalak inkább Genkinek? Nem is tudom melyiket kellene használnom, de mindegy is ez, szóval úgy érzem nem vagy az a nyápic típus, aki megrettenne egy kis párbajozástól, ezért aztán a küldetés végeztével szeretnélek kihívni egy barátságos "mérkőzésre"!
A lovon ülő negyedik sajnos le se bagózott minket, félő volt, hogy talán tévedtünk és nincs köze az általunk említett küldetéshez, csupán merő passzióból küzdötte fel magát a lovas szobor nyergébe. Azért még fel-fel pillantgattam rá időközben, hátha kiderül az ellenkezője.
Kazutoshi továbbra is barátságosnak tűnt, nem volt olyan vérmes a beszéde, mint mondjuk Robiizmusnak, és ha nem is tűnt éppen vezérjellemnek, azért beszélőkéje és bátorsága volt, hogy megszólaljon és egyúttal másokat is megszólaltasson.
De látva, hogy ne egészen érti még a játékbeli dolgokat, ami a csapat alkotás csínját-bínját jelenti, hát magam küldtem ki a menümből a partihoz való csatlakozásra vonatkozó felkérést a közelben tartózkodó négy egyén mindegyikének, ami valahogy így nézhetett ki (már nem emlékszem):

Sai meghívott téged a csapatába: Csatlakozás / Mégse

Kazu kérdésére jónak láttam megosztani a közérdekűnek is nevezhető információm e tárgyban, hátha valamelyikőjüknek segítségére lehetek ezzel, vagy is inkább Shuék:
- Öm, én a Kezdetek Városában vettem a cuccaim, egész nívós darabok. Egész pontosan csak kikölcsönöztem őket hosszabb távra. A Szabad Rablás Boltocska a hely neve, valami céh üzemelteti és általában egy Shu nevű barátságos kislány, meg a sárkánya szokott lenni az eladópult mögött.
- De ha egész pontosan szeretnéd tudni, annak sincs akadálya, azt mondja, van itt, Látnok pálca, csigamintás és kapcsolat gyűrű - mutattam fel ezeket - ez egy kidolgozott bőrruha, ha jól emlékszem, a fejemen egy bronz sisak van, a lábamat meg egy mokaszinba bújtattam. Ezek egytől egyig mind onnan vannak.
Maradjanak velünk, mert a reklám után visszajövünk!

[justify]Ezek szerint senki sem foglalkozott azzal az észrevételével, hogy a szamurájok nem nagyon szoktak nindzsák lenni. Nem is eröltette a témát tovább. Ha nem hoz senkit lázba a dolog, akkor nem fog ezzel a többiek agyára menni.
Soha nem volt problémája a nem kedves emberekkel, ha valaki kedvtelen az csak még jobban lázba hozza, mert az ilyen embereket nehezebb megnevetettni. Azzal még kevésbé, hogy névlegesen senki sem fogadta el a vezérsèget. Volt valaki, aki mégis vezérként kezdett el müködni. Nem adott konkrét utasításokat, és ezért még egyszerűbb volt rá valódi vezérként tekinteni. Csak vicceltem... egy jó vezér mindig példát mutat, ezért Sai-t előbb nevezné vezérnek, mintezt a Takara srácot.
Gondolkodás nélkül rányomott az csatlakozás gombra. Nem mintha túl sokszor eröltetné meg az agytekervényeit.
Ahogy a rókás idomár elhalgatott, ő vette át a szót:
-Én is pont onnan szereztem a felszereléseimet, mint Sai barátunk. A pontos elnevezésüket nem sikerült észben tartanom, a lényegtelen információk valahogy mindig kiesnek az emlékeimből. Volt köztük egy életlen fegyver,  egy pár gyűrű, valami cipő és ez a kalap. Ja és egy köpeny.
Ahogy mondta a dolgokat, folyamatosan rámutatott a tárgyakra, amiről éppen beszélt. Nem mintha fontos dolgokat mondott volna el, csak éppen elegendőt arra, hogy a többiek tudják, hogy nincs akkora hülye, hogy kezdő felszerelésbe mutatkozzon valaki előtt, aki nem olyan rég majdnem az életére tört. Úgy néz ki voltak itt néhányan, akik nem így álltak a dolgokhoz.

