[T4] Mirika Angyali Páncélboltja :3

A pult mögött egy kényelmes székben félig elfeküdve, félig ülve szunyókálok, lábamat feldobva egy másik székre. A kiszolgálószemélyzetünknek nincs szíve felébreszteni, inkább hagy nyugisan hortyogni. Melós napok vannak a hátam mögött, sok új alapanyagot sikerült beszereznem és a legjobb receptek kikísérletezése is felőrli az energiáimat, a frontharcokról már nem is beszélve. De nem panaszkodom, legalább lefoglalom magam.
Amikor azonban megszólal az ajtócsengő, jelezvén, hogy valaki bejött a bejáraton, a hang hallatán annyira összerezzenek félálomban, hogy leesek a székről. Mire magamhoz térek, és próbálom az álommanó méretes hátsóját lepöckölni a fáradt szemeimről, arra leszek figyelmes, hogy valami suhanc kölyök molesztálja a pultos lánykánkat. Natessék, kellett Mirikának ilyen kihívó ruhába öltöztetnie szegény lányt, most itt kéjenckednek.
- Hélló-hélló, fiatalember! Nem kellene ennyire belegázolni a hölgy intim szférájába! - emelem fel kissé még rekedtes hangom, aztán pislogok párat és kitisztul a fejem, miközben feltápászkodom az oldalsó pult mögül, végre felismerem cimborámat.
- Üdv kiskomám! Mégis mióta molesztálsz lányokat? És hol a majmod? Na meg mi járatban erre? És hogy tudok ennyi kérdést kipréselni magamból ébredés után? - dörzsölöm meg körben két ujjammal a halántékom kissé még mindig kómásan. Aztán a pultos kisasszonyka felhomályosít, hogy ritkaságokat keres a fiú.
- Miféle spéci cuccok kellenének? - súgom oda sejtelmes hangon Sarunak, mikor odaslattyogok vele szembe, közben pedig elhessegetem ebédszünetre a lánykát.

Kissé zavarba ejtő ez a túláradó bizalmaskodás a srác részéről, de betudom annak, hogy nagyon akar tőlem/tőlünk valamit. Betudom annak a szituációt, hogy Aincrad szerte híressé vált a céhboltunk.
- Sajnos el kell, hogy szomorítsalak kis barátom! Jelenleg tök üres a bolt, leraboltak minket a vevők. Én nyersanyagra vadászom, a kollegina pedig éppen a receptjei kikísérletezésén ügyködik. Had gondolkozzam, miféle spéci receptünk is lehet... - elgondolkozva számra tapasztom mutatóujjam, majd felütöm a céh közös menüjét, ami egy hatalmas, festett ikonokkal díszített kódex virtuális, félig átlátszó képeként jelenik meg. Ezt kezdem el gondterhelten, összeráncolt homlokkal vizslatni, lapozgatni.
- A nyilvántartásunk szerint van pár hasznos kristályíró és potifőző receptünk, de jó tárgyak kovácsolásához kevés az alapanyag. Ráadásul azok céhen belüli magánhasználatra mennek első körben. Ezeken kívül kevés plusszos, alap cuccaink vannak. +1 kitartás, +1 gyorsaság, +2-4 páncél, de ezekhez munkálatlan bőr kell, aminek mi is híján vagyunk jelenleg. Van esetleg valami konkrétum, ami kellene, amire nagyon fáj a fogad? Milyen jártasságod van egyáltalán? - A Kapcsolat gyűrű receptemet direkt nem emlegetem előtte, mivel ha sikerül is egy nyomorult halvány rubintot beszereznem, akkor is haverság ide vagy oda, más céljaim voltak azzal a gyűrűvel.

