Azure-Cear

A meghívás most már fixálva van. Az pedig, hogy hova fogunk menni, most cseppet sem érdekel. Nagyobb gondom is van annál, na meg nem hiszem, hogy ez a meghívás gond lenne. Nekem legalábbis egyáltalán nem az. Így legalább viszonozhatom egy kicsit a srác kedvességét. Úgy sejtem, bőven lesz ideje arra, hogy kitalálja, merre is menjünk. Úgy vettem észre, hogy azok, akik már magasabb szinteken járnak, inkább vendéglőkbe mennek, mintsem főzzenek maguknak. Ami engem illet, nekem eddig mindig megvették és valahol máshol ettem. Ezt pedig folytattam később is, azonban szeretnék majd megtanulni főzni. De min jár az agyam, most nem ezen kellene gondolkoznom!
- Hm? Tényleg lehet ilyet csinálni? Á, mindegy! Ha most hosszabb lenne, utána pedig kijutnék innen, akkor elfogna a csalódás, hogy megint rövid. Jobb az így, ahogy van. Már igazán hozzászoktam - legyintek egyet.
Tudom, hogy a jelenlegi helyzetemben esélyem sincs, hogy kijussak innen, főleg nem akkor, ha nem fejlődök semmit. Valóságos csodára lenne szükségem a túléléshez. Legalábbis most. Aztán remélem, hogy később más lesz a helyzet. Csak figyelem, hogy mit csinál, miközben én kezembe veszem a hátsómnál lógó kardot, kihúzva azt helyéről. Még kezem is megremeg fogásakor. A másikra nézek, hallgatva amit mond. Nagyokat pislogok, mikor mindez eljut tudatomig, átvágva a kard fogásától keletkező sokkon. Nem akarok abba belegondolni, hogy mit lehetne ezzel csinálni a valódi világban, mégis sikerül. Azt hiszem, túl sok filmet néztem, holott nem is bírom az ilyesmit. A fért sem igazán, ami azt illeti, és bár itt konkrétan nem lehet vérezni, mégis, túlontúl jó a fantáziám. Nagyot nyelek, igyekezve koncentrálni. Lépek egyet felé, kardom csapásra készen tartva, de mielőtt meglendíteném a pengét, megdermedek. Sokáig csak ott állok, jobbom felé kitartva a fegyvert, bal lábamra helyezve a súlyt, mi kicsit előrébb van, mint a másik. Egyszerűen... nem megy. Jó néhány másodpercig állok így, mígnem tagjaim remegni kezdenek és inkább leengedem a fegyvert.
- Lehetetlen! Mégis hogy tudnálak megütni?! Elvégre olyan kedves voltál, meg minden. Ráadásul... olyan védtelennek tűnsz így, hogy levettél magadról jóformán mindent. De azért kérlek ne sértődj meg ezen! - teszem még hozzá gyorsan, mikor eszembe jut, hogy mit is mondtam.
A fiúk legtöbbje nemigen szereti, ha védtelennek titulálják őket és sejtésem szerint ő nem is az, különben nem vállalta volna el ezt a szerepet. De akkor is...
- Egyáltalán... Biztos, hogy ezzel kellene kezdenünk? Elvégre még az öklömet sem tudom használni - vallom be.
Legalábbis nem tudom, hogy itt hogy működik ez az egész. A valódi világban részt kellett vennem néhány önvédelmi órán, hogy jobban tudjak vigyázni magamra. Támadni képtelen vagyok, de legalább a védekezés megy úgy, ahogy. Mondjuk az is inkább annak a pániknak köszönhető, ami rám tör, valahányszor megtámadnak.

- Oké, felfogtam, de... Könnyű azt mondani - sóhajtom, majd hátrébb lépek néhányat.
