Főtér

Lelki szemeim előtt már láttam, ahogy a srác informátoroknak penget le pénzeket csak azért, hogy tudjon valamit a frontharcosokról, jövőbeni harcostársairól, akiknek sorsa egyelőre sanyarú, hiszen nem ismerhetik Őt, a Csodálatosat, a Tökéleteset, őt, Aki Első Szintről Lett Hirtelen Frontharcos…
– Most nem azért, haver…De azt az aranyat akkor már költhetted volna egy magasabb szintű, mégis könnyen végigvihető küldire. Csak hogy fejlődj. Érted – mértem végig a srácot újra. Mert két opció villogott a szemem előtt.
Ad1: a srác szinténzenész. Mármint nem arról van szó, hogy gyakori szaunalátogató, mert én sem vagyok az, felejtsük is el ezt az aspektust. Arról beszélünk, hogy esetleg neki is csak dizájn az alacsony szintű cuccos. Meg az alsó szinteken császkálás. Ő is nagyhal, aki így vadászik a kisebbekre.
– Segítsek fejlődni? – kérdeztem óvatosan.
Mert ad2: tényleg olyan rohadtul kis egomán, hogy bár max ötös szintű, mégis úgy ugrál, mintha máris Hinariék között lenne a helye. Száni egy ember – sóhajtottam.

– Fogalmam sincs, hol van, vagy kicsoda az, akiről beszélsz – vontam vállat. – Soha nem volt rá szükségem. – Lehetséges, hogy némi felsőbbségérzet azért csak kicsendült most a hangomból. De tény: úgy értem el a mostani szintemet, hogy semmi szükségem nem volt ilyen „trükkökre”. Nekem voltak más fajta megoldásaim, azokkal éltem, és kész.
– Hányas szintű vagy? De most komolyan! – tört ki belőlem a kérdés, alaposan végigmérve. Sokadszor immáron. Komolyan nem tudtam zöld ágra vergődni vele. A szintek kérdése kb tabu itt, ha csak nem csatlakozol be valamilyen céhbe, mert akkor azért csak illik felfedni. De egyébként ez ahhoz hasonló, mint csajnál a korára rákérdezni. Nem publikus adat, és kész.

Hát, azt hiszem, hogy akkor ez ennyi is volt – figyeltem a srácot. Nagy lendülettel belevág, aztán ki is fullad. Úgy tűnik, hogy az egész srác csak egy puffasztott rizsszelet. Megeszed, és rájössz, hogy ennyi is volt, nem több. Nagy adag levegő.
Már nem csak visszafordultam, hanem egyenesen visszaléptem mellé, majd tovább, oda a hirdetőtáblához. Sokat emlegettem az utóbbi időben, szóval szerintem ironikus, hogy innen indult a történet, és talán itt is fejeződik be. Ráböktem egy korábban olvasott küldetésre. „Ebihal-etetés, avagy mitől döglik a vérsikló?”
– Az előbb épp ezen morfondíroztam. Mármint a kérdéseden. – Legördítettem közben a küldetés menüjét saját magamnál. A meghívó küldésére nyomtam, majd amikor felvillant előttem a meghívandó karakter neve, átfordítottam a kis ikont, hogy a srác begépelhesse a nevét. – Szerintem nem lehetsz több ötös szintűnél. Ha ez tényleg így van, ez a küldi jó indulási alapnak tűnik. Mivel én hívtalak meg, egy csoportba kerülünk, tehát ha bajba kerülsz, írj rám, aztán majd odaérek. Ne vállalj be túl nagy ellenfeleket. Ennyi – néztem rá.
Majd most kibújik a szög a zsákból: azt sem tudtam egyelőre fixen eldönteni róla, hogy tényleg extra gyorsan párologna-e el a bőréről a víz, így az ügyben sem jutottam dűlőre, hogy tényleg csak egy újabb játék ez a részéről, vagy sem. Így, hogy egy csoportban vagyunk, legalább látom, amikor végigviszi a küldit.
– Gondolom ha olyan nagy harcos vagy, nem kell fognom a kezed, és veled gyaknom. Tudod, frontharcosként vigyáznom kell a hírnevemre. Nem tenne jót egy kis szintű dungeon. Azok még… nagyon szűkek tudnak lenni egy ilyen… nagy emberhez. Mint én…
És már megint elvörösödtem! Rühellem magam!

