Azure-Cear

Mégis miért hiszi azt, hogy én nem tudom? Tudom én, hogy még messze vagyok a tökéletestől, de azért így is nagy lépést tettem a kiindulópontomhoz képest. Ne várja már el, hogy minden azonnal sikerül és jól megy. Ez nem így megy. Kísérletem is hiábavaló. A kardot az utolsó pillanatban tévesztem szem elől, mikor is feldobja a levegőbe. Hozzám képest túl gyors. Már figyelném, hogy merre tart a kard, mikor megérzem ujjait csuklómon. Ez nem jó! Megint el fogok esni! De nem. Most nem lök el, ennek hála pedig meglepetten pislogok rá, főleg szavait hallva. Pillantásom a mutatott irányba vándorol. A kard a levegőben forog, miközben lassan megindul lefelé. Jobban mondva gyorsan. Mégis mit akar ezzel? Aztán persze erre is rájövök, mert miért ne jönnék rá? Semmit nem csinál ok nélkül. Egyszer csak egy rántás, én pedig a kard pályáján találom magam, közvetlen alatta. Szabad karom magam fölé kapom, miközben igyekszem hátrébb lépni, hogy ne találjon el, sikertelenül. Karomat még így is megvágja a penge, enyhe sebzést okozva, mi az én esetemben nem is olyan enyhe. De nem fájt. Ez sem fájt, holott most tényleg megvágott. Még csak nem is vérzek, vagy ilyesmi. Ez a világ kezd tényleg egyre szimpatikusabb lenni, ugyanakkor ha megfeledkezel a sebekről, mert nem fájnak, könnyen meghalhatsz úgy, hogy még csak észre sem veszed.
- Jelenleg örülök, ha egy dologra tudok figyelni, nemhogy többre - jegyzem meg, miután végighallgatom mondandóját.
Hamarosan újra visszaáll korábban is használt állásába, én pedig ujjaim közé kaparintom a földbe álló fegyverem. Túl macerás lenne most még arra is figyelnem, meg saját magamra is, pláne úgy, hogy Ceart sem hagyhatom figyelmen kívül a húzásai miatt. A kardot tehát visszacsúsztatom helyére, ugyanakkor nem teszem az eszköztáramba. Jobb helyen van az még itt, hátha szükség lesz rá. Aztán újra mély levegővételek következnek. Sóhajtok egy aprót az utolsónál, majd őt kezdem el figyelni. Stabil állás, kezei maga előtt. Ebből... gőzöm sincs, hogy mit tudnék kihozni. Akárhogy is, megindulok. Egyenest neki futok, mikor pedig a közelébe érek, igyekszem két karommal kiterelni két oldalra karjait, majd egyik kezemmel mellkason csapni. Ha a terelés sikerül, akkor igencsak összeszorítom szemeimet, amint megindítom a tényleges csapást. Ha karjaim rabságba esnek, akkor nincs más lehetőség, mint egy újabb fejes, szintén csukott szemmel és némi ugrással, tekintve, hogy magasabb nálam.

