[Küldetés] Csalafinta kincskeresés

Az átkozott szellemekhez nem szabadott hozzá érni. Mi nehéz volt, mert mintha mágnes lettem volna számukra, ők meg a nyavajás fémek. Mint a hűtő és a hűtő mágnesek, levakarhatatlanok. Miss Szőrgolyó, mintha a legrosszabb félelmeit vélte volna felfedezni bennünk, úgy megrémült, majd jöttem rá, hogy a szellemektől félt, sem mint tőlünk. Próbáltam megfogni, de a macska bújt, menekülni akart, azonban a falon keresztül, minek nem sok értelmét láttam. Karmait a falba állította és a tükrökbe mik a falon voltak. Mint egy kutya úgy ásott félelmébe és meg is lett ennek a hatása. Mint mikor a tanárok a krétát törik a táblánál és körmeikkel írnak, olyan hangot adott ki ő is most. A füleimet a tenyereimmel fedtem és kisebb kiabálással adtam hangot a nem tetszésemnek, hogy ilyen kegyetlen hangot hallottam. Hisame a lábaimhoz bújt.
Fordultam vissza a szellemekhez vártam már egy újabb sétájukat, azonban nekik sem tetszett e fülsiketítő muzsika, mit Miss Macska vezényelt. Legalábbis azt hittem a hang nem tetszett nekik, de a félelem rajtuk inkább arra utalt, hogy a tükrök épségeikért aggódtak. Arcaik rémületét látva ördögi ötletem támadt.
~ Muhahehe! Muhahaha! – sátáni kacaj volt a gondolataimban, azonban nem adtam nekik hangot. Kezdő állatidomár késemet vettem elő és markoltam rá.
- Hisame! Utánozd a cicust. – szóltam neki, erre ő dörgölőzni kezdett a lábamhoz. A homlokomat csaptam és nagyot sóhajtottam – Kapard a falat, a tükröket, létszíves. – pontosítottam a kérésem, majd én is a falba mélyesztettem a fegyverem.
Végig akartam húzni én is a kést amolyan óriás karmot imitálva. A fejemen megigazítottam a bolyhos sapkát, hogy az a fülemet minél jobban takarja, majd indult meg a kezem mozgása és reménykedtem a legjobbakban.

Mindannyiótok tevékenysége hatásosnak bizonyul, ugyanis Peter kése, Hisame karmai és Lewis pajzscsapásai hatására a tükrök sorra repedeznek, s egyre-másra pixeljeikre hullanak szét. A szellemeitek utolsó próbálkozásaikként még áthaladnak a testeteken: Peter 1 pontot veszít gyorsaságából, s mivel gyorsaság pontja 0-ra csökken, ezért szinte már vonszolja magát és kétszer annyi időbe telik haladnia, mint a szintén lelassult lovagnak. Lewis pedig erejéből veszít 1 pontot, melynek hatására kevésbé lesz hatékony a pajzzsal sújtása a tükrökre. Minél több tükröt semmisítetek meg, annál kevesebb szellem marad, s mire elérnének benneteket az új klónok, addigra szertefoszlanak ők is. A tükrök széttörésével az illúziók is megszűnnek létezni. Ezután már nincs más dolgotok, mint együttes erővel átkelni a tavacskán anélkül, hogy Miss Szőrgolyó bundikája vizes lenne Nyugalom, a vízben nem vár benneteket további csalafintaság, nincsenek lábujjcsócsáló piranhák a tóban.
Ahogy átértek a túlpartra, az előzőhöz hasonló folyosóra juttok, annyi különbséggel, hogy hogy itt már csak négykézláb tudtok közlekedni. Miss Szőrgolyó komfortosabban tipeg utánatok, habár a hideg és nyirkos talapzat nem igazán kellemes puha kis cicatappacsainak. Még mindig tisztes távolságban marad Hisamétől, nem akar a rongybabájává válni a sárkánynak. 10 percnyi botorkálás után a járat váratlanul elkezd kiszélesedni, itt már fel is emelkedhettek, mert elég naggyá tágul a belmagasság. Egy útelágazáshoz értek: döntenetek kell, hogy balra, vagy jobbra haladtok tovább. A térkép sajnos nem tud a segítségetekre lenni, felfedezetlen területeket nem tud mutatni.

