Főtér

//Yuichi//
Hogy lehet valaki ennyire lovagias és ennyire bolond is egyszerre vihogtam még mindig magamban. Megengedtem neki, hogy a virágot a hajamba tűzze, és apró puszija meglepett. De sejtettem, ez a válasz a tegnap esti jóéjt puszira.
Idő közben szinte észre se vettem, megérkeztünk az étteremhez. Yui ismét elővette lovagias formályát, ajtót nyitott, és ugyanúgy kihúzta nekem a széket, mint előző este. Jóleső melegség töltötte el a szívemet, és a félelem is kicsit elszállt, hiszen nem sokkal előtte súgta oda nekem, nincs mitől félnem.
-Nyammi, omlett.-Csillant fel szemem, mikor Yui megmutatta van omlett, és nem is drágán.
-Én egy omlettet kérek.-Mondtam a pincérnek. Megvártam, még Yui is rendel, majd mikor megérkezett a rendelésünk kifizettem, egy kis borravallóval együtt a pincérnek.
-Ittadakimasu.-Mosolyogtam Yui-ra. Majd szinte úgy estem neki az ételnek, mint aki hetek óta nem evett semmit.
Miután végeztünk, megvártam vajon most is lovagias lesz-e vagy sem. Ha az volt, örömmel fogadtam, és így lépkedtünk tovább a Cukrászda felé. Ha nem aprókat szükdécseltem mellette.
Hirtelen fellángolásból, amikor már csak egy pár méterre voltunk a Cukrászdától, hirtelen így szóltam:
-Te vagy a fogó!- és nekiiramodtam a pár méternek. Ha ő is ilyen gyerekes, én is megmutathatom ezt az oldalamat.
A cukrászdába belépve végignéztem a választékon és sorolni kezdtem az eladónak:
-Egy csoki, vanília, puncs, pisztácia fagyit kérek szépen.
Már a számban éreztem a fagyi finom édes hidegségét.
Megvártam még ő is rendel, majd lehuppantam egy közeli székre.
-Isteni. - Néztem fel pár kanál fagylalt után csillogó szemekkel.
-Innen merre megyünk tovább Yui? És szerinted mi a legolcsóbb ruha amit meg tudnék venni? Vagy köpeny?Vagy bármi? Bár sok kedvem nincs megválni ettől, de félek, ezzel még egyszer nagyon nagy bajba kerülhetek.

//Lyliana//

- Szintén egy omlettet kérek - Hime kellemes hangja után mélyebb dörmögősebb hangom furán hangzott az üres teremben, de ennek nem tudok mit tenni. Ő fizetett, most és betartotta ígéretét, örültem, nagyon, neki, hogy itt még ebben a világban is van jó, van aki jó és ő az. Jó étvágyat kívánt és már látott is hozzá egy ideig belefeledkeztem, hogy őt nézem, ahogy eszik, amennyire éhes. Zavarban voltam, majd én is jó étvágyat kívántam neki, és én is hozzáláttam omlettemhez. Most várnia kellett rám, egy kis időt, bevörösödtem fülem láthatta a többit igyekeztem arcomból az omlett fölé rejteni. És úgy habzsolnia végét. Készen vagyok. Köszöntem a pincérnek és a szakácsnak átadtam üdvözletem és ezt a mondatot. - Legközelebb bővítsétek az étlapot, szendviccsel. - majd rámosolyogtam Himére, rendelés leadva. Odasétáltam háta mögé és ha megengedte kisé előrébb húztam székét, kezem nyújtottam neki, ő bele is kapaszkodott, és kisétáltunk Az Onyx Étteremből. Nagyon szép ez a hely még mindig csodálkoztam rá, de már lassan ő karol belém, kevésbé kellett nyújtanom karom, és éreztem most két kézzel fog rá jobb kezemre. Nem tartottam sose magam erősnek, amolyan inkább szikárnak, ami kardforgatáshoz elég. De mellette mégis a világ legerősebbjének éreztem magam. Cukrászda felé haladtunk és hirtelen elengedte karom és futásnak eredt. -Te vagy a fogó! - több sem kellett, pár lépéssel mögötte elmaradva, de igyekeztem tenyeremmel átadni a fogóság szerepét. Egyes játékos és nem játékos karakterek megbámultak minket, hogy mit csinálunk mi. Hisz itt szomorúnak kell lenni, be vagyunk zárva. Ez nem az a pillanat volt, kicsit sem törődve az ilyen gondolatokkal, szó szerint berontottunk a Cukrászdába.
Ő már ki is kérte a fagyit - Na akkor a hölgy után kérnék, eper, puncs, málna, és meggy ízű fagyit. - mondtam az eladónak, és közben tenyerem Hime vállára tettem és súgtam fülébe - megvagy egy mosollyal kísértem. Leültem mellé, közelebb húztam a széket és kelyhe mellé letettem az én fagyis kelyhem. Vajon miként tesz gondoltam és már cselekedtem is a fagyi kelyhéből kivettem egy kanállal a pisztáciából, és gyorsan bekaptam, hogy ne tudja megakadályozni. Rámosolyogtam, de szemeim nagyra nyíltak, és oldalazva néztem rá, majd egy kanállal gyorsan ettem a sajátomból is. Szemei csillogása talán villogássá változott? Jól láttam? Majd cserébe nyújtottam a kanalam egy falattal a meggyből, ha elfogadja, akkor szája elé tartom a kanalat. Ha nem elrepülőzöm vele arca előtt és gyorsan bekapom, mielőtt lecsaphatna rá.
Kérdése pont jókor jött, de arcomra kiülő pírt nem tudta módosítani.
- Rajtam is a kezdetekbeli ruha van most, nem tudom észre vetted-e hogy más, mint tegnap. Szerintem tartsd meg, - vörösödtem el – csinos, és ha jobb nem is lesz, ez legalább mindig emlékeztet, valós önmagadra, kapaszkodó lehet későbbiekben a valósághoz. Én ezért tartottam meg ezt a ruhát. – elpirulva, de komolyan mondtam neki és jobb kezem szabadnak tűnő bal kezére helyeztem, ha nem volt szabad, csak úgy oldalról vállammal kicsit meglöktem, nyomatékosítva szavaim. És pár kiskanál fagyival próbáltam lehűteni forrongó gondolataim. - Északi városrész oda megyünk az a legjobb piac az ilyen ruhákra és van ott pár kereskedő, akik már ismernek engem, mint a rosszpénzt - vetettem egy szelíd mosolyt Himére. Ha beleegyezet az északi városrészbe, akkor a fagyik elfogyasztása után, ha engedte kifizettem a fagyikat, ha nem, mint korábban ő állta az omlett esetében ekkor kezem-odanyújtottam neki, és kisétáltunk, ha nem zavarta. Amint kiértünk tovább nem is vártam, szép haját és arcát néztem, majd mosolyra húztam a szám, és folytattam a fogócskát.
- Megvagy! – azzal elengedtem kezét, és futásnak eredtem, időközben hátra-hátra nézegettem, ha bármikor lemaradt, bevártam és nem törődve a következményekkel, hogy elkap, átkaroltam és úgy sétáltunk tovább. Közben érdeklődni kezdtem – milyen ruhadarabokra gondoltál? Épphogy egykét aranyban vannak a ruhák, jelentéktelen a harci felszereléshez képest az áruk. Az utcai köpeny is ilyen. Ha viszont bajba kerülnél ez a ruha miatt – pillanatra eszembe jutott, keserves sírása, hogy nem akar elveszíteni, én sem őt – ott leszek melletted és megmentelek a bajtól – nyugtáztam egy széles mosollyal, nagy lila kérdő szemébe néztem és azon gondolkodtam hogyan biztosíthatnám szavaimról, hogy tényleg komolyan gondolom.  Bal kezemmel, megigazítottam egy hajtincsét, ami már majdnem szemébe lógott, és a haján az a virág mellett simítottam egyet. – Megóvlak a bajtól Hime – csengett újra hangom, jóval halkabban, és lassan.

