[Event] Állatok Világnapja

by **Silica** Szomb. Szept. 26 2015, 19:41

Állatok Világnapja

Az állatok világnapját október 4-én ünnepeljük.
Ez a nap Assisi Szent Ferencnek, az állatok védőszentjének a halálának a napja.

És miért ne lenne megünnepelve ez a nap Aincradban is? Bizony, hogy meg van ünnepelve, méghozzá rendkívül különlegesen! Az esemény a hirdetmények szerint a Black Iron Castle előtti téren tartatik meg, amely erre a napra igazi vadasparkká változott. Sokan tartanak előadásokat az állatvédelemről, a látogatók olyan programokon vehetnek részt, mint különböző egzotikus állatok etetése, simagatása, fóka show, de lehet majd találkozni ritka mobokkal is. Persze nem csak a szokványos mobokra kell gondolni, hanem sokkal inkább a szafari állataira. Természetesen rengeteg gyerek vonul ki, az Aincradi Angyalkák plüssállatokat osztogatnak, hogy emlékezetes legyen mindenkinek az esemény, és ők maguk is állatjelmezbe bújnak.

Az előadások változatosak, az egészen kicsiknek szóló meséktől, és alagutas-csúszdás játékoktól, a Maki-majom mászófaltól a tudományosabb hangvételű beszámolókig. Lehet segítséget kérni a neveletlen harci és nem harci petekhez és gazdikhoz, életterük kialakításához tanácsokat, na meg persze vásárolni is lehet mindenféle játékot, macskaházat, amihez természetesen doboz is jár, hogy valamit használjon is a macska, rengeteg fajta eledelt... egyszóval mindent!

A nap főszereplői persze ti magatok vagytok. A szabadtéri nagy színpadon mindenki elmondhat egy kedves kis történetet, ami vele, és valamilyen állatkával esett meg. Lényeg, hogy az állat legyen a főszereplő, az azonban mindegy, hogy az esemény itt történt-e, vagy a kinti világban.

Ezen a napon egész Aincradban védettek lesznek az állat alakú mobok, nem lehet őket megtámadni, és ők is megszelídülnek, nem támadnak a játékosokra.

Az este mécsesgyújtással és megemlékezéssel zárul az Obon-fesztiválhoz hasonlóan, a Kiméra szobor tövében.

A topik egy hónapig, november negyedikéig lesz nyitva.
Minden résztvevő 1000 arany jutalmat kap az event végén.
Minimum szószám összesen ötszáz szó.

Ha NPC-vel szeretnétek kapcsolatba lépni, és nem magatok kívánjátok alakítani,
dobjatok egy PM-et, és rendelkezésetekre állok.

Jó játékot mindenkinek!

by **Aidor** Vas. Szept. 27 2015, 08:57

Mitől különleges a mai nap? Bárki megkérdezhetné tőlem én meg csak a vállamat vonogatnám. Vonogatnám ha nem hallottam volna magasabb szinteken arról, hogy a Kezdetek városában már megint program van. Nem merem fesztiválnak hívni mert nem hinném, hogy megfelelő jelző lenne. Pedig a nyelvemnek is jobban esne ezt mondani mint azt, hogy ez az állatok világnapja. Igen, én is meglepődtem először mikor hallottam, a valóságban sem különösebben érdekeltek az efféle események, de tapasztalatból tudom, hogy nem mindig éri meg kihagyni ezeket az eseményeket. A legújabb akcióm meg még úgyis várat magára szóval sokat nem veszítek. Bár így is majd kiugrok a bőrömből. Nehezen állom meg, hogy ne vegyem be magam a kazamaták mélységeibe, hogy ne folyna végig "izzadtság" a homlokomon ahogy egy-egy lehetséges csapdát kerülök ki. Az egész olyan szórakoztató még ha felsülés is a vége. Bár az általában olyan kiábrándító és elszomorító, de utólag mindig szívesen és büszkén emlékszek rá. //Költői túlzás/ / Bizony nem könnyű ebből megélni, nem is éppen egy életbiztosítás, de igyekszek felkészült lenni rá.
Mondhatnám, hogy pihenés végett jöttem ide, de hazudnék, mivel mostanában nem csináltam szinte semmit. Ettől függetlenül nem várok túl sok izgalmat. "Előadások, mesék gyerek játékok" Nem nekem való, de azért keresem a pozitívumát... valószínűleg sok ember lesz és sok ember egyenlő, sok kereskedő sok kereskedő sok áru, sok áru közt pedig hátha találok egy-két érdekességet. Legalábbis ezt gondoltam...
Kicsit kiábrándultam mikor láttam, hogy tényleg mennyire az állatok körül forog a dolog most komolyan kinek kell kaparófa és macska ketrec? Na neeee... Varázsfegyver és ritka kincsek, igeeeeen. Még jó, hogy ezeket javarészt NPC-k árulták így feltámadt bennem a remény, hogy mást is fogok látni ósdi bögréknél.
Úgy vélem sokakkal kitolnak most állítólag egész Aincradban az állatszerű mobok megszelídültek ez sokaknak okozhat kellemetlenséget akik így kénytelenek elhagyni kedvenc vadász területüket. Nem csoda, hogy az idomárokon kívül mások is eljöttek. Mert kétlem, hogy ennyi ember tartaná egyébként kötelességének az eljövetelt, de lehet, hogy csak magamból indulok ki. Ki tudja talán találok valami érdekes előadást és legalább nem rohad el az agyam, egek, de rég tanultam már valami tudományosat...
Találtam is valami érdekesett. Az volt a címe, hogy az orrszarvú bogarak élete. Természetesen be is ültem és hallgattam az előadó tudományos zagyvalékát. A nap csúcspontja pedig egy terrárium benne két egymással birkózó orrszarvú bogárral. Hatalmas tömeg vette őket körbe valósággal tomboltak. Fogadásokat kötöttek a bogarakra és hangosan bíztatták kedvenceiket. Volt egy olyan érzésem, hogy itt nem mindenki teljesen józan. Vagy minden állatbarát találkozó ilyen… élettel teli? Nem tudom, mivel még egyen se voltam azokat leszámítva amiket az iskola rendezett ezért kötelező volt a részvétel, de ott nem volt ilyen. Még hasonló sem.
Egek, hová kerültem? mattaku

Már éppen távozni készültem mikor az egyik rajongó meg nem ragadott és satuba nem szorította a fejem és úgy drukkolt tovább kedvencének. A küzdelem 3/1-es eredménnyel zárult, de a napnak nem volt vége. Mint megtudtam a következő előadásban mamutok játsszák a főszerepet…
És, hogy megfordult-e a fejembe a távozás? Meg egészen addig amíg magával nem sodort a mamutrajongók beáramló tömege.

by **Mayumi** Csüt. Okt. 01 2015, 13:48

Az állatok világnapja. Manapság már minden apróságot meg kell ünnepelni, meg kell róla emlékezni vagy tisztelegni kell előtte. A naptárra pillantva egyfajta hányinger fogja el a lányt. Nem az ünnepek iránti utálatáról van szó, valójában szereti a rendezvényeket, hiszen az ilyen események alkalmával csupa hasznos dolgot lehet összegyűjteni. Pletykák mindenhol, részeg játékosok akik szeretnek elfecsegni mindenféle haszontalan, unalmas mese mellett egy-két érdekesebb, titkot is csupán azért, hogy lenyűgözzék vele a szép lányokat. Mayumi szokás szerint kicsípte magát, haját kiengedve viseli, mindenféle hajdísz nélkül. Nincs szüksége unalmas bizsukra, azért, hogy felkeltse mások figyelmét, a természetes bája éppen elegendő lesz. Már amennyit a vastag sminkréteg látni enged belőle..
Érdeklődve forgatja a fejét miközben céltalanul bolyong a tömegben. A járókelők nevetgélnek, állatokat simogatnak, néhány gyerek megrohamozott egy jelmezes szerencsétlent és róla próbálják lefejteni az olcsó textíliát. Szegény pára komoly harcot vív azért, hogy rajta maradjon a jelmez.
- Boldog Állatok világnapját! - és mire észbe kapna már a kezében talál egy egyszerű plüssállatot. Egy aranyos narancssárga bundájú cicáról van szó, hatalmas szemekkel, aprócska fülekkel, és egy picike csíkkal a hátán. A távolodó kisgyermek után pillant aki állatjelmezben, kezében egy kosárnyi plüssel szalad oda egy másik gyanútlan áldozathoz, akinek szintén a kezébe nyom egy hasonló állatot. Ajándék lenne? A lány minden gond nélkül sétált tovább a játékszerrel a kezei között, fél pillantást vet a jószágra. Emlékezteti egy korábbi háziállatára, akit még tíz éves korában kapott. Néhány perccel később már a nagy színpad előtt találta magát, egy padon, figyelve az önként jelentkezőket, és azok szívmelengető aranyos történeteit hallgatja. Neki is volt egy, és ugyan kicsit szégyellős volt, úgy érezte, hogy itt a lehetőség, hogy felkeltse az emberek figyelmét, és ő maga is elmeséljen egy szépséges történetet az ő "kedvenc" kisállatáról. A pódiumon szépen kiáll, egyenes hát, kezei közt maga előtt tartja a plüssállatot.
- Néhány éve. Amikor még kislány voltam.. Nekem is volt egy kis kedvencem. Mircikének hívták. Aranyos gomb szemei voltak, aranysárga bundácskája, a hátán néhány csíkkal, pontosan úgy nézett ki mint Garfield, viszont egy igazi játékmester volt. Imádott játszani, rosszalkodni, de amit mindennél jobban szeretett az az evés. Régebben az anyukám rengeteget dolgozott, ezért csak mi ketten voltunk otthon. Egyedül, ezért nekem ő olyan volt mint egy családtag. Mindig mellettem volt, felvidított ha rossz kedvem volt, Tudjátok... Mircike nagyon hasonlított erre a játékmacskára. Eszembe jutott egy eset. Pont hazaértem az iskolából, a táskám a földre tettem, és elszaladtam valamiért, kerestem de nem találtam, összeszedtem a holmijaim, és már indultam is volna el, eszembe sem jutott, hogy belebújhat. Végül fél úton jártam amikor kidugta a fejét a félig behúzott cipzárak között. Biztos nektek is volt hasonló élményetek, és a ti életetekben is volt vagy van egy Mircike. Nagyon vigyázzatok rájuk, és adjatok nekik annyi szeretetet amennyit csak lehet. Nem tudhatjátok mikor kell elbúcsúzni tőle.. Sosem tudhatjátok... - lepillant a játékra, sajnálkozó pillantást vet rá, ajkait lebiggyeszti kezével pedig megtörli a szemeit mintha elérzékenyülne. Persze erről szó sincs. - Köszönöm a lehetőséget. - és lesétál a színpadról. Egy ártatlan, kedves lány szerepe. A történet végül nem volt akkora nagy hazugság. Mayumi életében valóban volt egy Mircike, azonban a szegény párát néhány héttel később elgázolta egy autó, és elhunyt.. De amíg az emberek nem tudnak gondolatot olvasni addig ezt csakis ő fogja tudni.

*barna* Random kisgyerek színe

by **Chiaki** Szomb. Okt. 03 2015, 01:00

– Nem értem miért vagyunk itt. Mi szükség van erre?
– Ugyan már! Idomár vagy. Ne mondd, hogy nem érdekel!
– Nekem ennél fontosabb ügyekkel kell foglalkoznom... nem aprózhatom el a figyelmemet ilyen csekélységeken, mikor a világ sorsára is hatást gyakorolhatnék! - gyorsan elkaptam a karját mielőtt elslisszolt volna, és úgy húztam magam után.
– A világ meglesz holnap is. Ezúttal nem tűnsz el csak úgy! - mondtam ki elszántan, és valóban elhatároztam, hogy ezúttal nem hagyom megszökni. Sokat tett már értem, és itt volt az ideje, hogy én is viszonozzam valamivel, még ha ő látszólag nem is akarja. A karjánál fogva vonszoltam végig a különböző előadások, ketrecek, és játékok között. Szinte mindenhol megálltunk, de elsősorban a különböző állatok kifutóihoz vittem el, hátha sikerül belőle valamiféle reakciót kiváltani. Az egész nap folyamán csupán egyszer engedtem el a kezét egy pár percre, míg elintéztem egy apróságot. Nem is emlékszem mikor voltam utoljára olyan felszabadult, és beszédes, mint abban a pár órában. A nap azonban még közel sem ért véget, mikor elértünk a színpadhoz. Épp egy lány mesélt a macskájáról egy kedves kis történetet.
– Utána te következel. - súgtam Ayato fülébe gonoszan.
– Már miért kellene nekem odamennem?
– Mert én azt mondtam. - zártam le a vitát. - Idomár kötelességed neked is mesélni valamit!
– Az én kötelességeim más területekre terjednek ki.
– Bla-bla-bla. - forgattam a szemeimet, és azzal a lendülettel a színpad elé löktem. Kuncogva figyeltem, ahogy tántorogva megkapaszkodik a színpad szélében, és lassan minden tekintet rászegeződik. Megérezhette, hogy szorul a nyaka körül a hurok, ugyanis olyan határozott egyszerűséggel fordult a közönség felé, mintha minden a terv szerint haladna.
– Khm-khm. - köszörülte meg a torkát, majd a már jól megszokott stílusában kezdett improvizálni. - A mai különleges alkalomból köszöntenék minden itt megjelent embert és, egyéb fajba tartozó vendéget. - rövid szünetet tartott, valószínűleg a folytatáson töprengve, majd mondta is tovább. - Mint az köztudott, Aincrad teremtésének, (a földhöz hasonlóan) egyik legfontosabb momentuma az állatvilág megteremtése volt.
– Te jó ég... - motyogtam a fejemet fogva, ahogy hozzákezdett, és ez csak rosszabb lett.
– Az állatok rendkívül fontos részei a világnak. Egyrészt rendkívül értékes táplálékforrásnak bizonyulhatnak, mely talán az egyik leglényegesebb tényező az emberi túlélés szempontjából. - vadul integettem neki az első sor széléről, hogy észrevegyen, majd mikor felém pillantott, hevesen rázni kezdtem a fejem.
– Egy állatról mesélj! - tátogtam hang nélkül. Egy pillanatra zavartan elhallgatott.
– De öhm... most valójában nem erről a szempontról szeretnék beszélni, hanem egy bizonyos állatról. Petről, ha pontosabban akarok fogalmazni. - elégedetten és jól láthatóan bólogattam neki... - Mikor ebbe a világba kerültem, egy kígyó került a szolgálatomba. Ez a kígyó azonban nem olyan volt, mint egy büszke faj leszármazottja. Egy olyan jegyet sem hordozott magán, mely fajtájának büszkeségére szolgált volna. - ekkor már nem bólogattam túl magabiztosan. - Lusta, ostoba, engedetlen, és mindenekfelett gyáva állat volt. - éreztem, hogy lassan kifut a vér az arcomból. Lehet még rosszabb ez a beszéd? - Hiába áldoztam rá az időmet, ugyanis hónapok alatt sem javult egy fikarcnyit sem a helyzet. Halálra volt ítélve és ezt vele is tudattam, hogy felkészülten várhassa a pillanatot, és hónapokkal később meg is ölték. - Igen... lehet. Ledermedve álltam, az arcomat a kezeimbe temetve. Nem mertem ránézni a körülöttem állók arcára.
– A történet tanulsága az... - folytatta határozottan, majd hirtelen elhallgatott. Talán befogták a száját? Az ujjaim közül lestem félve a színpad felé, de Ayato egymaga állt ott, és nem hittem a szememnek. Másnak talán nem tűnt volna fel, de én már ismertem egy ideje, és szinte elemi erővel csapott belém a látvány. A fiú akit soha nem láttam még meginogni, és akinek az arcáról nehezebb volt bármit is leolvasni, mint egy láthatatlan tintával írt könyv lapjairól, most egyáltalán nem emlékeztetett önmagára. A színpadon állva a tömeg fölé magasodhatott, de most mégis úgy hatott, mintha porszemnyivé zsugorodott volna. Szólásra nyíló szájjal, és semmibe révedő tekintettel nézett el az emberek felett. Sosem láttam még ilyen elesettnek, és hirtelen elszégyelltem magam. Vajon ez lehet a valódi énje, amit olyan görcsösen próbál eltakarni szem elől?
– A tanulság... - futott neki újra megakadva. Lehunyta a szemeit. - Ne kérjetek olyat amire nem képes. Csak fogadjátok el. Köszönöm. - hajolt meg, majd angolosan eliszkolt az emelvényről.
Ezek után csendben telt a nap hátralevő része, míg el nem jött az este, amikor is a játékosok egy nagyobb csoportjával együtt, a Kiméra szoborhoz sétáltunk. Néma csendben figyeltük, ahogy néhányan gyertyát gyújtottak.
– Te nem akarsz...? - tettem fel tétován a kérdést.
– Nem.
– Sajnálom. - mondtam ki halkan. - Azt reméltem, ha elhozlak ide talán megjön a kedved, hogy magadhoz vegyél egy petet. Reméltem, hogy egyszer én is segíthetek neked.
– Nincs rá szükségem. - válaszolta kimérten.
– Tudom... már...
– Késő van. Ideje visszatérnem a fontosabb ügyekhez. - fordult meg, hogy átvágjon a tömegen.
– Várj! - szóltam rá, mire felém fordult. - Ezt neked vettem... - nyújtottam felé a kígyó formájú medált, amin az egyik árusnál akadt meg a szemem. - Tiszta Ureusz, nem? - tettem hozzá idegesen.
– Hmm. Ez egy csörgőkígyó... - csalódottan hajtottam le a fejem. Még ezt is elrontottam. - de legalább olyan bátornak látszik, mint amilyen ő is volt. Méltó hozzá. - tette hozzá kicsit enyhébben, és elvette a nyakláncot, majd a szoborhoz sétálva letette azt.