[off] Ha nem sikerül dönteni, akkor én fogok dobni Korona/Halál kockával.

STATOK ÖSSZESÍTÉSE:

Peter: (Te még 1. szinten kezdted a kalandot, ezért azt számítom)
Élet: 4
Fegyverkezelés: 0
Erő/Irányítás: 5 (+3 irányítás felszerelésből)
Kitartás: 2-1=1
Gyorsaság: 2-1-1=0 !!!
Speciális képesség: 2
páncél +2-1=1

Lewis:
Élet: 6
Fegyverkezelés: 1
Erő: 2-1=1 (+1 erő felszerelésből)
Kitartás: 2
Gyorsaság: 2-1=1 (+1 gyorsaság felszerelésből)
Speciális képesség: 2
páncél +4-1=3

Ezekkel a megújult értékekkel kell tovább folytatnotok a küldetést! Igazság szerint 0 sebességnél talán le kellene bénulnia a karakternek, de ilyesmivel nem akarom elrontani a játékot, viszont kijátszásnál kérlek erre a lassúságra fokozottan hívd fel a figyelmet, Peter! És természetesen mindezek Hisaméra is érvényesek. [/off]

Utolsó lendületükben még átsétáltak rajtunk a kifehérített másaink, majd ennek hatására lassultam be hirtelen. Meglepődtem, de a csodálkozásom nem volt életteli. Hisaméval, mintha két csiga lettünk volna, olyan lassan mozogtunk, ugyanakkor a tükörtörés sikeres volt és bár milliószor hét év balszerencsénk lesz a jövőben, a szellemek eltűntek körülöttünk.
Körbe néztünk, nem volt más veszélyforrás ránk nézve, minek örültünk.
- Vesztettem egy páncél-, egy gyorsaság- és egy erőpontot... – nem örült a lovag ennek, mit nem is csodáltam.
- Egy páncélt én is, ugyanakkor én két gyorsaságpontot. Nagyon lassú vagyok. – nem tetszett a helyzet. Tehetetlenek éreztem magam és a rossz az volt, hogy Hisame is ilyen lassú lett. Nem akartam Lewisre támaszkodni, de nem volt mit tennem, ő volt csak most itt használható személy.
- A tóban nem találtam semmit, de a másik oldalon van egy járat.
Örültem a szavainak, reméltem, hogy a járat végén megtaláljuk mit kerestünk.
~ Hát futás. – Rohanom kellett, hogy lépést tudjak tartani Lewissel. Nem akartam lemaradni tőle, ugyanakkor a kezét se akartam fogni, hogy húzzon magával. Szinte már lihegtem mire a tóhoz értünk és csodálkoztam, hogy időközbe már Miss Macska is elhelyezkedett a lovag vállán.
- A víz csak derékig ér. – szerencsének éreztem ezt, bele se mertem gondolni, hogy a lassú evezésemmel meddig jutottam volna.
Vízben sosem lehetett gyorsan sétálni, ezt tudtam, hisz strandon a szabad világban nem egyszer voltam már és ehhez csatlakozott a mostani gyors tempóm is. Sóhajtottam, de nem volt mit tenni. Indult a séta, bár küzdelemnek inkább lehetett volna mondani. Hisame a ruhámba harapva tartotta magát, így nem maradt le tőlem.
A járatban négykézláb kellett tovább haladni és ostoba reményt fűztem hozzá, hogyha kutyamódjára haladok, akkor gyorsabb leszek, de nem így történt, mit csalódásnak fogtam fel.
A kicsiny, szűk folyosó egyhamar magasodni kezdett és állhatunk két lábra. Lewis hátra nézett, követtük őt, nem maradtunk le. A sapkáink a fejünkön, a ruhám vizes, sáros volt. Nem lelkesedtünk, nem volt miért. A csodás kilátásunkat még egy elágazás is segítette. Ötletem sem volt, hogy merre kellett volna menni, de egy biztos volt. Nem akartam, hogy egyedül legyek újra. Lassú voltam és a félelmem a sötétbe már legyőzött egyszer nem rég, nem akartam, hogy újra megismétlődjön az a jelenet.
"Csak bátor szívvel és tettre készen juthattok ki élve!" Ismétlődött fejemben az öreg barlangőr mondata és döntöttem el, hogy tettre készen bólintok Lewis szavaira.
- Szerintem menjünk ...!