//Yuichi//
A felszabadultság érzése szállta meg a lelkem.Miután leültünk, elmerülve, minden falatot kiélvezve láttam neki fagylaltom elfogyasztásának.Ám egyszer csak Yui egy hirtelen mozdulattal  egy kanál pisztáciát csórt az enyémből.
-Na megállj csak.-Kezdtem mondani, de akkora már egy kanál meggy fagyit tartott felém. Gyorsan oda hajtottam a fejem, és mielőtt egy csepp is lecsöppent volna belőle az egészet megettem.
Miután végeztünk fizettem a 4 fagyit, majd Yui udvariasan felsegített és tovább indultunk.
Ám hirtelen Yui folytatta az előbbi játékunkat. Majd mikor mindketten kicsit elfáradtunk egymásba karolva indultunk tovább.
-Yui én nem értem az itteni embereket. Mindegyiknek szomorúság sugárzik a szeméből, és most is megvetően néztek ránk. Én is tudom, hogy be vagyunk zárva ide, és egy rossz mozdulat és mindennek vége, de ha begubódzik az ember akkor csak rosszabb lesz nem?-Kérdeztem, miközben elmélyült tekintettel néztem rá.
-Azt hiszem egyenlőre csak egy köpenyt veszek, ami rossz idő esetén jó szolgálatot tehet még.-Mondtam, miközben mosolyogtam rá.
Úgy éreztem, mintha megállt volna az idő, és semmi nem számítana.
-Köszönöm a bókot, és igazából én is nehezen vállnék meg ettől a ruhától, de félek is nehogy valamikor véletlenül elszakadjon. Remélem, majd találok valami olyat ami stílusban hasonlít rá, hacsak egy kicsit is. És köszönöm, hogy megvédesz.- Mondtam fülig elpirulva, miközben lassan lépkedtünk tovább az utunkon.
-Innen ugye vadászni megyünk?-Kérdeztem, miközben magamban újra előhívtam a régi edzések alatti intelmeket.
Közben Yui végigsimította hajamat, és egy rakoncátlan, kósza tincset a helyére igazított.Felemelő érzés volt, úgy éreztem, elszáll minden félelmem. Belül hihetetlen nyugodság szállta meg a lelkem elüldözve minden rossz gondolatomat.

//Yuichi//
Futva közelítettük meg az árusokat. Az egész olyan hatást keltett bennem, mintha csak egy keleti bazárban sétálgatnék.
Az árusok már előre köszöntek, hatalmas mosollyal az arcukon.
A korai időpont miatt viszonylag kevesen lézengtek és nézegették a szebbnél szebb portékákat, így nem kellett attól tartanom, hogy tömegnyomor lesz, vagy hogy valakinek esetleg az tetszik meg, ami nekem is.
-Gyönyörű holmik vannak itt Yui.-Fordultam felé mosolyogva.
ekkor láttam meg egy gyönyörű köppenyt és szegény Yui-t otthagyva rohantam a bódé felé.
Az árus egy pocakos, bajszos férfi széles mosollyal üdvözölt, majd megkérdezte, miben segíthet.
-Etoo... Fel szabadna próbálni azt a köpenyt?-kérdeztem szégyenlős mosollyal az arcomon.
Első pillantásra beleszerettem ebbe a köpenybe. Kívül lehetvékony fekete csipke, belül vérvörös könnyű selyem, kicsivel nyak alatt egy csodálatos aranyszínű szalag futott végig, hogy össze lehessen fogni. Hátán meseszép csuklya lógott, amely ha felvette az ember akkor se takarta el az arcát.Tudtam, ilyen gyönyörű darabot akkor se hagynék itt, ha az utolsó filléreimből kellene megvennem. Bár tudtam, spórolnom kéne, nem tudtam ellenállni a kísértésnek.
Felpróbálva már éreztem ez a köpeny csak rám várt. Összefogva is sejtette a kivágást a ruhán, de nem zárult össze teljesen elöl, minimális rész szabadon maradt, elősegítve a mozgást benn.
Yui felé fordultam, és vártam. Vajon ő mit szól hozzá. Szemem ugyanúgy csillogott, mint annó a való világban, amikor megvettem a 20 soros bakancsomat.
Úgy döntöttem, lesz ami lesz, megveszem.
-Mennyibe kerül ez a köpeny?-Kérdeztem az eladóra nézve, majd mikor meghallottam az árát, kicsit elszontyolodtam.
10 arany. Na akkor számolgassunk csak... Ha Hime-nek volt 150 aranya és 115 elment pajzsra meg kardra, 8 elment a reggelire, 3 a szobára, 8 a fagyira, akkor hány aranya is van Hime-nek? magamban gyors fejszámolsát végeztem és rájöttem összesen 16 arany van nálam. Úgy döntöttem, lesz ami lesz, akkor is megveszem a köpenyt. Max az éjjel kinn alszok.
-Megveszem.-Mosolyogtam az eladóra, majd a köpenyben odafutottam Yui-hoz és mosolyogtam, szinte repültem az örömtől.
-Akkor most indulunk a mezőre ugye?-Kérdeztem és körbe-körbe forogtam a köpenyben, amég csak el nem szédültem.

//Yuichi//
Az arcom először elsápadt, majd hirtelen bíborvörösve váltott.megpróbáltam minnél jobban eltakarni a köpennyel, mert annyira elpirultam.
-A ház vendége? Hogy-hogy? Ezt nem értem. Yui, hogy érti az úr, hogy a ház vendége vagyok? Hisz ez nem olcsó ruha.Meg sem érdemlem.-Hadartam kérdéseimet szinte egy szusszra.
-Ha tényleg ajándék, akkor köszönöm szépen önnek uram, és neked is Yui. -Nyomtam egy puszit Yui arcára és elkezdtem körbe-körbe forogni. Amikor elszédültem, hirtelen Yui termett mögöttem, és elkapott, mielőtt lecsüccsentem volna a poros földre.
Elgondolkoztam kérdésén.Vonzottak a csecse-becsék, de elég kevés aranyam volt. Most mi legyen, gondolkodtam el.
-Igazából vonzana a körülnézés is, de akkor asszem innen nem rángatsz el egyhamar Yui.-Néztem rá, mint egy cserfes kislány.Szemeimből sugárzott a boldogság, közbe ide-oda libbentem, és élveztem, ahogy köpenyem hangtalanul siklik körülöttem.
-De még nem mondtad meg, hogy hogy tetszik a köpeny.-Néztem vissza rá, tettetve egy kis durcásságot.
-Szerintem még egy kicsit nézelődjünk, aztán induljunk tovább, mondtam némi töprengés után. Nem tudom, milyen messze van a mezőség, és van bennem egy kevés félelem, de ha hagyom elhatalmasodni, akkor nem lesz merszem kilépni a falak közül.- Döntöttem el végül.Hátulról a nyakába ugrottam, és hagytam hogy így végen végig az árusok között.
Ahogy elindultunk az árusok között, mindenfele nézelődtem, de nem akadt meg a szemem olyan holmin, amin több időt töltött volna tekintetem, mint pár másodperc.
-Mehetünk a mezőre.- Mondtam végül.- Nem találtam semmi mást, ami tetszene.
Idő közben a virág ideje is lejárt, és apró pixelekre omlott szét a hajamban.
-Szegény virág.- mondtam kicsit szomorúan. Majd köpenyemen igazítva egy kicsit újra mosolyra húzódott a szám.Milyen gyönyörű.Gondoltam magamban.