by **Shukaku** Szer. Okt. 28 2015, 16:27

Azt hihetnétek, hogy Shu belevetette magát az ünneplésbe, a játékokba, a csodákba... pedig nem. Csak sodródott a tömeggel, és élvezte. Élvezte, hogy ennyien itt vannak, és élvezte, hogy itt olyanok vannak, akik ugyanúgy szeretik az állatokat, mint ő maga. Sorra megtapsolta a fellépőket, és gyönyörködött a csodában. Béke volt. Ugyanilyen béke lesz majd a következő megemlékezésen is. Minden rendben van... kivéve persze au a kis görcs, amit a gyomrában érzett. Lámpaláznak hívják.
-Szerinted most már következzünk mi, Timidus?
-Nem. Még nem az jön.
-Nem az? Betervezted, hogy mikor mesélek én? Erről nem volt szó...
-Nem terveztem be. Most mást fogsz csinálni.
-Mást? Mi mást?
-Cearsot fogod üdvözölni, és a társát.
Shu pedig már kapkodta is a fejét, majd amikor meglátta a fiút, újdonsült kis barátjával, hangosan integetni kezdett.

Mosolyogva indultam a lány felé, miután észrevett.
-Sziasztok!

-Sziasztok nektek is! Örülök, hogy eljöttetek!
Timidus is biccentett, majd a közös nyelven köszöntötte a farkast.

A farkas is egy kicsit felszabadultabb lett mivel ismerős volt a páros, de Timidus beszédére csak értetlenül nézett, majd felém fordította a fejét. Mintha tőlem várna magyarázatot....

-Hmm... ezek szerint ő sem érti. Hihetetlen, hogy milyen változatosak a petek!

-Még nem pet, furcsálltam is, hogy egészen idáig követett.

-Hát... gyakorlatilag még nem teljesen pet, de nem is vad már... miért furcsálltad?

-Mert eddig em igazán állt szándékában követni. És a közelébe is ma engedett előszőr.
Majd megsimogattam a farkas nyakát.

-Hmm... lehet köze van az eventhez.

-Mihez? Én úgy tudtam, hogy egy fesztivál van itt.

-Az, igen, de ez ugye az állatokról szól, és ennek örömére ma a rendes mobok is szelídebbek...

-Azt mondod holnap ismét vadabb lesz?

-Nem tudom... talán ez egy alkalom arra, hogy jobban megismerjétek egymást. Vedd ajándéknak és lehetőségnek. Ha ma szép emlékeket szerez, akkor bizti nem lesz holnap ugyanolyan, mint tegnap.

-Köszi, megfogadom.

-És... izé... mesélj valamit! Hogyan telnek a napjaitok? Vagy... vagy meséld el inkább a színpadon!

-Nos, naponta meglátogatom... Hogy a színpadon? Biztos jó ötlet ez?

-Miért ne lenne jó ötlet? Már sokan elmondták a történetüket, és ez lehetne az első nagy közös emlék. A farkasok... vagy legalább is Vezér elég hiú teremtés, szeret szerepelni. Persze figyelj rá, és ha nem tetszik neki, akkor ne erőltesd... de jó hatással lenne az emberekre, ha elmondanád, hogy milyen jóban vagy vele... pont ide illik. Utánad pedig majd jövök én. De addig körülnézhetünk, és gyűjthetünk neked erőt.
Bökte oldalba az íjászt, csak úgy biztatásképpen.

-Rendben, rendben.
Elindultam a színpad felé, és kíváncsian vártam, hogyan reagál a farkas a szereplésre. De követett a színpadra.
-Ülj ide szépen.
Le is ült oda ahova mutattam magam mellett, de amint arrébb mentem a farkas is utánam jött, legalább már azt tudom, hogy nem lesz könnyű dominánsnak lenni. Az előadást azért elkezdem.
-Jó napot kívánok. Az egyik barátomat hoztam el bemutatni. Nemrég találkoztunk, és ma jutottunk el arra a szintre, hogy rendezvényeken is részt vegyünk. Ahogy láthatják, még nekem is új egy kicsit a dolog, ezért nem is tudok sokat mondani róla, de azt szeretném, ha a környezetemben élők nem ijednének meg tőle. Bár ahogy őket ismerem, ettől nem kéne félnem. Ennyit akartam, köszönöm.
Megkerestem Shut a tömegben a szemeimmel, majd lejöttem a színpadról.

Shu tapsolt, még Timit és megbökte, hogy ő is tapsoljon, és természetesen a tömeg is tapsolt, bár az érezhető volt, hogy kicsit többet vártak, és ezt Shu is megjegyezte.
-Hát... lényegre törő voltál. Nekem ugye többet fogsz mesélni róla?

-Majd ha lesz valódi mesélni valóm, akkor persze hogy fogok mesélni róla, de eddig csak abból állt az ismeretségünk, hogy próbáltunk egymáshoz szokni. Egészen a mai napig tartotta velem a tisztes távolságot.

-A farkasok ugye falkákban élnek... meg alfa is van. Azt már kiderítetted, hogy kisfiú vagy kislány?

-Miután elváltunk, mindig vigyázott arra, hogy ne tudjam követni. Ezért fogalmam sincs milyen falkához tartozhat.

Shu elmosolyodott, majd vetett egy pillantást a farkasra.
-Nem is kellett volna megpróbálnod követni. Az a bizalmatlanság jele. Ha majd be akar mutatni a családjának, és lesztek olyan viszonyba, akkor bemutat.

-És most nem ő követ engem?

-Az más. Ne feledd, hogy neki van oka félni tőled... vagyis hát tőlünk, nem neked tőlük. Nagy különbség.

-Tőlem, félni?
Leguggoltam a farkashoz, és elkezdtem simogatni a bundáját.
-Tényleg félsz? Okos volt egyáltalán elhoznom téged ide?

-Nem úgy tőled, hanem a fajtánktól. De most legalább látja, hogy mi is tudunk barátságosak lenni velük... szerintem nagyon jó ötlet volt elhozni. Gondolj bele mennyi szörnyűséget láthatott az emberektől odakint...

-El tudom képzelni.
Továbbra sem hagytam fel a farkas simogatásával. Meg akartam nyugtatni őt ugyanannyira, mint magamat.

Az idomár csak mosolygott és gyönyörködött kettejükben.
-Örülök, hogy megtaláltátok egymást. Most pedig... mihez van kedved?

-Szerintem körbevezetem még pár helyen, ha egyszer itt van rá az alkalom.

-Hmm... nevet találtál már neki?
Kérdezett akkor rá Shu így újra az előzőleg feltett kérdésére, amire Cear elfelejtett válaszolni.

-Nem, még nem választott.

-Csak nyugodtan, rengeteg időtök van. Timinek is beletellett egy időbe, de azt hiszem illik rá... bár erről még nem nagyon kérdeztem meg senkit. Szerinted?

-Nem tudom. Erről még nem gondolkoztam.

-Jó... de csak így elsőre... illik rá?

-Talán, nem tudom.

-Mindegy, nem is annyira fontos, hiszen ez a neve. Ugye Timidus?
A sárkány bólintott, hiszen már számtalanszor elmondta a lánynak, hogy az ilyen nevek csak neki kellenek.
-Akkor? Merre induljunk?

-Nem tudom. A céhházat terveztem még megmutatni neki.

-Jaaa! Hogy úgy! Azt hittem itt a fesztiválon. Akkor már meg sem hallgatod a mi beszédünket?

-Dehogynem, azt azért még végighallgatom, majd elindulunk utána, hosszú még a nap, nem?

-Nem. A napok nappali része, amely alatt Shu tevékenykedik a tél közeledtével egyre rövidül. Ez a nap nem tekinthető hosszúnak az év többi napjához képest.
Válaszolt Timidus a kérdésre, Shu pedig rábólintott.
-Persze nem kell kapkodnunk. Szeretnél még valamit csinálni előtte? És... láttad a tömegben esetleg Hinát?

-Nincs semmi tervem az előzőn kívül. És itt még nem láttam, miért?

-Csak... mindegy... reméltem, hogy megjelenik.

-Fontos lenne?

-Ha magától nem jön, akkor nem fontos. Vagyis... ezek szerint neki nem. De talán itt van, csak mi elkerültük...

-Talán.

-Akkor... mi legyen?
Dőlt egyik lábáról a másikra, és látszott rajta, hogy kicsit ideges a beszéd miatt.

-Menj, és mondd el a beszédet, hátha közben felbukkan.

-De... nem csak arra kérlek, hogy hallgasd végig, hanem véleményezd is kérlek... oki? Megvársz vele?

-Persze.

-Köszönöm szépen. Nagyon hálás vagyok nektek...

-Nincs mit.

Ezzel Shu elindult, lassan felsétált a színpadra, nyomában Timivel, és megvárta, amíg a közönség rá figyel. Ez eléggé hamar ment, és még ellenséges szempárokat sem látott.
-Szóval... igen, én. Gondolom már ismertek, de ha nem, akkor Shu vagyok, ő pedig Timidus. Talán nekem kellene utoljára beszélnem, mert nem szeretném elrontani a hangulatot... de ez egy megemlékezés is, én pedig szeretnék most megemlékezni... és bocsánatot is kérni. Nem tudom, hogy itt van-e az a valaki, akihez ez most szól... de remélem, hogy igen. Majd biztosan eljut hozzá. Az első barátomról szeretnék mesélni, aki megtalált, amikor ide kerültem, és aki segített visszatalálni a közösségbe. Nem, nem Timidus... ő számomra több, mint egy barát. Hisaméről beszélek. Talán sokan őt is ismerhetik, hiszen frontharcos volt. Azokért harcolt, akik ki akartak és akarnak innen jutni... és talán még mindig mondhatom azt, hogy az összes kaszt közül az idomárokból van a legtöbb a fronton, és így a petekből is. Ők nem akarnak kijutni innen, mégis értünk küzdenek. Önzetlenségből. Ezért csodálom őket. Ezért csodáltam Hisamét is. Végtelenül kedves volt mindenkivel...
Egy pillanatra visszagondolt a Kenes esetre, de erről szerencsére nem kell mindenkinek tudnia.
-És talán ezért is halt meg. Nem tudjuk pontosan, hogy hogyan történt, de elveszítettük Peterrel együtt. Talán Petert védte valami gonoszoktól, amikor elestek. Tudjátok... van egy fiú... talán most is itt lehet. Ő közel áll ahhoz, akitől most bocsánatot akarok kérni. Ő volt az első, akivel komolyabban összevesztem a petek miatt... Timidus miatt. Szerinte a petek közelebb állnak a mobokhoz, mint hozzánk. Belegondoltatok már abba, hogy ha ez így van, és a társaink tényleg inkább mobok, mint emberek... akkor milyen nehéz lehet nekik minket védeni, minket segíteni? Milyen nehéz lehet nekik amikor mobozni mentek...
Érezhetően undorral ejtette ki ezt a szót, ám a beszéde továbbra is inkább megemlékezős hangon folytatódott, ám egy kis időre megszakította Timidus előrelépése, és tónustalan hangja.
-Mint amikor a háborúban a hadifoglyokat az első sorba állítják, hogy az ellenség a sajátjait lője le, és nekik is lőni kell az övéikre. Ez háborús bűn, az emberek által elfogadott 1949. augusztus 12-én kelt harmadik genfi egyezménybe ütközik. A petek feladata az, hogy megvédjék az embereket, a társaikat, és ezt hűségesen teljesítjük, de nem vagyunk agresszorok. Az életünket áldozzuk értetek, ahogy oly sokan tették közülünk már, és ahogy néhányotok megtennétek értünk is. Eddigi tapasztalataim alapján talán kimondhatom, hogy ezt a petek túlnyomó többségének nevében köszönöm nektek.
A sárkány meghajolt a tömeg előtt, a köszönetét pedig taps fogadta, ami azonban elcsendesült, hiszen látszott, hogy Shu még folytatni kívánja.
-Hisamének volt egy anyukája. Fogadott anyukája, akit azonban úgy hívott... és biztosan úgy is érzett iránta, mint az igazi anyja iránt. Anyának hívta... és Hisame megbocsátana neki... biztosan. Talán azt hiszed, hogy utállak... és így is volt, de nem azért, amiért gondoltad. Egyáltalán nem azért... hanem azért, mert nemhogy nem védted meg Hisamét, de napokon keresztül nem is tudtál arról, hogy meghalt... egy anya nem tehet ilyet... de... de azt hiszem ezen a napon, amikor rájuk emlékezünk, félre kell tennünk a haragunkat. Sajnálom, hogy haragudtam rád. Értük, miattuk megbocsájtok, és én is bocsánatot kérek. Értük, hiszen ők is értünk vannak. És... és ahogy Timidus megköszönte nekünk... talán a mécsesekkel mi is megköszönjük nekik. Sokatok mellet látom a társaitokat. Nekik még most is megköszönhetitek, nem kell arra várni, hogy a szellemek visszatérjenek egy jeles napon. Az Obon fesztivál sem csak a holtakról szól, hanem mindannyiunkról. Mind az emberek, mind a petek azt szeretnék, hogy békében éljünk... és talán a mobok is. Tudom, a mostani helyzetben ezt nehéz elhinni... de én így hiszem... és ezen fogok dolgozni. Köszönöm... köszönöm, hogy eljöttetek...
A taps már kevésbé volt hangos, mint legutóbb, ám csak azért, mert sokan azzal voltak elfoglalva, hogy a mellettük lévő peteket ölelgessék és a könnyeiket törölgessék. Olyan közönség előtt persze könnyű sikert aratni, amit mi hívtunk össze... akik szeretik a társaikat, akiket csak itt láthatnak... akik szeretik a világot. Shu hitte, hogy Kayabának fontosak az idomárok. Fontosak a tervéhez, mert rajtuk keresztül erősítheti a ragaszkodást, a kapcsolatot az új világhoz. Még utoljára meghajoltak, majd lesétáltak a színpadról, és átadták a helyüket a következő beszélőnek. Útjuk egyenesen Cearsohoz vezetett.

