Re: [Taka] Megismerni

by **Taka** Kedd Május 31 2016, 21:02

Általában amin levezető nyílás van, az mindig rossz dolog. Bele lehet esni, combnyakat lehet törni meg minden. Még ha volt is benne valami érdekes, óvakodva kerültem. A körülményekhez képest feltűnően sok életpontot veszítettem. Hogyha nem lett volna kukacos szörpi az egyik szekrényben, akár ki is eshettem volna. Szerencse, hogy volt kukacos szörpi az egyik szekrényben, hehe.
Oly bár úgy tűnt, nem kellett többet kúsznom, úgyhogy lassan, de biztosan feltápászkodtam. Óvakodtam az esetleges szédelgéstől, vártam néhány pillanatot, még mielőtt az ajtóhoz léphettem volna. Fejemet felocsúdva ráztam meg, aztán félszemmel kitekintettem a félfa mögül. Nem közelgett fenyegetés, úgyhogy minutumokkal később át is léphettem a küszöböt. Persze azt is kényes óvatosságból tettem meg, hiszen bármelyik másodpercen újból rám zsibbadhat egy tejfeles szájú, gonosz néni, aki a ruhaanyagra pályázik. Miután ikszedik alkalomadtán felidéztem a rossz szándékú teremtmény küllemét, eszembe jutott, hogy a mami egypár dologtól eltiltott. Azt mondta, még nőnöm kell, mert tuti, megijesztene. A horror vagy akármicsoda is a tiltólistán szerepelt, de legalább mesélt róla: szörnyekkel teletarkított film. A gonosz lények között biztosan szerepelt a veszett vénlány is vagy mi a neve. Szóval – mondjuk így – olyan területre tévedtem, ami ezeknek az ijesztő történeteknek a hangulatát próbálja megtalálni? Ez egyszerűen nagyszerű! Büszkévé tehetem a mamit meg a papit, mert én egy pillanatra sem rémültem meg – egyelőre. Csak egyszerűen haza akartam menni, miután a csíkocska piros volt, sárga vagy zöld helyett. A puszta gondolatra, miszerint tilosban járhattam, ördögi félmosoly húzódott jobb szám sarkában. Némán kuncogtam, miután – ténylegesen – átléptem a küszöböt. A piros lámpafény kezdett halványodni, miután eltávolodtam a szektás körtől vagy mitől. Ha eddig nem volt sötét, ezt minek nevezhettem volna? Kezemet magam elé rakva kerestem valamit, ami javíthatott a látási viszonyokon. Halkan felsikkantottam, miután egy gardróbból léptem elő. Átszellemült rácsodálkozással egy „ó”-t hallattam.
- Szóval mindvégig Narniában voltam? – kérdeztem, a szekrény felé fordulva. – De… de hol van Aslan? Segítenie kellett volna! – Vállamat végül nemtörődöm módon megrándítottam. Annyira elég nagy voltam, hogy megálljak a két lábamon. Elhatározottam vettem le bal vállamról a nekem támaszkodott babucit és visszaraktam Narnia bejáratába – vagy kijárat? Ki tudja, nem is érdekelt igazándiból – a terítéken tálalt lakoma annál inkább. Szemeim csillagokat vertek, amint megláttam az ínycsiklandó ételrakást. Kezeimet izgatottan dörzsöltem egymáshoz. Az óvatosságra intő ösztönök visszatartottak: mi van, ha mérgező? Mi van, ha romlott? Mi van, ha bekómálok tőle? Mi van, ha én is szörny leszek tőle?
Vonásaimból könnyen ki lehetett olvasni, hogy a kérdésekből fakadó gondolatok ténylegesen megrémítettek. Ijedten hőkölten vissza az asztaltól és tovább kutakodtam. Az ajtókat körültekintően felmértem, aztán rájöttem, hogy igazából egyikbe sem kéne bemenni. Jobban meggondolva a „tűnj innen” szarkasztikus humor akart lenni, valójában a tulaj tárt karokkal várhatott. Karjaimat lelkesen lóbáltam magam mellett, felocsúdván az étellel kapcsolatos rossz gondolatokból. Mint minden más ajtót, úgy ezt is óvakodva próbáltam felnyitni, mialatt a yumit kezem ügyében tartottam. Már rég nem próbálkoztam meg a kulcslyukon való bekukucskálással, félhomályban aligha láthattam volna valamit. Minden esetre azt az ajtót néztem meg először, amin a szívélyes vendéglátásra szólította fel az arra járó kalandozókat.