//Ai Hane//

A Kezdetek városa. Már kezdtem azt is elfelejteni, hogy mióta vagyok a játékban, és mégis még mindig csak a legelején voltam az egésznek. Pedig az elszántabb játékosok már több boss-t is legyőztek, és a fejlődés terén is egészen jól álltak, míg én még mindig harmatgyenge voltam. Ez egyfelől dühített, hiszen jobb szerettem volna én is inkább a harcmezőn lenni, másrészt viszont megnyugtató is volt.
~ Az erősek halnak meg elsőként.– gondoltam egykoron, bár azóta ez a nézetem sokat változott már.
A megnyugtató jelenleg azért volt igaz, mert úgy éreztem, hogy én hiába lennék ott a magasabb szinteken, ilyen stattal és felszereléssel úgysem tehetnék semmit a játék végig vitele érdekében, így hát nem is kellett volna aggódnom ezen. De mégis…
Egyre bosszúsabb lette, ahogy ott ültem egy padon, majd hirtelen elkezdett viszketni a hátam. Furcsának találtam, hogy a virtuális térben is van viszketés, de egészen könnyen el tudtam fogadni, ha már egyszer volt kaja és alvás is. Így hát, egyszerűen hátranyúltam a kezemmel, és megvakartam a kérdéses területet. Egy rövid időre el is múlt, de aztán megint éreztem, hogy most még rosszabb, mint az előbb, s ahogy ismét oda nyúltam, hogy megvakarjam, csak még inkább azt éreztem, hogy viszket.
~ Mi az ördög? – bosszankodtam, miközben a bőrömet vakartam.
Aztán pillanatok alatt egyre több helyen éreztem a kellemetlen érzést. A kezem, majd a lábaim, a hasam, mígnem az egész testem szinte forrongott. Össze-vissza vakaróztam, immáron mindkét kezemmel, és kénytelen voltam felállni a padról is, ahol eddig ültem, majd, nem törődve a körülöttem lévőkkel sem, akik nagy valószínűséggel komplett idiótának nézhettek, elkezdtem egyik lábammal a másikat vakarni, majd cseréltem.
Az egész oda lyukadt ki, hogy egyik lábamról a másikra kezdtem el ugrálni, és továbbra is próbáltam az irritáló érzéstől szabadulni, de mindhiába. Aztán egyszer csak, amikor éppen lábat cseréltem, kibillentem az egyensúlyomból. Reflexből nyúltam valami után, amibe megkapaszkodhattam volna és sikerült is megragadnom valamit, de az nem tartott meg. Csak hanyatt esés közben jöttem rá, hogy egy másik játékos karját kaptam el, akit így magammal rántottam estemben.
A dolog pedig, amiben megbotlottam valójában a pad mögött lévő szökőkút kávája volt, így én egyenesen háttal csobbantam a vízbe, továbbra is tartva a kezemben a másik kezet.

//Ai//

A csobbanást követően teljesen eláztam, és a víz belement a szemembe is, így egy darabig nem láttam semmit. Amikor kinyitottam és ismét láttam is valamit, egy másik arc nézett velem szembe, olyan közel, mint amilyen közel még egy harc során sem akartam kerülni senkihez. Hogy szerencse volt-e, vagy sem, de tény, hogy egy lány volt az, akit sikeresen belerángattam a vízbe.
Ahogy ő is tudatosította magában a helyzetet, olyan vörös lett, mint egy érett paradicsom, és éreztem, hogy az én arcomba is vér tódul, de úgy gondoltam, hogy annyira nem pirultam el, mint ő. Persze az is igaz, hogy magamat nem láttam kívülről.
Viszont hogy túllendültünk a felismerés „örömén”, ő gyorsan hátrálni kezdett, majd továbbra is engem nézett. Én is jobban szemügyre vettem, és megállapítottam, hogy furcsa egy szerzet. A fejét csuklya fedte, de levette, miközben éppen leszúrt, hogy mégis mit képzelek magamról. Először meg sem tudtam szólalni, révén, hogy magam sem tudtam igazán, hogy miként történt ez az egész, mert hát olyan gyorsan jöttek egymás után az események, de azt legalább nyugtáztam, hogy a viszketés elmúlt.
~ Biztosan a víz hathatott rá. – gondoltam, de nem volt időm ilyenekkel foglalkozni.
Gyorsan rendeztem a gondolataimat, majd feleltem neki:
- Bocsi, nem volt szándékos. – mondtam tömören, miközben felálltam.
A körülöttünk lévő tömeg egész jól szórakozott rajtunk, amit nem róhattam fel nekik, elvégre valószínűleg tényleg furcsa látványt nyújthattunk, és a csobbanás sem lehetett utolsó, bár kintről ezt sem láthattam… sajnos.
Aztán ekkor tűnt csak fel, hogy egy furcsa lény, ha tippelnem kellett volna, azt mondom valami macska és sólyom keverék állat volt közvetlen mellettünk, és furcsa, engem legalábbis nevetésre emlékeztető hangot hallatott.
- Nem takarodsz innen! Még neked is van pofád kinevetni! – kiáltottam rá mérgesen, majd kelletlenül a kezemet nyújtottam a magammal rántott lánynak, hogy felsegítsem őt is.
Elvégre nem az én stílusom volt a bocsánatkérés, sem pedig a magyarázkodás, de úgy éreztem, hogy ennyi azért mégiscsak jár neki, ha már egyszer miattam lett vizes, valamint azt sem zárhattam ki, hogy ő is jó lesz a csapatomba, bár tanulva a múlt hibáiból ezúttal nem rontottam ajtóstul a házba.