Végighallgattam az előadást. Persze voltak olyan részek, amikkel nem értettem teljesen egyet, de ezt most nem hoztam a lány tudomására. Csak tapsoltam azzal a tömeggel, akik nem a petjüket ölelgették. Annyira nem érzékenyültem el, amennyire Shu szerette volna, de akkor is jeleznem kellett felé, hogy végighallgattam a beszédét, ha nem is értettem vele egyet.

Shu odasétált Cear mellé. Ő sem sírt, sokkal inkább megkönnyebbült volt.
-Nos? Az igazat szeretném.

-Vannak dolgok, amiket nem egyformán élünk meg.

-Persze. De ez így van jól, nem? Nagyon uncsi lenne, ha a klónjaimmal kellene csevegni. Olyan küldin még nem voltam, de elvileg van egy. Mivel nem értettél egyet... vagy mivel igen?

-Nem tudom pontosan megfogalmazni. Nem fogtál meg annyira, mint a többieket.

-Oh... nézz körül Cear, itt gyerekek vannak többségben... és... szerintem megfogtalak.
Csak arra kellett gondolni, hogy Árnyék, vagy arra, hogy mennyi mindent megtettek a farkaskáért. Meg volt fogva ő is, csak még nem tudta.
-Nekem még talim van az Angyalkákkal, meg Junt is össze kell szednem valahol. Akkor ti céhházaltok?

-Azt hiszem, ha csak egy napig van ilyen szerencsénk, akkor ki kell használnunk a dolgot.

-Lesz több is. Ha Alexnek nem sikerült elvadítania magától Kajmánkát, akkor ri is meg fogjátok tudni találni a közös hangot. Ebben biztos vagyok.

-Attól még szeretném megmutatni neki a céhházat. Hátha megtetszik neki a hely, amíg ilyen szelíd.

-Remélem én is. Ha majd ő is odaköltözik, akkor még szebb lesz a Limen. Hallod?
Térdelt le ő is a farkaskához, ám ő csak akkor simizott, ha a farkas bújt oda hozzá.

A farkas az első pillanatban megijedt a lány hirtelen közelségétől, de végül nem futott el, de nem is bújt be a tenyerek alá.

-Rendben van. Minden rendben lesz Cear. Én még maradok a gyertyagyújtásig... van kikre emlékeznem... otthon találkozunk.
A sárkány is intett, és tőle szokatlan módon búcsúzott.
-Vigyázzatok magatokra.

-Rendben, vigyázni fogunk. Ugye?
Hajoltam le ismét a farkashoz.

Ezzel Cearsoék elsétáltak, Shu pedig tovább figyelte a tömeg morajlását. Néhányan valóban odajöttek hozzá, és nem csak Cearso volt az, aki nem teljesen értett egyet a beszéd tartalmával... ám nagyon remélte, hogy olyan nem lesz, aki haragudni fog amiatt, mert megosztotta a gondolatait... és azt is, hogy Hinari és Alex is megérti végre, hogy csak békére vágyik. Nemsokára november lesz... és eljő az újabb ünnep. A mécsesek fénye egymás után gyulladt fel, odafenn pedig szépen, sorban kialudtak a csillagok.

by **Cearso** Szer. Okt. 28 2015, 16:31

Ugyanolyan nap volt, mint a többi. Vagy legalább is én ezt hittem. Persze Shu-tól hallottam valami fura hírt egy állatos fesztiválról, de nem terveztem elmenni rá
A napom a megszokott medrében telt. Egésen addig, mígy egy furcsa érzés arra ösztönzött, hogy ma korábban látogassam meg a farkast. Talán pont Shu reggeli utalás a dologra.
Ismét ott vártam rá, ahol legelőször találkoztunk, ahogy eddig minden alkalommal, és furcsa módon pár perccel késöbb meg is jelent, bár a napi rutin szerint csak órákkal késöbb szoktuk látni a másikat.
Az első nap óta, most fordult elő elöször, hogy karnyújtásnyinál közelebb jött hozzám, és amikor végigsimítottam a hátán a szőrt, hirtelen olyan érzésem lett, mintha a farkas örülne a közelségemnek. Ebben azért nem voltam biztos, de egy dologban igen: A mai nap különleges, és ha emberek közé akarom küldeni, akkor a legalkalmasabb is.
Ott ültem a mezőn, simogattam a farkast, és vártam. Nem is igazán tudom, hogy mire. Talán valami jelre, vagy csodára. Ott ültem, és gondolkoztam. A legközelebbi hely, ahol emberekkel találkozna az a tizes szint fővárosa: Mashava City. Vagy elmehetünk a fesztiválra, amit Shu emlitett, biztos vannak ott más állatok is. De a városon akkor is keresztül kell menni, ha a teleportkaput akarnánk használni. Annak az esélye, hogy a kristállyal a farkas is velem jönne, nem látom túl nagy esélyét.
Felálltam, és a farkas is azonnal felállt. Kiváncsiságból, próbaképpen elindultam a város felé. Csodák csodájára a farkas követni kezdett. Lassan mentem, hogy ha véletlen meg találna fordulni, akkor még időben észrevegyem, és ne menjek tovább feleslegesen. Szerencsére semmi ilyesmi nem történt. Akkor izgultam a legjobban, mikor a városhoz értünk. De szerencsére minden gond nélkül jutottunk át a város határán. Ahogy mentem a városban éreztem, hogy a farkas a közelben van, de mikor ember jött szembe, mintha teljesen eltűnt volna, de ha vártam egy kicsit, és egyedül voltam, akkor pillanatok alatt ismét mellettem volt. A következő nagy akadály a teleportkapu volt. Egy darabig eltartott mire megértette, hogy mit is szeretnék tőle, de elég okos volt, ezért nem akadtunk el már itt.

Ott állunk a tömegben, és csodálkozva nézzük a tömeget, vagyis én biztos csodálkoztam, hogy mit keres itt sok ember, de a farkas készségesen követett most a tömegben is, ekkor megláttam egy, vagyis két ismerőst a tömegben. Talán a farkasnak is jót tesz, ha ismerösökkel találkozik.

[...]
-Cearsot fogod üdvözölni.
Shu pedig már kapkodta is a fejét, majd amikor meglátta a fiút, újdonsült kis barátjával, hangosan integetni kezdett.

Mosolyogva indultam a lány felé, miután észrevett
-Sziasztok.
-Sziasztok nektek is! Örülök, hogy eljöttetek!
Timidus is biccentett, majd a közös nyelven köszöntötte a farkast.

A farkas is egy kicsit felszabadultabb lett mivel ismerős volt a páros, de Timidus beszédére csak értetlenül nézett, majd felém fordította a fejét. Mintha tőlem várna magyarázatot....

-Hmm... ezek szerint ő sem érti. Hihetetlen, hogy milyen változatosak a petek!

-Még nem pet, furcsálltam is, hogy egészen idáig követett.

-Hát... gyakorlatilag még nem teljesen pet, de nem is vad már... miért furcsálltad?

-Mert eddig em igazán állt szándékában követni. És a közelébe is ma engedett előszőr.
Majd megsimogattam a farkas nyakát.

-Hmm... lehet köze van az eventhez.

-Mihez? Én úgy tudtam, hogy egy fesztivál van itt.

-Az, igen, de ez ugye az állatokról szól, és ennek örömére ma a rendes mobok is szelídebbek...

-Azt mondod holnap ismét vadabb lesz?

-Nem tudom... talán ez egy alkalom arra, hogy jobban megismerjétek egymást. Vedd ajándéknak és lehetőségnek. Ha ma szép emlékeket szerez, akkor bizti nem lesz holnap ugyanolyan, mint tegnap.

-Köszi, megfogadom.

-És... izé... mesélj valamit! Hogyan telnek a napjaitok? Vagy... vagy meséld el inkább a színpadon!

-Nos, naponta meglátogatom... Hogy a színpadon? Biztos jó ötlet ez?

-Miért ne lenne jó ötlet? Már sokan elmondták a történetüket, és ez lehetne az első nagy közös emlék. A farkasok... vagy legalább is Vezér elég hiú teremtés, szeret szerepelni. Persze figyelj rá, és ha nem tetszik neki, akkor ne erőltesd... de jó hatással lenne az emberekre, ha elmondanád, hogy milyen jóban vagy vele... pont ide illik. Utánad pedig majd jövök én. De addig körülnézhetünk, és gyűjthetünk neked erőt.
Bökte oldalba az íjászt, csak úgy biztatásképpen.

-Rendben, rendben.
Elindultam a színpad felé, és kíváncsian vártam, hogyan reagál a farkas a szereplésre. De követett a színpadra.
-Ülj ide szépen.
Le is ült oda ahova mutattam magam mellett, de amint arrébb mentem a farkas is utánam jött, legalább már azt tudom, hogy nem lesz könnyű dominánsnak lenni. Az előadást azért elkezdem.
-Jó napot kívánok. Az egyik barátomat hoztam el bemutatni. Nemrég találkoztunk, és ma jutottunk el arra a szintre, hogy rendezvényeken is részt vegyünk. Ahogy láthatják, még nekem is új egy kicsit a dolog, ezért nem is tudok sokat mondani róla, de azt szeretném, ha a környezetemben élők nem ijednének meg tőle. Bár ahogy őket ismerem, ettől nem kéne félnem. Ennyit akartam, köszönöm.
Megkerestem Shut a tömegben a szemeimmel, majd lejöttem a színpadról.

Shu tapsolt, még Timit és megbökte, hogy ő is tapsoljon, és természetesen a tömeg is tapsolt, bár az érezhető volt, hogy kicsit többet vártak, és ezt Shu is megjegyezte.
-Hát... lényegre törő voltál. Nekem ugye többet fogsz mesélni róla?

-Majd ha lesz valódi mesélni valóm, akkor persze hogy fogok mesélni róla, de eddig csak abból állt az ismeretségünk, hogy próbáltunk egymáshoz szokni. Egészen a mai napig tartotta velem a tisztes távolságot.

-A farkasok ugye falkákban élnek... meg alfa is van. Azt már kiderítetted, hogy kisfiú vagy kislány?

-Miután elváltunk, mindig vigyázott arra, hogy ne tudjam követni. Ezért fogalmam sincs milyen falkához tartozhat.

Shu elmosolyodott, majd vetett egy pillantást a farkasra.
-Nem is kellett volna megpróbálnod követni. Az a bizalmatlanság jele. Ha majd be akar mutatni a családjának, és lesztek olyan viszonyba, akkor bemutat.

-És most nem ő követ engem?

-Az más. Ne feledd, hogy neki van oka félni tőled... vagyis hát tőlünk, nem neked tőlük. Nagy különbség.

-Tőlem, félni?
Leguggoltam a farkashoz, és elkezdtem simogatni a bundáját.
-Tényleg félsz? Okos volt egyáltalán elhoznom téged ide?

-Nem úgy tőled, hanem a fajtánktól. De most legalább látja, hogy mi is tudunk barátságosak lenni velük... szerintem nagyon jó ötlet volt elhozni. Gondolj bele mennyi szörnyűséget láthatott az emberektől odakint...

-El tudom képzelni.
Továbbra sem hagytam fel a farkas simogatásával. Meg akartam nyugtatni őt ugyanannyira, mint magamat.

Az idomár csak mosolygott és gyönyörködött kettejükben.
-Örülök, hogy megtaláltátok egymást. Most pedig... mihez van kedved?

-Szerintem körbevezetem még pár helyen, ha egyszer itt van rá az alkalom.

-Hmm... nevet találtál már neki?
Kérdezett akkor rá Shu így újra az előzőleg feltett kérdésére, amire Cear elfelejtett válaszolni.

-Nem, még nem választott.

-Csak nyugodtan, rengeteg időtök van. Timinek is beletellett egy időbe, de azt hiszem illik rá... bár erről még nem nagyon kérdeztem meg senkit. Szerinted?

-Nem tudom. Erről még nem gondolkoztam.

-Jó... de csak így elsőre... illik rá?

-Talán, nem tudom.

-Mindegy, nem is annyira fontos, hiszen ez a neve. Ugye Timidus?
A sárkány bólintott, hiszen már számtalanszor elmondta a lánynak, hogy az ilyen nevek csak neki kellenek.
-Akkor? Merre induljunk?

-Nem tudom. A céhházat terveztem még megmutatni neki.

-Jaaa! Hogy úgy! Azt hittem itt a fesztiválon. Akkor már meg sem hallgatod a mi beszédünket?