Csatlakozás. Nyomtam rá a megjelenő csoport felhívásra, hogy elfogadjam.
~Hmm... úgy tűnik Sai sem egy gyáva. Na ennek örülök. És ki akar hívni egy harcra a küldetés után? Érdekes, még nem volt szerencsém hasonlóhoz, de egy jó kis harc, soha se lehet rossz! Csak majd, ott ne hagyjam a fogamat. Bár, nem hinném, hogy élet-halál harcot akar vívni. De ha mégis, hát akkor csak túl kell élnem, és legyőzőm Rendben!
- Benne vagyok, Sai! Egy jó kis harc a küldetés után! Igazán szerencsésnek érzem most magam! - Itt egy kissé őrült vigyorral megtoldva mondtam - És hívj ahogy akarsz, Robiizmusnak, Genkinek még a Robit is elfogatom mint akár, a Gent is.
Közben, megint csak kijöttem a fa alóla. Kissé érdekesnek tálaltam az itteni szituációt. Sai-al nem is lesz nagyobb gond. Mint ahogy a többivel sem hinném. De azért az a fura figura ott fent kissé nyugtalanít. Meg se szólal és csak fenn ül.
~Sai és Wardowar már elmondta milyen felszerelése van. És természetessen Takara is, hisz ő kezdte ezt. Akkor nem maradok ki. Végül is, nem nagyon van mit rejtegetnem.
-Futó Katana, kezdő ruha, vastalpú bakancs, rövid köpeny. Szintén abból a boltocskából "kölcsönöztem". Ez a felszerelésem.  
Mondtam, ahogy épp az eszembe jutott milyen felszerelésem is van. Már épp ültem volna vissza pihenni, mikor a szobor elkezdett mozogni. Kiegyenesedett a szamuráj rajta.
~Khmm... na, most mi lesz... ezzel fogunk harcolni? Kicsit bajos lesz, de én benne vagyok! Bár, ha harcolni akarna, akkor már azt a gyereket élből lecsapta volna a lováról... most tuti mindenki berezelt!
Röhögtem magamban, de az arcizmaim meg se rezdültek. És megszólalt a köves csávó.
-Sorakozó előttem, katonák! Mindenki bemutatkozik és elmondja rangját és szerepét a seregben!
~Khmm... ez most ugrat? Milyen seregre gondol ez? Vagy csak én vagyok sík hülye? Minden esetre tennem kéne valamit.
Ezzel a lendülettel, a szobor elé álltam, és megindult a lepénylesőm
-Te kirakati szobor! Figyelj ide! Nekem nem mondod meg mit teszek és mikor! Ha azt akarod, hogy bemutatkozzak akkor előbb kászálódj le a lóvadról, majd szépen tolt ide a kifaragott képesebik feled, és mutatkozz be te is! A másik. Engem hidegen hagy, milyen kavics is vagy te. Ne legyen nagy a szád, mert atomjaidra szedlek kavics! Én nem ijedek meg. De, ha ennyire érdekel a nevem... az én nevem Robiizmus Genki! Egy Igazai Harcművész. De azt végképp nem tudom, milyen seregről dumálsz. Nem vagyok semmilyen hadseregben! Ezáltal rangom se nagyon van.
~Na, ehhez most mit fog szólni? Ha nagyon nem tetszik neki akkor megtámad? Vagy mi lesz? Ha a küldit vesztem így el, akkor megvárom Sai-t és majd harcolok vele ha végzett. Na, ez érdekes lesz.
Megfogtam a katanám markolatját, és vártam a következményekre, hogy rám támad vagy valamit mondani fog. Egyszóval a reagálásra vártam.

(Elnézést a kisebb-nagyobb hibákért, ha vannak. Telefonról írok, és nincs automatikus javítás, de átnéztem, és pár hibát kijavítottam, amit találtam!)