...JOBBRA! - egyeztek meg végül az irányban, majd fojtathatjátok utatokat anélkül, hogy görnyedve vagy négykézláb kúszva kellene haladnotok. A járat hol kitágul, hol egyszemélyesre szűkül, néhol pedig kis beugrók is vannak, amolyan zsákutcák. Úgy tűnik a játék készítői nagyon odafigyeltek az ilyen aprólékos dolgokra is, ami a természet vájta barlangokra is jellemző. Amikor az egyik tágabb útszakaszhoz értek, jellegzetes bűz csaphatja meg az orrotokat. Ha a való életben jártatok már állatkert denevérházában, akkor felismerhetitek a szagot, ha nem, akkor csak szimplán gyomorforgató a bűz. Hamarosan meg is találjátok a forrást, az egyik beugrót tele van denevér guanoval.
Ahogy haladtok tovább, egy újabb beugróból éles vörös fény villan fel. Amikor kristályotok bevilágítja a teret egy majd 2 méter hosszú szárnyas lény húzódik össze vörös szemeit eltakarva a rávetődő fénytől. Elkezd mocorogni a jól megtermett denevér nagyúr és szárnyait széttárva talpra libben eddigi fejjel lefelé függő helyzetéből. Alkata viszonylag humanoidnak mondható: teste lábakban végződik, amik kevésbé csökevényesek, mint egy átlag denevéré. Ahogy széttárja a bőrlebernyegeit, megrezegteti őket, mintha csak a szél fújna rájuk, majd megköszörüli a torkát és rátok villantja vérvörös szemeit. Miss Szőrgolyó olyan szinten megrémül, hogy feláll hátán minden egyes szőrszál, majd körmeit Lewis ruhájába aggatva a lovagra csimpaszkodik félelmében.
- Áj em dö betmen! - próbálja hörögni ízes angollal és földöntúli hangon a denevér, ami hevenyész krákogásba fut át. Ekkor rebben elő mögüle kotnyeles segédje, akinek mókás megjelenése csak még inkább ront a művi szituáción.
- Na mi a hézag, hapsikáim? - intézi felétek az újabb mondatot a denevérúr, ekkor már összefonja mellkasa előtt a szárnyait, aztán orra alatt dünnyög egy sort - Nem-nem, ez sem az a szöveg... Jöttömre 5 nap múlva számítsatok, pirkadatkor, kelet felől! Áh, ez se... - teljesen tanácstalanná válik előttetek az önjelölt Batman...

[off]Mivel a jobboldali irányt dobtam ki kockával, ezért megnyertétek magatoknak a bónusz questet!
Plusz infó: Mivel egyikőtöknek sincs érclátása, ezért itt most a kakiból nem lesz különleges fém, mint az animeben [/off]

