Kezdetek Erdeje

A magyarázkodására csak egy türelmetlen horkantás volt a válaszom. Már most az idegeimre ment… vagy inkább még mindig. Az erdő felé egész úton hozzá se szóltam nem is néztem rá. Mintha ott sem lenne. Ha nem figyelek, rá talán eltűnik. Menet közben becsuktam a szemem. Tűnj el, tűnj el, tűnj el, HUSS! Mintha valami varázsige lett volna. Kinyitottam a szemem és hallgatóztam: Még mindig mögöttem loholt. Akkor ez nem vált be. Tovább haladtam. Nem értem. Valahogy a jelenléte irritáló.
Már a fák között jártunk és azon gondolkoztam, hogy hangosan is megpróbálkozok az előbbi kis ”mondókával” de e helyett inkább elkaptam egy alacsonyabb ágat és felkapaszkodtam a fára. Ott folytattam az utamat keresztül a rengetegben. Belegondolva vicces jelenet lehetett ugyanis még mindig követett. Valahogy a szótlansága kezdett idegesítőbb lenni még annál is, amikor beszél. Ha ez így megy tovább az őrületbe, kerget de, szerintem még oda is követni fog, ha hagyom. Kicsit gyorsítottam a lépteimen ágról ágra lépkedtem időnként a kezemmel is megtámasztva magam, amíg vége nem lett az előttem sorakozó fáknak. Előttem már nem volt több ág, amin haladhattam volna. Leugrottam a kis tisztásra és leültem a fa tövébe.
– Na jó… Feladom. – mondtam magam elé meredve. – Mit akarsz tőlem ki vele! Bármit is akarsz tőlem, most mondd! Nem számít, mi az csak esünk túl rajta. – Már teljesen összezavart. Mintha nem is a föld nevű bolygón élne. Igazi csodabogár, pedig még rám is mondtak hasonlót csak más szavakkal… Már-már kíváncsi voltam hogy mitől ilyen kitartó és miért nem hagy végre békén.

Kazu-nyaan~

A Kezdetek Erdejét jártam Kazumát követve, magam sem tudtam mért követem, csak szimplán boldoggá tett, hogy a közelemben van. Úgy éreztem, hogy az ő közelében lehetek, a legjobb ember s igyekszek segítségére lenni. A hosszú úton, nem próbáltam beszélgetést kezdeményezni, nem akartam megzavarni gondolkodás közben. Kazuma, egyszer csak felmászott egy fára, először nem értettem mit akar csak szimplán, követtem, fáról fára ugrált s rá kellett döbbennem, hogy le akar rázni. „Ohh! Nehogy azt hidd hogy ez tényleg ilyen könnyű lesz.” Egyre gyorsabban ment, mígnem, elfogyott a fa, leült a tövébe, s én elfeküdtem a kis tisztáson.
- Waaaaah.
Ásítottam nagyot.
Ekkor ő, azt mondta feladja. „Hee? Most komolyan fogócskáztunk?” Futott át az agyamon.
– Mit akarsz tőlem ki vele! Bármit is akarsz tőlem, most mondd! Nem számít, mi az csak esünk túl rajta. –
- Ehh? Hogy mit akarok? Először is, fogadd el a felkérésem, másodszorra, elmehetnénk, és kezdhetnénk magunkkal valamit, mondjuk egy közös küldetésen. Harmadszor ez jó móka volt, kezd sötétedni, lassan meg kéne szállni valahol. Gyere! Majd én állom a szállásod.
Ezzel el is indultunk a Kezdetek Városa felé, bár nem szívesen, de követett. A városba értünk, találtam, egy megfelelő fogadót.
- Ez jó lesz!
Bementünk, kikértem a kulcsokat, előre kellett fizetni, már gurítottam is le a menüm, de ekkor jöttem rá, hogy minden pénzemet a börtönbe teleportálóra költöttem. Szinte láttam magam előtt, a dühös Kazuma arcát, ahogy megint leszid. Óvatosan felé fordultam, a fejemre tettem a kezem s cikis nevetéssel kísérve közöltem vele.
- Ehh… Tudod…. Az a helyzet…. Hogy…. Őőő…. Izé… egyszóval… nincs pénzem. He…hehe…..

