Azure

Kinézet: Nem éppen megszokott jelenség, figyelembe véve kékségét és állandó mosolyát, mi miatt fiatalabbnak is tűnhet koránál. Haja és szeme egyaránt kék. Hogy miért, arra nem sokan tudják a választ, még akkor sem, ha valójában nem titok. Az egyik születéstől fogva az, míg a másik átesett némi beavatkozáson. Magasságát illetően közelíti a 170 cm-t. Alkata vékony, sportos, mely nála szintén egyfajta előírás, akárcsak a kék haj. Idomai teltek, ezt pedig öltözéke sem leplezi, mely leginkább a fehér és kék színeket tudhatja magáénak, itt-ott némi pirossal.

Jellem: Nem is olyan rég még elmondhatták, hogy mindig csak mosolyogni látták. Akárkivel találkozott, kedvesen fogadta, és igyekezett megértő lenni, miközben kedves mosolya szinte sosem olvadt le ábrázatáról. Mintha úgy faragták volna e-világi képmását. Mosolya még most is ott van, legalábbis legtöbbször, bár néha igencsak erőltetettnek tűnik. Kedvessége is megmaradt, vidámságával ellentétben, ugyanakkor igyekszik leplezni mindent, hogy minden olyan legyen, mint régen. Legalábbis majdnem olyan. Most már ugyan kész saját lábára állni, miután kikényszerült a számára oly kényelmes védelemből, mégis, eléggé ügyetlen. Sok hibát vét, mit bocsánatkérések követnek, amennyiben gondot okoz valaki másnak. Legnagyobb gondja azonban az, hogy nem szeret ártani másoknak. Nem csak játékosoknak, de a program által kreált egyéb, öldöklésre tervezett teremtményeknek sem, ez pedig igencsak megnehezíti dolgát. Hiába akar fejlődni, képtelen ártani az útjába kerülő állatkáknak, vagy akárki másnak. Ebből adódóan harci képességek terén igencsak hiányt szenved.

Chance
A képesség aktiválásakor a használó fegyverkezelése duplájára nő, ezzel elérve, hogy gyorsan elmenekülhessen, kitérhessen néhány támadás elől, vagy akár kivédje azokat, feltéve, ha így elegendően magas lesz ahhoz, hogy ezt megtehesse. A képesség mindössze egyetlen körig aktív, hátránya azonban, hogy támadásra alkalmatlan, mivel aktivitása alatt a használó nem képes sebzést okozni. A képesség lehűlési ideje három kör. (Klein-nel egyeztetve)