...JOBBRA!
A járat hol szűk volt, hol tágas, nehéz volt szabályt találni ebben. Az ember úgy gondolná, hogy egy játékban nem csinálják meg ennyire élethűen a dolgokat, de itt mégis ilyen volt. A járatott időnként elágazások tarkították, azonban azok zsákutcákban végződtek. Teljesen élethű volt a barlang, így e ok miatt féltem is kicsit, majd erre ráadásként iszonyú hányinger lett úrrá rajtam, minthogy förtelmes bűz csapta meg az orrom. Nem tudtam mi lehetett, nem igazán éreztem még ilyet, ugyanakkor az egyik ilyen beugrásban, járatban kis szemű kaki darabok voltak a földön. Tömérdek mennyiség és kellett rájönnünk, hogy volt valami itt.
Rögtön nyulak jutottak eszembe, de gyorsan el is vetettem ezt az ötletet, minthogy egy sötét, hideg barlangban voltunk. Gyorsan tovább álltunk a bűzforrástól, azonban egy újabb ilyen kicsiny járatnál két vörös pont lett látható. Szemek voltak, kinyíltak, felkeltettünk valakit. Ez sosem jelentett jót.
A fényes kristályt magunk elé emeltük és lett látható a szempár félelmetes tulajdonosa. Egy megtermett denevér volt előttünk és szárnyaival takarta a szemeit. Nem tetszett neki a fény, majd fordult, hogy ő is álljon, ne lógjon előttünk. Torkából furcsa hang jött ki, majd nézett ránk már felébredve.
- Áj em dö betmen! – beszélt.
Csodálkoztam, hogy ilyen hangot adott magának, majd tűnt fel egy kisebb jószág mögüle. Úgy gondoltam megérkezett Alfred is.
- Na mi a hézag, hapsikáim? – nos, a félelmem egyszerűen alább hagyott - Nem-nem, ez sem az a szöveg... – csóválta a fejét - Jöttömre 5 nap múlva számítsatok, pirkadatkor, kelet felől! Áh, ez se... – a véres szempárhoz nem tartozott veszélyes vérszomj, legalábbis eddig. Nem tudtam, hogy félnünk kell e vagy sem.
- Te ki vagy? – értetlenkedtem hangosan a mivoltán. Nagyon lassú voltam, kételkedtem benne, hogy e szárnyas ellen tudok mit kezdeni, így a kezdőkésemről is levettem a kezem.

- Áj em Betmen, de ezt már mondtam.. - vonja föl szemöldökét a denevér nagyúr - Üdvözöllek dicső lovag, szép a ruhád, szép a... lovad(?)* - pillant le Hisamére elgondolkozva. Ismét tanácstalanná válik, hogy egy ilyen szép szál lovaglegény hogy tud egy ekkorka kis sárkányt megülni. Elfeledte azonban bemutatni kis denevér szolgáját nekte, ezért Robin/Alfred felé fordul.
- A nénikém unokaöccsének távoli unokabátyja. De szépen énekel. Eunuch.* - a kis denevér először helyeslően bólogat, aztán ahogy az eunuch részhez ér a nagyúr, meglepetten elkerekednek szemei, de inkább befogja a száját.
- Jú sell nát pessz der!* - folytatja tovább mondandóját a méretes bőregér, aztán nem tudja magában tartani mondandóját a csatlósa:
- Már megbocsáss mester, de nem Anakin a kiválasztott? - les ekkor Peter felé Robin/Alfred - Nem ő győzi le a Sitheket és hozza egyensúlyba az Erőt?* - Ekkor összeráncolja szemöldökét a nagyúr és erősen elgondolkodik. Feszült csend ül rátok, aztán előáll Betmen egy bölcs válasszal:
-A félelem a sötét oldal kapuja. A félelem dühöt szül, a düh gyűlöletet, a gyűlölet pedig kínt és szenvedést...* - S ezután teljesen váratlanul egy kulcsot nyújt át nektek, majd ha elveszitek tőle, akkor visszaszáll eredeti helyére, fejjel lefelé, szárnyaiba burkolózva. Ha további kérdéseitek lenne, akkor már nem válaszol, maximum csatlósát lehet kicsit megnyomorgatni a válaszért. Már ha el tudjátok kapni...

Ha úgy döntötök, hogy folytatjátok tovább az utat a jobb oldali járatban, akkor zsákutcába futtok. Kénytelenek lesztek visszafordulni és a bal oldali járaton továbbhaladni. Ez az út viszont az előbbitől eltérően igen szűk, csak libasorban tudtok haladni, néha még sréhen is kell araszolnotok, hogy átférjetek. Miss Szőrgolyó le is ugrik a lovag válláról, hogy könnyebben tudjon közlekedni. Negyedannyi ideig sem kell botorkálnotok, amikor is belefuttok egy vaskos tölgyfaajtóba. Igen, itt a barlang kellős közepén egy vasalt faajtóval zárták le az utat, rajta egy karika dísszel és egy záras kilinccsel. A Betmentől kapott kulcs beleillik a kulcslyukba, de hiába kattan a zár, az ajtó beragad, és még Lewis sem elég erős, hogy egymaga elhúzza.