Eddig történtek:
Éppen petemmel edzettünk az erdőnkben, mikor is túlságosan megsebesítettük a másikat. A Kezdetek Városába tartottunk volna, ám megzavarták utunkat. Egy mérgezett nyíl elkábított, amitől képtelen voltam a mozgásra. Egy ismeretlen férfi visszahurcolt az erdőbe, és annak is a közepére dobott le nagy kedvesen. Ezután nem tudtam mi történt, mert nem tudtam még a fejemet sem mozgatni, és jelenleg csak a fűszálakat nézhettem. Kis idő azután több hangra lettem figyelmes, ám nem tudtam sok mindent felfogni belőle. Egyszer csak a méreg hatása eltűnt, ám még mindig nagyon mereveknek tűntek a végtagjaim. Nagy nehezen felpillantok, és arra leszek figyelmes, hogy alig tőlem pár lépésnyire harc folyik zöld és vörös indikátorosok között. Egyszer csak megpillantok egy petet, aminek már a 0-ához közelít az élete. Bár nekem is elég kevés volt, de áttöltöttem neki párat. Majd egyik pillanatban megpillantok egy íjászt. Semmi kétség ő talált el, mert ahllottam a hangját, amikor hurcolt, és most is beszél, ám, amit hallottam nem nagyon volt a kedvemre. Egy olyan néven hívott, ami nem is az enyém volt, bár ezt, ha ki kellett volna mondanom, valami meggátolt volna bennem… Ezután a megmaradt vörösök engem támadtak, de végül sikerült levadászni őket a többieknek. Szépen lassan szétszéledtek az emberek.

Most:
Sokáig tartott, mire felfogtam, hogy egyedül vagyok. Petem ki tudja honnan, de odajött mellém. Orrával egyszer-kétszer megbökött. Megsimogattam orrát.
- Jól vagyok, ne félj… de segítenél felállni légyszíves?
Kicsit előrébb lép, hogy körül tudjam fogni nyakát. Körbeölelem vékony nyakát, és segít felkelni. Ezek után letérdelt, hogy fel tudjak ülni hátára. Nagy nehezen feltápászkodok, és körbe ölelem hasát, hogy nehogy lecsússzak. Gyors ügetésbe ment át Tűzrózsa, és kifutott az erdőből. Ám én olyannyira legyengültem, hogy nem fogtam fel semmit. Végül elvesztem eszméletem. Tűzrózsa eközben egy személyt keresett, akibe nem szívesen, de megbízott az előző társaság közül (és csak őt látta, hogy merre indult). A személy nem más volt, mint Zhel. Tűzrózsa a lehető leggyorsabban próbálta utolérni a fiút, miközben én ernyedten lógok lovam hátán.

Eltelt legalább egy fél óra, mire Tűzrózsa megtalálta az erdő szélén ácsorgó fiút. Zhel arra kérte, vagy utasította petem, hogy kövesse. Tűzrózsa egy mukkanás nélkül követte őt. A fiú gyorsaságát felvette, ám vigyázott rám, és ha azt látta, hogy megingok, akkor lassított, és próbált fejével visszahelyezni hátára. Mivel még mindig eszméletlen voltam nem érezhettem, ahogy meleg orra hozzáér, és feljebb tol, vagy egyenletes kocogását. Seperc alatt beérünk a városba, ahol is már megint megbámultak. Ha ébren lennék, tisztán emlékeznék arra az esetre, mikor ugyancsak a városba jöttem Zhellel. Kis idő után végre Tűzrózsa megpillanthatta azt az ismerős épületet, amiben Zhel szobája is megtalálható. Mikor petem végleg megállt, már lehetett látni a sörényének lángjából, hogy kicsit feszült, mert elképesztően mély színben lobogott, és aggódva nézett rám, miközben Zhel leemelt ágyról, és lefektetett az ágyra. Tűzrózsa nem törődött többet a mással, csak velem. Nem kellett rászólnia Zhelnek, mert esze ágában sem volt az ágyra feküdni, inkább az ágy mellé táborozott le, és fejét ráhelyezte a puha ágyra. Aggódó tekintetekkel vizsgálta arcomat.