- Áhh, basszus, tényleg - vakarom meg a tarkómat egy kínos vigyort elsütve - Bocs, még elég álmos vagyok, nem pörög az agyam a megfelelő szinten. Nézz vissza pár nap múlva, hátha kiteszik a céhtársak esetleg a fölös gazokat.
Aztán piszkosul felfújom magamat és egy szempillantás alatt elszáll minden bágyadtságom. Már majdnem felajánlottam a srácnak, hogy vegyük fel egymást barátak, így tudok majd üzenetet küldeni neki, ha van valami friss áru. Azonban az eladós sértéssel elvágta magát nálam.
- Szimpla eladó? Szim..pla... eladóóó? Ugye ez a kérdés csak vicc volt? Aincrad egyik legkiválóbb páncélkovácsa áll veled szemben öcsisajt, és ezt jobb ha az eszedbe vésed! Sokkal értékesebb receptek vannak a birtokomban, mint a te nyomi kis kristályodé - közben kicsit visszább veszek a vehemenciámból, mert talán több információt csöpögtettem, mint amennyit akartam. Lecsillapodva folytattam tovább - Egyébként még nem használtam, de utólag megbántam, hogy annyi aranyat kicsengettem érte.
Aztán visszahuppanok a székembe, jelezvén, hogy én is érzékelem, hogy távozóra akarja fogni. A pénz villogtatásával csak egy elhúzott szájú fancsali pofát tud kicsikarni belőlem, amit gyorsan átváltok egy műmájer kedves mosolyra. Dolgoznom kell még azon a pókerarcon, nem tesz jót az üzleti életemnek, ha ennyire könnyen kihoznak a sodromból.
- Persze-persze, majd szólok. Gondolom elővásárlási jogot szeretnél kicsikarni belőlem. Lehet róla szó, persze csak akkor, ha kölcsönös a dolog. Ha lesz valami jó cuccod, akkor dobj egy üzit, légyszi - majd elkezdek szórakozottan babrálni a menümmel, s végül mégiscsak elküldöm neki azt a barát meghívót. Üzleti szempontból szükségem volt céhen kívüli szövetségesekre is, így hát ideje volt nyitnom a kis mihaszna kölyök felé. Ki tudja mikor válik még hasznomra ez a mai beszélgetés. Több szót nem akartam fecsérelni rá, de próbáltam a lehető legnagyobb udvariasságot erőltetni magamra, hogy ne vehesse észre további érdektelenségemet a beszélgetésre.

Csak le kellett ülnöm és a limonádés poharamat szorongatnom, s máris nyugodtabban kezdett verni a szívem. Lopva oldalra pillantottam, páncélom kiérdemelt helyén, a sarokban felállított állványon pihent. Talán viselnem kellett volna, és akkor nem kellene kiállnom a suhanc arcátlan kérdését. Talán ha rajtam lenne, erőt adna, és magabiztosságot ahhoz, hogy ezt a taknyost fél perc alatt lekezeljem. Belekortyoltam egyet a limonádéba. Galléromon függő kovácsjelvényemen simítottam végig párszor az ujjamat, ahogy az már szokásommá vált. Nem is értem Saru miért nem vette észre a kalapács kitűzőt, hiszen ez nyilvánvaló jele, hogy nem egy "szimpla eladó" vagyok. Megacélozom elmémet, és minden idegszálammal a kialakult szituációra kezdek koncentrálni. Higgadtan. Nem túl közvetlenül.
Amíg én elfordítva tartottam a fejem, addig a srác 300 aranyat perkált le a pultra, amiből 100-at ott is hagyott. Tulajdonképpen még jól is jött, hogy a páncélomra terelődött a tekintetem, így az érdeklődés legcsekélyebb jelét sem tudtam mutatni. Mikor rávetem tekintetem az összegre, akkor sem kezdenek el dollár jelek csillanni a szememben. Jelenleg jól állok anyagilag, kicsit még engedhetek is a nadrágszíjon, ha költekezésre kerülne a sor, így ez a nagyobbacska összeg sem tud most meghatni. Különben is, tuti azt várja, hogy rávessem magam és felmarkoljam a zsetont. Hát ez most nem fog összejönni. Anélkül, hogy egyetlen pillantásnál is többet fecsérelnék a pénzre, vagy reagálnék az újabb sértésre, tekintetem a fiúra emelem, még mindig a jelvényemmel babrálva.
- Két nap múlva - itt egy pillanatra elgondolkoztam a kelet felől, pirkadatkor folytatáson, de nem lett volna ideillő poén - Arbus főterénél. Dél körül. Ott leszek! - végül eddig kimért ábrázatom egy baljós vigyorba vált át, amit egyenesen a fiúnak szegezek. Oh, és a barát felkérést is elfogadta. Azt hiszem, sikerült kicsit visszavennem az irányítást, de minimum kiegyenlíteni az erőviszonyokat. A pénz után egészen addig nem nyúltam, amíg a fiú el nem tűnt a petjével együtt. Mikor már biztos távolban voltak, a teljes összeget egyenesen a céhbankba helyeztem. Nem volt okom miért titkolózni társaim és a főnökasszony előtt, s igazság szerint titkon fel akartam hívni a céhtársak figyelmét arra, hogy valami történni fog, s ez a nagyobb mennyiségű összeg talán elégnek fog bizonyulni, még ha burkolt jelzés is. Azt ugyanis nem kötötte ki a fiú, hogy egyedül kell megjelennem.

