KezdőlapTaka postaládája
1 / 1 oldal
Taka postaládája
by Taka Csüt. Ápr. 14 2016, 11:56
Első levél: Jasonnek
Taka írta:Jason!
Képzeld, ma találkoztam Blueval. Tudod, a Jean d’Arcos lovaggal, aki kisegített kazamatázás közben! Úgy tűnt, mintha tényleg próbálna egy kicsikét segíteni, meg velem foglalkozni. És egy kicsit sem vette zokon, hogy játszani akartam vele. Meg is kergetett meg minden! Persze furákat is mondott. Szabályokról és az adminról, hogy ő hazudott. Ha tényleg ő lett volna a játék elején, akkor nem füllenthetett volna ekkorát. Viszont… bárki elmondhatja magáról, hogy ő a Kajabál.
Szóval játszottunk meg minden, aztán hagyott egy picikét alukálni. Szerintem valahol dühös volt rám vagy nem is tudom. Ki ne lenne az, ha valaki egy ilyen fontos játék közben elmélázna? Na mindegy, most itt hagyott. Egy kicsikét csalódott vagyok, reméltem, hogy foghatom a kezét, míg haza nem érek. Igazából nem olyan fontos, csak… na, ki ne örülne egy kis kíséretnek? Nem tudom, hogy vagy vele, Jas, de nekem tetszik. Olyan, mint a mami. Talán meg is lepődne, ha elkezdeném úgy hívni. Vagy ha nem is, csak zavarba jönne. Mondjuk azt nem szeretném, mert az kellemetlenül esne neki.
Hazamegyek, kezd hűvös lenni. Majd otthon találkozunk!
Taka,
Örülök, ha sikeres napod volt.
Későn érek haza, ne várj meg. Majd holnap kétszer annyit mesélek. A kaját a szokásos helyen megtalálod.
Taka- Íjász
- Hozzászólások száma : 156
Join date : 2016. Apr. 01.
Karakterlap
Szint: 5
Indikátor: Zöld
Céh: -
Re: Taka postaládája
by Taka Kedd Május 24 2016, 17:59
Második levél: Jasonnek
Előzmény
Nem olyan váratlanul jelent meg, ahogyan az az idegen. Lassan, komótosan lépett elő a félhomályból, lehetőleg ne hozzon rám frászt. Ahogyan felém közeledett, úgy hasonlóképpen tettem – legalább is egy darabig. A köztünk lévő maradék távolságot kocogással zártam be és a karjaiba vetettem magamat. Arcomat éppúgy temettem a ruhájába, mint akkor, amikor megmentett az óriásvarangytól.
- Nem esett bajod? Nem bántottak, ugye? – kérdezte aggódó indulattal. Fejemet megráztam, miközben halkan szipogva egyre jobban belecsimpaszkodtam vastag, kék mellényébe. Egy pillanatra eltartott magától, hogy leguggolhasson, majd ujját állam alá tette, hogy felvehesse velem a szemkontaktust.
- Mi történt, Taka? – tette fel az újabb kérdést, lényegesen nyugodtabb hangon. Egy picit még hüppögtem ugyan, de kezdtem megnyugodni. A hülye jelenléte megnyugtatott.
- Itt volt egy alak, aki azt mondta, hogy nem biztos, hogy jól tettem, hogy letéptem az ibolyát. – kezdtem bele zaklatottan a magyarázatba. – Olyan furcsákat mondott, meg köze volt az irodalomhoz. Utálom az irodalmat. – Kijelentésemre undorodva ráncoltam orromat. – Aztán azt mondta, hogy sok idő még, mire hazajutok. Van, akik feladták a harcot, és hogy esélytelen. Kilenc év. De én addigra fel fogok nőni. A mami azt mondta, ha felnövök, lesz egy feleségem meg egy házam… és kilenc év múlva én huszonegy leszek. Érted? Huszonegy! – Újból előtörtek a könnyek, amiket igyekeztem a lehető leggyorsabban eltűntetni. Csodálkozva vettem észre azonban, hogy Jason gyorsabban tette meg: ujjháttal gyöngéden eltűntette szemem sarkából az előbuggyanó cseppeket, de egy szót sem szólt. Fejével legyintett, jelezvén, hogy hallani akarja a történetem folytatását. Nagyokat sóhajtottam, még mielőtt eleget tehettem volna kérésének. – Aztán… elmondtam neki, hogy miért idejöttem. Egyszerűen csak piszkálnak, én meg nem akarom őket visszapiszkálni. És azt sem akarom, hogy te vagy ő megvédjetek. Ő meg felajánlotta, én meg udvariasan visszautasítottam. Erre meg itt hagyott. – Újból nyeltem egyet, fájdalmasan hunytam le szememet. – Csak egy fura nevet adott meg és, hogy még találkozni fogunk. De még azt sem árulta el, mire haragudott. Mivel bántottam meg. – A sírástól ragyogó szemekkel néztem bele Jason szürkéskék íriszeibe, majd kitört belőlem a zokogás. – Mi baja van velem? Mi bajuk van velem?!