Természetesen csatlakozom Saihoz, hiszen ki tudja, mi lesz itt. Sosem voltam igazán csapatjátékos, de ha muszáj... Miután észlelem azoknak a nevét, akik csatlakoztak a csapathoz, kicsit megnyugodva felsóhajtok. De a nyugalmam nem tart sokáig. Kis híján a szívbaj jön rám, mikor a szobor megmozdul. Nyilván nekem sem esik le rögtön, hogy most mégis mi történik, hiszen ahogy a szobor megszólalt, Robiizmus rögtön letámadta. Talán nem kéne rögtön felbőszítenie az NPC-t, hiszen ki tudja, mit akar velünk csinálni igazából.
- Nyugi, haver! Előbb talán meg kéne tudnunk, pontosan mit akar. Végül is, ez is csak egy küldetés.
Fogalmam sincs, milyen rangjai lehetnek egy szamurájnak, de ha kavarodás van, talán megmagyarázza. Sereg? Talán egy rég elveszett mitológiai történetet dolgozna fel a küldetés? Vagy csak próbálnak minket összezavarni?
- Ömm... Én Takara Kazutoshi vagyok... kezdő szamuráj, és... éppen most csatlakoztam a seregbe.
Ha ez nem elég neki, fogalmam sincs, mit szeretne hallani. Próbálok nyugodt maradni, pedig Robiizmus lehet, hogy most hergelte föl a mi kedves szamurájunkat.
- Matróz? Hehe. Nem sejted, miféle rangról érdeklődik? - szólok Wardowarhoz. A többiek remélem, jobban tudják uralni a helyzetet, mint Robiizmus. Egyáltalán mire késztette a fiút a hirtelen letámadásra? Mondjuk, a szamuráj hirtelen megszólalása is a frászt hozta rám, hiszen nem számítottam arra, hogy a semmiből egyszerűen csak megszólaljon.
- Ha esetleg nem zavar, megkérdezhetem küldetésünk pontos mivoltát? Figyelemre méltóan hirtelen felbukkanásod bizonyára nem véletlen műve, jól gondolom? - próbálok illendően beszélni, hiszen a szamurájok elég régen éltek, akkoriban a társadalmi értékek is teljesen mások voltak a maiakhoz képest. Csak remélni tudom, hogy nem fog mindenkit egy helyben lekaszabolni.

- Ezt igazán örömmel hallom - feleltem Robiizmusnak ravaszkásan somolyogva - akkor viszont Genki-kun foglak hívni. Remélem nem haragszol! - bár vártam, hátha mégis ugrani fog miatta, mert igazán jó móka kerekedhetne még akár abból is.
- Hát, akkor mind kezet foghatunk, barátaim - feleltem Wad-o-warnak, meg Genkinek a boltra tette hozzáfűzésük után

Egyszer csak mindannyiunk meglepetésére megmozdult a szobor. Vagyis hát magában a megmozdulásban nem is volt igazán semmi igazán meglepő, szerintem ez senkit sem zavart volna úgy isten igazából, teljesen magától érthető dolog, hogy a hosszú mozdulatlanságban elgémberedett kőtagokat időnként ki kell nyújtóztatni, mert hogy nézne már ki egy totál elmacskásodott kőszobor, kérdem én? Nem, mi valami egészen máson hökkentünk meg, és ennek Buba a tanúja:
Na nem úgy recsegve ropogva, mint ahogy azt egy rendes kőszobornak illenie kellett volna egy ilyen helyzetben: nem, ő pofátlan módon, minden különösebb szertartásosság nélkül, egyetlen fülsértő hang nélkül egyenesedett ki.

Szóval én is és Buba is finoman szólva az ülepünkön landoltunk az arcunkba settenkedő szamuráj-sama láttán. Ilyen védhetetlen ninja-szamuráj technika ellen teljesen tehetetlennek éreztem magunkat. Talán, ismétlem talán! csak Buba tudhatott volna bevetni valamit ellene a titkos geisha képességeivel, amivel ez időtájt magam sem voltam tisztában, annyira jól leplezte ezt a fajta tudástárát.

Ahányan voltunk, annyiféleképpen reagáltunk a ránk támadó utasítgatás halmazra, amelyek csodálatos módon valahonnan az eleven kőszobor szája tájékából szólhattak. Legalábbis a gyors háromszögelés és a csillagok állása, na meg a szél irány és erősséget figyelembe véve erre a végső konklúzióra jutottam. Miután visszapasszíroztam az inventoryba a szextánsom, igaz kétszer is neki kellett rugaszkodni, mire nagy nehezen, a tároló két szélébe jól megkapaszkodva, talppal sikerült besegíteni a két dimenziós síkba eme harmadikkal is rendelkező fémkacatot, magam is felálltam, hogy eleget tegyek a rámmért kötelezettségnek.