Már a 2. órája fekszek eszméletlenül, mire megmozdulok. Emlékképek gyötörtek. Álmomban újra csecsemő voltam, és ismeretlen emberek vettek körbe. Egy nő, és egy férfi is kicsikémnek szólított, mikor egy fiút pillantok meg, akinek ismerős kék árnyalatú szeme volt. Ám ekkor hirtelen a háttér besötétedik, és valaki gonosz kacajjal elragad, és elvisz egy kocsiba, ami rázkódni kezd, és az ajtó hirtelen kinyílt, és egy bukkanónál kibucskáztam. Veszett káromkodás, és újabb képváltozás. Az eddig szüleimnek hitt pár megtalált és magához vett, ám hirtelen lövések hallatszódtak, mire kinyitom szemeimet, és felültem az ágyon. Arcom sápadt, végtagjaim remegtek, ám mindez abbamaradt, mikor ismét találkoztam azzal az ismerős szempárral. Hirtelen minden felvilágosult előttem, és eleredtek könnyeim.
- Tora? – kérdezem.

/remélem jól emlékszem a középső nevedre /

Miután Zhel helyeselte nevét, szemeim megrémültek, és miután rákérdezett, már tényleg az őrület környékén voltam. Átöleltem lábamat, és úgy zokogtam, miközben hintázok előre hátra ezzel is próbálom nyugtatni magamat sikertelenül, majd a szavak kitörtek belőlem.
- Nem tudom! Olyan emlékképeket látok, amelyeket nem kéne, hogy lássak…. olyan embereket mondtam szüleimnek, akiket nem is ismerek…. és téged meg…. – nem folytattam, mert nem volt hozzá erőm, így megráztam a fejem, és próbáltam tagadni ,amit nem lehet – NEMNEMNEMNEM! Az én szüleimet fejbe lőtte egy ismer…
Ekkor azonban nem tudtam folytatni. Egy újabb emlékkép, miként szüleim holtan feküdnek a földön, és én ott állok üveges szemmel, és egy férfi lábát nézem, aki ott áll tőlünk alig 3 méterre, ám nem vettem tudomást róla eddig. Hirtelen elfordulok,és az otthonommá vált erdőbe szaladok, ám mikor megfordultam mintha lelassult az idő, és így az emlékképből egy mostanra ismerős arcot pillantok meg, akinek kezében a fegyver, és kaján mosolyt enged meg magának.
- Ő…ő volt az… A férfi az erdőből…. ő… ő ölte meg…. ő lőtte fejbe…
És kitört belőlem a felismerés, hogy minden eddigi emlékem hazugság volt, amit eddig idegen emlékek igazolnak. Megpróbáltam felállni az ágyról, ám nem volterő a lábamban, így összeestem. Petem már ugrott volna is, ám én leintettem, hogy ne most. Könnyektől már lassan látni sem láttam, de ránéztem a fiúra.
- Zhel Tora Everett… Ki vagy te….Ki vagy te nekem? Kik a szüleim? És… Ki vagyok én?
Kérdéseimre nem várok választ, de olyannyira meg vagyok törve, hogy talán ezek az információk segíthetnek, és ha Zhel nem válaszolna, akkor minden megmaradt érzelmemmel, és megmaradt ép elmémmel szólok hozzá:
- Kérlek Zhel…. Válaszolj…..