Hayashi Yuichi céh felvételes játék ^^

~Csak még egy kicsit had…~… megdörzsölöm a szemem, majd nyugtázom hogy egy friss üzenet nem hagy tovább aludni. Még mielőtt megnézném ki és mit írt, egy pillantást vetek a rendszeridőre…
- Mi vaaaan? Még csak hajnali hét óra… ki és mit akarhat tőlem ilyen korán? – Visszadőltem az ágyamba és onnan olvastam hanyat feküdve az üzenetet.
- Hogy egy új tag…? – Fogom fel lassan a levél tartalmát, amit Lewis-sama küldött nekem, hogy ismét toborzásra kéne induljak. Ő már beszélt a sráccal, de abban a pillanatban nem tudta bevenni a céh-be, így ez a megtisztelő feladtat rám vár. Lelkesen bújtam ki az ágyamból, az eddigi lustaság szétfoszlott az álmossággal együtt. Felöltöztem, megfésülködtem, majd a még kezemben pár falt reggelinek valóval, indultam útnak. … Indultam volna, de rá kellett jöjjek, hogy kevés információ áll a rendelkezésemre ahhoz hogy bármerre is menjek. Az üzenetben nem volt megbeszélt hely és idő meghatározva, épp csak egy név és hogy az illető fiú magas hosszú lófarok hajjal. Se kaszt se semi több. Legalább valami nyom lehetne, mert így az Aincardi emberek közül is sokakra hasonlít a leírás, és ugye nem mehetek oda mindeknihez külön-külön hogy hahóó te lennél az aki csatlakozni szeretne a céhünke?... Hehe miért is ne, elvégre már csináltam hasonlót, egy szórólap is a segítségemre volt. Várjunk csak… talán … esetleg van még egy az inventorimba…. hevesen kutatni kezdtem a kacatjaim között majd meg is leltem. Yattaaa! Örültem, mert ez még a segítségemre lehet. Sokat gondolkodtam hogy mégis merre kellene keresgélnem a tagot, majd úgy döntöttem mivel Ő is csatlakozni akar, így valószínű olyan helyen tartózkodhat ahol mások is megtalálják. Vajon Ő is kapott rólam némi leírását? Elmélkedtem, majd körbe pislantva, a szórólapokat jó láthatóan tartva kezdtem el róni Aincard első szint főterét. Igen, azt hiszem ide jönnék ha nem tudnék semmit. Ez volt mindennek a kezdete, legelőször itt talákoztunk mindannyian mikor Akihikó kijelentette mocskos istenné válásának tervét. Remiélem itt rá akadok Yuicira. Igaz a nevét nem látom, de talán segítséget ad neki az hogy ott figyel a fejem felett a JL-embléma, plusz hogy tudom a nevét legalább van tudom miként keressem.
- Yui…- Kiáltottam volna el magam, mikor valaki megkocogtatta a hátam. Meglepődve hátra fordulok…

//Kayabuki Yahiko//

- Hé!- Kiálltottam rá mérgesen arra a srácra, aki belerángatott a vízbe, s olyan rondán rákiabált a társamra, Himére. - Ne beszélj így a társammal! - folytattam. Majd duzzogva  facsartam ki ruhámból a még benne maradt vizet.
- Nem volt szándékos? Akkor mi volt ez? - Kérdeztem, talán már kicsit nyugodtabban.
Nem telt el sok idő, s azon gondolkodtam , hogy miként használhatnám fel újdonsült ismerettségem. Vagyis még igazán nem ismerem, de szükségem lenne egy társra, és megfelelőnek tűnik, de ne haladjunk így előre, még meg kéne ismerni, hisz nem leszek mindenféle suharc partnere. Így hát hozzám nem illően hozzá léptem, s bemutatkoztam . Vagyis olyasmi lett volna.
- Te ki vagy? - Kérdeztem először nyersen. - Az én nekem Ai Hane. Idomár , bár ez valószínűleg már feltűnt. - Folytattam , és próbáltam megfigyelni őt, hogy milyen ember lehet. Talán kicsit túlságosan is bámulni kezdtem. Remélem semmit nem ért félre. Nem vagyok barátkozós típus, nincsenek is barátaim , de egy társra szükségem lesz, és próbálok hatékony, erőssebb társat keresni. Ha jól látom rajta, ő egy árnyharcos, aminek nagy hasznát lehetne venni a harcok során.
De le kell álnom, nem élem bele magam. Nem ismerem, így nem lehet beleugrani semmibe és nagyon sóhajtottam .
Himekora nézve, először kicsit megrettent ettől a sráctól, de nem félt tőle, közeledni próbál hozzá. Egyre közelebb és közelebb sompolygott hozzá, ami elég vicces volt. Próbált nem feltűnő lenni, de nem lehetett nem észrevenni. Őt is elkezdte érdekelni ez a fiú, meglátjuk mi lesz még ebből.

//Ai//

- Ne beszélj így a társammal! – förmedt rám az utolsó megszólalásom után.
~ A fene, csak nem egy állatidomárral hozott össze a sors? – gondoltam. ~ Gyerünk, mondj már valamit! Letoltad az állatkáját, valamit kéne mondanod engesztelésül! – korholtam magam egy ideig, de aztán inkább nem mondtam semmit… az nem az én stílusom lett volna.
Utána meg kicsivel pontosabb magyarázatot kért a történtekre, révén, hogy tényleg eléggé különös dolog lehetett, hogy csak úgy hirtelen elkapom és magammal rántom a vízbe, így ezen nem is csodálkoztam, amit utána tett, azon már sokkal inkább. Bemutatkozott, ráadásul még a kasztját is megnevezte. Bár az is igaz, hogy előtte a „te ki vagy” kérdéssel nyitott, de ez sokkal természetesebb volt, mint az, hogy bemutatkozik egy vadidegennek. Legalábbis ez volt az én személyes véleményem.
Aztán miután gyorsan rendeztem a gondolataimat, szépen sorban végigmentem azon, amit el akartam mondani, vagy legalábbis megpróbáltam:
- A nevem Yahiko. – rendeztem le ennyivel a bemutatkozást. – Az iménti pedig egy szerencsétlen baleset volt csupán, semmi több. – kezdtem bele a magyarázkodásba. – Megbotlottam és reflexből megpróbáltam valamiben megkapaszkodni, ami végül is a te karod volt. – vezettem le a történéseket, miközben kiléptem a vizet összegyűjtő medencéből a szárazra.
Ezalatt a hibrid állatka is igen nagy érdeklődéssel szemlélt, ami részben kölcsönös volt. Ám míg a lény szeméből inkább a kíváncsiságot olvastam ki, addig én inkább értetlenül álltam vele szemben.
~ Vajon hogy kerülhetett be a játékba az állatidomár? – tűnődtem magamban.
Megpróbáltam kicsit kifacsarni a vizet a ruhámból, de szinte egyből látszott, hogy ez nem fog csak úgy megszáradni, így ruhát kellett volna cserélnem. Ellenben jobban érdekelt a lány, mint a nedves ruhám, így inkább még maradtam egy kicsit ahelyett, hogy kerestem volna valami helyet, ahol kiteríthetem a felszerelésem.
~ Ugyan már, egyszer élünk, csapjunk bele! – döntöttem el egy hirtelen vezérelt ötlettel a dolgot. – Nos, ha viszont már így alakult a dolog, akkor engesztelésképpen felajánlom, hogy csatlakozhatsz a csapatomhoz. – ajánlottam fel neki. – Úgy terveztem, hogy minden kasztból egy-egy embert összegyűjtök, és szerencséd van, mivel idomár még nincs a tagok közt. – mondtam teljes őszinteséggel, nyugalommal és persze komolysággal, hiszen nem vicceltem.
Innentől kezdve pedig nem volt más hátra, mint, hogy a válaszát várjam.