A gáncsolás váratlanul ér. Bár az imént megúsztam azt, hogy a földön kössek ki, hála Cear jó szándékának, most ez nem jön össze. Lábaim egy pillanat alatt hagyják ott a talajt és emelkednek a magasba, én pedig ugyanilyen rövid idő alatt kerülök hátsó felemre. Ajkaim ismét elhagyja egy rövid felkiáltás, hála meglepettségemnek, majd már némiképp rutinosan kezdem el dörzsölgetni hátsófelem.
- Nem tudom, hogy mitől félek. Azt tudom, hogy nem fogsz elkezdeni vérezni, de... Még mindig nagyon rossz érzés ártani másoknak. Arról nem is beszélve, hogy nem szeretem nézni mások szenvedő ábrázatát - magyarázom, valószínűleg mindhiába.
Nem hiszem, hogy ezt megértené. Én magam sem értem, hogy miért lettem ilyen, de ilyen lettem. Egyszerűen nem bírom a picsogó, vagy egyszerűen csak szenvedő emberek torz látványát. Akkor mindig segíteni akarok, és csak én járok rosszul. Arról nem is beszélve, hogy mégis hogyan lenne jogom segíteni azok után, hogy én okozok nekik szenvedést? Ebben a világban legalább fájdalmat nem tudok okozni. Vagyis... fizikait nem. Ez máris megkönnyíti a dolgom, ugyanakkor akárhányszor is tapasztalom meg, még mindig nehéz elhinni, hogy ilyen létezik. Egy világ, fizikai fájdalom nélkül.
- Köszönöm a remek felkészítést! Legközelebb igyekszem jobban figyelni. Tényleg! - erősködöm.
Mondjuk szerintem inkább magamat akarom ezzel meggyőzni. Valószínűleg már ő is rájött, hogy ez nem lesz olyan egyszerű. Nos, én magam is tudom, de azért kell némi lelki erősítés. Már csak azért is, hogy újra neki merjek menni. Akkor, hozzá kellene kezdeni megint! Csakhogy mégis hogyan? Ez egy nagyon jó kérdés! Én a földön, ő szintén, csakhogy ő velem ellentétben azon áll, míg én ülök. Először is... Talán keljünk fel. Aztán... talán nekem is ki kellene már találni valamit. Valami olyat, ami... Nem, én nem vagyok képes semmi aljasságra! Az lehetetlen, addig még nem jutottam el! Lassan elkezdek feltápászkodni. Kardom még mindig hagyom a helyén, miközben azon töprengek, hogy mégis milyen mozdulatokat ismerek. Vagyis mi olyasmit, ami hatásos lenne. Az önvédelmi órákon mutattak egyet s mást. Talán túl sok mindent is. Akárhogy is, egyet kikapva az ott felhalmozott készletből, lábra állásom után közvetlen megindítom lábam, hogy alaposan térhajlaton rúgjam az engem tanító srácot. A térd nincs se túl alacsonyan, se túl magasan. Rúgás szempontjából ideális, főleg akkor, ha későn kapcsol a célszemély. Á, miket is beszélek! Mégis miért gondolok rá máris úgy, mint valami áldozatra? Talán mert az is? A bénázásom áldozata? Akárhogy is, most már elkezdtem, úgyhogy be kell fejeznem! Igen, megcsinálom, akárcsak valami munkát, amit elvállal a menedzserem!

- Igyekszem!
Csak ennyi. Ennyivel letudom hosszanti monológját, ami nem is olyan hosszú, de hát na. Nekem hiába magyaráz ilyesmit, bár tény, hogy van benne valami. Miért is csukom be a szemem? Ha tényleg szenvedne, arról tudnék, ráadásul ha nem éreznek fájdalmat, akkor mégis hogy szenvednének? Ao Ryoko, te egy nagy hülye vagy! Mondjuk ezt eddig is tudtam.
- Ha azon agyalnék, akkor nem is kellene támadnom, nemde? - kérdem, mikor már fogja a lábam.
Ha mindig azzal foglalkoznék, hogy megfoghatja kezem-lábam, felesleges lenne támadást indítanom, elvégre még szép, hogy képes megfogni! Erre már rájöttem az eddigiekből. Az üzenetet meglepetten figyelem. Máris vége lenne? Úgy tűnik, igen. Azt hiszem, egyelőre ennyi elég is lesz. Kimerítő ez az egész. Mikor leereszti lábam, nyújtózkodok egy kicsit. Azért letört is vagyok, nem csak vidám. Zavar, hogy ennyire semmit nem tudtam tenni, hiába próbálkoztam. Az viszont jó, hogy képes voltam őt megütni. Na jó, részben jó. Azért még mindig nem vagyok kibékülve az "én és mások bántalmazása" opcióval. Még mindig zavar egy kicsit, de majd beletörődöm. Kénytelen leszek.
- Azt hiszem, mára elég lesz ennyi. Köszönöm a küzdelmet és a leckéket! - nyújtom felé mosolyogva kezem, ezzel is elfogadva a vereséget, rendesen, méltóságteljesen.
Shu... Ki is volt ő? Ja, igen, a dojo-s játékos. Most, hogy így említi, nem vagyok biztos benne, hogy most kellene mennem. Eléggé kimerítő volt ez az egész, arról nem is beszélve, hogy nem biztos, hogy szeretnék még egy küzdelmet. Arra viszont jó lenne ez az egész, hogy tudjam, hol is van az a hely pontosan. Na jó, egye fene, annyit még kibírok. És lehet, hogy néhány kérdésre választ is kapnék már ma. Feltéve persze, ha képes leszek összeszedni néhány kérdést addigra.
- Rendben, menjünk! És... Nem, nem felejtettem el. Mi is volt abban a fogadásban? - kérdem mégis, zavartan vakargatva halántékom egyik ujjammal.
Oké, emlékszem rá, vagyis azt hiszem, hogy emlékszem, de azért fő az óvatosság. Jobb rákérdezni, mint elfelejteni, vagy nem? Így legalább biztos lehetek benne, hogy pontosan emlékszem.