Hiába kérdeztem Zhelt nem kaptam megfelelő választ.
- Igazság szerint kisebb nagyobb problémám is nagyobb volt annál, hogy éppen máshova koncentráljak… - mondom elhaló hangon.
Rose Tomiko Everet. Ez a név maradt egyedül a fejemben, illetve Zhelé, és a szüleié. El sem hittem, amit mond. Először csak azt hittem tréfál, de Tűzrózsa bólintott, vagyis ő is hallotta a vezér szavait. Az a tény, hogy Zhel testvére lennék teljesen lesokkolt. Nem csak azért, mert látszott rajta, hogy nem testvéries típus hanem, hogy ő sem hiszi el egyáltalán, hogy én lennék a húga. Lélegzetem felgyorsult, majd a bennem feszülő energia kirobbant, és vele együtt én is. Felugrok, és könnyeket ejtve kiszaladok az ajtón, és szaladok, amerre tudok. Eltaszítva mindenkit, és mindent, amit az utamba áll. Nem számított, hogy Zhel követ-e vagy nem, hisz úgyse tart engem sokra, ám ha mégis követne, nem lenne nehéz dolga, csak követi a felfordulásokat, amiket egy iszonyúan hosszú hajú lány okozott, akit egy Tűzparipa követett. Egy sötét sikátor legvégén álltam le, és estem össze, és ott kiengedhettem könnyeim kifakadhatatlan forrását. Tűzrózsa érezte, hogy egyedül létre van szükségem, és emiatt elkergetett mindenkit, aki megpróbált volna bemenni a sikátorba, hogy megnézzék ki az, aki ott zokog. Senkit sem engedett be, csak egy bizonyos személyt, ám nem számított rá, hogy ő eljön. Én eközben kezdek kicsit lenyugodni, és lábaimat átölelve a fal felé fordulok. Miközben teljesen elálltak a könnyeim kérdezem magamtól.
- Miért…? Miért történik velem ennyi furcsaság egy napon…. Azok az álmok emlékképek voltak…. de hogy kerülhetett bele Zhel, meg az a két felnőtt? …. És miért nem árulták el nekem, hogy talált gyermek vagyok? Miért nem mondták el, hogy akiket eddig szüleimnek tartottam, azok valójában csak nevelők…
Ekkor egy levél érkezett. Megnéztem kitől jött, és nem hittem a szememnek. A nagymamám neve állt ott. Először nem tudtam mihez kezdjek, ám azután tovább olvastam.

„Szia Kicsim! Örülök, hogy megtaláltad az ajándékod, bár a fejlemények miatt jobban örültem volna, ha nem leled meg. Felmerülhet benned a kérdés, hogy hogyan kerültem én ide? A válasz egyszerű… Jómagamnak is szereztem egy olyan Nevgort vagy micsodát. Itt szerettem volna veled találkozni, és elmondani az igazat. Igazság szerint tudtam már akkor is, hogy nem tudok kijönni, mikor beléptem, de nem számított, mert ha ezt olvasod, akkor elvitt a vén kaszás. Na de térjünk át a dologra. A drága lányom megkért, hogyha velem történik, valami mondjam el neked az igazságot. Drága Lányom igazság szerint nem az édesanyád. A történet még kis korodban kezdődött. Egy nyavalyás ember tolvajnak köszönheted a sorsod. Elragadott édesanyádtól, aki nem tudott ellenszegülni egyedül, és apád sajnos nem volt ott. Nem tudjuk hogyan, de végül sikerült előkerülnöd, és lányom magához fogadott. A sors fintora, hogy akihez kerültél, az édesanyád húga volt, azonban ahelyett, hogy visszavett volna téged húgánál hagyott. Rettentően félt tőle, hogy még egyszer elveszíthet a számos merénylő miatt, akit felbéreltek a család ellen, akik közül már csak egy volt szabadon, és aki az SAO világában kereset tovább. Sosem voltam elég jó magyarázó, így had adjak neked néhány örökséget, amit sikerült behoznom a játékba nagy erőfeszítések árán.
Ui:
Ha menet közben találkozták Zhelel a bátyáddal, akkor a levelet adjad neki oda”

Ekkor megpillantok egy küldemény átvevő gombot, amire rákattintva két dolog pottyant elé. Az egyik a családi kép volt, amin én, két felnőtt, és a miniatűr Zhel volt ott. A másik egy fénymásolatnak tűnt, amin ez a cím állt:

„Fiamnak: Torának.”

Tiszteletben tartottam a magánszférát, így mikor ismét összeszedtem magam felállok, és elhatároztam, hogy megkeresem a fiút, és ha megtalálom, akkor átadom a levelet. Ha nem követett, akkor a szállására sietek, és ha ott sincs, akkor városszerte nézem meg. Egy dologban biztos voltam már. Zhel a bátyám, mégha ő nem is ismer el a húgának.

