Taka

by **Taka** Szomb. Ápr. 02 2016, 23:34

Adatlap

Név:
- Eredeti név: Kobayashi Hotaka
- Usernév: Taka
Nem: Fiú
Kaszt: Íjász
Kor: 12

Kinézet: Egy szó illik igazán rá: töpszli. Optimista hozzáállása miatt azonban nem veszi szívére, mondván, hogy „majd egyszer úgyis felnő” vagy „az ellenség nehezebben veszi észre”. Kerekded arcán meghúzódó vonásaiból rögtön ki lehet fürkészni, a fiúcska milyen személy. A játékos, csenevész bazsaly oly bár úgy tűnik, sosem akar eltűnni. Élénkbarna szempárjában megcsillanó fény éppoly lelkességről és barátságosságról tesz tanúbizonyságot. Rövid, sápadtbarna, fésületlen haja – melyet néhanap szokása a játék lehetőségeit kihasználva átfesteni – rakoncátlan tincsekben végződik. Noha alapjáraton átlag öltözetben mutatkozik, jobb kezén mindig mitsugakét, avagy háromujjas kesztyűt hord.

Jellem: A kis Taka gondtalanul és szertelenül rója a maga útját, miközben próbál minél több barátot szerezni. Ez inkább sikertelennek ígérkezik, mert a legtöbb ember nem tudja mire vélni pozitív felfogását. Ettől függetlenül az íjászkölyök már-már morbid optimizmussal tekint előre, arra gondolván, hogy „egész biztosan lesz valaki, aki szívesen játszik vele”. Egyszerű gondolkodásmódja miatt nem sokat rágódik bizonyos dolgokon. Ha valamiről nem tud dönteni, halogatja a dolgokat, mondván, hogy „ha most nem tudsz szembenézni a problémáddal, tedd meg később”. Az utóbbi tény magyarázatot ad arra, miért nevezi a Sword Artot – még a halálozási arányok ellenére is – játéknak: mert annak indult. Nem tagadja, hogy gyerek és fel kell nőnie. Örömmel fogadja a tanácsokat, bár furcsállja, ha azt egy hozzá hasonló korú személytől kapja. Oly bár megkérdőjelezi, honnan tudhat az a bizonyos egyén annyi mindent a világról, ha éppen akkora, mint ő maga. Különös mód, hogyha említik a kamaszkort, felháborodik. Szülei életében egyszer említették a tinédzserek lázadozó magatartását és egy életre elment a kedve attól, hogy ő is azzá váljon. Egyszerűen csak ki akarja hagyni életéből azt az időszakot, hogyha megteheti.

Képesség:

Az éhenkórász – „Mert aki éhes vagy szeret enni, az nem válogat. És aki nagyon jól vadászik, annak a zsákmánya nem csak elrothad a táskája aljában.”

Aktív képesség, melynek segítségével a használó az általa elejtett vadak és halak húsát arra használhatja, hogy saját életpontjait visszatölthesse. A helyreállított HP mennyiségét nagyban befolyásolja a karakter vadászat és horgászat jártasságának fejlettsége, illetve a levadászott állatoknak a mérete, ritkasága. Míg a jártasság az alap visszatöltési értéket határozza meg, a méretet és ritkaságot jelölő értéket a szint százalékával kell megszorozni (pl. haladó szinthez járó 15%*ritka vad kettes értéke -> 30%-nyi HP-t fog visszatölteni). Tizedes érték esetén mindig lefelé kell kerekíteni. Lehűlési ideje (3) kör.

értékek:

Ritkaságnál a méretet elhanyagolom, bonyolultsága miatt
Az összes, jelenlegi vadat/halat akkor foglalom szempontok szerinti listába, hogyha a képesség elfogadható állapotban van. Amennyiben esetleg újabbak kerülnek játékba, bővítem.

Ritkaságnál a méretet elhanyagolom, bonyolultsága miatt
Az összes, jelenlegi vadat/halat akkor foglalom szempontok szerinti listába, hogyha a képesség elfogadható állapotban van. Amennyiben esetleg újabbak kerülnek játékba, bővítem.

