Főtér

Kivetettem a csalimat. Értsd: a küldetésadó táblánál álltam és vártam. Ez talán nem tűnik olyan nagy horognak, de hidd el, hogyha az első szintek valamelyikén teszed el, kezedben egy ilyen körökben nagyon menőnek számító T2-es fegyver és pajzs kombóval, egész könnyen toborozhatsz. Az pedig már csak nézőpont kérdése, hogy mit: extra pajzsokat egy (hozzájuk képest) nehezebb szintű küldetésen? Társaságot némi kazamata-tisztításhoz? Szórakoztatási eszközt a Kezdetek Erdejének egy eldugottabb részlegében, hogy a vörös indikátor tényleg vörös maradjon? Utóbbi nálam persze nem jöhetett szóba, nemes egyszerűséggel azért, mert nem voltak ilyen hajlamaim, de az még nem azt jelenti, hogy nem várakoztam már jópárszor eléggé rohadt sokat a küldetésadó tábla előtt ahhoz, hogy ne találjak már ki ehhez hasonló hülyeségeket.
Ezúttal is kényelmetlenül toporogtam, és elégedetlenül szuszogtam. Mondtam már, hogy nem vagyok túl jó színész? Soha nem sikerült igazán jól alakítanom semmit: volt egy olyan tippem, hogy ezúttal sem sikerül felkeltenem a figyelmet, és kicsit sem tűnök döntésképtelen pipogyának. Ettől függetlenül nem adtam fel, és töretlen lelkesedéssel próbáltam adni a halálra unt kalandkeresőt. Ezt az ellentmondást próbáld feloldani. Ezt csináld utánam!
– Nézzük csak – böktem egy random elemre. – Kukacok zabálják a veteményest. Nem-nem, elég fantáziátlan, ezt el nem vállalom. – A fejem is ráztam. Azt hiszem, egy színész-játszókör fakadt volna sírva, ha ezt látja.
– Zombiles a málnásban… – Grimaszra húztam a számat. – Sekélyes. – Ujjam tovább vándorolt a táblán. – Aranyhal-vadászat goblin-módra. – Hiába tornáztattam az agytekervényeimet, semmi ötlet nem jutott eszembe, hogy mi bajom lehetne vele.
– Van egy szint, ami alá nem adhatom… – motyogtam végül az orrom alá. Bakker… kezdtem érezni, hogy ma nem vagyok formában. Szánalmas egy csalit sikerült kivetnem. Úgy álltam ott, mint valami rakás szerencsétlenség!

– Szevasz? – kockáztattam meg, hogy ez egy helyes válasz lehet. Persze, beképzelt kis dög, aki tökéletesen elégedett nullához tendáló statjával, mégis olyan magasan hordja az orrát, mintha már most T-ből és hozzá írt fektetett nyolcasból állna minden ruházatának a szintje – gondoltam. És azt hiszem, mosolyogtam is mellé.
– Semmi igazán bevállalható nincs ma – állapítottam meg kedvetlenül (energiától feszülve, hátha ráugrik a csalimra, merthogy majd ő bizonyítani akarja, hogy számára nincs lehetetlen küldetés, kiafaszacsávó!), és egy tétova-kósza mozdulattal felöleltem az egész küldetéstáblát.
Hogy stíröltem-e? Nem csaj, úgyhogy nem. Tényleg nem! Hehe, ugyan már… Fenéket nem! A szemem sarkából néztem csak rá – nem viccelek –, teljesen lejött, hogy kezdő. Csak végig kellett kicsit alaposabban néznem a ruházatát. Kezdő cuccok rajta mindenhol. Hát, ezzel sem megyek sokra – könyveltem el magamban. Fel is adtam, hogy ma sikereket fogok elérni. Megyek inkább, és körülnézek néhány másik szinten…
Odébb is léptem tőle. Hogy esetleg válaszolt? Tényleg? Komolyan nem is hallottam, annyira el voltam merülve a saját gondolataimban. – Parancsolsz? – fordultam vissza hozzá. Biztos voltam benne, hogy mormogott valamit nem létező bajusza alatt.
Nem igazán tetszett, hogy én itt ugrándozzak minden szavára, meg éreztem a lábamban a bugit, hogy felsőbb szinteken biztos sikeresebb leszek, nem kéne itt rontani a levegőt. Szóval újra úgy döntöttem, felkeresem inkább a központi teleportot.
– He? – fordultam aztán vissza megint bosszúsan a sráchoz. Nem létezik, hogy nem mondott most se semmit, ezt aztán be nem adja nekem! Biztos mondott! Mondott?