Elindulok az erdőbe. Éhes vagyok de most valamiért nincs kedvem enni. Először egy kis vadászatra van kedvem utána jöhet az éhség oltás. Körül nézek de nem látok semmit, mert este van.
- Franc ilyenkor aludni kéne - szitkozódom - de ha így tennék sose lennék semmire se jó tehát nyomás.
Tovább indulok. Észreveszek valami mozgást előttem. Csendben követem, úgy hogy meg ne halljon. Csak a fülemre hagyatkozhatok. Ám balszerencsémre ráléptem egy száraz faágra ami nagyot reccsent. Az állat - feltehetően az volt - elszaladt.
- Hogy az a... - Nem tudtam befejezni mert morgás jött a hátam mögül. Éppen amikor megfordultam volna a lény rám vetette magát. Birkózásba kezdtünk. A lény beleharap a kezembe én pedig felordítok:
- Te szemét - nagy nehezen lelököm magamról majd előkapom a pallosom. A lény kerülget de a fülemet nem csapja be. Hirtelen támadással próbálkozik, ismét megpróbál rám ugrani. Az utolsó pillanatban elütöm a fegyveremmel. Nagy puffanással érkezik meg a talajra. Utána ugrok, a fejem fölé emelem a pallost és lecsapok. A lény nem szólalt meg többet.
- Jeee pro vagyok - kiáltok egy nagyot - csak azt nem látom hogy mi a fene volt ez.

Úgy döntöttem, hogy kimegyek sétálni a Kezdetek Erdejében, mivel eléggé unalmas volt ez a nap, és nem lustálkodhatok egész nap. Meg a griffemet is mozgatni kellett. Pont olyan lett ez, mint a kutyasétáltatás, csak griffel és reptetés inkább. Villámlás vidáman repkedett előttem, közben próbált egy két kismadarat elfogni, gondolom azért, hogy élesítse a vadász ösztöneit. Boldogan néztem, ahogy ügyeskedik, hiszen egészen aranyos volt. úgy 2 óra séta után leültem egy nagy fa árnyékában, és könyvet kezdtem el olvasni, figyelve arra, hogy Villámlás ne tűnjön el a szemem elől.

A kis griff valahogy mégis kikerült a látószögemből, és messzire repült. Egészen egy íjászlányig. Egy párbajról felismerte, de azért odareppent hozzá. Leszállva előtte döntögette a kis fejét, mint egy kíváncsi kölyökkutya. Néha vijjogott egyet, hogy kommunikálni próbáljon vele, de az íjászlány nem nagyon értheti a griff nyelvet.

Közben felnéztem a könyvből, hogy lássam, hogy mit csinál Villámlás, de nem láttam.
- Villámlás? Hol vagy? – kérdezgettem hangosan, hogy hallja, miközben eltettem a könyvet, és mentem megkeresni. Többször hívogattam, hátha meghallja a nevét és visszajön hozzám, de nem történt meg.

Villámlás meghallotta a hangomat, és gyorsan felém kezdett el repülni, hogy ne aggódjak miatta már. Mikor meglátott a távolból, gyorsabban repült felém, és vijjogott is, amit meghallottam.
- Jaj te kis drága!^^ - nyugodtam meg, miközben a kezemben vettem. – Mikor tanulod már meg, hogy ne szökdössél meg, vagy legalább szólj?^^ - nem tetszett nekem, hogy néha megszökik vagy eltűnik, de legalább szinte mindig visszajön hozzám. Emlékszem, amikor 2 hétig nem találtam sehol, és végül kiderült, hogy az Invertory-ban volt visszahívva. Aztán megláttam azt a lányt. Egyelőre nem csináltam semmit, mert tuti, hogy megint balhé lenne belőle.