Előtörténet:

- Oh boi! Ezek már megint itt hagytak! – kiáltottam fel panaszosan. Ott álltam az erdő kellős közepén, egy száll magamban. Komolyan mondom, nem értem ezeket! Egy darabig elhitetik az emberrel, hogy hű de jó lesz ezzel a gyerekkel vadászni, aztán jól otthagyják a megszáradni. Na mindegy~… Legalább jobban érvényesülhetek kedvenc sportomban. Jó lesz nekem egyedül is, úgy bizony. Magabiztosan, minden veszélyérzet nélkül róttam a kezdetek erdejében lévő csapásokat. Bíztam mások megérzésében, hogy az általuk kijárt út nem jelenthet fenyegetést. Végül is mi lehetne a vaddisznóknál veszélyesebb teremtmények dedó országban? Farkasok? Azok csak akkor bántanak, ha okot adnak rá, egyébként jobban félnek az embertől, mint mi tőlük. Az isten bácsi sem volt annyira bolondos, hogy ne az igazi bestiákat tanulmányozta volna a játékához. Nyilvánvaló, hogy amiket a valóságban, úgy itt is be kell tartani! Bizony, ne tedd a kezedet a tűzbe, mert megéget. Mondjuk nem érzel semmit, de milyen vicces lehet abba belepusztulni, hogy idióta módra lóbálod benne a kacsódat. Nem próbálom ki, mert nincs kedvem hozzá, de más nyugodtan megtehetné.
Néhány kört leróttam, aztán rájöttem, hogy tök unalmas. Semmi sem akart jönni, mert biztosan megelőztek! A piszkoknak biztos ez volt kezdettől fogva a tervük: becsalnak a sűrű rengetegbe, hogy aztán ők arassák le a babérokat. Ingerülten nyögtem fel, aztán kézbe fogtam az íjamat. A jobb csípőmre akasztott puzdrából kivett nyílvesszőt fürgén felaljaztam. Semmi különös nem volt, csak kedvem szottyant ellőni a sunyiba. Szerencse vagy nem szerencse, de pont akkor ugrott elő a susnyásból egy vadkan. A többihez képest kisebbnek tűnt, ám annál dühödtebbnek.
- Szép napot! – köszöntöttem vagy… köszöntem el a malactól, még mielőtt a nyíl homlokába fúródhatott volna. Gondtalanul vigyorogtam az éppen előttem elpixeleződő állatra, ami után egy darab karajjá változott. Mókás, hogy még ki sem kellett belezni a zsákmányt, de már adja azt, melyre az embernek szüksége van. Megszagoltam, s rájöttem, milyen rossz az odora. Mindig emlékeztetnem kell magamat arra, hogy a nyers húsnak fémszaga van… és íze. Különös, ha hozzáérek, mindig eltűnik – de szó szerint. A tatyimban sem találom, meg igazából sehol. Helyette állandóan azt a vasas bukélyt érzem, meg visszatöltődnek tőle az életpontjaim. Fura: a képességleírásnál azt írta, permanens, semmint aktív. Akármit is csináltam, nem tudtam irányítani, hogy rendesen működjön. Már nem nagyon foglalkoztatott, legalább ha szükségem volt a gyógyításra, nem kellett bájitalhoz nyúlnom. Amúgy is drága az nekem, más meg nem igazán gondol rám…
Vállat rándítva akasztottam balomra íjamat, majd gondomat a hátam mögött hagyva ballagtam a kijárat fele. Örültem, ha legalább egy vadat sikerült elejtenem. Nem voltam igazi csődtömeg, na meg ráfoghattam a piszkokra. Csakis és kizárólag az ő hibájuk, amiért nem sikerült többet fognom! A váratlan rosszkedvet a jó követhette, ha erre gondoltam. Dudorászva, felszegett fejjel haladtam valamerre. Valójában mindegy, csak ne maradjak ott. Dallamomhoz egy sokkal szebb, többet mondóbb társult, persze tőlem függetlenül. Meglepődve fordítottam fejemet a hang irányába, majd megindultam afelé. A hangáson túljutva egy férfit láttam elterülni a fűben, mialatt az erdei állatok tisztes távolságból élvezték az énekét. Mondjuk ha jobban megnéztem, inkább srác volt, nem pedig férfi. A férfiak szőrösek, büdösek és kiállhatatlanok – a legszörnyűbb, hogy rám is ez a sors vár! De előtte át kell esnem olyasmin, amit a mami kamaszkornak nevez. Fúj! Még a puszta gondolatára is az undorból fintorogtam.
- Mi van, kisöreg? Úgy nézel, mint aki citromba harapott volna. – Váratlanul félbeszakította énekét, s felém nézett.
- Maga meg micsoda, hogy tudta a jöttemet? – néztem rá furcsán. Most tényleg, csak az idegenek csinálnak ilyesmit. Az uraság meg csak kuncogott, majd kezére támaszkodva felült. Állát ujjheggyel végigvakarta, még mielőtt válaszolhatott volna.
- Hmm, fura. Ahhoz képest, hogy jó érzékkel vadásztál, nem hallottál még az észlelésről? – Gyanakodva mért fel, mintha én lennék a marslakó és nem ő. Idegesített, hogy ugyanazt gondolta, mint én őróla! Biztosan kamasz… egészen biztos. De álljunk csak meg egy szóra!
- Maga látott? – kérdeztem egyszerűen, mire hasonló jellegű bólintás jött válaszul. Riadtan meredtem el valahova máshova. Úristen, annyira-annyira kínos volt… Erre még el is kezdett nevetni, hogy nekem jobb legyen.
- Nem szégyen az, ha valaki jó valamiben. – mondta, vállát nemtörődöm módon megvonva, majd elmosolyodott. Fura egy kamasz, annyi szent. Nem tűnik olyan veszedelmesnek, ahogyan azt a mami levázolta. Csodálkozva néztem rá, ő meg nyugtatóan énrám. Mindketten olyan csöndesek voltunk, hogy már a tücsökciripelést is lehetett volna hallani.
- Na mi légyen? Leheveredsz vagy ott fogsz szobrozni egész nap?