Nofene, ma egymás után adják a kilincset a vevők! Az eladó leánykánk visszatért a szünetről, és volt olyan kedves, s gondolt rám is egy tál étellel. Éppen ínycsiklandozó ebédemet költöm el, amikor újra megcsendül a a bejárat csengettyűjének csodálatos, mással össze nem téveszthető hangja. Felkapom a fejemet, és most még azon sem húzom fel magamat, hogy félbe kell hagynom az egyik legszentebb tevékenységemet: az evést.
Persze megfordul a fejemben, hogy Saru tért vissza bosszantani, de hamar kiderül, hogy ez a gondolatmenetem alaptalan. Egy csenevész fiú áll a pultunk előtt, és nem tesz túl mély benyomást rám így első ránézésre. Igazság szerint azért alkalmazzuk az eladót, hogy az ilyen vevőkkel foglalkozzon, de ma megfogadtam, hogy személyesen kezelek minden egyes ügyfelet. Nem véletlenül vagyok jelenleg bent a boltban, várok valakit! De nem ezt a srácot... Mindenesetre kíváncsian lépkedek a pult mögött, majd megállok vele szemben és kihúzom magam. Megköszörülöm torkom, majd negédes mosolyt dobok arcomra.
- Miben lehetek a segítségére tisztelt uram? Jól hallom, hogy eladó halvány rubintjai vannak? - Közben elgondolkodom, hogy mégis hogyan juthatott hozzájuk ez a srác. Talán lopta őket? Vagy egy olyan céh tagja, amely felkarolja az ilyen balga emberkéket. Nem, ez utóbbi téves következtetés, nem látni nála céh logót. Nos, egyelőre az üzlet megkötése fontosabb, ugyanis a céhnek halvány rubintra volna szüksége, ez a fiú pedig pont ezt ajánlotta nekem. A nyulat majd csak ezután próbálom meg kiugrasztani.
- Mennyiért szeretné beszámíttatni darabját? Egyáltalán hány darabról lenne szó? S ha már itt tartunk, munkálatlan bőrrel nem kereskedik esetleg?

Amíg várakozott, mivel nem tehetett mást, nézelődött. A pult elől azonban nem mozdult el, csak onnan tanulmányozta az üzlet berendezését. Ugyan nem találta különösen érdekesnek, de valamivel el kellett ütnie az időt. Végre azonban belépett valaki a helyiségbe azon az ajtón, ahol az imént az a lány bement. Jó kiállású férfi volt, szimpatikus benyomást keltett, de mégis volt valami benne, ami miatt Kirio feszültsége nem oldódott fel. Persze az is lehet, hogy a rá kint váró megbízója által keltett félelem miatt nem tudott felszabadulni. De nem, a férfi magabiztossága volt az, ami mellett nem érezte kényelmesen magát. Lesütötte a szemét, olyan kérdéseket kapott, amikre nem volt felkészülve. Tachi csak annyit mondott, adja el ezeket az érceket és csináltassa meg a lehető legtöbb felszerelést, ami a listáján van. Hosszú másodpercek teltek el, mire a fiú meg tudott szólalni.
- Kettő van nálam, de nem igazán tudom, mennyit érhetnek. Én izé... azt hittem vannak megszabott árak - bökte ki, próbálva némi határozottságot erőltetni magára. Viszont a másik kérdéssel nem tudott mit kezdeni. Voltak nála bőrök, de nem mert olyasmit tenni, ami esetleg felbosszanthatta volna a vörös indikátoros játékost.
- Ami azt illeti... azt m... vagyis vannak nálam még ércek, de abból szeretnék felszerelést készíttetni. Ha lehet... Sajnos nincs sok pénzem - úgy döntött ragaszkodik az előre kigondolt formulához, és bízott benne, hogy tájékoztatják. Kicsit megriadt, kis híján elszólta magát, de azt a látszatot kellett keltenie, hogy minden az övé. Az ércek, a pénz, és az elkészült felszerelések is.