Yay, elég yaoit olvastam ahhoz, hogy tudjam, egy ilyen szituáció mihez vezet! Szép a pajzsod – mondja ő, miközben magabiztosan egy falnak/fának/elhagyatott játszótér hintájának fémrúdjához dől… esetünkben ugye a hirdetőtáblának, és közben szemérmetlenül végigmér. Neked pedig szép a kardod – mondanám erre én. Mert ha valamidet megdicsérik, csak illik méltatni a másikon is valamit. Kicsit talán el is pirulnék. Hiszen megdicsértek, persze, ez normális!
– Hiszen nincs is elől a kardom.
– Ez így igaz… És nincs is kedved elővenni?
És nagyjából tíz perc múlva már kihasználnánk, hogy annyira kihalt az a bizonyos játszótér.

Nem, erről most szó sem lehet! – Elég zsúfolt ez a hely… – jegyzem meg zavartan. A tekintetem próbálom bárhová máshová irányítani, csak rá ne kelljen néznem. Eléggé zavarban vagyok. Volt dolgom ilyen ismerőssel és… Nem részletezném. Ez eléggé magánügy. Zavarba jövök a gondolattól is, hogy…
– Menjünk, és nézzünk meg egy dungeont? – vetem fel a kérdést. Bevallom őszintén: felmerült ám már bennem, hogy esetleg félreérthettem valamit. De a jelek annyira egyértelműek voltak: tipikus macsó viselkedés, a másik becsmérlése, miközben azért csak dicsér, csak végigmér… – Huh, milyen hőmérsékletű helyeket szeretsz? – Ez ám a vízválasztó kérdés! Kicsit bizonytalanul teszem fel. Igyekszem határértéken maradni: még most derüljön ki, ha valójában egy rossz viselkedéskombóval járkáló emberrel van dolgom, mint később, hogy mégse tévedtem első megérzésre!
Óvatosan mérem végig én is újra. Egyrészt már csak azért is, hogy még egyszer, ebből az új aspektusból is megvizsgáljam. Másrészt, hogy némi körutazással, de csak visszatérhessek a szemkontaktushoz, és végre lássam, hogyha úgy néz rám.

Iszonyatosan, nagyon-nagyon hangos volt! Balfék! – gondolhattam volna, de helyette, bevallom őszintén: sokkal cifrább szavakkal is illettem magamban. Egy dolog, hogy ő alapjáraton lázas-e, de más kérdés, hogy attól még nem kell lángra lobbantania azt a fránya hirdetőtáblát, hadd lássa mindenki, mennyire is tüzel ő. Sokkal diszkrétebben is meg lehetne oldani ezt – vetettem rá egy lesajnálkozó pillantást, miszerint ha ő a hajtűdobálós fajtába tartozik, köszönöm, nem kérek belőle; ahogy amúgy sem kértem volna, nem, természetesen nem.
Aztán csak leesett nekem is, hogy mi a helyzet vele! Hát innentől csak leszartam én is az egész szituációt. A fene megette már! Elsoroltam magamban még néhány szót abból, amikkel alig néhány pillanattal korábban illettem.

Igen, nyilván égett az arcom, annyi vér volt benne, hogy az még egy néger rudat is… izé… hagyjuk már a fenébe az ilyen gondolatokat! Zavartan néztem rá, hogy akkor most ez neki miért is volt jó? Mert utolsó kis szánalmas féreg – adott rá választ minden további nélkül egy távoli hang. És akkor ő most boldog? – Csak rá kell nézni – bámultan kis ideig elmélyülten elégedett vigyorát. Seggfej! – összegeztem az eddig róla szerzett információimat.
Mondanám, hogy a fenti intermezzo után dühösen hagytam magára fura viselkedésével, de nem igazán tehettem meg. Megakasztott. Mint amikor a fogaskerekek közé botot dugsz, azok meg helyből rágörcsölnek:
– Baa, ez érdekel! Melyik frontharcosra hasonlítok? – fordultam vissza immáron… harmadszor? Negyedszer? Komolyan hihetetlen ez a srác, lassan striguláznom kell, hányszor játszat velem Dorothy-t: kezdő cipellőcskéim sarkát csak koppintsam össze, és forduljak meg! Bah! Még milyen szerencse, hogy éppen raktáron volt egy az új típusú gyanúsítás-szedáló válaszaimból.