by **Kuradeel** Szer. Jún. 01 2016, 13:26

Valamit megpillantasz az egyik tányérban ami láthatóan nem kaja. Egy mozaikdarab, de annyira kicsi vagy annyira nagy részletből hogy kivehetetlen mi az.
A "Tűnj innen!" ajtót választottad. Gratulálunk! Beérkeztél az ebédlőbe, ahol egy még nagyobb asztalt pillantasz meg roskadásig tele ínycsiklandó étellel. Oriási ablakok az egyik oldalon, egy nagy kép a falon a másik oldalon egy fehér hajú férfiről.
Érzed az egyre elviselhetetlenebb vágyat az étel iránt. ><
Egy ajtó van kifelé, a szoba másik oldalán.

A kép a falon:

by **Taka** Csüt. Jún. 02 2016, 22:03

Sunyi mosollyal az arcomon ballagva, oldalt elpillantgatva. Egy jó darabig lefékeztem és megpróbáltam messzebbről kivenni annak a dolognak az alakját, ami egyáltalán nem illett a tányérra, a rengeteg kaja mellett. Habozásom közepette nem mertem több lépést előrébb tenni, míg meg nem néztem azt az izét magamnak. Nyeltem egyet kislányos zavaromban: ha tehettem, nemigen akartam megközelíteni az ételtálat. Már így is nehezen tudtam csillapítani éhségemet, miért kényszerített rá a piszkos vityilló tulajdonosa, hogy az ínycsiklandó odortól jobban megrészegüljek? Éreztem, ahogyan a nyál szétfolyik a szájpadlásomon, torkomnak kellemetlen érzést okozva. Óvatosan lépkedtem az asztalhoz, a tányérban leledző darabkához nyúlva. Jól láthatóan egy kirakós része volt, de hogy mit ábrázolt, nem derült ki. Mivel általában az ilyen dolgokhoz össze kellett gyűjteni a puzzle többi darabkáit, egyelőre zsebre vágtam azt, amit magamhoz vettem. Még utoljára rábámultam a kívánatos ételrakományra, aztán ténylegesen megközelítettem azt a szobát, aminek az ajtaján kedves üzenet állt.
Miért akartak visszatartani az ebédlőtől, amikor az emberek általában ott szoktak ebédelni? Persze nem azért fordultam be oda, kizárólag kíváncsi voltam, semmi több. A nyál még inkább összefutott a számban. Ijesztőnek tűnt, még sosem éreztem magamat ilyen falánknak… ilyen mohónak. Döbbenetből és a torkosság leküzdéséből – legalábbis a próbálkozásból – szabad kezemet a számra tettem. Gyorsan átmasíroztam az aulán, miközben tekintetem ide-oda vándorolt, a különböző látványosságok és ingerek hatására. A képet hosszabb ideig bámultam, míg ki nem ábrándultam a látványából. Ahogyan elnéztem nagyon is hasonlított a pókeres bácsira, aki vámpírnak vallotta magát. Hát igazából bántam, hogy nem maradtam ott vele Fekete Péterezni, de hát már nem volt visszaút. A tényfürkészést nemtörődöm vállrándítással zártam le, s sebtében az ebédlő másik oldala felé tartottam. Egyszerűen rossz érzésem volt, az étellel kapcsolatban. Nem akartam csillapíthatatlan vágyam ellen veszíteni. A mami biztosan nem örült volna annak, ha idegenek asztaláról lopkodom az ételt!

by **Kuradeel** Csüt. Jún. 02 2016, 22:39

Két dolog.
Az ajtó (hiába is rángatnád) zárva!
Majd rossz érzés fog el. Megfordulva ugyan az étel érintetlen és ugyanolyan ínycsiklandó (ha nem még jobban) mint eddig, de a kép a falon megváltozik.
Előbb vöröses lesz, mintha vér folyna szájából, majd leszakadozik a bőr az arcáról, majd végül csak egy csupasz csontváz mered maga elé, ugyanazzal a nemtörődöm sztoikussággal, mint a húsvér mása.