Oké-oké, elismerem, hogy nem jártam utána az észlelésnek… de esküszöm, a többinek igen! Jó, arról sem tudtam, a többiek hol tartanak a bosskalapálással. Valójában majdnem három év azzal telt el, hogy az első szinten lövöldöztem. Míg mások szégyenteljesnek mondanák, én mókásnak. Mert mi lenne a vadászatnál jobb sport egy ilyen játékban?
Unottan hallgattam, ahogyan a Jason nevezetű kamaszlény magyaráz nekem különböző dolgokról. Hetek óta egymás nyakára jártunk, de komolyan mondom, úgy beszélt ez velem, mintha a papám lenne. Aztat azért beismerem, hogy jól esett a társasága. Fura, de az a falka gyerek is otthagyott a semmi közepén. Aztán ott volt az a két lány a minap, akik különös dolgokat beszéltek rólam. Elég hangosan ahhoz, hogy én is halljam. Oly bár úgy tűnt, nem voltak még fülészeten. Igazából mindegy is, nem érdekelnek. Már nagyon hozzászoktam és tudom ezt az izét kezelni. Kizárólag szokatlan, hogy Jason más – sokkal másabb. És talán… talán emiatt lett az, hogy most már hozzá tudok érni az ejtett zsákmányhoz? Nem olvastam a leírásban azt, hogy „keress magadnak haverokat, ha a kezedben akarsz tartani egy kiló karajt”.
- Figyelsz te Taka, amire mondok vaaagy… van valami az arcomon? – Kérdése kiábrándított a töprengésből.
- Figyelek-figyelek. – feleltem neki. Kicsit megzavart, hogy ennyire látszott rajtam az a dolog. Nem tudom pontosan megnevezni, mi az. A terem búráját, milyen bosszantó!
- Minden rendben? Nem fázol? – Kezdtem félni a gondoskodásától. Senki, de senki sem kérdezett ilyesmit, mióta játszok. Mióta nem láthatom a mamát és a papát. Ez a kérdés rosszul esett. Csak a mama kérdezett ilyesmit. Hogyan merészelt ilyesmit szóba hozni? Sértődötten szegtem fel fejemet, s a fűben hasalva elfordultam tőle. Éreztem, hogy kíváncsian méreget. Istenemre mondom, nem értettem, miért akar ennyire gondoskodni rólam. Három év alatt semmi és senki sem jelentett veszélyt. Nem vagyok az a gyerek, aki megijed a saját árnyékától. Elvégre nálam jóval nagyobb vadakra vadásztam. Vagy ahhoz csak a pontok kellenek, bátorság meg nem?
- Nem.– motyogtam. Még ránézni sem bírtam. Inkább fogtam magamat, felálltam, hogy elmehessek. Lényegtelen hova, csak máshol legyek, mint ő.
- Hova-hova, kisöreg? – Természetesen nem állta ki a próbát. Ami azt illette, most már igazán érdekelt, miért volt ilyen kíváncsi.
- Te meg mit kíváncsiskodsz?
- Még kicsi vagy, valakinek vigyáznia kéne rád. – Tévedtem: szörnyű egy kamasz ez a Jason! Vajon mindegyik ilyen kiállhatatlan? Csak a mama és a papa mondhat ilyesmit. Neki nem szabadna – főleg, hogy nem is ismer!
- Ha már három éve senki sem bántott, nem most fognak. És máskor sem. – Azzal otthagytam a sunyiba. Jobb dolgom is van annál, minthogy egy hülye kamasz aggódását hallgassam. De tényleg: látástól vakulásig? Még a mami sem aggódott ennyit… azt hiszem…