Valaki akit utálok... Nem emlékszem olyanra, hogy lenne ilyen. Az, hogy nem kedvelek valakit, az egy dolog. Abból van néhány, de utálni nem utálok senkit. Legalábbis nem emlékszem ilyesmire, így biztosan nincs. Az, hogy engem utálnak az más történet, ugyanakkor remélem nincs ilyen, vagy nem sok. Akárhogy töröm a fejem, nem jut eszembe olyan, akinek ártanék. Még azoknak sem, akik nekem ártottak. Nem tehetek róla, ilyen vagyok. Ez nagyon nehéz ügy lesz!
- Hogy mi? Fogadás? Kértelek, hogy ne sértődj meg - dünnyögöm orrom alatt, utána viszont egyszerűen beletörődöm.
Azt hiszem, mégiscsak megérdemlem, azok után, amit mondtam. Vagy várjunk csak, mégsem! Egyáltalán nem érdemlek ilyesmit, elvégre kértem, hogy ne sértődjön meg, ráadásul tényleg olyan védtelennek tűnik. Vagyis... most már nem. Most már sokkal inkább ijesztőnek. Az a magabiztosság, amivel felhozta ezt az egészet, így, fegyvertelenül, rémisztő. Már most tudom, hogy el fogok bukni, ennek ellenére valamiért el akarom fogadni. Talán bocsánatkérésért, vagy valami, akárhogy is, de szándékomban áll elfogadni. Hátha így nekem is könnyebb lesz. Nem, nem hiszem.
- Jól van, elfogadom! De amint valami ésszerűtlent kérsz, ugrik az összes kívánság - jegyzem meg.
- Ez persze igaz rám is - teszem még hozzá.
Na nem mintha hinnék abban, hogy sikerülni fog. Az jóformán lehetetlen, főleg az én helyzetemben. Ráadásul megint rajtam a sor, hogy támadjak. Mégis mit nem értett azon, amit mondtam? Egyszerűen képtelen vagyok megütni, még most is. Ha csak rá gondolok, máris megdermedek, iménti szóváltásunk után is.
- Nem lesz semmi baja, nem lesz semmi baja... - suttogom magam elé, próbálva tudatosítani elmémben az állítólagos tényt, ami miért is ne lenne tényleges tény, ha egyszer egy nálam jóval tapasztaltabb mondja?
Persze tudásaink tényleges különbségét nem látom. Csak az a biztos, hogy nálam jóval többet tud, ha másról nem is, hát a játékról biztosan. Ez pedig bőven elég kiindulópont, ha össze kell hasonlítanom magunkat.
- Nem fog menni... - jutok végül ismét erre a következtetésre.
- Mi lenne, ha inkább te támadnál először? Hátha akkor könnyebb lesz.
Elvégre a menekülésben már bőven van tapasztalatom. Valószínűleg a támadások elkerülésével sem lesz gond, így talán még reflexből vissza is támadok, akár az önvédelmi órákon. Mindezt azért, hogy megpróbáljam ártalmatlanná tenni, vagy sikerüljön több időt nyerni a futáshoz.

Én igen is el szoktam gondolkodni azon, hogy kinek mit mondok! Ezt persze neki már nem árulom el. Felesleges itt hisztiznem, meg műsort csapnom. Ráadásul hiába mondja azt, hogy nem sértődött meg, akkor is úgy vélem, hogy megsértődött. Ha nem is nagyon, legalább egy picikét. Egy icipicit. Ezen azonban ideje túltennem magam. Mikor azonban igyekszik megnyugtatni, akaratlanul is elpirulok egy kicsit. Még hogy én, "híres szépség"?
- Nem hiszem, hogy az lennék - fejtem is ki véleményem, amint lehetőségem van rá.
Szerencsére beleegyezik abba, hogy ő támadjon először. Legalább nem nekem kell kezdeményezni, ez is valami. Kardom körül jobban kezdenek szorulni ujjaim, miközben várom, hogy mit csinál. Gyors. Nem hittem volna, hogy máris lépni fog, így jó formán időm sincs elhajolni lökése elől. Agyam azért kapcsol. Vállam megindul a kitérés irányába, a támadás azonban elér. Érzem, ahogy meglök, fájdalmat viszont nem. Bár az, hogy erővel tántorítanak hátra, szinte azonnali reakciót vált ki belőlem. Egy pillanatra félelem villan tekintetemben. A légzés nehezebbé válik, tüdőm pedig zaklatottan kezd zihálni, miközben a megtaszított vállamhoz tartozó karommal az engem lökő kéz felé kapok, kapaszkodót keresve, míg másik kezem szorít egyet a kard markolatán, s megindul a srác orra felé.