by **Taka** Vas. Jún. 05 2016, 18:54

Most haragudtam az Isten bácsira, amiért olyan ajtókat rakott le az orrom elé, amiket ki sem lehetett nyitni. Honnan tudhatnám ránézésből, hogy zárva van? Sértődött gyerek módjára görbítettem be a hátamat és fontam keresztbe mellnél karjaimat, ajkaimat pedig lefelé biggyesztettem. Annyit nem érdemelt meg, hogy energiámat a kilincs rángatására tékozoljam, de haragomnak egy rúgással adhattam hangot. Simán megtehettem, a deszka nem üthetett vissza. A Kajabál ennyire tiszteletben tartotta az élet szabályait: a fa nem támad, csak ha mob. A mobok meg gonoszak, mozognak és embert esznek. Azért kell őket levadászni, mert vagy nincs elég idomár, akik kedvessé tehetnék őket, vagy túlnőnek és agresszívé válnak. Már ha nem sértek meg senkit – amit a legkevésbé sem akarok – élveztem ezt a fajta szórakozást. Azt viszont nem, amit az Isten bácsi velem akart csinálni.
Miután egy jó nagyot belerúgtam az ajtólapba, határozott mozdulattal fordultam meg. Durcázva felszegtem fejemet, szememet rosszallóan forgattam. Eddig nem sok olyan dolog történt a rémpiszkos villában, ami a kedvemre lett volna. Persze mi szórakoztató lenne a kalandokban, ha minden úgy történne, amit én akarok? Valójában semmi. Ezzel a kifogással lépdeltem vissza a bejárat felé. Csupán a számon át vettem a levegőt, a bennem kitörni készülő éhes fenevadat véka alá rejtve. Pillantásom visszaúton és az ablakok és a festményre kúszott tova, oda-vissza, fel-alá. Kijózanodott pislogással, valamint a hirtelen változás hatására ijedten hőköltem hátrébb az imént szép alakot ábrázoló portrétól. Először kezdett arra a véres szájú nénire hasonlítani, aztán meg hirtelen leégett. Tök égő volt, de komolyan!
- Na nem, elég volt egy tejfeles szájút elviselnem, te nem fogsz ki rajtam! – rivalltam rá, mint egy rossz kutyára, bal mutatóujjamat felé szegezve. Még egy-két pillanatot vártam, aztán – felemelt karokkal – kirohantam az ebédlőhelységből, visszatérvén a kétajtós lehetőségek szobájába. Kicsit kezdett fullasztó lenni, hogy futás közben csak a számon vettem a levegőt. Egy darabig ziháltam, aztán figyelmemet a piros folyadékkal pettyezett ajtó felé fordítottam. Kihívóan méregettem, majd lassan megkörnyékeztem. Szabad kezemmel óvatosan nyúltam a kilincshez és kinyitottam. Aztán ha megint zárttal lesz dolgom, ezt is jól meg fogom rugdosni. Előttem nincsenek titkok!

by **Kuradeel** Hétf. Jún. 06 2016, 10:58

Sok konyhában meg laborban módi kiírni, hogy: A forró eszköz pont ugyanúgy néz ki, mint a nem forró, csak az előbbi gyorsabb a kezedben!
Nah hát ennek fejében mondhatnánk azt is, hogy a kulcsra zárt ajtó pont ugyanúgy néz ki, mint a nem kulcsra zárt ajtó, csak az előbbit hiába rugdosod! xP
A bácsi a falon nem foglalkozik ám veled, a kifakadásoddal meg még annyira sem. Néz előre a maga egykedvű merengésében.
A konyha pont ugyanolyan mint volt, és a véres ajtó lám-lám kinyílt neked és képzeld!
Egy szűk folyosóra kerültél.... biztos szeretheted ezeket a járatokat ha minduntalan beléjük botlasz. Suspect

