[Küldetés] A hasadék

A lányt meglepte a szívélyes fogadtatás, de nem volt visszautasító. Egyszerűen csak nem tudott mit reagálni az ölelésre. Egy darabig üresen nézett maga elé, kiolvashatatlan arckifejezéssel, majd a kérdésre felétek fordítja fejét.
- Kilenc és kilenc a kilenccel együtt áll. – kezdett bele. –A számok nem kulcsfontosságúak, de a jelentésük most valósulnak meg. Még én sem vagyok teljesen biztos, de az egyik kilences a játékba szorultakat, a másik azokat, akik elhunytakat, a harmadik… – megakadt. – Több nem jut eszembe, sajnálom. Cassandra főleg arra utalt, hogy vissza fog térni, amint lejár az idő.
A szavakat kimondva fejetekben emlékképek suhannak át, noha eredetük ismeretlen. A sötétvörös égbolt alatt egy tátongó hasadékot láthattok, aminek a közepén egy kocka alakú sziklaépítmény áll. Egy palota, mely borzasztó fényeket bocsát magából, s ezek valóságos Auróraként borítják be az amúgy is vészjósló eget. A hasadék centrumát és a szélét egy vastag lánc tartja össze – egészen addig, amíg az épületből ki nem tör egy mindent elvakító fénysugár. A lánc elszakad, a hasadék széjjelválasztja az akörül megmaradt földrészeket, végül elnyeli azokat. A sebhely elképzelhetetlen nagyságúra tágul. A vészjósló kép nagy zörejjel és egy távoli sikollyal ér véget.
- A kép csak egy pillanatnyi betekintés a jövőbe, hogyha nem jártok sikerrel. – mondta a fehértestű idegen. - A sebhely a tizenkettedik szinttől ered. Annak szélén találtok majd egy kávézót, keressétek fel az üzemeltetőjét. Reednek hívják. Elmondja, hogyan szabadulhattok meg ettől az… átoktól. – Jeanie felé fordulva némán bólintott, aztán újból kinézett az ablakon. – Előbb-utóbb megadatik azaz alkalom, hogy elveszett szeretteinkkel találkozhassunk.
Hati összeszűkített tekintettel fordult az ég felé, várta Vezér reakcióját. Fejével hívóan legyintett, s eleinte lassan, majd pillanatról pillanatra felgyorsulva indult meg a céhház felé, egy újabbat vonyítva, ám az ezúttal nem a farkasnak, hanem a hozzá és az épületben tartózkodóknak szólt. Régi bajtársait ezen a panaszos hangon üdvözölte.

A kislány ártatlanul, engedelmes hunyászkodással sütötte szemét, jobb kezét a balhoz érintve, a szóban forgó sárkányhoz botorkált. A kérdésre a fehér fantom szél susogásához hasonló sóhajt hallatott. Ősibb volt a legöregebb erdő lélegzésénél is.
- Azt… csak Reed tudhatja, sajnálom. – felelt a céhvezér kérdésére. Fénytől eltakart pillantását a duóra, aztán a Nestor mellett álló érintett tekintetét fürkészi. Egy halk szellő hangjával a fantom eltűnik a céhházból, mintha nem is létezett volna.
A démonfarkas mindaddig vonyított, amíg fajtársával együtt a céhházhoz nem értek. A páncélos fekete sziluettjét még a legsötétebb rengetegben sem volt nehéz kivenni, vörös szemeinek csillogása okán. Felnézett az erkélyre, de Vezérén kívül minden más tekintetet kerülni próbált. Bűnbánóan vinnyogott, mintha fájt volna valamije. Az égre pillantott: a vörös már a maradék kékséget is magába fojtotta. A horizonton túl egy fényes, baljóslatú csillag villant fel, mely hívóan villogott, akár a térképeken villódzó nyilacska. Beszélgetésetek közepette kaptok egy-egy levelet, melyben a szellemlény által említett hely lehetséges koordinátái találhatók – feladó neve pedig egy bizonyos Sark volt. Habár az utóbbi kámforként illant el, hangja ugyanúgy a jóslatot idézte. Mikor kilenc s kilenc a kilenccel együttáll…

Érintésére alig érzékelhetően rezzentem össze, szavai mosolygásra késztettek. Hát persze, hogy megyek. Mást úgyse tehettünk, azok után, hogy oly világosan láttuk az emlékképeket, a sötét jövő rémálmait. Szophie felé fordultam, arcomon még mindig szomorú, de várakozó mosollyal.
- Persze – ismételtem meg a gondolatban elhangzottakat, s még bólintottam is hozzá. Pillantásom Nestorra vetült, aki szintén bólintott, óvón simulva hozzá a kislányhoz – Mehetünk – mondtam még, s ahogy a két árny elsuhant a céhház alatt, felénk közelítve rendíthetetlenül, felegyenesedtem, elmélázva az imént látott, izzó, vörös szempáron és annak tulajdonosán. Vajon mennyit változott? Hirtelen fordultam sarkon, utamat a szoba kijárata felé véve, önkéntelenül is gyorsítva lépteimen. Azt hiszem, vártam ezt a találkozást. Nem Reedet, természetesen. Hanem a farkast – illetve, démonfarkast. Ha ő volt. De őneki kellett lennie.
Az üzenet megtorpanásra késztetett, de csak egy pillanatra. Addig, amíg megnéztem annak tartalmát, átvíve a koordinátákat a térképemre, behatárolva a különös személy és kávézójának pontos helyzetét. Hogy a szint szélére kellett mennünk, nem töltött el túl jó kedvvel, s valami enyhén bizsergető, rossz érzésem is volt az úttal kapcsolatban, ám visszalépni nem lehetett, nem is tettem volna meg. A levél feladója különös volt, ám egyelőre nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget neki: a nevet megjegyeztem, s alkalomadtán majd a táblákon is le fogom ellenőrizni, mennyire volt valóságos, avagy éppen ellenkezője. Most azonban más dolgunk volt, másra kellett koncentrálni. Még utoljára visszanéztem a tűzsárkányra, annak aggódó pillantására, majd becsuktam a menüm, és mellettem Szophieval (ha erre jött), elindultam a céhház folyosóján. Szívverésem felgyorsult, s még a Látásom is bekapcsoltam, hogy hamarabb akadjak rá az állatra. Annyi kérdésem volt hozzá… de tudtam, hogy jóideig még nem fogom tudni feltenni őket.

Sztem nyugodtan mehet a mese addig hogy odaérünk Reedhez.