[Event] Kobold invázió - 5. szint felszabadítása

Ayato büszkén húzta ki magát, mint a szobrász kinek művét dicsérik, én pedig leszálltam a lóról, hogy egy szintbe kerüljek a csapatommal, az idomár viszont látszólag jól érezte magát a nyeregben. A magasságát tekintve azt hiszem meg is tudom érteni ennek az okát. Közben megérkezett a harmadik társunk, és a különcsége kapcsán rémlett is, hogy talán már láttam valahol. Japán létére elég sok angol szót használt, és az üdvözlése is elég nyugati volt. Na nem mintha egy kézfogás miatt hagynám magam zavarba hozni, de el kell ismernem, hogy eddig nem sok alkalmam volt gyakorolni.
– Stingray, üdv a csapatban. - bólintottam hozzá szórakozottan. A mondat folytatását pedig egyszerűen elengedtem a fülem mellett. Az idegen nyelvek sem tartoztak különösebben az erősségeim közé. Ayato szintén elfogadta a felé nyújtott kezet.
– Ayato Hironori. - mutatkozott be egy kurta bólintással. Közben pedig ismét Hinari felé fordultam.
– Rendben. Nem mondom, hogy hiányozna ma estére egy beégés. - A végszóra pedig a kis csapat utolsó tagja is befutott. Amennyiben a másik kettő ereje megközelítette a lányét, nem tartok túlzottan.
– Szép napot! Stingray. - üdvözöltem a Unity vezérét egy kis meghajlással, majd felegyenesedve egy laza mozdulattal megigazítottam a vállamon félrecsúszó íjat. Végül Hinari röviden összefoglalta a feladatot, ami talán amúgy is egyértelmű lehetett a jelenlevőknek. Ayato a végén bólintott.
– Magam sem foglalhattam volna össze sokkal hatékonyabban. Amint mindenki készen áll indulhatunk. - pillantott a tőlünk pár méterre megtorpanó szoborra. Ezek után, ha megszületett a döntés, a szoborhoz léptem, és kinyitottam a puttonyán nyíló kis ajtót, majd utolsóként bemászva gondosan le is zártam azt magunk után.

Szemöldökráncolva olvastam Miri levelét, miközben a többiek bemutatkoztak egymásnak. Úgy tűnik, ez se fog simán menni.
- Ayato, lehet, hogy lesznek problémák - fordultam a fiú felé - Mirika azt írja, hogy pár játékos, köztük a Sayonara is magánakcióba kezdett. Remélem nem fogják keresztbe húzni a számításainkat - húztam el a szám szélét - Mindenesetre minden készen áll az induláshoz - bólintottam, végül bezárva magam előtt a panelt.
- Ha bárkinek van kérdése a taktikával kapcsolatban, most szóljon. Amint átléptünk a teleportkapun, egészen estig egyetlen szót sem szólhatunk, senki. Észlelésük lehet, hogy nincs, de a beszédet talán még ők is hallják... - fordultam a csapat felé - Ha valami nagyon fontos, ezekkel kommunikáljunk - osztottam ki mindenkinek papírt és ceruzákat - Odabent sötét lesz, de van Látásom, ha szükség lenne rá.
Ezek után pedig sok szerencsét kívántam Ayatonak és a többieknek, majd követtem Stingrayt a szobor belsejébe, s ha mindenki bent volt, behúztam magunk után az ajtót. Innentől csak belülről lesz nyitható a szerkezet: a Rend tagjai úgy alkották meg a nyílást, hogy az összes, kívülről látható jelét el lehessen pixelezni, ha aktuális lesz. Elhelyezkedtem egy viszonylag kényelmes pozícióba, és megbizonyosodtam róla, hogy mindenkinek be van kapcsolva a Lopakodása - s akinek nem volt, annak szóltam. És vártunk. Egy, majd több percet. Órákat is talán. Közben pedig megjelent a szobor Nyster közelében, Ayatoval és a Rend önkénteseivel együtt. Innentől minden a fiún múlott.

A szobor és a csapat elindult Nyster felé. KA, Stingray reagját viszont mindenképpen várd meg a kobold reakció előtt. A részletek abban a hsz-ben lesznek feltüntetve.