Lábam ennek ellenére megindul hátra, a lökésnek hála. Igyekszem lépéssel korrigálni gyenge egyensúlyom, melynek következtében egymásba gabalyodnak tagjaim. Akár sikerül orrba törölnöm őt, akár nem, az biztos, hogy egész alakom megindul a föld felé, hogy hátsómra huppanjak, miközben ujjaim görcsösen igyekeznek szorítani Cear karját, amennyiben sikerül azt megragadniuk. Esés közben enyhén fel is sikkantok, szemeim pedig összeszorítom, úgy várom a becsapódást.
- N-nagyon sajnálom! - szólalok fel máris.
Vagy az orrért, vagy a kezének szorításáért, vagy csak azért, hogy béna vagyok, esetleg mindkettőért. Nem tudom pontosan, hogy miért, azt azonban igen, hogy életpontjaim megcsappantak egy kevéssel, ami az én esetemben igencsak soknak számít, lévén a páncélom teljes egészében megsemmisült. Viszont... Sikerült. Megindítottam felé egy támadást! Én tényleg... megtettem. Oké, tudom, hogy csak egyfajta válaszreakció volt a hirtelen pánikra, de akkor is. Közben igyekszem lenyugtatni magam kicsit. Ajkaim enyhe mosolyra húzódnak, mikor tudatosul bennem, hogy mit is vittem véghez, miközben pihegek egy keveset.

- Hogy? Nem, csak... Mindegy, hagyjuk! Az emberek úgy hívnak, ahogy akarnak. Ebbe nemigen van beleszólásom - mondom kissé zavartan.
Azt ugyan nem szeretem, ha valótlant állítanak, de kénytelen vagyok elfogadni, vagy valahogy máshogy bebizonyítani, hogy az nem így van. Persze csak negatívumok esetén, elvégre ki ne szeretné, ha dicsérnék? Én is csak nőből vagyok, és bizony, szeretem, ha szépeket mondanak, ugyanakkor egyáltalán nem tudok mit kezdeni a bókokkal, vagy mikkel. Még akkor sem, ha nem is szánják azokat bóknak.
Hála próbálkozásomnak és bénázásomnak, mindketten a földön kötünk ki, méghozzá elég furcsa pozícióban. Hogy hogy került a fejem fölé, magam sem tudom. Igyekszem inkább szavaira figyelni, mintsem arra, hogy milyen közel van hozzám a srác. Ha a valódi világban lennénk, már minden bizonnyal leszedték volna rólam a testőreim. Sőt, el sem jutott volna idáig.
- Értem, szóval Shu a dojoban - ismétlem el, miközben bólintok is egyet.
- Mond csak... Tényleg nem fájt? - kérdem kissé aggódva, immár arcát nézve, valamiféle elváltozás után kutatva.
Nem látok semmit. Az oké, hogy nekem nem fájt, meg minden, de engem csak meglökött, én viszont behúztam neki egyet. Sokat nem értem el vele, de mégiscsak behúztam neki egyet. Ennek nyoma azonban nincs, legalábbis úgy látom. Ez nekem elég ahhoz, hogy némiképp megnyugodjak, ugyanakkor csak némiképp. Teljesen még mindig nem sikerül. Kérdésére felvonom egyik szemöldököm. Mit csinálnék? Ez egy nagyon jó kérdés. Jelenleg nehéz lenne bármit is, tekintve, hogy lefogta még szabad karom. Elengedem hát vállamat fogó karját, de meglepődve tapasztalom, hogy nem lesz ez ilyen egyszerű, lévén ujjai lejjebb vándorolva alkaromra szorítanak.