-Dehogynem, azt azért még végighallgatom, majd elindulunk utána, hosszú még a nap, nem?

-Nem. A napok nappali része, amely alatt Shu tevékenykedik a tél közeledtével egyre rövidül. Ez a nap nem tekinthető hosszúnak az év többi napjához képest.
Válaszolt Timidus a kérdésre, Shu pedig rábólintott.
-Persze nem kell kapkodnunk. Szeretnél még valamit csinálni előtte? És... láttad a tömegben esetleg Hinát?

-Nincs semmi tervem az előzőn kívül. És itt még nem láttam, miért?

-Csak... mindegy... reméltem, hogy megjelenik.

-Fontos lenne?

-Ha magától nem jön, akkor nem fontos. Vagyis... ezek szerint neki nem. De talán itt van, csak mi elkerültük...

-Talán.

-Akkor... mi legyen?
Dőlt egyik lábáról a másikra, és látszott rajta, hogy kicsit ideges a beszéd miatt.

-Menj, és mondd el a beszédet, hátha közben felbukkan.

-De... nem csak arra kérlek, hogy hallgasd végig, hanem véleményezd is kérlek... oki? Megvársz vele?

-Persze.

-Köszönöm szépen. Nagyon hálás vagyok nektek...

-Nincs mit.

Ezzel Shu elindult, lassan felsétált a színpadra, nyomában Timivel, és megvárta, amíg a közönség rá figyel.
[...]
Még utoljára meghajoltak, majd lesétáltak a színpadról, és átadták a helyüket a következő beszélőnek. Útjuk egyenesen Cearsohoz vezetett.

Végighallgattam az előadást. Persze voltak olyan részek, amikkel nem értettem teljesen egyet, de ezt most nem hoztam a lány tudomására. Csak tapsoltam azzal a tömeggel, akik nem a petjüket ölelgették. Annyira nem érzékenyültem el, amennyire Shu szerette volna, de akkor is jeleznem kellett felé, hogy végighallgattam a beszédét, ha nem is értettem vele egyet.

Shu odasétált Cear mellé. Ő sem sírt, sokkal inkább megkönnyebbült volt.
-Nos? Az igazat szeretném.

-Vannak dolgok, amiket nem egyformán élünk meg.

-Persze. De ez így van jól, nem? Nagyon uncsi lenne, ha a klónjaimmal kellene csevegni. Olyan küldin még nem voltam, de elvileg van egy. Mivel nem értettél egyet... vagy mivel igen?

-Nem tudom pontosan megfogalmazni. Nem fogtál meg annyira, mint a többieket.

-Oh... nézz körül Cear, itt gyerekek vannak többségben... és... szerintem megfogtalak.
Csak arra kellett gondolni, hogy Árnyék, vagy arra, hogy mennyi mindent megtettek a farkaskáért. Meg volt fogva ő is, csak még nem tudta.
-Nekem még talim van az Angyalkákkal, meg Junt is össze kell szednem valahol. Akkor ti céhházaltok?

-Azt hiszem, ha csak egy napig van ilyen szerencsénk, akkor ki kell használnunk a dolgot.

-Lesz több is. Ha Alexnek nem sikerült elvadítania magától Kajmánkát, akkor ri is meg fogjátok tudni találni a közös hangot. Ebben biztos vagyok.

-Attól még szeretném megmutatni neki a céhházat. Hátha megtetszik neki a hely, amíg ilyen szelíd.

-Remélem én is. Ha majd ő is odaköltözik, akkor még szebb lesz a Limen. Hallod?
Térdelt le ő is a farkaskához, ám ő csak akkor simizott, ha a farkas bújt oda hozzá.

A farkas az első pillanatban megijedt a lány hirtelen közelségétől, de végül nem futott el, de nem is bújt be a tenyerek alá.

-Rendben van. Minden rendben lesz Cear. Én még maradok a gyertyagyújtásig... van kikre emlékeznem... otthon találkozunk.
A sárkány is intett, és tőle szokatlan módon búcsúzott.
-Vigyázzatok magatokra.

-Rendben, vigyázni fogunk. Ugye?
Hajoltam le ismét a farkashoz.

Majd elsétáltam mielőtt mások is megkörnyékezik a lányt.
A céhház bemutatása után már csak a farkas hazakísérése maradt hátra.

by **Enheriel** Szer. Okt. 28 2015, 18:21

//Enhi és Joey posztja egyben//

Eljött az állatok Világnapja, amire még ezelőtti nap készülődtem. Illetve Snowcat és Lulu is. Azt terveztük, hogy saját kis programmal segítsjük az állatok világnapját. Én azt terveztem, hogy a gyerekek majd lovagolhatnak Villámláson, míg Snowcat a hópárducokról tanítja majd az érdeklődöket, Lulu pedig gyümölcslevet osztogat majd. ^^ tényleg, vajon Shu is itt lesz? Biztosan, ahogy ismerem. A helyszín valóságos vadasparkká változott erre az alkalomra, s rengeteg program is volt. ^^ ha találkoztunk ismerőssel, természetesen köszöntünk neki, végül elhelyezkedtünk ott, ahol volt hely, meg ahol engedtéék persze. ^^ Pakolás közben vettem észre, hogy a kedvesemnél festékek is vannak.
- Azok minek kellenek, kedvesem? O.o
- Meglepetés! ^^ - mondta hirtelen – Arcfestést is vállalok kicsiknek, s nagyoknak! ^^ - jaj, de kedves tőle! ^^ Éppen tettük ki a táblákat, miszerint mit lehet nálunk csinálni, mikor jelmezes kisgyerekek jöttek, s plüssállatokat adtak nekünk. Nekem egy griffmadarat, a kedvesemnek egy hópárducot, Lulunak meg egy nyuszikát.
- Juj, köszönjük! ^^ Tessék, igyatok, ne szomjazzatok! ^^ - Lulu hálából adott nekik némi gyümölcslevet, aminek a kicsik nagyon örültek. Aaaw, annyira cukik ebben a jelmezben! X3 végül kezdtek jönni az érdeklődök, s egszen forgalmas lett a napunk: Sokan vártak, hogy Villámlás hátán lovagolhassanak 5 percig, s ugyanolyan sokan hallgatták a kedvesemet a hópárducokról, meg kérték tőle, hogy fesse be az arcukat. Volt egy srác, aki azt kérte, hogy pókot fessen rá. O.o Közben persze hallgattuk a történeteket, amiket a színpadon meséltek el. Elsőnek egy lány mesélte el, mikor a kiscicája bebújt az iskolatáskájába. Aaaaw. ^^ Majd jött egy fiú, aki a kígyójáról beszélt, azonban ez a történet nem volt olyan vidám, mint az első. Óh, szegény kis kígyó… biztos fájt a társának is… eszembe jutott, mikor Villámlás elhagyott. Eszembe jutott, mi lett volna, ha az a másik idomár megunja, s megöli. Bele borzongtam a gondolattól, de azért örülhetek, hogy boldog vége lett annak a kalandnak. Majd jött egy fiú, aki egy mellette lévő farkasról beszélt, lényegre törően, s végül Shu, aki Hisame-ról mesélt. Illetve bocsánatot kért egy fiútól, meg Hisame „anyjától”, ami szép dolog volt tőle. ^^ Szegény sárkány és a társa. Vajon mi miatt haltak meg? Este gyertyát gyújtottunk mind hárman a Kiméra szobornál azokért a petekért, akikkel rosszul bántak a társaik, illetve a halott petekért is. Mikor mentünk el, Snowcat meglepett engem és Lulu-t egy-egy állatos bögrével. Persze nem feledkeztünk el mi, lányok róla, neki egy cicás sálat vettünk neki közösen, meghálálva a kedvességét. ^^

Állatok Világnapja? Van ilyen is? Kirááály, itt szórakozhatok! Very Happy

Ja, meg jött Haru is, hogy infókat gyűjtsön a mobokról a cikkéhez, meg én a rovarokról pofázhatok. Very Happy

Megérkezésünkor még egy-egy plüssöt is kaptunk állatjelmezes kölköktől. Very Happy

- Köszi!

– kaptam egy plüsspókot! \o/ Igaz, nem élethű, de ezzel legalább a pókokat mutathatom be. Very Happy

be is álltam egy üres helyre, hogy majd elkezdhessem. Csak hogy nem jöttek, ehelyett máshol voltak. Mit csináltam rosszul? O.o Pedig mindent elhoztam, amit kell. O.o Mű bogarakat, anatómiai rajzokat, mindent. O.o Ahogy az asztalra néztem, láttam, nerm olyan feltűnő jelenség, meg én se a többiekhez képest. 8S Mindenki vagy vásárol, vagy mobokat nézeget, vagy egy nagyra nőtt, négylábú csirke hátán lovagol, vagy arcot fest, vagy-- Várjunk… arcfestés… EZ AZ! \o/ Oda is mentem a… macskafülő langyi sráchoz. O.o
- Öhm cső… Tudsz a képernyőmre kenni egy pókot? - kicsit nézett rám, hogy minek, de megtette, s így mentem vissza a helyemre. Na most már voltak érdeklődök! Mármint nem a pofázmányom iránt, hanem a rovarok iránt, így sikerült bővítenem tudásukat a rovar témában. Ja, meg közben nyomták a meséket a színpadon. Jééé, itt van Shu is! Very Happy

Miután befejezte a szomorú történetét, fogtam a lábaimat, s feldobtam magam velük a színpadra.
- Öhm… csumi! - faintos kezdés Very Happy

– Remélem nem gond, ha én is mesélek, hátha sikerül némi vidámságot is ideccsalni… VIDÁMSÁG, LÁBHOZ! - kiáltottam poénból, erre bazzki nem odafutott hozzám egy kutya?! Miközben néztem, hogy került ide ez meg, azt hitte szerintem a közönség, hogy a poén része, így jót röhögtek. Miután az Idomárja elvitte a kutyát (kiről kiderült, hogy Vidámság a neve, LOL XD), elkezdtem a sztorit:
- Na szóval volt a felsős osztályomban egy pók, akit Mr. Szövőnek hívtunk. Ne kérdezzétek ki adta a nevet, eskü nem én voltam! - pedig de – Mr. Szövő sok csíny fontos szereplője volt a fiúk terén, köztük a legjobbénak is: egy nap jött egy új csaj, aki azzal kezdte, hogy közölte, hogy mi mekkora kis senkik vagyunk hozzá képest, szóval mi a csicskái vagyunk, s azt tesszük, amit mond ja meg befogjuk a pofánkat. Ja meg persze minden lányra azt mondta, hogy egy ronda éjjeli pillangó, s ő az egyetlen ártatlan leány az egész osztályban… - megjegyzem, ki lett rúgva aztán, mert olyan ártatlan volt, hogy arra kapták rajta, hogy "lenyalókázta" a tornatanárt, csakhogy ne buktassa az meg az év végén, mert semmit nem akart csinálni a parancsolgatáson és sértegetésen kívül – szóval mikor egyszer nézegette az egóista arcát a tükörbe tanulás helyett, megfogtuk Mr. Szövőt, s a hajára raktuk… képzeljétek el az a visítást, amit a liba kiadott magából, mikor a pók az arcára mászott! XD – hála istennek nem lett agyoncsapva Mr. Szövő, mert túlságosan undorodott ahhoz tőle – De azért ti ne csináljatok ilyent a pókokkal, mert azok hasznos lények, akárhogy néznek ki: például megeszik a legyeket és szúnyogokat! S ennyi jutott az eszembe, köszi a figyelmet! - s leléptem. Este találkoztam csak Haru-val, mikor gyertyát gyújtottunk a Kiméra szobornál, tisztelet leadás képben.
- S milyen volt neked a nap?
- jó. Neked?
- Klafa Very Happy

by **Chancery** Szomb. Okt. 31 2015, 12:08

~Nna, ha már világnapom van, hol marad az engem ünneplő tömeg? A nekem szánt ajándékok? A finom étkek, csakis számomra? Hmm?~
-Álom drágám, ez nem csak a te napod, hanem minden társadé. :3
~Cöh, az úgy unalmas. Kéne egy nap, ami csakis az enyém és egész Aincrad engem istenítene benne ˇ^ˇ