Nagyon-nagyon sötét volt és féltem. Nem a saját árnyékomtól, hanem attól, hogy nem találok ki az erdőből. Fura hangokat hallottam, amiket ezelőtt még sosem. Azt gondoltam, valami éjjeli állat lehet, de rájöttem, hogy egy jó ideje nem ettem. Nem, volt ott még valami egészen más is. Kicsit már kezdtem bánni, hogy nem hallgattam az okos tanácsokra. Talán – ismétlem, TALÁN – javított volna a körülményeken, ha jártasságokra költöm a megtakarított aranyamat, nem pedig süteményre. Az egészben az a legjobb, hogy nem fogok tőle se gurulni, se fülig ragadni. Mondjuk kicsit sem éreztem jobban magamat attól, ha a fincsi képviselő fánkra gondoltam. A világért sem! Reszkettem, fáztam, minden bajom volt. Megint hangokat hallottam, amik már nem csak a gyomrom korgására emlékeztettek. A kuruttyolásnak semmi értelme sem volt, hiszen nem is lehettem vízközelben. Ami meg utána következett, az eddig életem legundibb élménye: egy óriásbéka. Nem kéne többet mondanom, de mégis mondok. Az undormány a susnyásból csak úgy előugrott és összenyálazott a ragacsos nyelvével. Ha nem játék lett volna, a trutymó semmit sem csinált volna. Itt viszont arra késztetett, hogy a korábban ejtett zsákmányhoz nyúljak. Nem ismertem a pontjait, de biztosan többet ütött annál, amennyit elbírtam. Az íjat – amennyire gyorsan és tudtam – felaljaztam, de rettenetesen féltem. Nem ment a lövöldözés, mint korábban! Most először éreztem úgy, hogy bajban vagyok. Játéknak játék, de a veszély mégis csak igazi, nem? Ez az izé meg csak fogta magát, és a királyi hátsójával rám ült. Csupán a ragadozók csinálják ezt, ha netán sportból vadásznának. Nagyon ritkán tettek így, általában gyors ölésre hajtottak. Ez a varangypofa viszont fogta magát és agyon akart nyomni! Mondjuk nem éreztem túl sokat, ellehetetlenítette a gyógyítást. Elgondolkodtam azon a dolgon, amit halálnak neveztek. Egy játékról volt szó, de – végül is, ha úgy vesszük – az élet is az. Nem a karaktereinkkel játszadozunk, hanem a saját életünkkel. A szembesüléstől függetlenül nem számítottam a félelemnél rosszabb érzésre. Annál szörnyűbb talán nincs, mint amikor valaki szörnyen megriad. Igazából egy dolgot bántam: nem köszöntem meg Jasonnek a társaságát.
Derült égből villámcsapásként ért, amikor az űzöttből lett vadász egy szemhunyásnyi idő alatt elpusztult. Komolyan azt hittem, még egy-két pillanat, és egy fenékalj miatt kell abbahagynom a játszadozást. Óvakodva körbetekintettem, hátha ér valami váratlan. Kellemesen lepett meg, hogy az idegesítő kamasz számolt le a kétéltűvel – ráadásul fegyvertelenül? Nemigen számított, egyszerűen örültem neki. Bár egy dolog tényleg magyarázatra szorult…
- Honnan tudtad, hol vagyok? – kérdeztem rácsodálkozva, miután Jason szó nélkül felsegített a földről. Arca fura görcsbe rándult, mintha valami baja lenne. Ezek szerint tényleg aggódott. A hülye feje mindent elárult.
- A térképen jelölve van, hol vagy. Felvettük egymást barátnak, emlékszel? – Ez tényleg mindent megmagyarázott. A válaszra csodálkozva hümmögtem rá, majd bűntudatosan meredtem Jasonre. Amit abban a csúnya pillanatban éreztem, megmaradt. Mondanom kellett volna valamit, csak… nehezen jöttek a szavak. Sőt, valójában sehogy sem jöttek. Minden esetre a kamasz jelenléte már kicsit sem idegesített vagy zavart.
- Jól vagy? Nem fáj semmid? – kérdezte.
- Hülye, itt nem érzünk semmit! – kuncogtam, habár nem jóízűen. Jason azonban szívből fakadóan kacagott. Az ilyesmit fel tudtam ismerni.
- Jogos-jogos. – vallotta be, majd miután összeszedte magát, folytatta. – Az a lényeg, hogy egyben vagy. Csak a világért nem értem, mégis hogy a fenébe sikerült egy kazamatába tévedned. És miért nem használtál kristályt?
Jó, még most is aggódott, miután már elmúlt a veszély. Szidás vagy sem, teljesen olyan volt most, mint a papa. Nem mertem kifogásokat keresni, hiszen ha a tiszta igazat mondom el neki, akkor talán nem fog nagyon haragudni – csak egy kicsit. De nem, nem bírtam tovább! Nem vagyok se kamasz, se férfi, hogy visszatartsam a könnyeimet. Nekem szabad sírnom és bátran, büszkén felvállaltam. Úgy nekiestem a tinédzsernek, hogy majdnem sikerült feldöntenem.
- Én sem tudom! Annyira, de annyira féltem! – szipogtam. – Mindig is féltem, mert egyedül hagytak. De azt hiszem, a lövöldözés az, amiben csak az örömömet tudom lelni, mióta nem láthatom a mamit és a papit… Nagyon-nagyon hiányoznak. – Arcomat ruhájába temettem és bátran beletöröltem könnyeimet, taknyomat, mindenemet, ami a szememből és az orromból jött. Azt vártam, hogy undorodva hőköl hátrébb. Nem tűnt olyannak, aki az ilyesmit tudná kezelni, de hát gyerek vagyok. A gyerekeknek szabad sírniuk, könnyet-taknyot másba törölniük és tévedniük. Jason gyöngéden hátba paskolt, aztán hajamat végigsimította.
- Tudom, Taka. Már kezdettől fogva tudtam. – mondta halkan, gyöngéden. Most meg a mamára hasonlított. – Ismerek valakit, aki pontosan ilyen cipőben járt. Nagyon sokat szenvedett, míg más észre nem vette. Az embert nehezen veszik észre és… gyakran késnek vele. De te kitartottál, amíg rád nem találhattalak. – Elmosolyodott, majd annyira eltartott magától, hogy bal kezemet megfoghassa. – Nem gondolod, hogy kellene egy kis segítség? Ismerek valakit, akitől tanulhatnál.
- De… de. Igazán jó volna… – habozás nélkül feleltem. Miután ő megindult, magával rántott. Már nem zavart, mert végre volt valakim, akibe kapaszkodhattam. – És ki ő? Tetszeni fog, amit mutat?
- Hidd el, tetszeni fog. – És onnantól fogva többet nem féltem. Újból foghattam valakinek a kezét.