- Ez nem ér... - motyogom, majd újra gondolkodóba esek.
- Mit csinálnék... Megkérnélek szépen, hogy engedj el? Vagy... Ha nem jön be, sikítanék? - kérdem költőien.
Nem valószínű, hogy ezek működnének. Persze utalhatnék arra, hogy minek néznék, ha meglátnák így, miközben engem lefog, én meg sikoltoznék, de erre nem vetemednék. Egyszerűen képtelen lennék rá, elvégre tudom jól, hogy milyen rendes ez a srác.
- Azt hiszem... - nem, ezt nem mondhatom el neki.
Kicsit mocorgok, próbálgatva határaimat. Alkarjaimat a földön tartja, nem vitás, így a kezeimmel nem csinálhatok semmit. A lábaim meg messze vannak, így egy dolog maradt. Kihasználva szűkössé vált korlátaim, felsőtestemmel ülő pozícióba mozdulok, miközben próbálom állon fejelni a felettem magasodót. Talán ez beválik. Ha nem is talál, talán meglephetem vele és akkor elenged annyi időre, hogy kimásszak alóla és talpra álljak.

- Én elhittem, tényleg! Majdnem. De nem jobb így, hogy most már tudom, hogy tényleg úgy van? - kérdem értetlenkedve.
Mégis miért kell felhozni a disznókat? Nem, az biztos, hogy nem fogok sikítani. Nem és kész! Nem akarok több vaddisznót, főleg nem most! Ráadásul nem biztos, hogy mernék reménykedni egy újabb megmentésben, úgyhogy inkább csendben maradok. A sikítást tehát gyorsan elvetettem, így a következő kísérletem sem ez lesz, tudván, hogy a fejelés nem működött. Akkor meg mégis hogy jussak ki innen? Nem szeretem ezt a helyzetet. Kényelmetlen és zavarba ejtő, arról nem is beszélve, hogy így nem tudok semmit tenni, még akkor sem, ha rá tudnám venni magam. Mégis hogy tudhatnám, hogy kinél mit kellene ilyenkor csinálni, ha még csak nem is ismerem?! Az egész, amit tudok róla, az az, hogy erősebb nálam, meg hogy egész kedves. Ezt viszont nem akarom kihasználni. Nem akarok azzal visszaélni, ráadásul a sikítást egyébként is mellékelném, így duplán kizárva az egész. De akkor meg mégis mivel tudnám meggyőzni?
Mocorgok még egy keveset, ugyanakkor nem fejelem le ismét. Inkább csak fészkelődöm, igyekezve még jobban kiismerni helyzetemet. Lábaim szabadon mozognak, már amennyire. Ha azokkal... Nem, az lehetetlen! Soha nem tennék olyan zavarba ejtő dolgot! Akkor mégis minek néznének az emberek? Más kell... Valami más.
- Kérlek... Eressz el! - nézek rá, résnyire nyitott szemekkel.
- Kérlek... Nem szeretem, ha lefognak. Az olyan... rémisztő. Az, hogy nem tudok szabadon mozogni, vagy elfutni - vallom be, majd szemeibe nézek, már ha bírok.
Ez az egyetlen dolog, ami eszembe jut. Arra nem is gondolok, hogy megpróbálkozzak egy újabb fejessel. Nem hiszem, hogy sok értelme lenne. Ez pedig csak egy buta párbaj, így igazán megtehetné, hogy elenged. Egyébként is esélytelen, hogy én nyerjek, még akkor is, ha most meg akarnám csapni, csakhogy nem akarom. Ha elenged, nem csinálok semmit, csak felülök, reflexszerűen megdörzsölöm karjaimat, majd újra rászorítva fegyveremre, felkelek. Ha nem ereszt el... Akkor gőzöm sincs, hogy mit fogok csinálni. Valamit kitalálok, az egyszer biztos. Nem fogom feladni, vagy ilyesmi, már ha ez a kérés nem számít annak. Mert hát szerintem nem az. Ha feladtam volna, akkor már vége lenne a meccsnek, csakhogy nincs. Eszem ágában sincs feladni a vége előtt, bármi is legyen az. Nem azért jutottam el idáig az életben, mert olyan könnyen feladtam és nem azért próbálkoztam újra és újra a vadászattal sem, mert beletörődtem abba, hogy képtelen vagyok ártani másoknak. És tessék, ezt a srácot már kétszer "megsebeztem".