Nos, hol is kezdjem... Talán ott, hogy Japánban születtem, és a szüleim is azok, így gondolom nem meglepő, hogy japán nevem van. Vígan éltem gyerekkoromat, egyszerű házacskánkban, egészen addig, míg át nem költöztünk egy nagyobba, apám legnagyobb üzletének megköttetésekor. Azért akkor sem rúgtunk ki a hámból. Mindig is garasoskodó volt az öreg, bár azért megkaptam mindent, amire szükségem volt. Az meg talán nem is akkora baj, hogy nem leste minden kívánságomat, alig várva, hogy teljesítse elkényeztetett lányának minden akaratát. Most legalábbis így gondolom. Akkor kicsit rossz néven vettem, az tény. Sőt, egy időre el is költöztem. Az egyik haveromhoz hurcolkodtam, ki bár srác volt, és nem is nézett ki rosszul, mégiscsak haver maradt. Persze, hogy ne legyek ingyenélő, próbáltam megkeresni a magam kenyerét. Nem éppen a megszokott módon, lévén a kemény munkát nemigen szerettem. Olyasmit igyekeztem találni, ami könnyebbnek tűnt. Persze csak tűnt. Rájöttem, hogy híressé válni nem kis meló, még akkor sem, ha az embernek jó hangja van és szereti azt, amit csinál. Talán ez utóbbi miatt nem hagytam abba. Na meg amiatt, mert amint megfordult a fejemben és komolyan fontolgattam, hogy feladom, nem is oly rég... Na jó, akkorra már mondhatni igencsak rég beszerzett lakótársam, akarom mondani vendéglátóm, benevezett egy tehetségkutatóra, mondván, nem hagyhatom abba. Ahelyett, hogy engedte volna, hogy mást csináljak, inkább erőltette, hogy folytassam és tűrte a dührohamaimat, na meg azt, hogy egy-egy hétnyi meló után jóformán csak vegetálni voltam képes. Neki hála a karrierem jó útra tért, én meg nem tértem le róla. Ó igen és ne feledkezzünk meg a menedzserem nagy ötletéről sem! "Kell valami feltűnő! Valami egyedi, amiről felismernek! Gondolkozz el rajta!" nyávogta annak idején a képembe. Így lett a hajam kék. A szín az ő ötlete volt. Azt mondta, jól passzol a szememhez. Én pedig csak egy egyszerű hajfestést ajánlottam. Nem gondoltam volna, hogy neonreklámot csinál a fejemből...
Persze fiatal voltam, így sok volt ez az egész nekem. Hirtelen jövő nagy hírnév, zsúfolt időbeosztás, rajongók, fellépések, meg minden egyéb. Idő közben visszaköltöztem a szüleimhez, mert egy váratlan kórházba kerülésem után nem hagytak békén, amíg nem tettem így. Arról nem is beszélve, hogy a nyakamba varrtak még valakit. Akkor azt hittem, probléma lesz belőle, de inkább Atsushit kérték meg, hogy vigyázzon rám, mintsem egy teljesen vadidegent. Az, kinél korábban potyáztam, most nálunk potyázott, kellemes fizetés mellett. Így a nehéz időkre való támaszom is megmaradt, na meg a barátom is. Nem volt az, hogy nincs rá időm. Mellettem volt és kész. Még akkor is, mikor mély alkotói válságba kerültem. A sűrű beosztás miatt nemigen volt időm nyaralni, ezt ő is belátta. Ekkor ajánlotta nekem a Nerve Gear-t. Ő sokat tudott az ilyesmiről, mielőtt azonban bármi más, egyszerűbbnek és régibbnek tűnő ketyerét és játékot kipróbálhattam volna, a frissen piacra dobott SAO volt az, amit az orrom alá dugott, a Nerve Gear-rel együtt. Várt rám a játékban, legalábbis ezt mondta, mielőtt elvonultunk, ki-ki a saját szobájába.
Nem sokkal később pedig egymás mellett ácsorogtunk Aincrad főterén. Ő, mint lovag, én pedig mint kardforgató. Hogy miért pont azt választottam? Nemigen értettem én az ilyesmihez. Azt sem tudtam, mi fán terem a fegyver, így azt választottam, amit szerintem a legegyszerűbb használni. Egy karddal csapkodni csak nem lehet olyan nehéz! Épp az alapokról szóló oktatását hallgattam Atsushinak, mikor megtörtént a nagy bejelentés. "Hehe, jó vicc! Jó ez a világ, meg szép, de annyira azért nem, hogy ne akarjak kimászni belőle. Nagy dolog, hogy megcsinálta, de ennyire nem kellene elszállnia magától! Nem ő az első, aki megtervezett egy játékot. Azt hiszem..." A nagyképűsködés után megpróbáltam kilépni, de nem ment. Arról nem is beszélve, hogy oda lett a szép hosszú hajam is! Na jó, a hajam aggasztott legkevésbé. Néztem én mindenkire. Bárkire, akárkire, aki választ adhatott volna, csakhogy mindenki tanácstalan volt. Még Atsushi is, pedig ő nem egy játékot játszott már. A pánik kezdett eluralkodni rajtam. Csak egy kis kikapcsolódás. Ennyit akartam és ez lett belőle! "Ez csak egy rossz vicc, ugye? Néhány óra múlva kienged, nem? Csak megunja ezt a játékot!" Azóta rájöttem, hogy nem. Nem fogja megunni.
Jó ideig Atsu gondoskodott rólam. Harcolt helyettem, pénzt keresett, vigyázott rám. Rájött, hogy semmi hasznomat nem fogja venni, de hát mégis mit várt?! Azért jöttem, hogy kikapcsolódjak. Azt mondta, itt olyasmit fogok látni, amit máshol nem. Én a tájra értettem, nem arra, hogy öldökölni kezdenek, meg hasonlók. Egyszerűen képtelen voltam megtámadni mást. Még egy olyan mezőn kószáló vaddisznót sem, vagy más egyéb apróságot. Nagyobbat meg végképp nem. Ennek azonban meglett az ára. Atsu egy nagyobb csatában meghalt. Tényleg meghalt! Nincs új élet, nincs visszatérés. Eltűnt, miután fényes apró szilánkokká változott. Egyetlen szilánk sem maradt meg belőle. Hetekig tartó bőgés után azonban rájöttem valamire. Nem hagyatkozhatok másokra. Nem nézhetem tétlenül azt, hogy mások kockára teszik az életüket azért, hogy nekem jobb legyen. Magamnak kell jobbá tennem. Csak az a baj, hogy ehhez egy valakinek, egy számomra fontos valakinek meg kellett halnia...