A folyosón kis képek, kis fehér hajú emberkékről, akik ahogy melléjük érsz, világtalan fekete szemükkel rád merednek, sőt, a képen belül előrébb is masíroznak, és jól megnéznek maguknak.
Egyik sem véres, de a hófehér arc és haj, és a vaksötét szemgödrök és szájnyílás lehet még rosszabb...
De ajtót pillanthatsz meg a másik oldalon.
Amin kopogtatnak... kitartóan....

by **Taka** Hétf. Jún. 06 2016, 15:01

Nem szerettem, hogy itt senki sem foglalkozott velem. Mármint olyan értelemben, hogy senki sem nyitott ajtót – ehhez képest a tetőn át érkeztem – és senki sem üdvözölt, teljes szívélyességből. A mamám meg a papám mindig arra tanított, ha vendéget látok, legyen udvarias: hajlongjak, kérdezzek kell-e neki valami, rakjam-e a kabátját meg a kalapját a fogasra. Viszont itt senki sem hajbókolt – csak rossz értelembe véve, amikor belekóstolnak a ruhádba – és az ajtókat sem nyitották ki. Valami olyasmi érzésem volt, hogy ennek a piszkos vityillónak még a tulajdonosa se lehetett háznál. Több jel utalt rá: csendes, csendes, nagyon csendes. Szerintem többet se kell mondanom, mindenki egyetértene, a helyzetemet elnézve.
Szóval a kép semmit sem felelt fenyegetésemre, úgyhogy egy mit érdeklő legyintéssel léptem el tőle. Futni kellett, nehogy rávethessem magamat a finomnak ígérkező falatokra. Lábaim rövidek voltak ugyan, de igyekeztem hosszabbakat és kevesebbet lépni, nehogy előbb emésszem el azokat az értékes pontokat. Hasznos volt, ha belegondoltam abba, hogy láthattam a kijelzőn, milyen gyorsan pereg le a kitartásom. Előre tudtam, mikor fogok elfáradni! Ez a gondolat valahogyan úgy felvidított, hogy futás közben egy gondtalan, csenevész vigyort eresztettem el. Persze miután visszatértem a rajtkockához, alaposan ki kellett fújnom magamat. Csak szájon át venni a levegőt sokkal fárasztóbb volt, mint maga a szaladgálás. Mellkasomhoz szorítottam szabad kezemet, hátamat begörbítettem és ziháltan vettem az éltető ájert, még mielőtt bármi mást tehettem volna. Miután sikerült összeszednem magamat, óvakodva tártam fel a másik ajtót, megnézvén, miféle meglepetés várhatott mögötte. Valahogyan nem volt kedvemre való a keskeny járat, de mi tartogatott olyasmit? Lassú, apró léptekkel indultam meg, annak reményében, hogy nem ér orvtámadásként a váratlan. Tévedtem: itt már a képek is megelevenedtek és ugyanazt akarták csinálni, mint a csúnya néni az első szobánál. A látvány és a megmaradt ruhám kedvéért hanyatt-homlok veszve szaladtam a célegyenes felé, ami ismét egy ajtó volt. Nem rémültem meg annyira, hogy sikoltozzak, de ne bámuljanak ennyire. A túloldalón kopogtattak, másfelől amiatt is érdemes volt sietnem. Legalább hadd legyek én az, aki ajtót nyit az ismeretlennek. Persze amennyire sikerült megismernem ezt a laktanyát, puhatolózva, elővigyázatból tettem meg azt. Ha kellett, készen álltam arra, hogy fejbe puffantsam azt, ami egy kicsit is fenyegető.

by **Kuradeel** Szer. Júl. 20 2016, 09:59

Nosh. Kinyitod az ajtót. Vörös fény szüremlik be rajta ellepve vele a folyosót amin keresztülmentél és a kis képecskéken lévő alakok is mintha megbolygatták volna őket, izegtek erre-arra. Némelyikük nem is emberi, mint inkább szellemi, kísérteties gyorsasággal vagy mozdulatokkal.
Hirtelen a másik ajtón, azon amelyiken beléptél a folyosóra, ugyanúgy megjelenik az a bizonyos kopogó hang. De ez most egyre erősebben, erőszakosabban, már-már dörömböl. Nem hallani mást csak ezt, de ez mintha üvöltene, hogy "engedj be"
Azonban te dönthetsz úgy is, hogy nem fordulsz vissza a különös hang tulajdonosáért, és előre lépsz.
Bent pedig egy nagy henger alakú lombikban egy szív dobog.
Pont olyan ütemesen és hangosan mint amit a házban hallottál a lépcsőknél.
Minden vörös fényben úszik. Sehol egy kép vagy szekrény. Ellenben egyetlen kerek kis asztal egyetlen székkel vér téged mintha direkt neked lenne kikészítve. A szív melódiája pedig szakadatlanul veri a maga ütemét....