Szerencsére elenged, így kényelmesen fel tudok kelni anélkül, hogy tovább kellene erőlködnöm. Tényleg rendes srác. Halványan el is mosolyodom ennek tudatában, majd tovább dörzsölgetem karjaimat. Nem fájnak, vagy ilyesmi, ez inkább természetes reakció.
- Azt, hogy gyenge vagyok - sóhajtom.
Nem szeretek gyenge lenni, pláne nem egy olyan helyen, ahol az életemért kell küzdenem. Lehet, hogy sok pasas szereti a gyámoltalan nőket, de én akkor sem akarok az lenni. Többnyire nem is tartom magam annak, de itt...
- Na meg azt, hogy tényleg nem fáj az, ha fogy az élet, vagy a páncél. Meg azt, hogy itt nem működik az, hogy lefejelem a másikat. Mivel nem érzel fájdalmat, így nem használnak az ilyen húzások - folytatom inkább tovább.
- Meg azt, hogy kedves vagy. Tényleg. Nem hiszem, hogy sok más ember leállna velem bénázni egy sort, csak azért, hogy segítsen. Az emberek többsége elvégre nem ilyen.
Itt az ideje, hogy támadjak. Mellkasomra ismét ólomsúly nehezedik. Az előbb mégis hogy tudtam őt megtámadni? A pánik? Igen, közre játszott, utána meg az, hogy mindenképp szabadulni akartam, megmutatva, hogy azért mégsem vagyok annyira szerencsétlen. Aztán persze rájöttem, hogy mégiscsak az vagyok. Hát nem szuper?! Veszek egy mély levegőt, majd kifújom. Majd még egyet és azt is kifújom, és így tovább. Ezt folytatom még egy darabig, majd kardom igyekszem lazábban tartani. Olyan erősen szorítom a markolatot, hogy a valóságban már vagy zsibbadnának, vagy sajognának az ujjaim. Ebben szinte biztos vagyok, éppen ezért is igyekszem fegyelmezni magam. Kék szemeim a másikra emelem és úgy figyelem, hogy mit csinál. A nagy semmit. Csak áll és vár. Csak tudnám, hogy lehet ennyire türelmes valaki. Akárhogy is, most tényleg rajtam a sor.
- Menni fog... - motyogom magam elé, mintha csak kántálnám a szavakat, vagy mantráznám, vagy mit csinálnék.
Á, most mégis miért idegeskedek ennyire? Csak meg kell csapnom, vagy nem? Hát nem? De igen! Akkor meg mire várok? Mégis mire? Egy lépés, majd még egy, mígnem elé kerülök. Nem gondolok arra, hogy ki van előttem. Csak arra, hogy mit kell csinálnom. Ez eddig is bevált, vagy nem? Kardom lendítem felé, mielőtt azonban a közelébe érne, megállítom. Újra leeresztem a kardot, majd most már előtte veszek egy mélyebb levegőt.
- Egy kis türelmet! - szólalok meg, mielőtt bármit is mondana, majd újra nekilátok a dolognak.
Kardom ezúttal fejem fölül indítom felé, csapva egyet lefelé. Mielőtt elérné, ezúttal nem állítom meg, szemeim azonban erősen összeszorítom, úgy várom meg, hogy mi lesz a vége.
- Sikerült?