Kettő darab nekem nem elég, ugyanis hála a mohóságomnak, az ujjamon lévő gyűrűhöz már elhasználtam egy halvány rubintot, ami máshoz is jól jött volna. Lényegtelen, minden okkal történik, és amúgy is új beszállításra várok alapanyagok terén. Viszont legalább ehhez a kettőhöz hozzájuthatnék olcsón.
- 25 aranyat tudok maximum ajánlani a halvány rubintok darabjáért - jelentem ki alkut nem tűrő pillantást vetve a fiúra - Mennyi az a nem sok? Lehet meg tudjuk oldani ügyesben is...
Míg kinyögi a választ, addig azon morfondírozok, mégis hogy a csudába juthatott hozzá alapanyaghoz ez a nyápic kölyök. Egyre jobban furdalt a kíváncsiság, de első körben a nevét kellett kicsikarnom, hogy Kota lenyomozhassa majd a besúgónál.
- Hmmm, mit is mondott, mi az ön neve? - vonom fel a szemöldököm játékosan, aztán eszembe jut, hogy még én sem mutatkoztam be - Ó, elnézését kérem, elfelejtettem én magam megtenni ezt az udvariassági formulát: Anatole Saito vagyok, az Archangel céhbolt páncélkovácsa, az Angelic Voice céh tagja. Bizonyára hallott már rólunk, ha jó hírünk ideröpítette - ezer wattos mosolyt villantok, majd tovább terelem a szót, ha ő is megteszi a bemutatkozást - Azt még nem mondta, hogy mit szeretne készíttetni magának... Nos?

Látszott rajta, hogy kicsit fellélegzett, mikor az ajánlatot megkapta. Nagyon tartott tőle, hogy neki kellene majd egy számot mondania, holott fogalma sem volt az árakról. Ami azt illeti, számára ez a kétszer 25 arany is már rengeteg pénznek számított. A kezdőtőkéjénél több sose volt nála, minden pénze ráment a szállásra és az ételre, és mivel nem harcolt szinte semmit azon túl, hogy sárga játékosokra vadászott, így nem is volt honnan utánpótlást szereznie. Ráadásul most Tachi is elvett tőle mindent.
- Rendben - bólintott félénken, majd némi érthetetlen motyogás után hozzátette - Körülbelül 100 aranyam lenne így.
Kicsit bátortalanul ejtette ki az összeget, elég hihetetlennek tűnt számára. Persze az egésszel így volt, ércet sem látott még soha ezelőtt, és a kezdő felszerelésnél erősebb fegyvereket is csak irigykedve figyelte eddig. Ugyan nem volt zöldfülű, ha MMO-król volt szó, de ez az egész virtuális világ túlságosan reális érzetet keltett benne, márpedig nem volt jó beszélőkéje. Az újabb kérdésre aztán ismét lesütötte a szemét és ezúttal elhúzta a száját is. A becenevét szégyellte, nem volt már többé az Igazság harcosa, csak egy szerencsétlen vesztes.
- Kirio vagyok - válaszolt végül szűkszavúan, de azért meghajolt, hiszen alapvetően illedelmes gyerek volt, néha talán túlságosan is. Valahogy úgy érezte, hogy lassan jó mederbe terelődik a vásárlás, hálás volt a férfinak, hogy megkönnyítette a dolgát határozottságával. Lassacskán megfogalmazódott benne, hogy bárcsak lehetne olyan ő is, mint Saito-san. Bizonyos szinten "gazdája" is lenyűgözte persze, csak az ő karizmája... egyszerűen nyomasztó volt, mintha mindig tudná mire gondol.
- Ööö... igen. Egy Bronz Vértet, egy Bőr Sisakot és öö... egy Szakadt Köpenyt szeretnék készíttetni. Eto... - előhívta a menüjét, és némi pötyögés után számos ércet varázsolt a pultra. A két rubint mellett ott volt öt bronzérc, két sida kő és három munkálatlan bőr is. Azon izgult, hogy vajon tényleg pont ezek kellenek-e a felsorolt felszerelésekhez, illetve azon is, hogy mindent jól mondott-e. Már száraz volt a torka, egyre gyakrabban nyelt egyet - M-megoldható? - tette fel bizonytalan kérdését. Félt a választól.