Aprólékosan leporolva ruházatomat, hogy folt és kosz ne maradjon rajta még véletlenül sem, s melyre mind magam, mind Buba is nagyon kényesen odafigyelt, olyannyira, hogy Buba teljesen elveszett a mosdás szertartásos mozdulataiban, hogy csak jócskán lemaradva tudta követni végül a most következő események logikus láncolatát:

- Alásan jelentem - motyogtam unott képpel egy fél kifliből leharapva egy újabb darabot, miközben egyik lábamról a másikra álltam át
- a fölséges ninja szamuráj úrnak, aki letetszett kászálódni a pompás kőlováról az imént - lezseren sepertem le a ruhámról a kifliből lepergett morzsákat, gondosan odafigyelve, egy se maradjon rajtam
- a baka megjelent egy személyben. Mellesleg a kulturális különítmény megbízott művészeti igazgatója volnék. De röviden csak: életművész - tisztelegtem lazán, kezembe a kifli maradékával, majd leejtettem a karom, és újabb falatért vájtak fogaim a fent említett ellátmányba
- amúgy kösz a kosztot, hadtápos - mutattam a maradékkal Wadowar felé
- ne tessék félreérteni - fordultam ismét álmos szemekkel a szamuráj-sama felé, a farzsebemből előhúzva egy gőzölgő Darjeelinget, óvatosan megfújva a felszínét, ne legyen olyan forró
- nem olyan nagyon baka baka vagyok csak éppen egy kicsit, teccik érteni, nem? - méricskéltem neki az ujjaim közt az annyit
Betömtem a képembe a kiflit, ezzel teljesen kivégezve jelenetünk főszereplőjét, drámai felhangok közepette szürcsöltem bele a csörömpölve egyensúlyozott teáscsészébe
Ekkorra már Buba is végzett a maga dolgával, gondosan bebújva napoleoni kabátjába, feje tetejére csapta a kölcsönzői kalapot melyet a kabáthoz kapott.
Fennhangon kaffogot valamit teljesen komoly ábrázattal, végezetül elégedetten dugta az jobb mellső lábát a kabát bal szárnya mögé.
Azt vártam, Buba úgy intézi, hogy mindenki hallhassa, de az arcokból ítélve, nem ez volt a dolgok fönnforgása, ezért hamarost előléptettem magam főtolmáccsá:
- Őkegyelmednek, méltóságos ó!-ninja szamurájsága, Buba barátom azt merészelte mondani, hogy ő bizony a mennyek és földek tejhatalmú ura, és az egek alatt minden seregek parancsnoka, míg csak a nap kell és fekszik, s amerre a nagy vizek nyaldossák a szárazok határát.
- Eztet mondotta vala, áldassék az ő neve.

Váó! Szóval, csak logikusan kellett gondolkoznunk, és kiötölni egy ruházatot, és azt kapjuk meg. Wardowar tengerészruházata mondjuk kicsit fura a küldetés szempontjából, de akármit mondott volna, valószínűleg úgyis azzá alakul. Mondjuk, ha üzletembert mond, akkor egy aktatáskát, és öltönyt kapott volna ruházatnak? Akkor még a kalapját is meghagyhatta volna. A szamuráj csak azért jutott eszembe, mert a szobor is hasonlót hordott, bár a küldetés leírásából, és a shurikenből kiindulva inkább ninját kellett volna mondanom.
- Úristen! Ez az alkalomhoz illő felszerelés lenne? - mondom, miután nem kis meglepetésemre szamurájruhában találom magam. A katanámat nézegetem, majd elégedetten bólintok.
- Hmm... Ezt már szeretem. Látom, te is a megfelelő ruházatot kaptad. Vajon mi legyen Robiizmussal? Mi szabjuk meg, hogy mi legyen az ő szerepe? Hát... akkor, legyen mondjuk egy középkori lovag! - kiáltok fel, mintha ezután rögtön az átalakulását várnám.
- De jó, most megint egyedül maradtunk. Ráadásul már eggyel kevesebben.
A szobor sem mozdul meg, ami arra enged következtetni, hogy mindenkinek át kell alakulnia, és ezután... történni fog valami. A feladatot fogja ismertetni. Hát, mondjuk ez logikus egy küldetésnél. Az eszköztáramból kiveszek egy zacskó zsömlét, és körbeadogatom, hátha kérnek belőle. Próbálok kedvesnek látszani, akkor könnyebben megy majd a csapatmunka. Sain magamban nevetek, nyilván jó színész lenne belőle. Amíg nem történik semmi izgalmas, leülök egy fa tövébe, és ismét gondolataimba feledkezem. Annyira elgondolkozom, hogy észre sem veszem, hogy elalszom. Ha történik valami, valószínűleg ijedten fogok rá felriadni, de most nem zavar. A küldetés miatt sokáig kellett gyalogolnom, és nem tudtam magamat rendesen kipihenni az este.