Elhinni magamról, hogy erős vagyok, nem olyan egyszerű, főleg nem úgy, hogy egész idáig még egy vaddisznót sem mertem megütni. Ezzel ő is tisztában van, akkor meg miért mond nekem ilyeneket? Egyszerűen nem értem. Vagyis értem én, hogy az önbizalom segít, a túlzott önbizalom azonban többet árt, mint használ. Hiába hinném magam erősnek, egy nálam jóval erősebbel szemben. Azért jobb tisztában lenni saját korlátjainkkal. Jó, attól még gondolhatom magam erősnek, de szerintem az akarattal többre megyek. Az akaratom pedig erős, mondhat bárki, bármit. Saját jellemzését hallva csak elhúzom a szám. Nem hinném, hogy így lenne, ugyanakkor ki tudja? Rajta kívül más aligha, így kénytelen vagyok elfogadni azt, amit állít.
A második próbálkozásom az, ami sikeresebbnek bizonyul. Mikor megszólal, kinyitom szemeimet. Először az egyiket, majd a másikat, hogy aztán mindkettővel megnézhessem az eredményt. Vér sehol, a támadás azonban talált. Tényleg talált! Oké, valószínűleg hagyta magát, de most nem azért vagyok itt, hogy őt győzzem le, hanem azért, hogy saját magamat.
- Én... megcsináltam - suttogom meglepetten.
Örömömben kis híján a nyakába ugrok, erre azonban még csak esélyt sem ad. Máris támadásba lendül, kihasználva figyelmetlenségemet. Én ostoba! Mégis hogy nyugodhattam meg ennyire? Elvégre mégiscsak egy párbaj közepén járunk. Nos, igencsak a közepe felé. Ezt bizonyítják az életpontjaim is, melyek az újabb lökésnek, majd hátsóra esésnek hála megint csökkennek. Kardom kikerült kezemből. Csak pislogok, próbálva felfogni, hogy mi is történt. Megragadta a kardot, megrántotta, én nem akartam hagyni, de meglökött. A kard nála maradt, én meg megint a földre kerültem, ezúttal szerencsére csak ülve, nem feküdve.
- Nem ér kihasználni, hogy nem figyelek! Pedig annyira örültem, hogy sikerült az a támadás. Én tényleg megtámadtalak. Fel tudod ezt fogni?! - kérdem, pillanatnyi felháborodásom ellenére mosolyogva.
Feltápászkodom, majd újra poroló mozdulatokat teszek, mint nem is oly rég. Na most mi legyen? Kíváncsian várom, hogy mit mond. Nem tudom, hogy mit akar ezzel, bár van egy sejtésem, az pedig az, hogy ököllel kellene nekimennem. Hát, jó... izé... szóval... legyen. Ha ezt akarja, hát legyen ez. Ha már karddal meg tudtam vágni, akkor ököllel semmiség lesz, nemde? Egy fenét! Tudom én, hogy nem, de-de na. Az lesz és kész. Felé iramodok, de út közben rájövök, hogy bár az előbb sikerült, ez azért mégsem menne olyan egyszerűen. Kezem megindul, ökölbe szorulva, arca felé, előtte azonban irányt vált, s inkább a kardot próbálom megragadni, hátha sikerül kirántanom szorításából és visszaszereznem.

Mégis miért hiszi azt, hogy én nem tudom? Tudom én, hogy még messze vagyok a tökéletestől, de azért így is nagy lépést tettem a kiindulópontomhoz képest. Ne várja már el, hogy minden azonnal sikerül és jól megy. Ez nem így megy. Kísérletem is hiábavaló. A kardot az utolsó pillanatban tévesztem szem elől, mikor is feldobja a levegőbe. Hozzám képest túl gyors. Már figyelném, hogy merre tart a kard, mikor megérzem ujjait csuklómon. Ez nem jó! Megint el fogok esni! De nem. Most nem lök el, ennek hála pedig meglepetten pislogok rá, főleg szavait hallva. Pillantásom a mutatott irányba vándorol. A kard a levegőben forog, miközben lassan megindul lefelé. Jobban mondva gyorsan. Mégis mit akar ezzel? Aztán persze erre is rájövök, mert miért ne jönnék rá? Semmit nem csinál ok nélkül. Egyszer csak egy rántás, én pedig a kard pályáján találom magam, közvetlen alatta. Szabad karom magam fölé kapom, miközben igyekszem hátrébb lépni, hogy ne találjon el, sikertelenül. Karomat még így is megvágja a penge, enyhe sebzést okozva, mi az én esetemben nem is olyan enyhe. De nem fájt. Ez sem fájt, holott most tényleg megvágott. Még csak nem is vérzek, vagy ilyesmi. Ez a világ kezd tényleg egyre szimpatikusabb lenni, ugyanakkor ha megfeledkezel a sebekről, mert nem fájnak, könnyen meghalhatsz úgy, hogy még csak észre sem veszed.