~
-Kezdesz egyre szemtelenebb lenni Razz

~Most van a második kamaszkorom.~
Ahhoz képest, hogy mostanság valóban sokkal szókimondóbb ez a macska, a jókedvemet mégsem tudja elrontani, sőt, kifejezetten büszke vagyok magamra, ahogy képes vagyok kezelni a helyzetet. Régen az első rossz szóra végtelen letargiába fulladtam volna, most viszont még jól is esik, ahogy így csipeget és piszkál folyamatosan. Nélküle nem is Ő lenne, és a jelek szerint így megtalálta a helyét mellettem.
Kezemben a teli kosarakkal járok fel-alá a fesztivál helyszínén, mindenkinek, aki csak kicsit is érdeklődik akár szóval, akár csak a tekintetével, egy kis nemezelt cicát adok át. Már odakint is szerettem volna ilyeneket alkotni, de nem volt rá alkalmam, itt pedig tény, hogy nem volt épp ugyanolyan a folyamat, mint kellett volna, de még így is örülök, hogy végre kikerülhettek ezek a kis csodák a kezeim közül. Végre alkottam valamit, ami talán mosolyt csal pár ember arcára, aki erre téved.
Csak akkor állok meg, mikor a színpad közelébe érek és hallgatom az előadásokat. Nagyon sokan szólalnak fel, de a sor kissé megapadt már, mióta utoljára pont erre jártunk. Egy hölgy mesél épp Mircikéről, és a Szaffi által felturbózott, mozgatható cicafüleim le is konyulnak a végére. Gombolyag vajon él még egyáltalán, vagy már várni fog az üzenet, mikor felébredünk, hogy ekkor és ekkor eltűnt? Nagyon öreg volt, mikor elkezdődött a SAO, akkor már soványka volt, vaksi, rossz fogakkal, és durva bundával. Legalábbis, most lenne olyan 19 év körüli, egy macska elég ritkán éri el ezt a kort. Aztán meg ki tudja.
Ej, a kis Fészeklakóm. Mosolyogva gondolok vissza arra, mikor még a gép előtt ültem törökülésben, takaróba burkolva, ő pedig jött, bemászott, összegömbölyödött aludni, majd alig pár perc múlva inkább elment, mert vagy a gépelésem és játék zavarta, vagy túlzottan felmelegedett a takaró a kettőnk testétől.
Kiemelek egy kis nemezelt cicát és szembenézek vele. Alkotnom kell majd egy teknőctarka változatot, ami hasonlít Gombolyagra, a fekete alapon mindenféle foltost, akinek egyedileg a homloka közepén leledzik egy sárga, és egyik hátsó lába más színű, mint a többi.
-Mesélek én is. -mosolyodom el és beállok a sorba. Mire sorra kerülök, a nemezelt cicák is elfogytak már, és Álommal az oldalamon a színpad közepére lépek. El is feledkeztem a lámpaláz létezéséről, most pedig rám támad...
-Hát.. hello... khm... -köszörülöm meg a torkom, hogy úrrá legyek az ott termett gombócon. -Én is macskákról fogok mesélni. Odakint nekünk rengeteg cicánk volt, egyszerre csak egy, de rendszeresen történt velük valami. Többnyire eltűntek, vagy megmérgezték őket. A legelső egy cirmos kandúr volt, a fantáziadús Cirmos névvel, mikor még baba voltam, rá nem nagyon emlékszem, de ő például egy lövést is túlélt, ami elvitte a fél szemét. Akkor tűnt el, mikor leégett a házunk, valószínűleg megérezte, hogy baj lesz. Utána jöttek sorba az állataink, egyik sem volt nálunk egy-két évnél tovább, kivéve egyet, az utolsót. Gombolyag most lehet 19 éves, ha még él egyáltalán, keverék, fekete alapon teknőctarka nőstény. Neki is elég kalandos életet volt, ő mindent túlélt, elütötte már kamion, autó, meg is volt mérgezve, eltört már a lába, a csípője, ki tudja még, mi, tükörrel lenyesett a füléből is egy darabot... hihetetlen egy állat amúgy. Két alma is volt, főleg ők az emlékezetesek. Ha nőstényünk volt, ez Gombolyaggal együtt is csak kétszer esett meg, midnig voltak legalább egyszer kiscicák, mielőtt műtöttük volna őket. Gombolyagnál miután felnőtt az alom és vitték a szüleim orvoshoz, már hozták is vissza, mert ismét vemhes volt. Egyébként a kicsik... hát hihetetlenek. Akinek volt kiscicája, az érteni fogja, miről beszélek. Sose felejtem el, mikor szüleimmel elmentünk otthonról, és arra mentünk haza, hogy a kiscicák sehol se voltak, Gombolyag pedig halál nyugodtan feküdt az ágyon és nézett ránk azzal a tipikus, unott "megjöttetek?" tekintetével. Pánikba esve kezdtük keresni a kicsiket, aztán az egyik fekete előbukkant... evett egy kicsit... aztán visszamászott az ágyneműtartóba a testvérei közé, akikkel lapultak ott. -a szívemre teszem a kezem. -Hogy mekkora kő esett le akkor a szívünkről. Na meg amikor mosdani tanultak, és mindig így *puff* eldőltek, amíg rá nem jöttek, hogy ha nekitámaszkodnak az ágy szélének, akkor menni fog. A mászást a fotel oldalán, az ilyen textil-filc-akármiből volt, ott gyakorolták, elég mókás látvány, mikor egy fotel oldalán csüng öt kiscica, egy pedig a földön hentereg, mert leesett. Amikor pedig rájuk jött a szükség, tökéletes libasorban álltak az almuk előtt és engedelmesen megvárták, amíg végez az előttük levő.
~Okosabbak vagyunk ám, mint azt hiszitek. Razz

~
-Rengeteg dolog van még, de... itt állhatnék addig, amíg le nem ütik a 100. bosst, és még akkor is tudnék mesélni. Szóval felbontom, és talán majd máskor még hozzátoldok valamit. Jöhet a következő!
Próbáltam elviccelni a végét orvososan, Dr. Bubósan, nem tudom, sikerült-e vagy sem. Mindenesetre nem akartam feltartani a következőt, és annyi minden jutott még hirtelen eszembe, hogy tényleg ott állhattam volna még jódarabig. Ilyen világnap viszont még lesz biztosan jövőre is. Majd akkor folytatom Smile

És akkor majd Gombolyagra is több szerep jut.

by **Hinari** Kedd Nov. 03 2015, 19:03

Végülis el kellett jönni, ha már meghívtak. Persze nem csak ezért. Más miatt is.
Azt hiszem, ez így volt helyes.
Hideg szél csípte kipirosodott arcomat, tenyeremmel melegítettem lágyan, s tekintetem a hegyeken tartottam, úgy sétáltunk a helyszín felé, csöndesen, ki-ki saját gondolataiba burkolózva. Nem szóltam. Miért tettem volna? Mit is kellett volna mondanom? Kellet-e volna egyáltalán… bármit is?
A szavak fájtak. De a kimondatlanok még azoknál is jobban.
Azért kitettem a szórólapot a céhház hirdetőtáblájára, s elnéztem, ahogy Jeanie jókedvűen galoppozik a hangok felé, előttünk jópár méterrel. Siettetve minket nézett vissza párszor, elengedtem, hadd menjen. Egy fiatalkorú chocobo igyekezett utána, hevesen rikácsolva adva tudomásunkra, hogy óhaja van utolérni a kislányt, bár az ő lábacskáival ez aligha valósítható meg. Máskor talán felemeltem volna a hangom, hisz a kis madár éppen orra esett a fűben, most viszont csak egy felszínesen érdeklődő pillantással illettem őt, visszatérve a hegygerinchez, mely még nem volt fehér, bár sokkal jobban illett volna hozzá. Kopárság, egyedüllét, vakító sziklaszilárdság, s közben számolod a porszemeket, melyekkel minden egyes másodpercben elveszítesz egy darabot magadból. Hátamon végigfutott a hideg, s összébb húztam magamon a kabátot. Ha a fiú kérdezte volna, nem, nem fázom. Tulajdonképpen ősz volt, kellemes és szép. Nem volt okom rá, hogy fázzak. De kinek kellettek okok? Neki se volt olyan, amiért itt kellett volna hagynia…

A színpadot nagy ívben kerültem, a fekete kastély árnyékában állva meg, egy kis időre behunyva szemeim, hogy halljam a zsibongást, mi körbeölelte a teret. Nem éreztem bántónak, elringatott, valahol messze nevettek, kergetőztek, sátrakat kerülgetve, kezükben az ajándék plüssel. A tér szélén, az egyik magasabb ház tetején pedig ott állt Nestor, nézve a tömeget, az állatokat, nézve az előadókat, és engem. De nem jött le közénk. Figyelt és tanult, s nem volt kétségem afelől, hogy éppen igyekszik meghatározni a lent összeverődő, számára még ismeretlen mobok gyorsaságát és egyéb statjait, a későbbi vadászatok hatékonyságának növelése céljából. Megmosolyogtatott az igyekezete. Holnap azt hiszem A-típusú vadhús lesz a vacsora.
- Te is szereted az állatokat?
Nyolcéves forma kislány nézett fel rám, mögötte pár társa. Talán bosszankodhattam volna, hogy itt vannak, s talán azért is, hogy kérdeznek, a márcsak megszokásból is az övemre fűzött Katanát és a céhlogót nézegetve. Pillantásuk köztünk ugrált, mindazokon, akik itt voltak velem, s nem mentek el már szétnézni, ahogy Jeanie tette, szinte rögtön a megérkezés után. Azon kaptam magam, hogy mosolygok.
- Persze.
- És vesztettél már el közülük?
Tekintetem a tűzsárkányt kereste, majd feltévedt az égre, szürke felhők közé. Úgy néztem rá a gyerekre újra, s bólintottam. Az első repülésem. Akkor még Peter is céhtag volt, s Hisame… vajon tényleg az anyukájának tekintett? Jó lett volna, ha itt van ő is, ha soha nem mentek volna el. Mert mégis… most itt éltünk. Nem volt valóság, de be kellett érnünk vele. Eszembe jutott az a kutya az őt szélén, s apa nem állt meg akkor. Itt viszont… csupán egy program, mert programok voltak és semmi többek, de mégis többek, mert képesek kötődni, s kötődést kialakíttatni. Elhaló nyüszítés, vonyítás és mögötte, mögötte ott az a vidám hang, s nevetve jelenti be, „Repülünk!” Az emlékek kuszán kavarogtak bennem, s a kislány nem értette az érzelmek gyors váltakozásának miértjét, melyek rajtam játszottak szüntelen. Értett viszont mást, s reménykedve nyújtotta felém a korábban kapott plüssét.
- Neked adom, hogy vidámabb legyél.
Olyan őszinte, olyan gyermeki volt. Olyan ritka.
Megráztam a fejem.
- Maradjon csak nálad – mondtam – Hisz te kaptad, s már hozzád tartozik.
- De neked akkor nem lesz.
- Nézd, ott – mutattam neki Nestorra, s guggoltam le mellé – Ő vigyáz rám. S ha nincs mellettem, akkor is van egy erős oroszlánom, aki megvéd – mosolyogtam, s pillantásommal Alexet kerestem, egyszerre gondolva rá és az ágyamban pihenő plüssre, mely vigyázta álmaim.
- Ugye kiszabadítotok mindenkit?
Kellett egy kis idő, mire rájöttem, mire gondol.
- Akit csak tudunk.
- Akkor jó – mosolygott ő is. A kutyust szorongatta, annak füleivel játszadozva – Én szurkolok!
- Köszönjük – feleltem derűsen, ám mire a mondat végére értem volna, ő már visszaszaladt a többiekhez, s hamarosan elnyelte őket az állatok s emberek sokasága. Fölálltam, sokáig nem szólva még semmit: gondolkodnom kellett. Azokon, amik ezidáig történtek velünk, s azokon, amik csak ezek után fognak. Sóhajtottam, s hozzádőltem a fiúhoz. Kellemes melegség öntött el, s én örültem, hogy eljöttünk. Amikor pedig végleg kialudtak az izzók, hogy helyüket mécsesek és velük együtt az emlékezés vegye át, letettem a szoborhoz egy hólabdát és egy farkasagyart, sokáig nézve őket csöndesen. Halk zene szólt, s mellé egy másik is, melyet ismertem, s mely sokszor felhangzott már; énekelve a halált, és egy mindig reménytelibb folytatást.

by **Kazura** Szer. Nov. 04 2015, 11:45

Állatok Világnapja. Hiába ismételgettem magamban a kastély előtti hatalmas transzparensen olvasható felhívást, ugyanolyan furcsán hangzott. Pedig, mintha csak egy átlagos ünnepségről lenne szó. Mint az Anyák napja vagy a Gyereknap. Persze tisztában voltam vele mi is zavar az egésszel kapcsolatban. No nem mintha tényleg zavart volna, vagy mégis? A zsibongó tömeg, az előadások, az állatsimogatók mind-mind azt a benyomást keltették, mintha csak egy teljesen normális városkában járna az ember. Nem egy virtuálisan létrehozott világban. Néztem a résztvevőket, akik természetesen nagy többségében gyerekek voltak. Mindenféle szülői felügyelet nélkül, láthatólag gondtalanul nevetgéltek, rohangáltak, rá-rácsodálkoztak egy-egy szokatlanabb Mob-ra. Akár idillinek is lehetett nevezni az egész Ünnepség hangulatát. Akkor mégis miért érzem mesterkéltnek az egészet? A pár nappal ezelőtti Dojoban történtek kavarogtak a fejemben, miközben hagytam magam sodródni a tömeggel.
Elvégre ezt akartam, nem? Hányszor elképzeltem, hogy a virtuális valóság átveszi az eredeti helyét és erre itt vagyok a több száz „szerencsétlen áldozat” között. A lehetőségek adottak, megmutathatom mit is tudok valójában, minden probléma megoldódik, csak a harcra kell koncentrálnom, hogy a legjobbak közé juthassak. Az zavar talán, hogy itt minden olyan „valódi”? Arra vártam volna, hogy minden csak a harcról, a szintlépésekről és a legjobb felszerelések beszerzéséről szóljon? Hogy mindenki felnézzen rám és elmondhassam, hogy hasznos tagja vagyok a közösségnek? Nevetséges! Minden nap azt számolgatom, hogy mennyi időt töltöttem itt és ezalatt mennyire vittem. Az idejét sem tudom mikor csináltam utoljára bármit, ami nem a mihamarabbi szintlépéssel volt kapcsolatba hozható. Muszáj lesz kikapcsolnom egy kicsit és elfogadni, hogy vannak dolgok amik sohasem változnak. Elvégre odakint sem voltam a kemény munka híve, ideje egy kis kikapcsolódásnak. De most komolyan, ennyi gyereket egy rakáson, tisztára mintha az oviban lennék.
Szokásomhoz híven, mire gondolataimból újra visszarántódtam a valóságba, már fogalmam sem volt merre is járok. Csak a visítozásra, meg a közelemből szanaszét rohanó tömegre lettem figyelmes. Már hívtam is volna elő a menüt, hogy felkészüljek a legrosszabbra, mikor hideg zuhanyként jött a felismerés. Szó szerint. Egy hatalmas nyitott tetejű akvárium mellé sodródtam, ahol éppen delfinek szórakoztatták a népet. A beidomított vízi lények legutóbbi dupla szaltója pedig bőven ontotta az áldást a figyelmetlen arra járókra, nevezetesen éppen rám. Mondani sem kell teljesen eláztam, de a nézőközönség hallható kacaja alapján ez csak engem zavart. Már éppen készülődött kifelé egy igencsak cifra káromkodás, de szerencsére még időben észbe kaptam és a korábban elgondoltak alapján széles mosoly kíséretében továbbálltam. Szerencsére a rendszernek hála a szárítkozási folyamat sem tartott sokáig, így most már teljesen céltudatosan láttam neki feltérképezni a számomra is érdekesnek tűnő programokat. Meghallgattam pár előadást főleg a különböző petek idomítását illetően, gondolva, hogy talán szerezhetek néhány infót amit később egy esetleges idomár elleni harcban felhasználhatok(nincs mit tenni, a kikapcsolódást is próbálom előnnyé kovácsolni), majd kipróbáltam a célba dobót, ahol egy plüssoroszlán ütötte a markom. A nagy színpad annyira nem vonzott, egyrészt mert nem volt kedvem ekkora tömeg kiállni, másrészt mert nem igazán lett volna mit mesélnem. Odakint sem volt házi kedvencem és ugyan a céhházban lett volna helye, de nem igazán vonzott az ötlet, hogy beszerezzek egy macskát vagy kutyát. Persze fél füllel azért hallgatóztam. A délután nagy része eltelt, az esti megemlékezéshez meg valahogy már nem fűlött a fogam, így összességében pozitív érzésekkel távoztam a különleges eseményről.

by **Hayashi Yuichi** Csüt. Nov. 05 2015, 21:14

A fekete kastély e napon, szín kavalkádba borult. Nem véletlen jártam erre, hanem pontosan a rendezvényre jöttem. Az állatok vannak főszerepben, és ezáltal az idomárok is. Sok ismerőst láttam már idefelé jövet is. Chan előadását távolról meghallgattam, s elmosolyodtam. Vajon Álomkelő mennyit érthet ebből? Eszembe jutott Norm az első mobja a lánynak. Ahogy lábaival gyorsan kalimpált, viccessé tette, de még is csak egy pók. Ahogyan azt a majmot lehálózta és megállította vele. Vajon vannak itt még pókok?
Bolyongtam a standok és az emberek között, bármennyire is szeretem az állatokat, mégsem érzem ezek között jól magam. Legtöbbjük változatai már ölhettek játékost és ezt sajnos nem moshatják le magukról. A ritkább szafari állatok is itt sorakoztak, például a fehér holló. Bele néztem gomb szemébe, ahonnét visszatükröződött, elmaradott ifjabb arcvonásaim. Vajon mennyire lehetek már öreg? Öregebb vagyok mint ez a ritka állat? Pislantása vissza terelt a duruzsoló folyamba, amiben állok. Nevetés, kedves beszéd, gyermeki ricsaj.
Lépésről lépésre nőtt a kedvem, a célom még nem ismertem, de azt tudtam, merre tartok. Amint eljutottam az ünnepség további ritka állatok szekciójához, megláttam a kiírást, amire szükségem volt.