Végeztem egy küldetéssel. Nem mondhatnám, hogy egy álom volt. Inkább rémálom. De türelmes voltam, még ha le kellett trónolnom a küldetésben résztvevő társamat. Miért van az, hogy nem tudok normális játékosokkal egy helyre kerülni? Jobban szeretek magányos farkas lenni, persze jó, ha néha nem egyedül csinálom a küldetéseket, de egyre inkább rokonszenvesebb a szóló küldetések, amíg legalább magasabb szintű leszek.
Na, és hirtelen eszembe jutott valami... azért nincsenek itt normális játékosok, mert azok már rég túljutottak az első szinten. A többi meg azért nem jut tovább, mert agyi értelemben és személyiségben nagyon le vannak maradva.
A feszültséget, ami bennem élt, azt megszüntettem egy békés meditálással. A kedvenc nagy fám magaslatán egy ágon úgy, hogy ölbe tettem a kezem és a fának támasztom a hátam. Végre azt hittem, béke lesz egy darabig, és majd ráér elgondolkozni, hogy tovább. Végül is nem akarok sietni, megkedveltem annyira ezt a világot.
A békés meditálást megzavarta valami, ami egy griff-féleség volt. Kinyitottam a szemem, és megláttam. Azt hittem, hogy egy betámadó vad NPC állat, mert még rám is ijesztett a vijjogásával. Elővettem az íjamat, és lőttem felé. A madárféle elrepült, így nem találta el. Azért végigkövettem, hova szállt. Amikor rájöttem, hogy az nem is vad NPC volt, és nem is akárkinek a petje, jól megcsóváltam a fejem.
~ Ez remek, már csak ez az önostorozó megalomániás kiscsaj hiányzott ide.
De azért úgy csináltam, mintha nem is lenne itt. Ha nem figyelek rá, nem is lesz ebből semmi probléma. Ha meg egyszer csak megszólal, úgyis megint az engedélyem nélkül PVP-zni akar, aztán megint jön egy dühös játékos vagy hibás NPC, utána meg kénytelen leszek megint kiosztani Enherielt. Már nagyon elegem volt a gyerekes alakokból.

Az a lány most is olyan pökhendin nézett rám, mintha azt mondaná, hogy „Már megint itt vagy lúzer? Miért nem dögölsz már meg, ha annyira sajnáltatod magad?!”. Nem értem, hogy annyira baj neki, hogy sokuk nem olyan „tökéletesek”, mint ő, miért nem fejlődik, hogy minél hamarabb elmehessen innen?
- Szia. – köszöntem neki, majd miután visszaköszönt, elindultam. Úgy 15 perc múlva láttam is egy fát, ahova leülhettem, mivel hiába játék ez, nagyon meleg volt. Váratlanul eszembe jutott, hogy a legutóbbi küldetésem során kaptam egy kis csomagot, amit a küldetés ideje alatt nem tudtam kinyitni. Mikor kinyitottam most, nem hittem a szememnek: Nutella volt benne! Bár csak két kenyérre volt elegendő. Szerencsére két kenyerem volt éppen. Meg is kentem mindkettőt, majd egyiket odaadtam Villámlásnak, így közösen megettük.

De jaj, bár ne adtam volna a griffemnek! Szegényke teljesen rákattant, és kérni kezdett.
- Ne haragudj, de elfogyott! - mondtam neki az üres üveget mutatva. De ő nem adta fel. Abban a reményben, hogy még lesz, tovább kunyerált, nem hagyva békén engemet. Még csipkedte is a ruhámat, hogy adjak neki.
- Nincsen Villámlás, sajnálom. – szóltam neki kedvesen. Szegényke így sem adta fel, hanem vijjogott, csapkodta a szárnyait, és már toporzékolt is.
- Villámlás, fejezd be! – szóltam rá anyásan. Végül Villámlás abbahagyta, mert már belátta, hogy nincsen több, meg el is fáradt. Bocsánatkérően bújt hozzám, és aludt el.
- Aaaaaaw!^^ - simogattam meg a kicsike fejét, hisz hogy haragudtam volna rá. Bár többet nem adok neki Nutellát, mert úgy látszik, hogy megárt neki. Mint a hiperaktív gyerekeknél. Vajon van itt hal, amit tudok adni a griffemnek?