- Jelenleg örülök, ha egy dologra tudok figyelni, nemhogy többre - jegyzem meg, miután végighallgatom mondandóját.
Hamarosan újra visszaáll korábban is használt állásába, én pedig ujjaim közé kaparintom a földbe álló fegyverem. Túl macerás lenne most még arra is figyelnem, meg saját magamra is, pláne úgy, hogy Ceart sem hagyhatom figyelmen kívül a húzásai miatt. A kardot tehát visszacsúsztatom helyére, ugyanakkor nem teszem az eszköztáramba. Jobb helyen van az még itt, hátha szükség lesz rá. Aztán újra mély levegővételek következnek. Sóhajtok egy aprót az utolsónál, majd őt kezdem el figyelni. Stabil állás, kezei maga előtt. Ebből... gőzöm sincs, hogy mit tudnék kihozni. Akárhogy is, megindulok. Egyenest neki futok, mikor pedig a közelébe érek, igyekszem két karommal kiterelni két oldalra karjait, majd egyik kezemmel mellkason csapni. Ha a terelés sikerül, akkor igencsak összeszorítom szemeimet, amint megindítom a tényleges csapást. Ha karjaim rabságba esnek, akkor nincs más lehetőség, mint egy újabb fejes, szintén csukott szemmel és némi ugrással, tekintve, hogy magasabb nálam.

A gáncsolás váratlanul ér. Bár az imént megúsztam azt, hogy a földön kössek ki, hála Cear jó szándékának, most ez nem jön össze. Lábaim egy pillanat alatt hagyják ott a talajt és emelkednek a magasba, én pedig ugyanilyen rövid idő alatt kerülök hátsó felemre. Ajkaim ismét elhagyja egy rövid felkiáltás, hála meglepettségemnek, majd már némiképp rutinosan kezdem el dörzsölgetni hátsófelem.
- Nem tudom, hogy mitől félek. Azt tudom, hogy nem fogsz elkezdeni vérezni, de... Még mindig nagyon rossz érzés ártani másoknak. Arról nem is beszélve, hogy nem szeretem nézni mások szenvedő ábrázatát - magyarázom, valószínűleg mindhiába.
Nem hiszem, hogy ezt megértené. Én magam sem értem, hogy miért lettem ilyen, de ilyen lettem. Egyszerűen nem bírom a picsogó, vagy egyszerűen csak szenvedő emberek torz látványát. Akkor mindig segíteni akarok, és csak én járok rosszul. Arról nem is beszélve, hogy mégis hogyan lenne jogom segíteni azok után, hogy én okozok nekik szenvedést? Ebben a világban legalább fájdalmat nem tudok okozni. Vagyis... fizikait nem. Ez máris megkönnyíti a dolgom, ugyanakkor akárhányszor is tapasztalom meg, még mindig nehéz elhinni, hogy ilyen létezik. Egy világ, fizikai fájdalom nélkül.
- Köszönöm a remek felkészítést! Legközelebb igyekszem jobban figyelni. Tényleg! - erősködöm.