Pókok.

Egyszer s mindenkorra, le akarok számolni azzal az undorral, amit azóta érzek irántuk, amióta megcsípett egy engem és unokatestvérem is. Ő hetekig lázas volt utána, míg nekem nem lett bajom. Akkor nem értettem miért és igazán még most sem, nem is biztos, hogy ez a jó hely, de tudni akarom miért utálom őket ennyire, és ezen hogyan változtathatnék? Hogyan volnék képes örökbe fogadni egy pókot?
Nem kellett sehová sem berontanom, a szabad ég alatt volt a hely a pókok csendben ládákban szunyókáltak szalmán, ártatlanul. Némelyikük mimikája egészen megdöbbentő volt. De voltak talpon is, ők is mintha mosolyognának. Sehogy egy fenevad, ami csáprágóival szándékozna minél több embert széttépni. Nem ezek nem a szinteken lévő pók fajtákból vannak. Ők itt, olyanok mint mi a játékban. Nem idevalók.
Egy idősebb lány állt a ládák mellett és két másik fiatallal beszélgetett. Nem akartam túlságosan belekontárkodni beszélgetésükbe, csak kicsit belehallgatni. Mire a lány kézzel jelezte csatlakozzak. Dübörgő mellkassal de még is lassan közelítettem feléjük. A téma lágy volt, a közelben lévő szörnyetegekhez képest. Innen közelebbről nem is annyira aranyosak félelmetesek, Az egyiknek nagyobb a a potroha az alkaromnál, néztem ijedten s kaptam el tekintetem róla a társaság felé.
- Tudjátok kicsit tartok tőlük - hebegtem hármójuknak. Az ebből feltörő kuncogás inkább kínos volt, de tűrtem, hisz tényleg bugyutaság, nem fognak be pókhálózni és kiszívni a vérem. Biztosan nem, hisz olyanom sincs csak az életerőm, azt meg nem hagyom annyiban.
Az egyik kislány megfogta a csuklóm - Nézd, nem veszélyesek - mutatott egy pókot , ami időközben a kezére mászott, és húzta oda az én kezem. Befeszítettem izmaim, készen hogy lesújtsak, de hagytam még hogy vonszoljon az a dög felé.
Ahogy a harmadik láb is át ért kézfejemre, patakzott rólam a víz, úgy éreztem, mint aki menten megfő, de rég is volt, amikor Norm-mal pacsiztam. Akkor még ment, ez bármilyen pici pók is. akkor is egy nyüves pók!
Az idősebb lány talán észrevette, hogy itt mindjárt pókvér vagy embervér fog folyni, kedves mosollyal vigasztalt, míg rátette kezét vállamra. Átért a pók a kezembe, és a tenyeremre. Szilva nagyságú potrohát befúrta meleg tenyerembe és összegubózott. Arca szinte mosolyra fordult és alig pár pillanat múlva hortyogni kezdett.
Ott álltam a kezemben egy pókkal ami elaludt. Borsódzott a hátam és hüledeztem, hangom keresve.
- Látod! Nem kell félni tőlük, kedvesek - mondta a kislány, aki átadta a kezembe a pókot.
A nagyobbik pedig folytatta az előadását, kettejüknek, vagyis már mindhármónknak. Megismertem a befogási helyüket, és az apróbb technikákat. Mivel Ő itt a kezemben nem számít harci petnek így az ő sorsuk a rendszerben szomorúbb, mint akár egy vaddisznónak. Örökbe fogadhatóak, és ha valami ok folytán végük törlődik a memóriájuk és onnantól ismét befogható nevelhető állatka lesz, nem fog emlékezni a gazdájára.
- Tudod pók fóbiában szenvedek, vagy csak szenvedtem - kapcsolódtam be a beszélgetésbe, ahogyan rákérdezett, ugyan mire vagyok még kíváncsi - igazából nem szeretem a pókokat, mióta megmart egy. Nem értettem miért nem ártottak nekem, míg egy hozzám közel eső személy, közel belehalt. Itt is. Szerettem volna megadni az esélyt annak, hogy a róluk alkotott képem változzon. Meglepődtem - csóváltam meg a fejem. Elég volna csak összeszorítani az öklöm és talán el is pixeleződne, de miért tennék ilyet? Nem képtelen volnék bántani Norm után. Ez itt nem szörnyeteg, csak horkol. És szőrös, meg bizsereg az ujjam tőle, ahogy mocorog, meg feláll a hátamon a szőr. - Meglepődtem, hogy barátságosak - fejeztem be a kislányra nézve. - Egy ilyen meddig szokott aludni? - kérdeztem. Mire a tekintetekben leszűrhető válasz hatására pontosítottam - Ő most alszik? - kérdeztem.
- Igen és csak azon embereknél alszik el, akikben megbízik - valahogy sejtettem, hogy ezt fogja mondani a csöpp lány. Különben is hány éves lehet.. hét? Mindegy is, elfogadtam a válaszát.
- Akkor, ha nem haragszotok meg maradnék egy ideig - leültem török ülésben az egyik láda mellé, amiben egy közel alkaromnyi pók durmolt, s felébredt a mozgásra. Fenyegetően kiemelte két lábát a láda szélére, amit feszülten követtem.

Két-három hosszú percnyi huzavona után a fejét is kidugta a pók, és a vérszomjas vicsorgás helyett, könnyed mosolynak nevezhető valami húzódott rajta. Majd, mint aki megörül rég látott barátjának rám ugrott. Felpattantam volna, ha bizony másik oldalról még egy másik pók nem ugrik szintúgy felém, pacsizni. Két szívinfarktus és három összepisilem magam eset után, a közelben lévők jókedvűen kommentálták, hogy engem valamiért szeretnek a pókok.
Jah, mert még mindig rühellem őket.. durrogtam, s másztam ki a hirtelen kialakult kicsi-a-rakás alól. Kezemben az álomszuszék pókkal, aki ásított egyet.
- Norm után elnevezlek.. - tűnődtem, mire az addig mosolygó beszéd partnerek átalakultak nevető emberekké, jött is a válasz, egy kacsintás kíséretében - a neved Pocky lesz - néztem kérdőn arra, aki egykoron felszedte őt a szafarin, és ahelyett, hogy megsütötte volna, inkább betette egy ládába. - Pocky.

by **Kiwi** Csüt. Nov. 05 2015, 22:31

Az állatok világnapja! Kellető eventnek tűnt, és ugyan nem a lényege miatt jöttem, mármint nekem nem volt kiről megemlékeznem, mégis találtam magamnak való programokat. A gyerekek nyüzsgése, a beöltözött npc-k és a sok-sok plüss és kisállat. Imádtam. Leültem egy padra és csak figyeltem őket, akár egy csendéletet, pedig csend az bizony nem volt, és a kép is örökkön örökké mocorgott, újra- és újra formálódott lelki szemeim előtt. Nem akartam fellépni és szavalni, egyáltalán… nem nekem való az ilyen… és amúgy is? Mit mondhatnék, pont én?... Persze voltak tapasztalataim és imádom az állatokat, akár simizni, dögönyözni, szeretem őket mert hálásak mindenért és nem restek mindezt ki is fejezni. Volt pár dolog ami nem tetszett, mint például hogy erre az egy napra védetté tették az állatok és emberek közötti támadásai lehetőséget… Most komolyan? Egy napra?... Képmutatásnak tűnt, bár nem volt kivel, és nem is osztottam volna meg senkivel ezt a véleményem mivel egy: egyedül voltam. Kettő, senkinek sem szeretném elvinni a kedvét, így csupán csendes megfigyelőként néha egy-egy standhoz sétáltam, vásároltam valami kis apróságot. Megnéztem az attrakciókat, a fókákat, az integető macikat, a delfineket. Tényleg még nem is láttam igazi delfint, így ez nagy élménynek számított nálam. Az akvarisztika hatalmas volt, meg úgy az egész… Könnyedén el lehetett veszíteni az időérzékünket. Viszont az egyik boltban találtam valamit… Olyat amit ugyan csinálni szerettem volna, de nem vagyok elég ügyes hozzá de most megszerezhettem. Akai kiságyát. A tojás fekvése is tökéletes, és ha kibújik is lesz helye bőven, ha nagytestű lesz. Ha meg kicsi akkor kap egy halom plüssjátékot hogy ne vesszen el benne egyedül, és hogy szépeket álmodhasson… Időközben először mindeddig vettem a bátorságot hogy bepillantsak a híres Black Ironba is… Nehéz volt a mellkasom amint a lábam tompa kopogással jelezte közeledtem a névsorok felé. Úgy éreztem nincs itt keresni valóm, vissza kellene fordulnom… mégis vittek előre, óhatatlanul hajtva az ostoba kíváncsiságtól. Majd megérkeztem. Kezem lágyan húztam végig a táblán, több nevet is érinthettem… Rengeteg név volt felsorolva, nagyon sok… Keresni kezdtem rajta magam… és bármit ami ismerősen csenghet… bárkit. De nem találtam… a sajátomat sem, aminek… azt hiszem picit örültem. Sok nevet láttam így is áthúzva, többet mint kellene… Megindult a bent lévő tömeg, a nagy színpad körülötti készülődés befejeződni látszott, így sorra vehették át az emberek a stafétabotot egymástól. Mint mondtam nem kívántam felmenni oda, sem pedig felszólalni. Csupán egy akartam lenni a tucatból. Miközben hallgatom, és lelki szemeim előtt felidéződnek volt amin mosolyogtam, volt amin kissé elszorult a torkom… Nem ismertem azt kiről is lehetett szó, mégis megvolt bennem az hogy fontos és szeretni való lehetett, ha létezik valaki aki pont épp rágondolt hogy megemlékezzen, és ez meghatott. Bár magát, az esemény hangulatának ezen része elszomorított az eddigi naphoz képest… Tétován elgondolkodtam hogy nekem is fel kellene szólalnom… valamit bármit… Mégis megjelent az a tipikus fullasztó gombóc érzés a torkomban már a gondolatától is. Mint ahogy a gondolatok is ellenkeztek az ötletemmel.
~ Mi van ha elkezdek dadogni? Ha hülyeséget mondok, leégetem magam… Vagy… vagy ha fellépek és elfelejtek mindent?... ~ Volt már hasonló, akár dadogás, akár teljes block… életem mindennapjait képezték odakint ha zavarba vagy kínos esetleg kifejezett kihívás helyzetbe keveredtem… Belekapaszkodtam a pulóverem ujjába újfent, rossz szokás tudom, de legalább a kezem nem izzad idebent… A sok szónokló után, én is beálltam a sorba. Bizonytalan léptekkel léptem fel, hisz Shu is és még olyan sokan megtették már. Ki egyszerűen, ki előre felkészülve, rám is csupán a rögtönzés lehetősége hathatott, így tétova léptekkel indultam meg a színpad felé, fel a lépcsőn, majd kivert a víz amikor megláttam azt a tömeget magam előtt. Éreztem hogy kapkodni kezdtem a levegőt, de tudatosan igyekeztem viszább fojtani ezt a cselekedetem, felsóhajtottam majd megszólaltam.
- Jó.. jó napot kívánok! Kiwi-chan vagyok és igazság szerint nem kívántam ma színpadra állni, mégis… mégis amikor meghallottam azt a sok történetet, felbátorodtam kissé. Voltak egyszerűek, volt aki biztos sokat készült erre a napra… Én… én is csupán rögtönözni tudok önöknek egy történettel… Van egy macskám odakint, nagyon édes, szeretni való kicsit szemtelen, de hát… ez… az egészséges macska eleven nem? – Próbáltam kissé poénkodni, bár nem éreztem hogy sikerült volna, még magamban sem.
- Mirci egy átlagos macska volt csupán, mégis… talán nincs ember aki annyi mindent tudott rólam mint ő, mondhatni ő volt az én bizalmi cinkosom. Mirci egy roppant okos macska volt, nem csak értelmes de tanítás nélkül is megcsinált olyan dolgokat amiket nem mutattunk neki és mindig kiharcolta a neki járó figyelmet. Tudom hogy most is jól van, és csupán el vagyunk választva egymástól, de ő a szobámban… biztosan vár haza, és nekem is nagyon hiányzik… - Fogtam rövidre a végét, meghajoltam majd adtam is a terepet tovább. Persze azt már nem tettem hozzá hogy az a macska olyan volt mint én, azt hiszem… Otthon nem szerették mert öntörvényű volt és szemtelen, de rám mindig hallgatott mert tudta hogy… szeretem. Még azok után is hogy befestettem hajfestékkel az egyik mancsát... hába ő lett a legsexibb cica a környéken, ez tény. És bár lett volna még egy történetem... egy szomorúbb, vagyis kettő... de azt inkább nem kívántam megosztani. Elég volt ennyi is. Végül én is gyújtottam mécsest, de kettőt. A teknősömnek és a kutyusunknak, Mircinek nem kellett. Ő még mindig a billentyűzeten elnyúlva várhatja, mikor térek már magamhoz a hülye sisak alól...

by **Halász Alex** Csüt. Nov. 05 2015, 23:13

Soha nem volt semmilyen kapcsolata itteni állatokkal. Legyen az szafaris nyalánkság, vagy a veszélyes, védet övezet nélküli tér mobjai. Az ő számára csak kaja létezett vagy ellenség. Egyikkel sem volt ajánlatos barátságot kötni. Hiába feltételezte egy bizonyos valaki, hogy szimpatizál a szintfőnökökkel, nem állna le egy teadélutánra egyik hírhedt híres programmal sem. Legalább is önszántából. A petek pedig mindig is egy belső ellenségek voltak a számára. Kayaba kettős ügynökei, akiket majd a kellő időben vet be. Mondjuk ha túl jók lesznek. Természetesen ez eddig nem következett be, hiszen majd három év alatt az egy ötödénél tartanak a szinteknek, illetve egy kicsivel fentebb. Sosem tartotta szövetségesnek egyetlen mesterséges intelligenciát sem. Nestort is, ~ bármennyire bírta ~ többé kevésbé kötelességének vélte szemmel tartani. Úgy volt vele, hogy ha bekövetkezik amitől félt, ő lesz az egyetlen aki tud is tenni ellene. Már ha bárki is tud majd. Érthető tehát, ha nem voltak semmilyen emlékei Aincrad élővilágáról. Jók főleg nem, de leginkább csak semlegesek. Mint a chocobók a céhházban. Lovak is lehetnének. A "játék részeként" megtűrte őket. Ennyi és nem több. Felhasználta amit a világ nyújtani tudott, de észben tartotta, hogy ez nem több állandó szemfényvesztésnél. Az igazi céljuk kijutni a hamis világból...