Kötözködött. Hát persze, ez már uncsi volt, de én is észrevettem, hogy nem egészen maradt más neki. Ha úgy tetszik – és nekem nagyon úgy tetszik –, akkor ez a srác már teljesen meztelen volt. Mármint persze ruha volt rajta. Az alapcuccos, ami még értékeket sem adott, meg ezeken kívül a két kezdő felszerelés. Ezektől eltekintve viszont semmije nem maradt, egyetlen dolgot kivéve: a hatalmas pofája, meg azon a sok-sok bőr. Biztos mondtam már: nagyon unalmas volt.
– Figyelj, ez így elég szánalmas… – szakítottam félbe valahol a szűkösségek felemlegetése körül. Igazság szerint nem is igen figyeltem már rá. Bla-bla-bla… – Csak ezt ismételgette már a szememben.
– Alap szintű vagy, vagy sem? Megengedhetsz magadnak többet, vagy sem? Eddig képes voltál magasabbra jutni, vagy sem? – Kicsit vehemensebben sikerült hozzávágnom a szavakat, de készleteim közül a türelmem vészesen apadt. Nem igazán láttam más megoldást.
– Akkor vagy fogd be az arcod, köszönd meg a felkínált segítségem, és gyakd le azt a pár vacak vérsiklót, vagy keresd meg a kiképződet, vagykicsodát, vagy tudom is én, hogy mit csinálsz, csak pattanj le arról a magas lóról… – Hatásszünet. Én is végiggondolom, hogy talán csak le kéne nyugodnom, mert azt hiszem, már saját magam hergelem. – A lovas dolgot képletesen értettem – teszem hozzá utólag.

Ellépek mellette. Direkt nem fordítok hátat, mert még képes, és ezredik alkalommal is újra megállásra késztet. Azt kell mondanom, hogyha másban nem is, ebben kifejezetten tehetséges. – Lezártuk? – kérdeztem még rá. Felmerül bennem, hogy talán azért érdeklődött utánam, mint frontharcos után, mert ő is hasonló karriert akar befutni… Ez a gondolat megmelengette kicsi szívemet. De aztán hagytam is a fenébe: egy ilyen típusú ember ezt még akkor sem vallaná be, még magának sem, ha akár ennél is nyilvánvalóbb lenne az, hogy a válasz: határozott igen. Biztosan ezért kérdezett rá.

Hát, végül csak megmaradtam név nélkül. Ez így fergeteges volt – gondoltam enyhe iróniával, és észre se vettem, hogy a távolodó karakter ruha alatt mozgó deltáit figyelem, majd tekintetem átcsúszik a csípőjére. Mélyet szívok a hűvös aincradi levegőből, hadd szelőztessem a fejem. Úgy nézek aztán körbe, mint aki most ébredezik: mit is akartam?
Első körben zárjuk le mondjuk a megkezdett folyamatokat: be is csuknám a küldetésre megnyitást, amikor konstatálom, hogy elfogadta. Tényleg! Nem is tudom, hol járt a figyelmem, amikor ez történt. – Hé! – szólnék utána, de erőtlen a szándék, és amúgy se vezetne semmi jóra, ha sikerülne elérni. Hiszen mit is mondok neki? Egy újabb kétértelmű utalást valami dungeonról? Hátha végre egyszer és valahára zöld ágra tudok vergődni vele? Ha a szintjét nem is, legalább az érdeklődési körét illetően. Bár a szintjét, így jobban belegondolva, már tudom. Hiszen csak nem fogadta volna el a küldetést, ha nem lenne alacsony. És tisztában vagyok a nevével is.

Egy dolog megfogan bennem. Csak most tudatosul. Még egy utolsó, gyengus próbálkozásként szakad fel bennem a döbbenet, és célom, hogy megállítsam:
– Hé! – Ezúttal erősebb, határozottabb a hangom, de az még nem azt jelenti, hogy tényleg szeretném, hogy meg is hallja. Sarkon is pördülök inkább, a hátam mutatom neki, és gyorsan meg is indulok az ellenkező irányba. Amerre a teleport is van. Hátha magasabb szinteken nem ismernek.
Nem ismernek úgy, mint frontharcos. Ez a tény volt az, ami annyira megütött. Hogy frontharcosként hivatkozott rám. Úgy, mint azok a csili-vili, fémpáncélban, egymást átkarolva küzdő kis pondrók! Nem vagyok frontharcos! Saját erőből küzdöttem fel magam idáig… Nem vagyok… Nem vagyok!

Persze tudtam ám én: ezt akárhogy sulykolhatom magamnak. Attól még igenis született egy ilyen arcom. A lovag frontharcos.
Nem örültem felfedezésemnek.