//Yahiko//

Végre ő is bemutatkozott, Yahiko. Nem tudom mi ez, de tetszik ez a név, nyugodtsággal tölt el. Miért van ez?
Majd arra lettem figyelmes , hogy mentegetőzött, elmagyarázta mi is történt, melyre teljesen átlagosan reagáltam, nem kaptam fel újra a vizet, hanem nyugodtan megértettem az elmesélteket. Miért érzem , hogy bízhatok benne? Ez furcsa volt, hisz én mindig mindenkiben kételkedem, nem kötök barátságokat, nem közeledem senkihez, hogy barátkozzam . Furcsa szemekkel néztem rá, nem tudtam eldönteni mi ez? Miért nem vagyok ellenséges vele... Hosszasan gondolkodtam ezen , de nem láttam a gondolataim végét. Amikor újra a jelenre koncentráltam hirtelen furcsa kéréssel, nem is...inkább ajánlattal állt elő.
-Nos, ha viszont már így alakult a dolog, akkor engesztelésképpen felajánlom, hogy csatlakozhatsz a csapatomhoz. Úgy terveztem, hogy minden kasztból egy-egy embert összegyűjtök, és szerencséd van, mivel idomár még nincs a tagok közt.- Mondta.
Én újra rá néztem , s kicsit meglepődött, nagy szemekkel bámultam. Észre se vettem , hogy nincsen rajtam a csukjám, mely eltakar az emberek pillantásai elől, s megvéd.
Kis ideig csupán bámultam... Nehezen jöttek a szavak a számra. Talán a meglepődöttség volt az oka. -Egy csapat?- Jónak hangzik, de nem vagyok csapatjátékos, sosem voltam csapatban. -Nem fognak utálni? Kiközösíteni? Mit eddig mindenki?- Ilyeneken járt az agyam, féltem. De mikor újra rá néztem megnyugodtam. S hirtelen, amikor még nem is gondoltam át jól, kicsúszott a számon:
- Akarok! - Kiáltottam hangosan.
-Mit csinálsz Ai!- Gondoltam magamban . S arcom újra színt váltott, nem volt oly erőteljes, csupán halvány elszíneződés volt látható rajtam. De azonnal felkaptam csukjám, hogy véletlenül se vehesse észre rajtam, s próbáltam mélyen lehúzni szememre, hogy minél többet takarjon arcomból.
A helyzet elég ciki volt , de próbáltam higgadtan kezelni, s helyette inkább Himét figyeltem , így könnyebb volt gondolkodni. Hisz mikor Yahikora néztem , azonnal eszembe jutott buta viselkedésem , s újra rosszul kezdtem magam érezni. Láthatóan Himekonak tetszett a csatlakozás, így én is elfogadtam hitelen felindulásból elkövetett ötletemet. Végül is társat kerestem, bár nem csapatot, de így biztosan könnyebb lesz feljutni , s magam mögött tudni a szinteket.
- De biztos , hogy nem okozok gondot Yahiko? És persze nem baj ha így szólítalak? - Kérdeztem , már teljesen higgadtan, végre újra uralkodtam önmagamon...

//Ai//

Meglepetésemre nem is kellet sokat várnom, mire kimondta a beleegyezését, ami kétszeresen is meglepett. Egyfelől már azt sem gondoltam volna, hogy egyáltalán belemegy, és ha netán mégis, akkor minimum annyit vártam volna, hogy egy próba vagy feltétel elhangzik, amit megkövetel, de semmi. Egyszerűen csak rábólintott.
Aztán gyorsan a fejébe húzta a csuklyáját, és a lehető legmélyebben az arcába húzta.
~ Talán áll mögöttem valami ismerőse? – tűnődtem magamban, de amikor a vállam felett hátrapillantottam, nem láttam ott senkit még csak elhaladni sem, nem hogy ácsorogni.
Aztán kissé zavarba jöttem.
~ Te idióta, erre vártál már mióta, akkor mégis mi van veled? – tűnődtem.
Meglett az első csapattagom, de ezt követően kicsit megakadtam. Az odáig rendben, hogy belép, de vajon hova?
~ Most akkor kéne alapítanom egy céhet? És mi lesz a további kutatásaimmal? – zakatolt az agyam. ~ Ráadásul nem is tudom, hogy hogyan működik ez az egész. Most ezért kellett nekem itt össze-vissza pattognom? Hogy felsüljek? - tépelődtem
Szerencsémre újabb kérdést intézett hozzám, amely kiemelt a mélázásból, és ismét valami olyan támpontot adott, aminek okán megszólalhattam.
- De biztos, hogy nem okozok gondot Yahiko? És persze nem baj, ha így szólítalak? – kérdezte.
- Hát… tekintve, hogy ez a nevem nem nagyon szólíthatnál máshogy. – nevettem egy sort zavartan. – Ami pedig a gondot illeti, mivel te vagy az első tagja a csapatomnak, így azt hiszem, hogy csak velem kell kijönnöd. Ebből pedig az következik, hogy legfeljebb nekem okozhatnál gondot, de ha meg így állnék hozzá, akkor meg meg sem hívtalak volna, szóval… na most ebből már magam sem tudom, hogy mit akartam mondani, de lényeg, hogy nem gond. – fejeztem be igen esetlenül és eléggé idiótának éreztem magam. ~ A fenébe is, miért kell nekem ennyire megcsavarni minden mondatom? – bosszankodtam magamban. – Amúgy meg nem szeretnél már kimászni a kútból? Még a végén megfázol. – kérdeztem mosolyogva.
Közben megpróbáltam megvakarni a tarkómat, és csak ekkor jöttem rá, hogy bizony az én csuklyám is egy merő víz, szóval attól is minél hamarabb ajánlatos lett volna megszabadulnom.

Meglepődtem mikor egy gyengéd kezet éreztem a vállamon. Valaki megkocogtatta. Megfordultam és egy fiatal srácot pillantottam meg. Pár másodpercig meredten néztem a szemébe. Magam sem tudom miért. A hangja később jutott el hozzám, vagyis inkább a tudatomig. Bemutatkozott.
- Yui..chi… Áhh te lennél az, mármint te akarsz csatlakozni a JL-esek közé? – Lelkendeztem, a szemeim csillogtak. Nem is mertem gondolni arra hogy ilyen könnyen meg majd. Már ha tényleg Ő az. Mármint az a Yuichi. Hosszú haj, hátul össze kötve. A leírás és a név egyezik, ki más is lehetne. Próbálom eloszlatni a kétségeket a fejemben. Ha meggyőző választ adott, akkor folytatom.
- Nos, nem tudom hogy Lewis mennyit mondott a céhről vagy épp hogy mennyit tudsz rólunk. De biztosra veszem hogy építő tagja lehetsz majd a közösségünknek ha már a nagyfőnökkel is lebeszélted a dolgokat. Van bármi féle kérdésed? Miért is szeretnél csatlakozni hozzánk? De ne állva beszélgessünk, üljünk le arra a padra, úgy talán kényelmesebb. – Ha elfogadta az ajánlatom, oda sétáltunk, majd előkaptam az inventorimból egy jégkrémet, és azzal a mozdulattal egy másikat is, amit átnyújtottam a fiúnak. Nagyot haraptam az enyéből, a lábamat lóbáltam ami nem ért le teljesen a padról. És várom hogy a fiú mit is fog válaszolni a kérdéseimre.
- Értem, nos ha tényleg szeretnél csatlakozni akkor meg is hívhatlak. Megígérhetem hogy egy nagyszerű „család” tagja lehetsz. Mindenki nagyon kedves és megértő, segítjük egymást amiben csak tudjuk, és célunk hogy mihamarabb kijussunk innen. – Folytattam a mondandóm, közbe néha néha rápillantottam a fiúra, hol őt fürkésztem hol pedig a körülöttünk lévő embereket. Mindenki olyan serény és ténylegesen dolgozik a holnapért… igen nekünk is így kell hozzá állnunk.
- Nos ha szeretnéd akkor el is küldöm a meghívót. - Azzal meg is tettem azt, nem éreztem hogy bármit is túl kelljen bonyolítanom, főleg hogy már beszélt a vezérünkkel, ez bőven elég bizalmat nyújtott felé. Ha elfogadta széles mosollyal bámultam rá.
- Üdv köztünk! Mostantól te leszel a bátyuskám, és én pedig a húgocskád. Ígérd meg hogy mindenképp megvédjük egymást. - Nyújtottam oda a kisujjam hogy az ígéretet egyfajta gyermeteg szerződésbe burkoljuk. Nagyon boldog voltam abban a pillanatban. Nos ha gondolod meg mutathatom neked merre van a céhházunk, és akár már ma be is költözhetsz, szerintem már mindenki kíváncsi rád! - Azzal felálltam hogy kövessen ha gondolja. ^^