-A félelem a sötét oldal kapuja. A félelem dühöt szül, a düh gyűlöletet, a gyűlölet pedig kínt és szenvedést... - a félelmem meg volt a sötétbe, így úgy gondoltam az a kapu se lehetett távol tőlem, ugyanakkor dühös még nem voltam senkire. Még…
Egy kulcsot adott át nekünk a sötét lovag betmen, majd tért vissza álmába, mi meglepő volt számomra. Csodálkoztam, hogy csak ennyi lett volna, semmi vérszívás nem történt. Bár lehet csak a lassú véremet nem akarta megkóstolni. Érdekes gondolataimból Lewis zökkentett ki.
- Biztos vagyok benne, hogy hősies barátunk ezzel a tárggyal sokat segített nekünk..! – hát tény volt, hogy nem véletlenül adta azt nekünk, de ajtót se és ládát se láttam, mibe beleillett volna az.
Egyszerűen köszöntünk el az alvó denevértől, majd indult meg Lewis vissza az úton. Gondoltam szólok neki, de olyan lelkes volt, nem akartam rontani az örömét. Lassan vánszorogtunk utána a kis paripámmal, Hisamével, de figyelt ránk a társunk és nem hagyott le minket.
Az elágazáshoz visszatérve a másik utat választottuk, mi sokkal szűkebb járatnak bizonyult, mint az előző folyosó. Hol egy személyesre szűkültek a falak, hol még a hasunkat is be kellett húznunk, nem volt kellemes, sőt egy két kiálló domborulat még a sapkámat is leszedte volna a fejemről, ha azt nem tartom a kezemmel magamon. A rózsaszín bolyhok koszolódtak, de nem bántam ezt most.
Egy ajtóhoz értünk, mi szokatlan látványt teremtett nekünk. A sziklák között egy faajtó.
- Áhhá! – jött rá látványosan valamire a lovag - Látod, betmen nem véletlenül adta ezt nekünk..! – szólt és húzta elő az imént ajándékot. Gyorsabban járt az esze, mint nekem, ezt el kellett ismernem. Elfordította a kulcsot, de az ajtó nem nyílt.
Küszködött, de nem sikerült eredményre jutnia.
- Hősi erőm nem képes megmozdítani ezt a galád ajtót..! Próbáljuk meg együtt! – gondolt rá, hogy segítsek neki.
- Legyen, de nem tudom mennyit tudok segíteni. – nem voltam a legerősebbek egyike sem.
Neki támaszkodtam a fának, de nem volt lendületem, hogy esetleg azzal segítsek ezen. Én és Lewis a fát toltuk, Hisame pedig nekem támaszkodott, hogy úgy segítsen minket. Nem tudtam, csak reméltem, hogy együttes erőnk eredményes lesz és reméltem, hogy erőnk kifejtésének nem hatalmas pofára lesz a vége.
- Ha nem sikerül, dühös leszek. – jegyeztem meg halkan, majd jöttem rá, hogy a „düh gyűlöletet szül” és nem akartam senkit se gyűlölni, mert akkor abból kín és szenvedés lett volna.

Együttes erővel sikeresen nyitottuk ki az ajtót és tudtunk tovább haladni hárman. Nem tudtam, hogy mennyire örültünk ennek, hisz az út továbbra is kanyargós és szűk volt, ugyanakkor sebességem, bár nem volt észtvesztő, mégis javult és léptem gyorsabban Hisaméval. „Gyorsabban”.
Nem tudtam behatárolni, hogy mióta lehettünk a barlangba és nem tudtam, hogy milyen távolra kerültünk a bejárattól, azonban csakhamar egy újabb érdekességbe ütköztünk. Egy tágas térségbe érkeztünk, a kristályaink fényei nem is tudták bevilágítani az egész helyiséget. Nem tetszett ez nekem, végeredményre vártam már, de egyben érdeklődve figyeltem is körbe. A nem túl erős fényben a közelünkbe egy kisebb tavacska lett látható és mellé állva lehetett hallani, hogy a cseppek miként érkeztek a folyadék felszínére. Egy nem túl széles mélyedés volt e egész és a szó szerinti kis tavacska fölött egy érdekes ásvány csöpögött. A tejfehér folyadék nem volt bizalomgerjesztő.
- Te mit gondolsz róla..? – vont be engem is a néma gondolkodásába Lewis, azonban ötletem se volt, hogy mi lehetett ez.
- Nem tudom. – sóhajtottam nagyot – Eddig csak pár akadályba ütköztünk, lehet ez is egy a sokból, de ötletem sincs, hogy mi lehet ez a fehér valami. - szóltam, majd hirtelen fura érzés ragadott el.
Körbe néztem, nem láttam Hisamét. Kirázott a hideg, aggódni kezdtem, majd hirtelen nyugodtam is meg, hogy megcsillantak a fénybe a sárkány pikkelyei. Kíváncsi volt, túlságosan is közel került a gödörhöz, vagy kúthoz és behajlásával elvesztette az egyensúlyát. Nem tudott megkapaszkodni, pedig voltak karmai.
- Hisame! - nem gondolkodtam, ugrottam utána. Későn jöttem rá, hogy lehet ostobaságot csináltam, de nem már tudtam visszaesni. A levegőben még elértem őt és együtt estünk bele a fehér valamibe.