Hátulról ölelte át Hinarit. Az odaúton, mikor már lehagyták Jeanet és egyedül voltak egy kicsit. Szomorú volt a lány. Szomorú volt ő is. Nem mondott semmit ugyan, de a mozdulatai híven tükrözték azt amit szavak nélkül is értett kedvese. ~ Maradjunk így egy kicsit. Megnyugtat. Gondolkoznom kell. ~
Kibontakozva az ölelésből, még mindig a lány vállait figyelve, a fejének döntötte a sajátját. - Jó lesz. - Mintha azt mondta volna, hogy ~ Gondolkoztam és rájöttem valamire. Jól fogjuk érezni magunkat. Higgy nekem. ~ Ennek ellenére nem próbálta meg felvidítani a lányt más módszerekkel. Még csak a bódék felé se nézett. Obon más volt. Ez az állatoknak van, vagyis. A moboknak. Is. Ez az esemény csupán "szórakozás", de annak pont megfelelő. Mégsem mondta, hogy menjenek és nézzenek körül. Hagyta Hinarit a maga gondolataiba mélyedni. Úgy nyugodni meg ahogy az ő tempója diktálta. Semmit sem akart és semmit sem erőltetett. Tudta, hogy kell a lánynak ez most. Csak nézni fölfelé, meglátni Nestort, beszélgetni idegenekkel. Amikor azonban kutya ugatást hallott, akkor bizony száz lóval se lehetett volna megállítani. Gyorsan ki is derült, hogy kutya sétáltató bódé nyílt. Azaz, vidd el az este idejére azt a kutyust amelyik megtetszett neked. Volt mindenféle. Terrierek, huskyk, német juhászok, kuvaszok, akita inuk. Elég gyorsan Hinari mellett találta magát egy Golden retreiver, akit Alex módszeresen simogatott át a hátától, egészen a feje búbjáig. Gyakorlott mozdulatokkal végezte a "feladatát", ami egy profi masszőrnek is a becsületére vállt volna. Közben pedig gügyögött neki. - Hát ki a legszebb a világon? hát ki? Ki? Te! *.* Te vagy a legszebb! Szeretlek! Igen, szeretlek! Adsz pacsit?! Pacsi! \o Úgy, még egyet! Jó fiú, *simi* ügyes vagy! Nagyon szeretlek! Bizony! Nagyon nagyon! *__*
Hinari felé fordult! - Hát nem csodaszép? ^^ Gyere. - Nem mondta, de mindketten tudták, hogyan folytatná.
~ Tisztára olyan, mintha kint lennénk. Tisztára mint egy igazi kutya. ~
- A goldik a legbarátságosabb kutyák. - mondta. Közben manihált valamit a kutyus előtt. Egyszer csak Goldi, Hinari felé fordult a szájában egy rózsával. Síri csöndben várta meg amíg a lány a virágért nyúl, ám utána sem csinált semmit. Végigvárta azt is szobor mereven, ahogy elveszi a lány, és csak utána csóválta meg a farkát. Bár nem mondta ki Alex, azt is tudhatták mindketten, hogy az, amit a lánykának mondott, nagy erőfeszítésbe került Hinarinak, és még csak nem is hazudott. Alex közel hajolt, hogy egyenesen a fülébe súghassa, ami azóta nyomta a szívét. - Csodálatos vagy. - És Csók.
Azt mondják, hogy a kutya-terápia az egyik legjobb, depresszió ellen. Goldi pedig kettejük közé dörgölődve, puha bundájával szinte betakarva őket, lehet bizonyított is.

by **Ijichi Sou** Pént. Nov. 06 2015, 21:01

Korán volt, korábban mint szerette volna, ugyanakkor a rendszer hamar ébresztőre fakasztotta amikor egy üzenet kegyetlen csipogással jelezte hogy valaki már várja. Kinyomta a jelzést, ezután öntudatlan megvakarta a boxszerét és ernyedt kezekkel aludt volna vissza, mire ismételten felszólalt az előbbi kínzó hang.
- Jól van már, jól van már… - Nyöszörögte miközben dörzsölte a szemét, egy mozdulattal ülő helyzetbe vágta magát az ágyon a lábait szinte levágva az földre, és egy nyújtózkodással köszöntötte a reggelt. Kaori-chan tudta, hogy ha nem csipog rá megint, akkor a harmadik társa szépen visszaalszik, megfeledkezve az ígéretéről, de okos lány lévén belátta, és gondoskodott is arról hogy ez ne történhessen meg… Az ígéret pedig nem volt más, mintsem hármasban elmenni az Állatok világnapja eventre. Sou szívesen vállalta ezt a feladatot, így miután észhez tért, összeszedte magát, és már lent is volt a lépcső aljánál, ahova a találkozót beszélték. Egyszerre indulnak, Ő Koa-kun és Kaori-chan. Amit tudni kell róluk hogy egy küldetésen ismerkedtek meg, bár Sou nem fejezte be, így jutalmat sem kapott, de mégis segítségükre tudott lenni a csapatnak és azóta is összejárogatnak. Koa és Kaori együtt járnak, kapcsolatuk elég stabil és szoros volt, Sou bánatára. Ugyanakkor amennyire bosszankodott is ezért mivel Kao-chan elég szemrevaló és ráadásul intelligens lány is volt, így annyira is tisztelte a lány hűségét. Miközben tudta, hogy Koa nem ért épp a lányokhoz. Túl fafejű és beképzelt, nem enged az egójából és kompromisszumokra is képtelen. Sou tudta hogy mindez és az idő neki dolgozik, és bár nem forgott minden gondolata a lány körül, mégis biztos volt benne hogy türelemmel és kivárással játszva, az idő neki dolgozik… Így lelkesen vettette magát alá a harmadik kerék szerepébe, egy teljes napra. Nagy szerencséje volt a játékokkal amiket főként fesztiválokon szoktak kialakítani, most itt is akadt pár amit Kaori-san kipróbált volna, míg Koa-kunnek pedig túl gyerekes és értelmetlen. Így megunva a lány próbálkozásait kettesben maradtak, ami Sou-chan-nak kedvezett. Persze nem mozdult rá vagy ilyesmi. Inkább csak aktív társra talált a játékokban, mind a kis papír-kanálkával való halászat, vizes lufi pálcikával való gyűjtése, vagy épp a Kappa a vízisten felszabadítása. Talán ez volt az amit leginkább élvezett, hisz vakon irányíthatta a lányt csupán halk szavakat suttogva neki. Nem volt jelentősége, hisz Kaori szeme kötve volt, csupán egy botot mozgatott miközben nyolc lufit kellett kilukasztania, hogy jelképesen felszabadítsa a víz istenét. Tényleg gyermeki játékok ezek, mégis szórakoztatóak tudnak lenni, ha nem felejtünk el könnyelműen szórakozni. Időközben visszatért a mi kis elveszett báránykánk, meghozva a hírt miszerint Kaorit várja a színpad. Sou még kipróbált volna pár játékot vele, de ő ezért jött, és pont ezért kísérték el odáig, ahol aztán fellépve megemlékezhetett benti és kinti kedvenceiről. Átadta a színpadot másnak, majd a lejáratánál várták őt, hogy tovább folytathassák a napot. Sou is gyújtott egyet, de nem azért mert akadt bárki is, inkább csak az illem vezérelte, és az hogy Kaori-chan minél inkább szimpatizáljon vele. A napnak és a találkozónak de még az eventnek is vége ért lassan, ugyanakkor Sou nem bántódott, ha nem is sikerült közelebb kerülnie a lányhoz, akkor is kellemes emlékeket hagyott maga után ez az esemény.

(Nem láttam külön jelentkezést, így írtam ha nem gond. )

by **RenAi** Pént. Nov. 06 2015, 21:20

Persze hogy ki nem hagytam volna. Imádom az állatokat, az embereket és mindent, ami él mozog, beszél, lélegzik vagy épp csak a szemem elé kerül. Igaz nem vagyok a szafari hőse, és nem is leszek, soha mert ahhoz bizony túl lusta vagyok, most mégis rengeteg, de rengeteg emberke gyűlt össze hogy emlékeiben fenntartsák mindazokat a kis kedvenceket akiket szerettek, és ez nagyon nagyszerű. Imádom. Sokan hoztak magukkal állatkákat, volt ki kutyát volt ki egyebet, én Kyubeit rángattam el erre a napra, vagyis hosszas beszélgetés után feladta és megadta magát az akaratomnak. Nem arról van szó, hogy nem jött volna, épp csak teljesen képmutatásnak és feleslegesnek tartja az egészet. Valamilyen szinten igazat adtam neki, de azért megpróbáltattam megértetni vele hogy ez egy fontos esemény az embereknek. Annyit mondott rá, hogy csupán az önzőségüknek fontos, másnak nem. És vitatkozzon vele az ember… olyan kis pesszimista és szürkében látja a világot, pedig most is hét ágra süt a nap. Vásárstandok, foglalkozások, bemutatók és emberhadak. Mi kell ennél több. Olyan sokan jól érzik itt magukat. Arról nem is beszélve hogy sok gyereknek szüksége van erre hogy megszeressék a peteket, állatokat, hogy lássák nem bántanak. Amivel Kyub megint szembeszállt. Estküszöm jobb lenne ha nem tudna beszélni… legalábbis így érzem néha. De mégiscsak talált magának való szórakozást, meglepettségemre belevetette magát az egyik hűsítő medencébe ahol pár jegesmedve tanyázott. Meglepett, hogy mindezt megtette, hisz elég félénk hiába van ekkora szája és határozott véleménye mindennel szemben. Persze tudott a korlátról, miszerint nem támadhatóak és ők sem támadnak. Tehát mégiscsak kiélvezte a mai nap nyújtotta örömöket, épp csak ezt is morogva. Elérkezett az első fontos esemény. Az amikor a színpadon kiállva elmesélhetünk pár dolgot a petünkről. Kyubei még nem is tudja hogy a mai nap sztárja ő lesz, legalábbis a szememben. Ezt a napot, csak neki és csak rá szánom, így igaz ő meg sem lepődik amikor felemelem, majd csak akkor kap észbe amikor a fellépés színhelyének gyökeréhez lépek. Kapálózik hogy ő nem. De ő igen. Feljött velem az előadótérre, és ugyan nem készültem szöveggel de azért tudtam pár szót mondani.
- Sziasztok, és köszönöm hogy ilyen figyelmesen hallgatnak végig mindenkit. – Kezdtem bele.
- Sokan már eltávozott barátaik emlékét adták tovább, volt aki a az élő és jelenlegi nagy kedvencekről beszélt. -
- Jelenlegi? Nem túl kedves… - Szakított félbe, tudtam hogy most bosszúból bele fog kotnyeleskedni.
- Nem… mármint nem úgy értem. – Habogtam.
- Hanem úgy mint én téged, volt aki elhozta a barátját bemutatni.
- Tehát te is vásárra vittél? Képmutattál hogy nézd neked mid van? – Hangjában érezhető volt az élc, érezhető volt az is hogy élvezi azt amit csinál. Bosszút áll.
- Nem, nem azért hoztalak hogy dicsekedjek veled mint egy új ruhával… - Próbáltam szembe szállni vele.
- Még jó hogy nem egy ruhadarabhoz hasonlítasz, kedves. – Pimaszkodott.
- Nem… nem úgy értem… én csupán azért szerettelek volna megmutatni másoknak mert különleges vagy. – Magyarázom.
- Különleges, mint egy trófea? – Kérdezte vissza élcesen.
- Nem, miért forgatod ki a szavaimat? – Kérdeztem tőle miközben letettem a földre.
- Emberek, ő itt Kyubei. A viselkedése ne ijesszen meg senkit, ő ilyennek született és okkal beszél így, velem, másokkal mindenkivel. De… mindezek ellenére, a morcos hangulat, csípős nyelv és állandó ellenkezések ellenére is nagyon szeretnivaló. Lehet hogy tört már borsot az ittlévők egy része alá, tőlük most is bocsánatot kérek. – Hajoltam meg tisztességesen.
- De szeretném ha mindenki aki ismeri, és aki ismer hasonló peteket. Csupán annyit kérek tőlük hogy legyenek türelmesek és nyitottak, mint én igyekszem. Hisz megéri, Kyubeitől rengeteget tanultam, és ő is tűlünk. Valójában egy igazságot és jót akaró lény, aki nem tudja kifejezni önmagát. -
- Kettőnk közül csak te nem tudod kifejezni magad. – Vágott közbe farok csóválva. Tudtam hogy ha nem is mutatja azért eljutnak hozzá a kedves szavak, vagyis reméltem… mint ahogy azt is hogy mások is megértik miért is fontos ez mindenkinek.
- Köszönöm a figyelmet. És sok boldog pillanatot kívánok mindenkinek a kedvenceivel. - Zártam le végülm majd folytattam az event további részét. Nem volt kinek gyújtsak... de mégis akadtak petek az emlékeimben akik megérdemeltek egy megemlékezést.