//Yahiko//

- Hát… tekintve, hogy ez a nevem nem nagyon szólíthatnál máshogy. Ami pedig a gondot illeti, mivel te vagy az első tagja a csapatomnak, így azt hiszem, hogy csak velem kell kijönnöd. Ebből pedig az következik, hogy legfeljebb nekem okozhatnál gondot, de ha meg így állnék hozzá, akkor meg meg sem hívtalak volna, szóval… na most ebből már magam sem tudom, hogy mit akartam mondani, de lényeg, hogy nem gond.- Mondta Yahiko, s minden szavát figyeltem. És némelyre gyorsan reagáltam. Amikor a nevéről esett szó, kicsit újra pirulni kezdtem, arcom meleg volt, szinte éget...-hogy lehetek ilyen buta? Miért teszek fel idióta kérdéseket...-Gondoltam magamban. Ezt már a csukjám sem volt képes eltakarni...
- É...É...Én vagyok az első tag?- Hebegtem-habogtam , de végül kinyögtem valami, talán értelmes kérdést. Majd folytattam , kicsit nyugodtabban-Akkor felkéne vennem a barátlistámra , nem? - Kérdeztem. Picit talán félve, hisz barátlistám üresen állt mindeddig.
-Akkor most hogyan tovább? Vele kéne mennem mindenhová igaz? Fejlődni meg főképpen...-Tanakodtam magamban. Kicsit izgatott lettem , hisz először várható, hogy huzamosabb ideig leszek más ember társaságában. - Vajon kijövünk majd egymással? - Ilyesmi, és még sok más kérdés foglalkoztatott legbelül.
Belső gondolataim rabságából Yahiko zökkentett ki, amikor újra megszólalt:
-Amúgy meg nem szeretnél már kimászni a kútból? Még a végén megfázol.- Amikor elhangzottak szavai, lefelé tekintettem , s megláttam igaza van, ő már rég a szárazon állt, s én még a kút vizében álltam. Gyorsan kipattantam a vízből,ám lábam megcsúszott a vizes kövön, miközben kifelé igyekeztem. Előrefelé zuhantam, kissé meglökve Yahiko vállát. Zuhanás közben egy dolog járt a fejemben: - Miért vagyok ennyire szerencsétlen a közelében? Miért nem tudok normális lenni, nem értem... Partnert akartam, találtam..és most milyen benyomást keltek majd magamról. - S becsuktam a szemem.

//Ai//

Egy ideig csak hebegett, valószínűleg nem igazán értette, hogy mit is akarok ezzel az egésszel, vagy legalábbis én erre következtettem, majd rákérdezett, hogy a barátlistájára fel kellene-e vennie. Érdekes kérdés volt, amely nekem egészen eddig eszembe sem jutott, így nem tudtam hirtelen választ adni rá.
Közben kérdésemre reagálva ő is kilépkedett a vízből, de amikor átlépte a szökőkút peremét, és kilépett a szárazra, akkor hirtelen megcsúszott. Ennek oka valószínűleg az lehetett, hogy a lábáról lecsorgó víz eláztatta a követ, így az síkossá vált, bár akkor éppen nem ezzel törődtem. Egyenesen felém zuhant, és meg is lökte a vállamat, miközben éppen a földet készült megcsókolni.
Révén, hogy közel volt hozzám, és hát mivelhogy már a csapatom tagja volt, így tehát valamiért felelősséget éreztem iránta, és megpróbáltam elkapni. Egyik karommal a hasához nyúltam, míg másikkal a felém eső karját ragadtam meg. Sajnos azonban nem voltam elég erős, ráadásul ő meg vizes volt, így csak azt értem el, hogy én is vele együtt estem, csak míg ő előrefelé, addig én hanyatt.
Ez ismételten egy érdekes szituációt eredményezett, ugyanis megint együtt estünk el, és valamiért megint én kerültem alulra, csak éppen nem vízbe, hanem a kemény kőre zuhantunk.
Az ilyen helyzetekben adtam hálát azért, hogy védett övezetben vagyunk, na meg persze azért is, mert nem a való világban történt mindez, hiszen akkor lehet, hogy egy-két csontom eltört volna, de már jó rég.
Amint sikerült összekapnom magam, és a hirtelen meglepetésemből felocsúdnom, nevetés lett úrrá rajtam. Nem volt szokásom a nevetés még odakint sem, és amióta a játék rabja lettem, ha jól emlékeztem sohasem nevettem, de most sikerült.
- Azt hiszem ezt most megérdemeltem. – mondtam két kacagás közt. – Visszakaptam az előzőt.
Úgy véltem, hogy ennél jobban már úgysem válhatok közröhej tárgyává, szóval már nem is foglalkoztam azzal, hogy gyorsan felkeljek, csak hevertem ott.
- Ami pedig a barátlistát illet: Ha téged nem veszlek fel rá, akkor senkit. – mosolyogtam még mindig, noha természetellenesnek éreztem a dolgot. – De hogy is működik a dolog? – kérdeztem kissé sután, hiszen még sosem használtam azt a funkciót, sőt mi több, azt sem tudtam, hogy hol van.