Lelki szemeim előtt már láttam, ahogy a srác informátoroknak penget le pénzeket csak azért, hogy tudjon valamit a frontharcosokról, jövőbeni harcostársairól, akiknek sorsa egyelőre sanyarú, hiszen nem ismerhetik Őt, a Csodálatosat, a Tökéleteset, őt, Aki Első Szintről Lett Hirtelen Frontharcos…
– Most nem azért, haver…De azt az aranyat akkor már költhetted volna egy magasabb szintű, mégis könnyen végigvihető küldire. Csak hogy fejlődj. Érted – mértem végig a srácot újra. Mert két opció villogott a szemem előtt.
Ad1: a srác szinténzenész. Mármint nem arról van szó, hogy gyakori szaunalátogató, mert én sem vagyok az, felejtsük is el ezt az aspektust. Arról beszélünk, hogy esetleg neki is csak dizájn az alacsony szintű cuccos. Meg az alsó szinteken császkálás. Ő is nagyhal, aki így vadászik a kisebbekre.
– Segítsek fejlődni? – kérdeztem óvatosan.
Mert ad2: tényleg olyan rohadtul kis egomán, hogy bár max ötös szintű, mégis úgy ugrál, mintha máris Hinariék között lenne a helye. Száni egy ember – sóhajtottam.

– Fogalmam sincs, hol van, vagy kicsoda az, akiről beszélsz – vontam vállat. – Soha nem volt rá szükségem. – Lehetséges, hogy némi felsőbbségérzet azért csak kicsendült most a hangomból. De tény: úgy értem el a mostani szintemet, hogy semmi szükségem nem volt ilyen „trükkökre”. Nekem voltak más fajta megoldásaim, azokkal éltem, és kész.
– Hányas szintű vagy? De most komolyan! – tört ki belőlem a kérdés, alaposan végigmérve. Sokadszor immáron. Komolyan nem tudtam zöld ágra vergődni vele. A szintek kérdése kb tabu itt, ha csak nem csatlakozol be valamilyen céhbe, mert akkor azért csak illik felfedni. De egyébként ez ahhoz hasonló, mint csajnál a korára rákérdezni. Nem publikus adat, és kész.

Hát, azt hiszem, hogy akkor ez ennyi is volt – figyeltem a srácot. Nagy lendülettel belevág, aztán ki is fullad. Úgy tűnik, hogy az egész srác csak egy puffasztott rizsszelet. Megeszed, és rájössz, hogy ennyi is volt, nem több. Nagy adag levegő.
Már nem csak visszafordultam, hanem egyenesen visszaléptem mellé, majd tovább, oda a hirdetőtáblához. Sokat emlegettem az utóbbi időben, szóval szerintem ironikus, hogy innen indult a történet, és talán itt is fejeződik be. Ráböktem egy korábban olvasott küldetésre. „Ebihal-etetés, avagy mitől döglik a vérsikló?”
– Az előbb épp ezen morfondíroztam. Mármint a kérdéseden. – Legördítettem közben a küldetés menüjét saját magamnál. A meghívó küldésére nyomtam, majd amikor felvillant előttem a meghívandó karakter neve, átfordítottam a kis ikont, hogy a srác begépelhesse a nevét. – Szerintem nem lehetsz több ötös szintűnél. Ha ez tényleg így van, ez a küldi jó indulási alapnak tűnik. Mivel én hívtalak meg, egy csoportba kerülünk, tehát ha bajba kerülsz, írj rám, aztán majd odaérek. Ne vállalj be túl nagy ellenfeleket. Ennyi – néztem rá.
Majd most kibújik a szög a zsákból: azt sem tudtam egyelőre fixen eldönteni róla, hogy tényleg extra gyorsan párologna-e el a bőréről a víz, így az ügyben sem jutottam dűlőre, hogy tényleg csak egy újabb játék ez a részéről, vagy sem. Így, hogy egy csoportban vagyunk, legalább látom, amikor végigviszi a küldit.
– Gondolom ha olyan nagy harcos vagy, nem kell fognom a kezed, és veled gyaknom. Tudod, frontharcosként vigyáznom kell a hírnevemre. Nem tenne jót egy kis szintű dungeon. Azok még… nagyon szűkek tudnak lenni egy ilyen… nagy emberhez. Mint én…
És már megint elvörösödtem! Rühellem magam!