by **Desdemona** Szomb. Nov. 07 2015, 15:00

Állatok Világnapja. Nem hittem volna, hogy itt a játékban bárki is foglalkozna ilyesmivel. De a jelek szerint, akadnak néhányan, akit érdekel az ilyesmi annyira, hogy megszervezzék ezt a rendezvényt.
~Állatok világnapja… megyünk?
-Miért is ne, úgy sincs mára programunk.
~Nem igazán szokott programunk lenni, még a bolttal sincs sok munka, hisz nem igazán jönnek a vásárlók.
-Nos ez igaz. Pedig, igyekeztem barátságossá tenni a boltot, talán lehet rossz helyet választottam neki.
~A hellyel nincs baj, elég forgalmas a város, csak épp a kristályok nem kellenek senkinek sem. Lehet, van egy versenytársad és azért nem jönnek az emberek.
-Az lehetséges.
~Viszont eltértünk a témától. Akkor megyünk?
-Persze, de azt hiszem ezt már mondtam…
~Igen. De közben témát váltottunk, és csak biztosra szerettem volna menni.
-Értem akkor induljunk.
Annak ellenére, hogy a boltot a negyedik szintre rendeztük be, még mindig inkább az első szinti fogadóban tartózkodunk. Pedig a bolt tetőterében is berendeztünk egy kis lakást. Viszont a Kezdetek Városát már ismerjük és itt szokott lenni a legtöbb esemény is. Az induló küldetésekről is itt tudunk a leghamarabb értesülni. Időközben megérkeztünk a Black Ironhoz is. Errefelé nem megszokott az ilyen tömeg, hisz itt elég hamar szembesülni lehet azzal, hogy valaki meghalt. Talán ez a hely az, ami a legközelebb állhat egy temetőhöz, hisz itt halálkor elpixeleződünk, így csak név az, ami megmarad egy-egy játékos után, na meg persze a petek után is.
~Mit nézzünk meg először?
~Szerintem elébb csak tegyünk egy kör itt, aztán majd visszatérünk azokhoz a helyekhez, amik érdeklenek.
~Rendben.
Tehát neki is vágtunk az ünnepi rengetegnek. Végig jártuk a megnézhető állatokat, néhánynál meg is álltunk egy kicsit elidőzni, majd haladtunk is tovább. Belehallgattunk az előadásokba, szónoklatokba és a nagyszínpadnál megpihenve egy kis ebéd beiktatásával, hallgattuk az állatkás élménybeszámolókat.
~Te nem mész ki mesélni?
~Nem igazán van ilyes jellegű történetem.
~Mesélj valami olyat, ami kettőnkkel történt.
~Nem hiszem, hogy az most itt jó lenne…
~Ugyan miért?
~Hát… a mai nap az állatokról szól, és mindenki ezzel kapcsolatban mesél valamit. Tehát egy gólemről szóló történet nem igazán illene most ide. Persze, ha a mágikus lényekről lenne szó, akkor megpróbálkozni, kiállni a nagyközönség elé és mondani valamit…
~Nem kell túl magyarázni értem. Nem minden pet bestia osztályú, tisztában vagyok azzal, hogy én nem tartozom abba az osztályba, csak próbálkoztam. Talán ezért is kaptam ritka jelzőt, hisz a legtöbb pet a bestiák közé sorolható fajilag.
~Meglehet. Így belegondolva tényleg nem találkoztam még olyan petel, amit a mágikus lényekhez lehetne sorolni. Bár ha jól tudom a gólemeken kívül, még az elementálok azok, amik ebbe a csoportba tartoznak és szerepel a petek listáján. Viszont még egy elementált se láttam idomár mellet.
~Az emberek örülni szoktak annak, ha egyediek lehetnek. Ha jól értelmezem, akkor az egyedi az, ami nem igazán lelhető fel másokban vagy csupán egy van belőle. Tehát, amíg csak én vagyok egyedül, addig egyedinek számítok. Szóval, én jól vagyok így.
~Valahogy úgy... Viszont haladjunk tovább, van még néhány előadás, amit szívesen meghallgatnék és a nap pedig kezd és végéhez közeledni.
~Rendben.
Ezt követően le is ragadtam az egyik tudományos előadásnál és mire vége lett már be is esteledett. Részt vettünk a megemlékezésen és felidéztük azokat az idomárokat és peteket, akiket mi ismertünk és már nem járnak közötünk. Amint a megemlékezésnek vége lett, el is indultunk vissza a fogadóba és le is zártuk a mai napot.

by **Ozirisz** Szomb. Nov. 07 2015, 15:28

Állatok Világnapja... Egy rendezvény, ami feldobta a Black Iron sötét és hideg hangulatát. Bár még mindig gyászolni és emlékezni jártak errefele az emberek, most ez a nap azonban mégis más. Most az állatoké és a peteké a főszerep. Miután letettem a virágokat a márványtábla elé, gondoltam, kicsit körbenézek a rendezvényen. Nagy nyüzsgés, érdekesebbnél érdekesebb történetek a petekről, az állatokról. Azonban akkor kaptam fel a fejem igazán, amikor elkaptam egy mondattöredéket, amire kapásból vissza is kérdeztem. Egy legendáról szólt, miszerint ezen a napon az elkóborolt, vagy idomárjuk nélkül maradt petek visszajárnak a városba, keresik a barátjukat, társukat. Érdekes történet, és bár először azt hittem, csupán kitaláció, hamar rájöttem, hogy van valóságalapja. A rendszer ugyanis ezen a napon védelmet biztosít az állatok számára, nem lehet bántani őket. És abból kiindulva, hogy rengeteg állatka van a környéken jelenleg, valószínűleg az a korlátozás is ideiglenesen feloldásra került, hogy nem léphetnek védett övezetbe. Persze nem ismerem a rendszer működését, de benne nem lennék meglepődve, ha ez a legenda igaz volna.
Himeko ugrott be elsőre, Ai Hane griffje. Vajon ha életben van még, ő is visszatér a városba ilyenkor? Ha igen, akkor merrefele? Minden bizonnyal a lány régi lakhelyét, gyakran látogatott boltok, terek, miegymás környékét. Esetleg a fogadó környékét, ahol azt az alig néhány boldog hetet töltöttük Ai Hane-el.
Vajon azóta mekkorára nőhetett Himeko? Már az időközben eltelt két év alatt biztosan szép nagy, kifejlett griff lett abból a néhai fiókából. Vajon tudja, hogy mi történt az idomárlánnyal? Vajon még egyláltalán él-e még? Bár túlságosan nem merek reménykedni benne, hisz a Kezdetek Erdejében rengeteget bóklásztam annak idején, és belebotlottam volna jó eséllyel. Vagy csak úgy tett, mint én akkortájt? Kerülte a társaságot, és csak kocsmából kocsmába járt? Egyáltalán van a petek számára kocsma? Egyáltalán szeretik a petek az alkoholt? Valahogy nem tudom elképzelni pl. Himekot ahogy a csőrében ott az üveg és rá-ráhúz... Részeg griffet sem láttam még. Meg különben is milyen lenne már, ahogy 3D-ben tántorogva repked? Még a sima, 2D-s szédölgés is gondot jelentett elég sokszor, faltól falig pattogtam, arra meg nem is akarok emlékezni, amikor valaki az orrom előtt elgörbítette a hidat, én meg csobbantam a folyóba...
No de vissza a rendezvényhez! Még egyszer-kétszer újra körbejártam a teret, aztán elindultam először a város északi részébe. Már-már megkopott az emlékezetem, de azért sikeresen odataláltam Ai Hane régi lakhelyéhez. Jópár hónapig laktak abban a fogadóban, egész addig, amíg meg nem ismerkedtünk. Még mindig kristálytisztán emlékszem arra a napra, amikor összefutottunk a Kezdetek Erdejében, és még aznap nemcsak hogy összejöttünk, hanem átköltözött hozzám a nyugati részbe. Hirtelen történtek a dolgok, és ahogy már oly sokszor éreztem, egy megmagyarázhatatlan erő úgy terelte a dolgokat, hogy a véletlenek egybeessenek. Egy kis időt eltöltöttem a magas épület előtti padon, elmerengve a múlton, és felidézve a boldog emlékeket. Amikor még nem tudtuk, hogy egyszer vége szakad mindennek...
Majd továbbindultam a nyugati részbe, a fogadóhoz, ahol akkortájt laktam. Rég nem jártam már a város ezen részén, és nem véletlenül kerültem. Amennyi szép emlék köt ehhez a környékhez, annyiszor eszembe jut a jó öreg "mi lett volna, ha..." kérdés. Mi lett volna, ha megvédtem volna? Mi lett volna, ha akkor elkísérem vadászni? Mi lett volna, ha...
Nagy valószínűséggel akkor én is odaát lennék... de legalább együtt... Jobb volna-e így? Nem tudom. Talán igen, talán nem... de nem is lényeges, hisz számomra ez a megmagyarázhatatlan erő, ami oly sokszor belenyúl a dolgokba, más utat szánt.
Kis sétálgatás után betértem az fogadóba, és újra kivettem a régi szobát. Az épület ugyanaz, de valahogy... üres. A szoba is ugyanúgy... üres. Pedig még volt, amikor a nevetgéléstől és Himeko játszadozásától visszhangzott az épület. Volt idő, amikor tervezgettük a jövőt az erkélyen ülve, és milyen lesz, ha visszatérünk a kinti világba. Amikor még élt bennem a remény...
Azóta sok minden történt, rossz és jó dolgok egyaránt. Azóta elkövettem ugyanazt a hibát még egyszer. Nem tudtam megvédeni Judyt sem, ahogy Ai Hane-t sem annak idején....
Kint ücsörögtem az erkélyen órákig, és elmerengtem. Felidéztem az emlékeket, a kékhajú lányról, és a kis griffről. Szinte észre sem vettem, mikor sötétedett be. Az égen már fennvolt a csillagunk, amit kiválasztottunk. Ismét újabb emlékfoszlányok törtek felszínre. Majd végül elnyomott az álmosság...
Reggel aránylag kipihenten ébredtem. Valami csoda folytán nem voltak rémálmaim, és nem riadtam fel semmire. Fura. Néha ilyen is megesik.
Felkelvén a padról viszont igazán elkerekedtek a szemeim: alig pár lépésre tőlem egy jókora toll hevert az erkélyen. Felvettem, és megnéztem. Egy grifftoll. Felnéztem az égre, de még egy madár sem volt az égen. Valószínűleg az éjszaka hullajtotta el a gazdája, amit szépen átaludtam. Hosszú percekig néztem a tollat, majd eltettem az inventory mélyére. Egy újabb kérdésre megkaptam a választ...

by **Yoichi** Vas. Nov. 08 2015, 00:28

Jó időre elvesztem a magam kis kutató munkáimban. Épp, hogy kiléptem a játék nagy világába, már vissza is húzódatam és elmélyedtem a könyvek között. Mostanra már elég sok mindent tudok, elméletben, épp itt az ideje annak, hogy a gyakorlatban is jeleskedjek végre. Így hát ránéztem a hirdető falra, ami nem igazán bővelkedett küldetésekkel, sőt kifejezetten hiányoztak róla a küldetés felhívások. Csupán egy event plakátja volt az, amit leltem rajta. Állatok Világnapja névre hallgatott. Nos, mivel más lehetőség nem igazán kínálkozik, így elnézek erre a rendezvényre, úgy sem árt egy kis levegőváltozás és talán jobb is, hogy nem rögtön egy küldetésbe vetem bele magam az aktakukackodás után. Tehát akkor irány a Black Iron Castel. Jó érzés volt vére kinyújtóztatni kicsit a tagjaim, hisz eddig többnyire csak a könyvek és dokumentumok felett görnyedtem. Mikor megérkeztem rögtön magával is ragadott a rengeteg. Körbejártam a megnézhető mobokat, némelyiket meg is etettem és így közelebbről alkalmam nyílt megvizsgálni őket. Nagytöbségben a szafariban felelhető lények voltak itt fellelhetőek. Bár jó magam még nem jártam kint a terepen, de a leírásokból, már mindegyiket ismerem. Az állat simogatás, viszont nem tartott sokáig, egyrész nem igazán lehetett túlzottan közel menni a kennelekhez a gyerek tömegtől, másrészt nem is igazán mozgatta meg a fantáziám a dolog. Bár jó volt végre életnagyságban is látni ezeket a mobokat, eddig még csak képeken láttam őket, az viszont igaz, hogy így bezárva és megszelídítve nem is igazán néznek ki olyan veszedelmesnek, mint ahogy némelyik le volt írva a Bestiáriumban. Meghallgattam egy-két állatvédelemről szóló prédikációt is, ezek mind szépek és jók, bár nem igazán látom értelmét annak, hogy bent a játékban is ezzel foglalkozzunk, hisz itt a mobok újra termelődnek, nem lehet őket csak úgy kiirtani. Azzal pedig, ami kint van, jelenleg nem tudunk mit kezdeni, szóval felesleges most arra fordítani a figyelmet. Egy kis ideig ellézengtem a nagyszínpadnál is. Néha egész érdekes történetek hangzottak el ott és voltak viccesek is. Egy pillanatra el is játszottam azzal a gondolattal, hogy én is mesélek valamit, de végül rájöttem, hogy nincs annyira jó sztori, mint a legtöbb elhangzott és nem akartam feleslegesen untatni az embereket. Végül tovább haladtam és a fóka shownál kötöttem ki. Mindig mókásnak találtam az ilyesmiket. Sosem tudtam elhinni, hogy mikre nem képesek a fókák, néhány halért cserébe, és persze a gazdáiknak elég nagy elismerés jár azért, hogy ilyen jól be tudták tanítani a kedvenceiket. Volt egy olyan korszakom, amikor én is ezzel szerettem volna foglalkozni, de idővel kinőtem a dologból. Rájöttem, hogy ez nem az én világom és inkább megmaradok nézőnek és csodálónak. A show végeztével megpihentem kicsit egy padon, pontosabban a kicsi elég hosszúra sikeredett, mert előkerült nálam egy jegyzetfüzet, amibe összeírtam a mai tapasztalataim, élményeim, majd ezeket fel is vezettem a menümben vezetett naplóba. Mire pedig végeztem ezekkel, már rám is esteledett. A megemlékezést csak messziről figyeltem egy darabig, majd hamar tovább is álltam és az otthonomul szolgáló fogadó felé vettem az irányt. Mikor hazaértem fáradtan vetettem be magam az ágyba, még fejben összefoglaltam egy-két dolgot, nagyjából elterveztem a következő napom, közben pedig sikerült az álmok útjára térnem.

by **Silica** Vas. Nov. 08 2015, 09:16

A végére csak belelendültetek. Smile

Köszönöm szépen a remek írásokat!
Jutalmatok fejenként ezer arany.

Az eventet ezennel lezárom.

by **Cardinal** Vas. Nov. 08 2015, 11:58

Beírva.

by Ajánlott tartalom

[Event] Állatok Világnapja

[Event] Állatok Világnapja

Re: [Event] Állatok Világnapja

Re: [Event] Állatok Világnapja

Re: [Event] Állatok Világnapja

Re: [Event] Állatok Világnapja

Re: [Event] Állatok Világnapja

Re: [Event] Állatok Világnapja

Re: [Event] Állatok Világnapja

Re: [Event] Állatok Világnapja

Re: [Event] Állatok Világnapja

Re: [Event] Állatok Világnapja

Re: [Event] Állatok Világnapja

Re: [Event] Állatok Világnapja

Re: [Event] Állatok Világnapja

Re: [Event] Állatok Világnapja

Re: [Event] Állatok Világnapja

Re: [Event] Állatok Világnapja

Re: [Event] Állatok Világnapja

Re: [Event] Állatok Világnapja

Re: [Event] Állatok Világnapja

Re: [Event] Állatok Világnapja