Tudja a nevem lepődök meg rajta.. hisz az előbb mondtam én ostoba, vágom magam képen egy képzeletbeli téglával. JL..JL..JL.. jár a fejemben a rövidítésekkel mindig is bajban voltam, és rittig ez sem megy pontosan. Még inkább hagytam had beszéljen a lány úgyis eléggé fel van pörögve és örül nekem. Én is neki, csak még nem tiszta hogy ki is ő, igazándiból. Vakarok egyet bele kobakomba, de nem csinálom soká, mert elég illetlenség lenne. És igen mondat áradata között fellelni véltem egykét ismereős szót Lewis. Igen így hívták azt az embert, aki üzenetet küldött nekem egy céhmeghívásról és azt is írta, hogy neki nem lesz rá ideje ezért egy céhtársa fog jönni. Ő is küldött üzenetet, de hogy hogy hívták, ahhoz le kellene nyitnom a menüm és megnézni, de azt most nem lehet túl égő lenne és be sem vennének egy feledékeny embert. Majd megtörtem végül is egyre komorodó arcvonásaim és végre meg is szólalok.
- Igen, szeretnék csatlakozni a céhetekhez a JL-hez.. - bátorkodtam kimondani, csak rá ne kérdezzen, hogy ugyan mi az a JL, egy szösszenetnyi levegővétel közben folytattam és tekintetem mosolygósra véve a lány szemeibe nézve - Rengeteg kérdésem lenne, ugyanis Lewis annyit mondott, hogy én lennék a férfi erősítő a céhbe. A többi kérdést inkább kényelmesen, tökéletes lesz az a pad - mondtam mosolyogva. És azzal el is fogadtam a felkínált jégkrémet miután leültünk. Nem, mármint nehéz lekenyerezni, de a jégkrém az igazán kedvencem, sokan nem tudják ezt, és ezt el is hallgatom előlük, talán egyvalami van amivel még jobban lekenyerezhetnek, de annak a gondolatára is elpirulok. Talán sikerült gyerekes vigyorom mögé rejtenem, hogy mennyire imádom a jégkrémet, de erre nem látok túl sok esélyt.
- Szóval lenne pár kérdésem - fejeztem be hosszabb időre a jégkrém evést - hogyan is működik egy céh itt Aincradban? Lehet ez elég tág fogalom, de innen bármi érdekel. A miért is szeretnék csatlakozni az pedig.. egyedül voltam szinte ez idáig, és jó volna valahova tartozni, talán új ismeretségekre is szert tehetek, céhen belül veletek, meg minden olyan új lesz. És az újat sosem vetem meg. Persze ha már beléptem valahova, hű vagyok - mosolygok rá őszintén. Ujjaim államra teszem és magam elé bámulva kissé elgondolkodom. Tényleg eddig sosem hagytam el egy céhet sem, vajon kidobtak már azokból? Mindegy is azok a játékok közel sem ilyenek, mint amit itt szinte saját bőrömön élek át.
Egy rövid újabb ismertetőt adott magukról, biztosan frontharcosok. Ez annyira magasztos, vajon miért pont egy ilyen senki kell nekik mint én, magamnak való vagyok ugyan de könnyen tudok egy család része lenni. Azzal bólintottam - igen részt szeretnék venni benne, és kijutni erről a helyről - válaszoltam jó kedvvel - és még valamint köszönöm meghívásod - mosolyogtam újfent rá. Vajon hogy hívják, olyan szokatlan hogy nem tudom a nevét, gondolatmenetem félbeszakadt, ugyanis megjelent a meghívó ablak és egy igen és már bent is vagyok a céhben. Legszívesebben most ugrálnék. Bár tudom ez csak pár pixel, de kicsit sem izgat végre valami új kaland veszi kezdetét és végleg elfelejthetem a tisztást, ahonnét jöttem. Komorodtam el a végére, sosem szabad elfelejteni honnan jöttem, feddtem meg magam.
Szavaira felkaptam a fejem, sosem volt húgom, csak egy nővérem, vele is jól kijöttem - Igen, a bátyuskád leszek, kedves húgom - a szavak még nem álltak rá a számra, talán később jobb lesz, mosolyogtam rá csukott szemmel kissé zavarban, de a kisujjam összekulcsoltam övévével és hangzottak dörmögősebbre sikerült szavaim - ígéret szép szó betartom úgy jó. Egy örvendetes mosollyal zártam, jól éreztem magam már is. - Jó ötlet! - és már bandukoltam is utána.
- Te figyu hugi, nem tudom még sajna a neved - ahogy utolértem sétáltam mellette és kérdeztem még nagyobb zavaromban, talán jó volna tudni, hogy akire vigyázok őt hogy is hívják - és köszönöm még egyszer, sokra válaszoltál a fel nem tett kérdéseimből. De még is akadna még, eléggé izgulok, mennyi új ember fog körbevenni és, hogy működik ez a.. beköltözés? - néztem nagy értetlen szemekkel. Totálisan kezdőnek éreztem magam. Jelen pillanatban egy legyet nem lett volna szabad rám bíznia, nem hogy a saját életét. De azt már most tudom, ha valami bajba kerülne, azonnal ugranék. Tanulmányoztam arcocskáját, miközben sétáltunk és ha válaszolt nem szóltam közbe csak, ha nagyon úgy hozta, hogy nem bírom megállni szó nélkül.

//Yahiko//

Miközben zuhantam, észrevettem , hogy ő is velem mozdul, s egyszer csak már arra lettem figyelmes, hogy újra sikerült közösen elesnünk. A körülöttünk lévők szinte már szakadtak a nevetéstől , amit mi ketten produkáltunk. Miközben én meglepett arccal ,újra közelről néztem Yahiko szemébe, ő hirtelen nevetésben tört ki. Én még pár pillanatig figyeltem őt, majd az én arcomra is kiült a mosoly, talán nem olyan erőteljesen mint Yahikonak, de mosolyogtam, talán elősször mosolyogtam rá valakire őszintén életem során.
Amikor Yahiko azt mondta, hogy ezt most megérdemelte, én egészen más véleményen voltam és nagyon sajnáltam a dolgot.
- Ne haragudj, miattam lettél újra nevetséges. - Mondtam , miközben még mindig ott feküdtünk.
Valamiért Yahiko sem állt fel, így nekem is egészen kiment a fejemből, sokkal inkább foglalt le a figyelés rá és a körülöttünk lévőkre. Figyeltem nem esett e komolyabb baja miattam, miközben Yahiko kérdéssel fordult felém.
- Ami pedig a barátlistát illet: Ha téged nem veszlek fel rá, akkor senkit.De hogy is működik a dolog?- Őszintén, nagyon jól estek a szavai, melyeket hozzám intézett, sosem mondott még nekem ilyet senki. - Lehet, hogy ő lesz az első barátom? Az első személy a barátlistámon? Az első barátom életem során?- Ez kicsit izgatottsággal töltött el. S a mosoly nem tűnt el arcomról, mely 20 év alatt először jelent meg rajta.
- Barátlista...hm...- Gondolkodtam hol is láttam. Tudtam , hogy láttam már valahol mikor nézegettem a lehetséges opciók között. - Áhhh..megvan. Akkor meghívlak barátnak ha megfelelne...- Mondtam halkan, kicsit félve, hisz sosem csináltam még ilyesmit. S lassan kezem a küldés gomb felé nyújtottam, majd lassan határozatlanul nyomtam meg azt. - Megtettem. Valakit meghívtam barátnak.- Csak ezt járt a fejemben.
Amikor pár perc után feleszméltem , hogy még mindig a földön vagyok kicsit zavarban voltam... De főleg csak arra koncentráltam, hogy rányomott e már az elfogadásra.
-Őőő...ne haragudj , hogy nem magyaráztam el merre van, de tudtad követni amit csináltam nem? Bár én sem tudtam pontosan, csupán most kerestem meg. Nem vagyok még tapasztalt játékos, s a barát listámon is első vagy még.- Próbáltam kimagyarázni tudatlanságom.