by **Taka** Hétf. Aug. 15 2016, 13:58

Kezdett nagyon fura lenni, amiért ennyi piros dolog volt ebben a különös villában. Nem mintha ettől tartottam volna, de ez egy feltűnő jelenség. Inkább az egyedüllét volt az, ami miatt kezdtem félni. Lábaim picit megremegtek, tekintetemet hol jobbra, hol balra fordítottam, értelmes emberi teremtményt keresve. A nyáladzó nénik és a mustráló portrék nem feltétlen számítottak jó példáknak, mert egyikük sem akartak jót. Azt azért felismertem, ki szeretne megölelni és ki akarna kiejteni a játékomból. Rosszul döntöttem, hogy szóba álltam velük, de hát gyerek vagyok. Hibákat gyakran követnek el, mert tapasztalatlanok. Nyilván rám is vonatkozott, szóval már nem aggódtam miatta. Egy gondolatbéli, érdektelen vállrándítással lezártam a témát.
Miután szépen, illendően becsuktam magam után az ajtót, valami olyan érzésem támadt, hogy a dübörgés hangja ebből a szobából érkezett. Nagyon zavart, már a dobhártyám is kezdett kiszakadni az állandó, változatlan, de egyre zajosabb ütemtől. Égetett a vágy, hogy ujjaimat füleimre tapasszam, ám akkor mivel védtem volna magamat a habzó szájú banyáktól és a barátságtalan képek armadájától? Önkénytelenül is megfordultam, tekintetemmel körbepásztáztam a terepet, nehogy háló, véreső meg hasonlók hulljanak a nyakamba. Tudtam, hogy onnan jött a kellemetlen zörej, amerről jöttem, de minek mentem volna vissza? Türelmetlen dühvel, nemtörődöm mód leintettem, mert onnantól kezdve egy kicsit sem zavartattam magamat azzal, ami nem akarta felfedni magát. Nagyon, de nagyon eluntam, hogy itt mindent a kicsinek kell megcsinálnia. Figyelmemet inkább a befőttesüvegben lévő izé kötötte le, ami izgett-mozgott. Ugyanazt a piros lötyit – a vért – spriccelte magából, amivel a rút hölgyemény is összekent. A hangja meg nagyon emlékeztetett arra, amikor a mami vagy a papi mellkasára hajtottam fejemet és azt az ismétlődő zörejt hallhatta. Meg talán az iskolában is beszéltek róla, hogy az a szív, csak éppen orrszarvúkat rajzolhattam a füzetembe. Na mindegy is, a lényeg, hogy fel tudtam ismerni. Fogalmam sincs, miért, de óvakodva hátráltam el a befőttes üvegtől, szememet meg levettem róla. Hogyha az ember nem látja, nem ijeszti meg annyira, mi is van benne és mi tartja életben. A lehető legsebesebben léptem el onnan, s kerestem valamit, amivel elterelhetem gondolataimat. Igazán jól esett volna egy-két percre leülni, szóval miért is ne próbáltam volna ki a szoba egy másik részében lévő széket? A magassága – vagy talán az apró termetem miatt – kicsit nehezebbnek bizonyult felküzdenem magamat úgy, hogy könyökkel az asztallapra tudhassak tehénkedni. Államat tenyereimmel támasztottam meg, majd gondterhesen sóhajtottam egy nagyot.
- Mégis hogy fogok én így hazaérni vacsira? – adtam hangot legfőbb aggodalmamnak, egy kérdés formájában. Az ínycsiklandó falatok meghozták a valódi étvágyamat.

by **Cardinal** Vas. Okt. 09 2016, 11:57

Inaktivitás miatt lezárom a küldetést. 121 exp és 144 arany a jutalmad.

by Ajánlott tartalom