Milyen szép is az, amikor az ember újra a valóságban érezheti magát! Mintha a családom körében lennék, a közelségük pedig megnyugtat. Melegséget érzek, a mellettünk lévő szobor hangját is csak halványul hallom. Sajnos annyira pont hangosan beszél, hogy kizökkentsen, ezért csak simán megrázom magam, és ismét azt veszem észre, hogy még mindig csak ebben a játékban vagyok. Miután alvási kísérletem kudarcot vall, hiszen azt várom, hogy a szobor jóval később fog csak megszólalni, úgy döntök, felállok a fa tövéből. Igyekeznem kell, hogy véletlenül se röhögjem el magam, amikor Saira nézek. A ruhája "kicsit" nevetségesen néz ki, de legalább megtanulja, hogy ne beszéljen felelőtlenül.
- Köszönjük a felvilágosítást!
A képet megnézve kicsit kételkedem, hiszen mi szüksége lehet egy szobornak egy egyszerű késre, de az ilyesmit nem mindig lehet tudni. A játék készítőinek a kreativitása határtalan.
- No, először is: ki kéne tervelnünk, hogy hogyan fogunk észrevétlenül bejutni a barlangba. Van valakinek valami ötlete, vagy ezt majd ott beszéljük meg? - fordulok a többiekhez. Ha nincs, akkor megvárom, amíg valaki elindít minket. Mikor elindulunk, középen megyek, még az előbbi álmom hatása miatt elég kedvetlenül. Azon gondolkozom, hogy vajon milyen kincset fogunk találni, és abból is mennyit? Mi lesz, ha ezek itt mögöttem elkezdenek veszekedni azon, hogy kinek mennyi jár? Ezt leginkább Robiizmusról tudnám elképzelni, ő tűnik kicsit forrófejűnek. Én mindenesetre rájuk hagyom. Mindig is mindegy volt, hogy miből mennyit kapok, már megszoktam, hogy a legkisebb rész jár nekem. Felőlem akár az egész az övék lehet. Akárhogy is néz ki a barlang, rossz érzés fog el, mikor a közelébe érünk.

Páran már átmentek némi nemű átalakuláson, és ebben több, mint valószínű, hogy a szamuráj volt a ludas.
Rendkívül kíváncsi voltam, vajon velemi is megtörténhet-e ilyen furcsaság, vajon én is szavaim szerint megyek át valami hasonló metamorfózison.
*Poof* és *Hush*
Először megszeppentem, hogy milyen elnagyolt ízlésficamos ruhadarabok veszik át a viselt ruháim helyét, de aztán csak hamar bekattant a dolog, és a szörnyülködő ábrázatomba a felismeréssel vegyes csipetnyi őrülettel vegyes boldogság költözik, és a szám széle repedezve kanyarodik egészen a fülem sarkáig.
Azt hitted megalázhatsz te, szamuráj-bűvész nyavaja?
Karajaimat kitárva hangosan hahotázni kezdtem az ég felé fordulva, kijátszva a kártyát, amivel eddig én se számoltam.
- Kincseket, you say? - csaptam össze végül a tenyerem, somolyogva hallgatva az arcot, miután sikerült kicsit összeszednem magam
De a fura csillogás a szememben, s az ajkaim szélén, nem hogy lelohadt volna, a részletek hallatán, hanem csak egyre betegebbé vált
- Ó, hogyne! - hajoltam meg, a buggyos nadrágot oldalra csippentve, lakáj hangon -Természetesen elhozzuk neked a kincset, az elbizakodott ninjáktól
- Személyesen fogom felügyelni - pöcköltem meg a sipkám egyik csengőjét - hogy a be és kijutás - toppantottam egyet még mellé a sípoló óriás cipellőmmel - a lehető legészrevétlenebb maradjon

Buba a mancsai közé fogja, nagy ügyes bajosan a pergament, szűkölve vonva kérdőre a fickót, hogy miért épp a legsutább mellső végtagokkal rendelkezőnek kell a mancsába nyomnia azt a valamit.
- Ó persze, persze, már indulunk is - vettem át Bubától a papirost, aki boldogan szabadult meg a kényelmetlenséget jelentő cucctól, s fordultam Kazu felé, ha már rögtön szervezni támadt kedve
- Én úgy gondoltam, hogy berohanhatnánk a fegyvereinket lóbálva, harci kiáltások közepette, elsodorva mindenkit az útból, vagy esetleg veszünk az ócskásnál egy ilyen hús-nyiszálót, mint ami a képen is van