by **Cardinal** Kedd Ápr. 05 2016, 18:47

Osu!

Nem mondom, hogy tökéletes az előtöri, mert van benne egy-két helyesírási gikszer, de a választékos fogalmazást igazán üdítő volt olvasni, gratulálok! Így, hogy a képességen is átrágtuk magunkat, az előtörténetet elfogadom.

A legfontosabb, hogy pontozd a karakteredet. A karakterek kezdéskor öt (5) pontot kapnak, amit az íjász alapra, azaz:
Élet: 1
Fegyverkezelés: 1
Erő: 1
Irányítás: 2
Kitartás: 1
Gyorsaság: 3
Speciális képesség: 1

Erre ráoszthatsz. Az elosztáshoz ha kéne egy kis segítség akkor azt a megfelelő témákban megtalálhatod a szabályzatban.

A kiosztás mellett kapsz tárgyakat is.

Kezdő Íj (felszerelt, +1 irányítás)
Kezdő Ruha (felszerelt, +2 páncél)

Hazatérés Kristály (ezzel már ismert városokba teleportálhatsz)
1x Mini Potion (+5hp) - harc közben visszatölt 5 hp-t.

És ne feledkezzünk meg az aranyról. 70 arany üti a markodat.

Itt az idő adatlapot készíteni, amit itt tehetsz meg, új topic nyitásával, aztán ha játszani szeretnél, találj magadnak egy játszó vagy küzdőtársat esetleg jelentkezz küldetésre.

Ha akármivel kapcsolatban egyéb kérdésed van, nyugodtan dobj egy privát üzenetet nekem vagy kérdezd meg chaten. Smile

Taka

Taka

Re: Taka