Hangosan, panaszosan bőgtem, ahogyan a kis ovisok is szoktak. Már nem érdekelt, ha meghallottak a koboldok, Jason itt volt mellettem. Még ha nem is akartam, hogy állandóan óvjon, a gyengeség pillanataiban jó volt, ha fedezett. Kezeimet arcomhoz nyomtam és szaggatottan hüppögtem. Kissé nehézkessé vált a lélegzés, ha nem is fájt, a mellkasom szörnyen szúrt. A fiú lesújtva meredt rám, egy jó darabig szavakat nem talált arra, amiket elmondtam neki. Azt követően erős ölelésbe húzott. Valószínűleg saját elveszettségét próbálta leplezni vagy időt akart nyerni, hogy megfelelő megoldást találhasson a problémámra.
- Taka. – szólított meg, percekkel később. – Mások nem úgy gondolkodnak, mint te. Szerintük ez nem gyerekjáték.
Ujjaim közül óvatosan kikukucskáltam, további magyarázatot várván. Jason egyik karját szabaddá tette, majd tanácstalanul nyögdécselés közepette megvakargatta halántékát.
- Mondjuk úgy, hogy ők elhiszik azt, amit Kayaba mondott. Vannak olyanok, akik már nagyon nem bírják a bezártságot. Hogy ugyan játszanak, de nem tudják akkor abbahagyni, amikor csak akarják. – folytatta, szemöldökét gondterhesen ráncolva.
- De hát abba lehet, hogyha egy kicsit pihennek. Tudod… a vadászatok között… – motyogtam, mire Jas egy tagadó fejrázással válaszolt.
- Az nem elég. Másoknak nem. Nem lehetnek azokkal, akik kint vannak. De te is így vagy vele, nem? Haza akarsz menni, Taka. – Némán hallgattam ugyan, de egy alig látható bólintással feleltem a serdülő állítására. – Te tudod, hogy hazamész. Másoknak nem egyértelmű és sokszor az sem elég. Nem elég tudni.
- De akkor tenniük kéne valamit! – mondtam némi indulattal. Kezeimet leemeltem arcomról, tekintetemet zavarodottan sütöttem le. – Ha haza akarnak menni, tegyenek valamit! Anélkül tényleg nem…
- Az a baj, hogy türelmetlenek. – vágott közbe Jas, szabaddá tett kezét a vállamra téve. – Türelmetlenek és reménye veszettek. És aki kétségbeesik, az rossz dolgokra képes. – Vonásai fájdalomtól teltek meg. Acélkék szemeivel a távolt, semmint a tekintetemet fürkészte, csak ne kelljen arra a pillanatra az enyéimbe néznie. Tanácstalanul billentettem oldalra fejemet, szemöldökömet úgy ráncoltam, mintha ősi írásokat próbáltam volna megfejteni. Talán volt valakije, akivel ez történt? Igaz is, Jason nem sokat beszélt magáról, ha szóba jött az itteni vagy a kinti élete. Valójában nem is ismertem, csak én fecsegtem neki a saját panaszaimról. Ő ugyanúgy szenvedett, mint én vagy bárki más – vagy… talán jobban, csak nem mutatta.
- Ne sírj többé. – folytatta, kis vártatva. – Gyerek vagy, sokat kell még tanulnod. De nem ezt. Szóval ne sajnáld. Próbáld meg elfelejteni, amit mondott neked. – Másik kezével feloldta az ölelést, játékosan hajamat összeborzolta. Szemeibe kezdett ugyanaz a vidám fény visszaköltözni, mint amit már megszoktam tőle. Ettől függetlenül ugyanolyan megszeppent maradtam. – Ha meg újból találkozol vele, mosolyogj. Ha kétségbeesésről beszél, vigyorogj. Ha pedig otthagy, nevess rajta! Taka nem ilyen, szóval szárítsd fel azokat a könnyeket!