- Mégis honnan tudja, hogy pont ezeket az alapanyagokat írják elő a receptek, ráadásul pontosan a meghatározott mennyiségben? - Kérdezek rá azon nyomban nyíltan, némi kíváncsi éllel, ami valami hamiskás gúnnyal és bizalmatlansággal is át van itatva, amikor is a magát Kirionak nevező fiú elém pakolja a két rubintot, az öt bronzércet, a két sida követ és végül a három munkálatlan bőrt is. Bizalmatlanságom nem száll el, de az üzletre is kell gondolnom. Nem lehetek minden vendéggel szemben mufurc, csak azért, mert nem nézem ki belőle, hogy az ölébe hullhatott egy ekkora adag alapanyag és még a receptek felől is jól tájékozódott. Belegondolva, ha ma nem lennék itt, akkor a csini eladó leánykánk egyszerűen csak felvette volna a rendelést, én pedig bizonyára kérdés nélkül le is gyártottam volna azokat, bízva a lány ítélőképességében. Hiszen ezért alkalmazzuk.
- Szerencsés nap virradt ma önre, kedves Kirio, ugyanis nemcsak képes, de hajlandó is vagyok legyártani a hozott alapanyagból a kért felszereléseket. Egy feltétellel: a munkadíjba beleszámolom a 2 rubintot, továbbá ha van még munkálatlan bőr a birtokába, akkor azt is. Attól teszem függővé a kovácsolás árát, hogy mennyi bőrt hajlandó a rendelkezésemre bocsájtani. Vagy tévedek, és nincsenek további bőrök a birtokában? - ekkor váratlanul közel hajolok hozzá, és kérdőn felvonom a szemöldököm. Nyilvánvalóan frusztráló helyzetbe akarom hozni, hogy kikotyogja az információt - Mert ebben az esetben kénytelen leszek az emlegetett 100 aranyat elkérni munkadíjam fejében a 2 rubinton felül! - Nem hiszem, hogy képes lenne hazudni, olyan kis nyápicnak és egyszerűnek tűnik. Talán most végre sikerül azt a bizonyos nyulat kiugrasztani a bokorból...