Mondjuk szerintem inkább magamat akarom ezzel meggyőzni. Valószínűleg már ő is rájött, hogy ez nem lesz olyan egyszerű. Nos, én magam is tudom, de azért kell némi lelki erősítés. Már csak azért is, hogy újra neki merjek menni. Akkor, hozzá kellene kezdeni megint! Csakhogy mégis hogyan? Ez egy nagyon jó kérdés! Én a földön, ő szintén, csakhogy ő velem ellentétben azon áll, míg én ülök. Először is... Talán keljünk fel. Aztán... talán nekem is ki kellene már találni valamit. Valami olyat, ami... Nem, én nem vagyok képes semmi aljasságra! Az lehetetlen, addig még nem jutottam el! Lassan elkezdek feltápászkodni. Kardom még mindig hagyom a helyén, miközben azon töprengek, hogy mégis milyen mozdulatokat ismerek. Vagyis mi olyasmit, ami hatásos lenne. Az önvédelmi órákon mutattak egyet s mást. Talán túl sok mindent is. Akárhogy is, egyet kikapva az ott felhalmozott készletből, lábra állásom után közvetlen megindítom lábam, hogy alaposan térhajlaton rúgjam az engem tanító srácot. A térd nincs se túl alacsonyan, se túl magasan. Rúgás szempontjából ideális, főleg akkor, ha későn kapcsol a célszemély. Á, miket is beszélek! Mégis miért gondolok rá máris úgy, mint valami áldozatra? Talán mert az is? A bénázásom áldozata? Akárhogy is, most már elkezdtem, úgyhogy be kell fejeznem! Igen, megcsinálom, akárcsak valami munkát, amit elvállal a menedzserem!

- Igyekszem!
Csak ennyi. Ennyivel letudom hosszanti monológját, ami nem is olyan hosszú, de hát na. Nekem hiába magyaráz ilyesmit, bár tény, hogy van benne valami. Miért is csukom be a szemem? Ha tényleg szenvedne, arról tudnék, ráadásul ha nem éreznek fájdalmat, akkor mégis hogy szenvednének? Ao Ryoko, te egy nagy hülye vagy! Mondjuk ezt eddig is tudtam.
- Ha azon agyalnék, akkor nem is kellene támadnom, nemde? - kérdem, mikor már fogja a lábam.
Ha mindig azzal foglalkoznék, hogy megfoghatja kezem-lábam, felesleges lenne támadást indítanom, elvégre még szép, hogy képes megfogni! Erre már rájöttem az eddigiekből. Az üzenetet meglepetten figyelem. Máris vége lenne? Úgy tűnik, igen. Azt hiszem, egyelőre ennyi elég is lesz. Kimerítő ez az egész. Mikor leereszti lábam, nyújtózkodok egy kicsit. Azért letört is vagyok, nem csak vidám. Zavar, hogy ennyire semmit nem tudtam tenni, hiába próbálkoztam. Az viszont jó, hogy képes voltam őt megütni. Na jó, részben jó. Azért még mindig nem vagyok kibékülve az "én és mások bántalmazása" opcióval. Még mindig zavar egy kicsit, de majd beletörődöm. Kénytelen leszek.
- Azt hiszem, mára elég lesz ennyi. Köszönöm a küzdelmet és a leckéket! - nyújtom felé mosolyogva kezem, ezzel is elfogadva a vereséget, rendesen, méltóságteljesen.
Shu... Ki is volt ő? Ja, igen, a dojo-s játékos. Most, hogy így említi, nem vagyok biztos benne, hogy most kellene mennem. Eléggé kimerítő volt ez az egész, arról nem is beszélve, hogy nem biztos, hogy szeretnék még egy küzdelmet. Arra viszont jó lenne ez az egész, hogy tudjam, hol is van az a hely pontosan. Na jó, egye fene, annyit még kibírok. És lehet, hogy néhány kérdésre választ is kapnék már ma. Feltéve persze, ha képes leszek összeszedni néhány kérdést addigra.
- Rendben, menjünk! És... Nem, nem felejtettem el. Mi is volt abban a fogadásban? - kérdem mégis, zavartan vakargatva halántékom egyik ujjammal.
Oké, emlékszem rá, vagyis azt hiszem, hogy emlékszem, de azért fő az óvatosság. Jobb rákérdezni, mint elfelejteni, vagy nem? Így legalább biztos lehetek benne, hogy pontosan emlékszem.