Bátorítására nem tudtam nem mosolyogni. A szelíd, nyájas bazsaly hamar kiszélesedett és egy gondtalan, csenevész vigyorrá nőtte ki magát. Hajamhoz kaptam, hogy megigazgassam, de igazából csak rontottam a helyzetén. Az eset láttán egyszerre kacagtunk fel, ami betöltötte a kazamata nyirkos, komor kanyarulatait. Jason felállt, kezét nyújtva jelzett, hogy megfoghattam. Természetesen éltem a gondolattal, így nem csak megragadtam, de jó erősen meg is szorítottam. Egyszerre emeltük a magasba a hazatérés kristályunkat, majd a falu nevét hangosan kiejtettük. Azokat a szomorú, kétségbeeséssel teli perceket követően egy dolgot akartunk igazán: hazamenni. Hiszen Kajabál adománya is erről lett elnevezve.
Mi történt?
Több levélre – már ha érkezett – nem válaszoltam. Lecsuktam a panelt, majd hátamat a kiemelkedésnek nyomtam. Yumimat egyik kezemben ernyedten lógattam, míg a másikkal a szememből kibuggyanó könnycseppeket morzsoltam el. Halkan szipogtam, zokogásnak helyet sem adva. Felhívtam volna az ugróképtelen kenguruk figyelmét pillanatnyi gyengeségemre, amit a legkevésbé sem akartam. Taknyomat kézfejembe töröltem, még a kedvenc zsepim sem volt nálam. Kétségbeesetten vártam, melyik irányból fog felbukkanó Jason. Nagyon szükségem volt, hogy arra a hülye kamaszra támaszkodhassak.Taka írta:Csak gyere értem.
Nem olyan váratlanul jelent meg, ahogyan az az idegen. Lassan, komótosan lépett elő a félhomályból, lehetőleg ne hozzon rám frászt. Ahogyan felém közeledett, úgy hasonlóképpen tettem – legalább is egy darabig. A köztünk lévő maradék távolságot kocogással zártam be és a karjaiba vetettem magamat. Arcomat éppúgy temettem a ruhájába, mint akkor, amikor megmentett az óriásvarangytól.
- Nem esett bajod? Nem bántottak, ugye? – kérdezte aggódó indulattal. Fejemet megráztam, miközben halkan szipogva egyre jobban belecsimpaszkodtam vastag, kék mellényébe. Egy pillanatra eltartott magától, hogy leguggolhasson, majd ujját állam alá tette, hogy felvehesse velem a szemkontaktust.
- Mi történt, Taka? – tette fel az újabb kérdést, lényegesen nyugodtabb hangon. Egy picit még hüppögtem ugyan, de kezdtem megnyugodni. A hülye jelenléte megnyugtatott.
- Itt volt egy alak, aki azt mondta, hogy nem biztos, hogy jól tettem, hogy letéptem az ibolyát. – kezdtem bele zaklatottan a magyarázatba. – Olyan furcsákat mondott, meg köze volt az irodalomhoz. Utálom az irodalmat. – Kijelentésemre undorodva ráncoltam orromat. – Aztán azt mondta, hogy sok idő még, mire hazajutok. Van, akik feladták a harcot, és hogy esélytelen. Kilenc év. De én addigra fel fogok nőni. A mami azt mondta, ha felnövök, lesz egy feleségem meg egy házam… és kilenc év múlva én huszonegy leszek. Érted? Huszonegy! – Újból előtörtek a könnyek, amiket igyekeztem a lehető leggyorsabban eltűntetni. Csodálkozva vettem észre azonban, hogy Jason gyorsabban tette meg: ujjháttal gyöngéden eltűntette szemem sarkából az előbuggyanó cseppeket, de egy szót sem szólt. Fejével legyintett, jelezvén, hogy hallani akarja a történetem folytatását. Nagyokat sóhajtottam, még mielőtt eleget tehettem volna kérésének. – Aztán… elmondtam neki, hogy miért idejöttem. Egyszerűen csak piszkálnak, én meg nem akarom őket visszapiszkálni. És azt sem akarom, hogy te vagy ő megvédjetek. Ő meg felajánlotta, én meg udvariasan visszautasítottam. Erre meg itt hagyott. – Újból nyeltem egyet, fájdalmasan hunytam le szememet. – Csak egy fura nevet adott meg és, hogy még találkozni fogunk. De még azt sem árulta el, mire haragudott. Mivel bántottam meg. – A sírástól ragyogó szemekkel néztem bele Jason szürkéskék íriszeibe, majd kitört belőlem a zokogás. – Mi baja van velem? Mi bajuk van velem?!