És joggal félt. Ismét jöttek a keresztkérdések, amikre nem volt felkészülve. Azaz pontosabban inkább csak nem várta, mert konkrétan erre a kérdésre megtervezte a válaszát. Most azonban, hogy szembesült a kérdéssel, ráadásul ilyen agresszívan tették azt fel neki - mivel nála a hitetlenkedő, gyanakodó hangnem ezt jelentette - hirtelen megkukult, és csak ijedt pillantással bámult az eladóra hosszú másodpercekig. Majd jött ismét a félrefordított tekintet és a félénk válasz.
- Én... ööö... hát b-benne van a kiskönyvben. A bétásban, má-mármint... - dadogta el a választ végül nagy nehezen, támaszkodva a bétás játékosok által kiadott útmutatóban meglelhető információkra. Ezzel együtt viszont megfogant benne az is, hogy vajon minden vevővel így bánik-e a férfi? Nem viselkedett nagyon másképp, mint máskor, amikor hasonló helyzetbe kerül, és kifejezetten ellenszenvesek voltak neki az olyan emberek, akik debilnek nézik, csak mert nem beszél elég hangosan vagy éppen több idő kell neki, amíg összeszedi magát egy válaszra. Az újabb felvetésre viszont kapásból rávágta a feleletet, megrémült ugyanis.
- De nekem nincs annyi pénzem! Mármint én úgy értettem, hogy a rubintok árával együtt van annyim... - halkult el a kezdeti feltekert hangerő után. Ennyire drágák volnának ezek a felszerelések? Pedig 100 arany is olyan sok volt már számára, ő is azt hitte, hogy azzal, hogy hozta az érceket, nem lesz annyira borsos a kovácsolás ára. Pedig a sisak és a köpeny nem is adott sok bónuszt.
- Nincs nálam több bőr, Saito-san - jól láthatóan elkámpicsorodott, és nem csak azért, mert esetleg Tachi kardjának pengéjét érezte volna a torkán. Hirtelen ez a férfi is olyan ijesztő lett, mintha rosszat akart volna neki.
- Ez így nem igazság... - csúszott ki száján csalódottságában, az hirtelen eszébe sem jutott, hogy esetleg megkérdje, mennyit lehetne ezekből megcsinálni.

Elvigyorodok. Őszinte mosolynak tűnhet a fiúnak. Barátságos mosolynak. Ugyanakkor próbálom palástolni tudatlanságomat. Megint ezek a béta tesztelők, meg rejtett infók, amiket én nem tudok a játékról, mert nem vagyok vér MMORPG-s... Bezzeg ez a fiú tisztában van ezekkel. Tuti valami kocka a srác a való életben is, és itt pedig az adottságai révén kihasználja a helyzeti előnyét a tudásával. Ez már megfelelő magyarázat lehet arra, hogy miért van ennyi alapanyaga. Viszont sajnálatos módon úgy tűnik tényleg nincs több bőr nála, pedig igazán reménykedtem, mivel az az egyik legkönnyebben beszerezhető alapanyag. Számomra persze az nyilvánvaló volt, hogy nem akarom 100 arannyal lehúzni, és vétettem is egy pici hibát, hiszen a rubintok árát le kellett volna vonnom, de ez nem sokban változtatja meg a gondolatmenetemet.
- Jó válasz, átmentél a teszten! - ekkor hirtelen észbe kapok, hogy átváltottam tegeződésbe - Üdvözlöm az Archangel céhbolt vevőkörében! - majd felmarkolom a pultra kirakott motyót és elvonulok vele hátra a pult mögötti ajtóhoz. Mielőtt eltűnnék a hátsó helyiségbe, még kidugom a fejem, hogy informáljam a vevőt.
- Kérem várjon pár percet, hamarosan elkészülök. Addig készítse ki a 2 halvány rubint és további 20 aranyat - biztatóan még intézek felé egy halvány mosolyt, majd eltűnök az ajtó mögött. Addig míg dolgozom kihessegetem a lánykát, hogy foglalkozzon a fiúval, hátha akad még kérdése. Nem tart sokáig a munka, de szeretek magamban dolgozni, hogy közbe senki sem figyel árgus szemekkel. Ráadásul még nem teljesen látom át a kovácsolás mikéntjét és megtanulhatóságát, ezért nem szeretném, ha a véres verejtékkel megszerzett receptjeimet és technikáimat mások is elleshetnék. Maximum 5 percig vagyok távol, de ennek az időnek is a java részét azzal töltöm, hogy munkám gyümölcsét csodálom, és vizsgálgatom, nem akad-e rajta valami kivetnivaló. Elhelyezem mindhárom felszerelésen a kovácsjelemet, a fekete macskát AS kalligrafikus szignóval. A páncélon a jobb lapocka részre kerül a száraz pecsét, a sisaknak a belső karimájába, a köpenynek pedig a csuklya belső részére. Ahogy visszabattyogok a kész holmikkal, diadalittas mosoly ül ki az arcomra. A munka bevégeztetett, s engem rendkívüli örömmel töltött el, hogy az első komoly megrendelőm minden igényét kielégíthettem. És még nem is dolgoztam drágán, ezt ő is beláthatja.
- Egy Bronz Vért, egy Bőr Sisak és egy Szakadt Köpeny, ahogy kérte. Parancsoljon, használja őket egészséggel, s ha bármi panasza volna - ami nyilván nem lesz - de ha mégis akadna, akkor forduljon hozzám bizalommal. Visszavárjuk, ha újabb megrendelései akadnának. S akkor a munkadíj, ahogy említettem: 2 halvány rubin és további csekélyke 20 arany.
Amennyiben elfogadja az ajánlatot //chaten már elfogadta// ismét leülök a kényelmes kis helyemre, mintegy jelezvén, hogy befejezettnek nyilvánítom a diskurzust. Persze ha még bármi kérése, óhaja, sóhaja lenne, akkor nem vagyok vele udvariatlan, és készséggel válaszolok, de úgy vélem elégedetten fog távozni.