Rosszat sejtve figyeltem Hinari arckifejezését, miközben a levelet olvasta. Egy terv sem lehet zökkenőmentes, nem igaz? Végül nem kellett kérdeznem, hamarosan anélkül is megtudtuk mi történt. Ennek ellenére úgy tűnt, hogy mindketten folytatni akarják a tervet, így számomra sem maradt más választás, mint bemászni a szoborba, és reménykedni, hogy nem tüzelőnek használják majd, amint látótávolságba kerülünk. Kitapintottam a zsebemben rejtőző teleportkristályt. Rések híján teljes sötétség volt bent, de ennek ellenére nem használhattunk semmilyen fényforrást, hátha mégis kiszűrődne valahol, és elárulna minket. Így aztán vaksin kuporogtam az egyik sarokban az ölembe fektetett íjjal és egy nyíllal a húron. Bár még igencsak messze vagyunk attól, hogy használhassam is. Nem jellemző rám ez a fajta idegesség, de most mégis megtalált. Jobban szerettem a nyílt terepet, a napfényt, azt hogy láttam az ellenfelem, aki egy ember volt, és aki nem akart megölni, csupán addig ütni, míg meg nem jelenik előttem a lila pajzs. Nem vall rám, hogy ilyen akciókban vegyek részt. Mindig elkerültem a veszélyes kazamatákat, és a bossharcokat. Ez most nem játék volt. Annak ellenére, hogy a burok valószínűleg megvéd, ha gáz van, nem éreztem jól magam. Csak azért vállaltam a feladatot, mert úgy éreztem, hogy Kayaba a védett területek megtámadásával túl messzire ment. Szokatlanul csendes voltam az út alatt, és látás híján csak a hallgatózásomra hagyatkoztam, hogy kevésbé legyen unalmas az út. Kint a játékosok halkan beszélgettek egymás között, bár túl sok érdekességet nem hallottam. Végül, mikor Ayato mindenkit csendre intett, csak a kerekek nyikorgását, a minket vonszoló, fáradt játékosok lépteit, és a két ló patájának dobogását hallottam csak kintről. Végül egy örökkévalóságnak tűnő várakozás után, a kerekek megálltak, és csak Ayato hangját hallottam, ahogy beszélni kezd a városiakhoz. A bal kezem továbbra is az íjamon pihent, a jobb pedig a teleportkristályt szorongatta.

Ayato rezzenéstelen arccal fogadta a hírt.
– A szabad akarat mindig is problémát jelentett. A terv ettől függetlenül marad. Megoldjuk. - gondolkodott hangosan, de aztán Hinarira hagyta a beszédet, és megvárta míg mindenki beszáll a szoborba. Miután bezárták, körbejárta és alaposan végignézte kívülről a szobrot, de semmi árulkodó nyomot nem talált. A csapat elé léptetett, és egy másik lovas kezébe nyomta az összecsavart zászlót, majd megfordult.
– Ismeritek a tervet. Indulás! - pillanatok alatt foglalta el mindenki a helyét és a díszes csapat útnak indult, a nehéz szobrot húzva. Az út hosszú volt, ugyanis nem tudtak túl gyorsan haladni, de biztos léptekkel közeledtek. Mikor meglátta a város első körvonalait a láthatáron, ismét a szobor mellé léptetett.
– Közel vagyunk, innentől csend legyen. - mondta kurtán, mielőtt visszament a csapat élére. A mellette lovagló játékos kibontotta az egyszerű fehér zászlót, és amint a falak alá értek, előrelovagolt Ayatoval, és magasra tartotta a lobogót, remélve, hogy megismerik a jelet. Végül a faltól hallótávolságban megállva, Ayato hozzákezdett.
– Üdv nektek, koboldok! - emelte fel a jobbját. - Békével érkeztünk, a szabad szintek játékosainak nevében, és az ő üzenetüket jöttem átadni a Nagy Mikoblásnak! - hallgatott el válaszra várva, és bízott benne, hogy a szint vezére előjön meghallgatni az üzenetét.