Kötözködött. Hát persze, ez már uncsi volt, de én is észrevettem, hogy nem egészen maradt más neki. Ha úgy tetszik – és nekem nagyon úgy tetszik –, akkor ez a srác már teljesen meztelen volt. Mármint persze ruha volt rajta. Az alapcuccos, ami még értékeket sem adott, meg ezeken kívül a két kezdő felszerelés. Ezektől eltekintve viszont semmije nem maradt, egyetlen dolgot kivéve: a hatalmas pofája, meg azon a sok-sok bőr. Biztos mondtam már: nagyon unalmas volt.
– Figyelj, ez így elég szánalmas… – szakítottam félbe valahol a szűkösségek felemlegetése körül. Igazság szerint nem is igen figyeltem már rá. Bla-bla-bla… – Csak ezt ismételgette már a szememben.
– Alap szintű vagy, vagy sem? Megengedhetsz magadnak többet, vagy sem? Eddig képes voltál magasabbra jutni, vagy sem? – Kicsit vehemensebben sikerült hozzávágnom a szavakat, de készleteim közül a türelmem vészesen apadt. Nem igazán láttam más megoldást.
– Akkor vagy fogd be az arcod, köszönd meg a felkínált segítségem, és gyakd le azt a pár vacak vérsiklót, vagy keresd meg a kiképződet, vagykicsodát, vagy tudom is én, hogy mit csinálsz, csak pattanj le arról a magas lóról… – Hatásszünet. Én is végiggondolom, hogy talán csak le kéne nyugodnom, mert azt hiszem, már saját magam hergelem. – A lovas dolgot képletesen értettem – teszem hozzá utólag.

Ellépek mellette. Direkt nem fordítok hátat, mert még képes, és ezredik alkalommal is újra megállásra késztet. Azt kell mondanom, hogyha másban nem is, ebben kifejezetten tehetséges. – Lezártuk? – kérdeztem még rá. Felmerül bennem, hogy talán azért érdeklődött utánam, mint frontharcos után, mert ő is hasonló karriert akar befutni… Ez a gondolat megmelengette kicsi szívemet. De aztán hagytam is a fenébe: egy ilyen típusú ember ezt még akkor sem vallaná be, még magának sem, ha akár ennél is nyilvánvalóbb lenne az, hogy a válasz: határozott igen. Biztosan ezért kérdezett rá.

Hát, végül csak megmaradtam név nélkül. Ez így fergeteges volt – gondoltam enyhe iróniával, és észre se vettem, hogy a távolodó karakter ruha alatt mozgó deltáit figyelem, majd tekintetem átcsúszik a csípőjére. Mélyet szívok a hűvös aincradi levegőből, hadd szelőztessem a fejem. Úgy nézek aztán körbe, mint aki most ébredezik: mit is akartam?
Első körben zárjuk le mondjuk a megkezdett folyamatokat: be is csuknám a küldetésre megnyitást, amikor konstatálom, hogy elfogadta. Tényleg! Nem is tudom, hol járt a figyelmem, amikor ez történt. – Hé! – szólnék utána, de erőtlen a szándék, és amúgy se vezetne semmi jóra, ha sikerülne elérni. Hiszen mit is mondok neki? Egy újabb kétértelmű utalást valami dungeonról? Hátha végre egyszer és valahára zöld ágra tudok vergődni vele? Ha a szintjét nem is, legalább az érdeklődési körét illetően. Bár a szintjét, így jobban belegondolva, már tudom. Hiszen csak nem fogadta volna el a küldetést, ha nem lenne alacsony. És tisztában vagyok a nevével is.

Egy dolog megfogan bennem. Csak most tudatosul. Még egy utolsó, gyengus próbálkozásként szakad fel bennem a döbbenet, és célom, hogy megállítsam:
– Hé! – Ezúttal erősebb, határozottabb a hangom, de az még nem azt jelenti, hogy tényleg szeretném, hogy meg is hallja. Sarkon is pördülök inkább, a hátam mutatom neki, és gyorsan meg is indulok az ellenkező irányba. Amerre a teleport is van. Hátha magasabb szinteken nem ismernek.
Nem ismernek úgy, mint frontharcos. Ez a tény volt az, ami annyira megütött. Hogy frontharcosként hivatkozott rám. Úgy, mint azok a csili-vili, fémpáncélban, egymást átkarolva küzdő kis pondrók! Nem vagyok frontharcos! Saját erőből küzdöttem fel magam idáig… Nem vagyok… Nem vagyok!

Persze tudtam ám én: ezt akárhogy sulykolhatom magamnak. Attól még igenis született egy ilyen arcom. A lovag frontharcos.
Nem örültem felfedezésemnek.