//Ai//

Ahogy elnéztem a dolgot, ő sem sietett a felkeléssel, így továbbra sem zavartattam magam. A mentegetőzését, ami arra irányult, hogy bocsánatot kért a feldöntésemért csak elengedtem a fülem mellett, hiszen amint már mondtam neki, megérdemeltem. Aztán rátértünk végre a barátlistára. A meghívást végül is ő küldte el, bár amennyire észrevettem ő sem tudta egyből, hogy hol is találja a megfelelő opciót, de aztán mégiscsak megtalálta, és el is küldte a felkérést.
Nem telt bele talán még egy másodperc sem, és máris egy kis ablak jelent meg előttem, amely arról tájékoztatott, hogy fel akarnak venni barátnak, s kérdezte, hogy elfogadom-e. Természetesen az igen gombra lőttem, s így az én listámon is megjelent az első ember. Aztán megint mentegetőzni kezdett a lány, ezúttal azért, hogy nem mutatja meg, hogy hol találom meg pontosan az általa használt opciót.
- Ugyan már, oda se neki, majd megtalálom magam is. – válaszoltam.
Aztán guggolásba tornáztam fel magam, majd kinyújtóztam és fel is álltam.
~ Tökéletes tag. – konstatáltam magamban elégedetten. ~ Tuti nem akar majd irányítani engem, és abból ítélve, hogy milyenek a reflexei és milyen a mozgáskoordinációja, nagyjából egy szinten is lehet velem. – gondoltam, amelyben az is megerősített, hogy azt nyilatkozta, hogy még nem tapasztalt játékos.
Csak ekkor éreztem, hogy az arcomon ismét mosoly virít, de nem tudtam volna megmondani se azt, hogy miért sem pedig azt, hogy mióta nézek ki úgy, mint a tejbetök.
Gyorsan lehervasztottam az arckifejezésem, majd megköszörültem a torkom, hogy egy kis időt nyerjek, majd megszólaltam ismét:
- Akkor ha már egy csapat vagyunk, akkor azt hiszem az lenne a legjobb, ha vadászni is együtt mennénk. Szóval akkor meghívlak a csapatba is, ha neked megfelel. – mondtam, miközben lenyitottam a főmenüt és elkezdtem benne keresni a csapatlétrehozást, amiről tudtam, hogy már láttam valamikor a listán, de pontos helyét a barátlistával egyetemben nem tudtam volna felidézni.
Ám gyorsan megleltem, legalábbis gyorsabban, mint azt elsőre hittem volna, és én is küldtem neki iyl módon egy felkérést.

//Yahiko//

Csapatba hívott.
Örültem neki, hogy végre várhatóan gyorsabb lesz a fejlődésem, így egyből elfogadtam a felkérését.
- Akkor ezzel meg is lennénk. - Mondtam megnyugodva.
Himeko is olyan ártatlan és boldog arccal nézett rám, biztos, hogy értette a történteket. És úgy tűnt egyre jobban megkedveli új csapattársunk. Már nem nézett rá riadtan , inkább kíváncsiság volt a szemében.
Én pedig már vártam , hogy miként fogunk így fejlődni, s miként telnek majd napjaim csapatban. Elvégre nekem ez egy egészen új világot fog majd a szemem elé tárni.
Jó társnak tűnik nekem, nem láttam idegesítőnek, sem olyannak, aki magasan hordaná az orrát, parancsolgatna nekem, mert azt nem tűrném el sokáig. Így nagyjából minden kritériumomnak megfelelt, kb. ilyen társat kerestem. Aki szó szerint belecsöppent az életembe. A kasztjáról nem tudok sokat, elvégre még egyetlen Árnyharcost sem ismertem ezidáig. De azt hallottam , hogy elég jók és hasznosak harc közben, így nagy baj nem lehet vele. Remélni tudtam , hogy idővel állatkámmal is jól összebarátkozik és , hogy nem fogja hamar megunni a jelenlétem. Nem vagyok nagy beszédes, így a locsogással nem lesz baja, sem olyan nem vagyok, aki beleszólna mások életébe, így szerintem el tud majd viselni. Amolyan csendes társ leszek . Így már csak egy fontos feladatom lesz a játék során, Himeko. Vele még össze kell kovácsolódnunk, de úgy vélem, hogy ez sem lesz annyira nehéz, mint hittem. Nagyon jóravaló kis lény, igaz eleven , de ez dővel változni fog, s megtanulom majd kordában tartani. S így hárman, végre új partneremmel vártuk majd mit hoz a jövő és mivel várhatóak voltak még új csapattársak, azon is kíváncsi voltam kiket sodor még utunkba a szél a SAO csodás világában. Új kalandok és új emberek felé "menetelve".

//Ai//

Szinte pillanatok alatt el is fogadta.
- Akkor ezzel meg is lennénk. – mondta azt hiszem elégedetten, bár nem tudtam volna biztosan megmondani, hogy így van-e.
Ellenben másvalami keltett hatalmába. Egyszerűen nem tudom honnan jött a dolog, de mintha egy kisördög bújt volna el bennem felemeltem az ujjam, és csak úgy hanyagul, mondhatni viccként megpöcköltem a homlokát.
Kíváncsi voltam mit reagál rá, és amint megcsináltam, máris megbántam, de hát amit az ember egyszer megcselekszik, azt már nem lehet visszavonni soha többé.
Mindazonáltal furcsa volt ez az új helyzet nekem, így gyorsan el is terelődött a figyelmem az iménti ostobaságomról a gondolataim pedig elkalandoztak. Igaz, hogy társakat kerestem és az is igaz, hogy régóta a csapatlétrehozás volt a legfőbb célom, de most, hogy végre megalakult nem nagyon tudtam mit kezdeni vele. Az odáig rendben is volt, hogy együtt fejlődünk, elvégre két játékos mégiscsak könnyebben megölhet egy mobot, mint egy, így hát egyszerűsödött némileg a játék, másfelől viszont össze is kellett volna dolgoznom mindehhez újdonsült barátommal, ami nem tudtam, hogy mennyire fog sikerülni.
~ Nem számít, ezt is megoldom, mint minden mást eddig! – nyugtattam maga, de azért nem tudtam lehiggadni.
Ez volt az a pillanat, amikor először arra gondoltam, hogy lehet, hogy létre kéne hoznom egy céhet. Egy saját céhet, amibe összegyűjthetném azokat, akikben látom a potenciát. Persze nagyképűség lett volna azt mondani, hogy mindenkiről el tudom dönteni, hogy mennyire jól jönne a társasága, elvégre én is csak kezdő voltam még, és sosem játszottam ezelőtt ezzel a játékkal.
Aztán, mintha csak a lehető legtermészetesebb lett volna és mintha egészen eddig nem is történt volna semmi különös, nem estünk volna a szökőkútba, se később egymásra, s mintha már ezer éve ismertem volna megszólaltam:
- Akkor mi lenne, hogy megünnepelnénk a mai napot?
Azt azonban nem tudtam, hogy mit szerethet csinálni, vagy mi az, amitől falnak menne, így inkább nem mondtam semmi alternatívát, hátha felkínál ő valamit, vagy ha nem, akkor a cukrászda még így is jó kiinduló pontnak tűnt, hiszen nemrég elmentem egy mellett, az édességet meg mindenki szereti… na jó, majdnem mindenki.