Összetört, darabjaira hullott. Nem szó szerint, habár az is lehetséges lett volna tekintve a halál animációját, de minden kétséget kizáróan borzasztóan elkeseredett a fiú. Saito-san mosolyát nem láthatta, hiszen éppen a pulton lévő ércekre függesztette a tekintetét, és remegő keze már-már azon volt, hogy elrakja az inventory-jába az érceket, kilép az ajtón, aztán minden erejéből futni kezd és imádkozik, hogy Tachi ne érje utol. Aztán ez végül mégsem következett be, hiszen a férfi fogta a nyersanyagokat, és elvonult azon az ajtón keresztül, ahonnan jött. Kirio pedig csak bámult utána, nem fogta fel, hogy mi is történt éppen. Illetve inkább csak nem akarta elhinni, hogy mégis Tachi várakozásainak megfelelően történt minden. Hatalmas kő esett le a szívéről, meg kellett támaszkodnia a pulton, hogy ne látszanak remegő lábai. A boltba visszatérő lány még meg is kérdezte, hogy jól van-e, közölve vele hogy sápadtnak tűnik. Nem volt jól, de persze pozitív választ adott. Azonban a megkönnyebbülés hatására végre gondolatai is elkalandozhattak, és a lányt lopva figyelve eltöprengett rajta, hogy milyen jó is lenne, ha lenne elég bátorsága hozzá, hogy megszólítsa és beszélgetésbe elegyedjen vele.
Saito-san hamarosan visszaérkezett, így gondolatit vissza kellett terelnie, ami nem is volt nehéz, hiszen szemei konkrétan elkerekedtek a felszerelések láttán. Látott már az alapon túl is ilyesmiket, de megérinteni, vagy netán felvenni sose volt alkalma őket. A pénzről azonban majdnem meg is feledkezett, de a szavak emlékeztették, szóval gyorsan le is hívott 20 aranyat abból a 60-ból, amit átadott neki a lovag.
- N-nagyon szépen köszönöm, Saito-san! - felelt lelkesen, és bár fejében voltak olyasmik is, hogy mennyire menő cuccok ezek, végül nem volt mersze hozzá, hogy kimondja. Azonban a csillogó szemei elárulták, mennyire boldog és mikor felpróbálta a köpenyt, visszakerült a szívébe némi bátorság is, újra az igazság harcosának érezte magát amíg eszébe nem jutott, hogy ezek nem az övék. Elkomorodott, de mielőtt feltűnő lett volna, inkább gyorsan meghajolt, és kisietett az üzletből. Tekintetével megkereste a nem túl messzi sarok mögött figyelő Tachit és engedelmesen odabattyogott hozzá, hogy átadhassa a felszerelést, valamint a maradék aranyat is visszaszolgáltassa.
- Csak 20? Nahát, többre számítottam valamivel. Ügyes vagy, kölyök! - borzolta össze Kirio haját Tachi, de a dicséreten túl mást nem kapott a fiatal fiú. Nem bánta, jól van ez így.

// @KA: két Halvány rubint + 20 arany megy akkor Anatnak :] //