Hangosan, panaszosan bőgtem, ahogyan a kis ovisok is szoktak. Már nem érdekelt, ha meghallottak a koboldok, Jason itt volt mellettem. Még ha nem is akartam, hogy állandóan óvjon, a gyengeség pillanataiban jó volt, ha fedezett. Kezeimet arcomhoz nyomtam és szaggatottan hüppögtem. Kissé nehézkessé vált a lélegzés, ha nem is fájt, a mellkasom szörnyen szúrt. A fiú lesújtva meredt rám, egy jó darabig szavakat nem talált arra, amiket elmondtam neki. Azt követően erős ölelésbe húzott. Valószínűleg saját elveszettségét próbálta leplezni vagy időt akart nyerni, hogy megfelelő megoldást találhasson a problémámra.
- Taka. – szólított meg, percekkel később. – Mások nem úgy gondolkodnak, mint te. Szerintük ez nem gyerekjáték.
Ujjaim közül óvatosan kikukucskáltam, további magyarázatot várván. Jason egyik karját szabaddá tette, majd tanácstalanul nyögdécselés közepette megvakargatta halántékát.
- Mondjuk úgy, hogy ők elhiszik azt, amit Kayaba mondott. Vannak olyanok, akik már nagyon nem bírják a bezártságot. Hogy ugyan játszanak, de nem tudják akkor abbahagyni, amikor csak akarják. – folytatta, szemöldökét gondterhesen ráncolva.
- De hát abba lehet, hogyha egy kicsit pihennek. Tudod… a vadászatok között… – motyogtam, mire Jas egy tagadó fejrázással válaszolt.
- Az nem elég. Másoknak nem. Nem lehetnek azokkal, akik kint vannak. De te is így vagy vele, nem? Haza akarsz menni, Taka. – Némán hallgattam ugyan, de egy alig látható bólintással feleltem a serdülő állítására. – Te tudod, hogy hazamész. Másoknak nem egyértelmű és sokszor az sem elég. Nem elég tudni.
- De akkor tenniük kéne valamit! – mondtam némi indulattal. Kezeimet leemeltem arcomról, tekintetemet zavarodottan sütöttem le. – Ha haza akarnak menni, tegyenek valamit! Anélkül tényleg nem…
- Az a baj, hogy türelmetlenek. – vágott közbe Jas, szabaddá tett kezét a vállamra téve. – Türelmetlenek és reménye veszettek. És aki kétségbeesik, az rossz dolgokra képes. – Vonásai fájdalomtól teltek meg. Acélkék szemeivel a távolt, semmint a tekintetemet fürkészte, csak ne kelljen arra a pillanatra az enyéimbe néznie. Tanácstalanul billentettem oldalra fejemet, szemöldökömet úgy ráncoltam, mintha ősi írásokat próbáltam volna megfejteni. Talán volt valakije, akivel ez történt? Igaz is, Jason nem sokat beszélt magáról, ha szóba jött az itteni vagy a kinti élete. Valójában nem is ismertem, csak én fecsegtem neki a saját panaszaimról. Ő ugyanúgy szenvedett, mint én vagy bárki más – vagy… talán jobban, csak nem mutatta.
- Ne sírj többé. – folytatta, kis vártatva. – Gyerek vagy, sokat kell még tanulnod. De nem ezt. Szóval ne sajnáld. Próbáld meg elfelejteni, amit mondott neked. – Másik kezével feloldta az ölelést, játékosan hajamat összeborzolta. Szemeibe kezdett ugyanaz a vidám fény visszaköltözni, mint amit már megszoktam tőle. Ettől függetlenül ugyanolyan megszeppent maradtam. – Ha meg újból találkozol vele, mosolyogj. Ha kétségbeesésről beszél, vigyorogj. Ha pedig otthagy, nevess rajta! Taka nem ilyen, szóval szárítsd fel azokat a könnyeket!
Bátorítására nem tudtam nem mosolyogni. A szelíd, nyájas bazsaly hamar kiszélesedett és egy gondtalan, csenevész vigyorrá nőtte ki magát. Hajamhoz kaptam, hogy megigazgassam, de igazából csak rontottam a helyzetén. Az eset láttán egyszerre kacagtunk fel, ami betöltötte a kazamata nyirkos, komor kanyarulatait. Jason felállt, kezét nyújtva jelzett, hogy megfoghattam. Természetesen éltem a gondolattal, így nem csak megragadtam, de jó erősen meg is szorítottam. Egyszerre emeltük a magasba a hazatérés kristályunkat, majd a falu nevét hangosan kiejtettük. Azokat a szomorú, kétségbeeséssel teli perceket követően egy dolgot akartunk igazán: hazamenni. Hiszen Kajabál adománya is erről lett elnevezve.
Taka- Íjász
- Hozzászólások száma : 156
Join date : 2016. Apr. 01.
Karakterlap
Szint: 5
Indikátor: Zöld
Céh: -
Similar topics1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.