Nem süllyedtek el a tócsa folyadékában, mivel annak mélysége aligha haladja meg a fél métert. Peter könnyedén kimentheti petjét a hideg, és némileg sós ízű anyagból - az ízt érezhetitek is, ha az ajkatokra is kerül belőle. Hisame karmai viszont beleakadnak valami mocskos szövetanyagba, és idomárja csak úgy tudja kihúzni petjét, ha partra vonszolja vele együtt a nehézkes batyut. A két kézbe illő figura úgy néz ki, mint egy sáros törpe múmia. Ha kellő bátorsággal bírtok, s letekeritek az anyagot, akkor egy nagyjából 30 centis, maszatos kertitörpére akadhattok rá. Ami viszont még ennél is érdekesebbnek hathat, hogy a figura egyszerűen fityiszt mutat naktek (értsd: nem most mozdul meg és mutat be, így van legyártva). Ha megkopogtatjátok, akkor egyértelműen rájöhettek, hogy a való élethez hasonlóan, az itteni kertitörpék is égetett kerámiából vannak és üreges a belsejük. Legalábbis ez a darab mindenképpen ilyen. Szemlélődésetek tárgyáról azonban elvonja figyelmeteket a terem túlsó feléből szűrődő halk csoszogás zaja, amely egyre hangosabbá válik. Valaki közeledik! Ám ha nem vagytok elég biztosak a fületekben, akkor a macska reakciójának már végképp hihettek: Miss Szőrgolyó leugrik Lewis válláról és pár lépést előrehaladva kíváncsian beleszaglászik a levegőbe.

Az esésünk fájdalmas lett volna, nem süllyedtünk el. Csupán ha fél méter lehetett a folyadék mélysége, azonban Hisame így is vad csápolásba kezdett, hogy ne merüljön alá.
- Hé, hé, hé! – fogtam meg őt magabiztosabban – Nyugodj meg, nincs semmi baj sem. Itt vagyok. – kellett egy kis idő míg a sárkány rájött, hogy nincs baj.
A mozgolódásával a tejfehér valamibe fürödtünk meg és éreztem meg annak enyhén sós ízét. Kimászva Hisame súlya nehezebb lett és kellett rájönnöm, hogy valamit a karmai közt tartott. Egy érdekes becsomagolt valami, mit már a lovaggal együtt szemléltünk. A sapkámnak a bolyhait félresepertem az arcomból és vizsgáltuk a tárgyat, mit Hisame talált. A piros sapka fura szerzetre utalt, ugyanakkor több nem igazán látszott belőle, így kezdtük el megtisztítani a koszos csomagolástól. Sáros fáslikkal volt körbe tekerve és amint végeztünk lett látható a teljes alakja. Egy törpe. Nem élt, hisz miért is élt volna. Porcelán volt és gúnyos pózban volt megmunkálva. Fityiszt mutatva nézett fel ránk és kezdtem azt hinni, hogy a játékmester egy munkájával találkoztunk. Legalábbis ilyen humort tudtam elképzelni neki.
- Könnyebb, mint amilyennek látszik. A belseje üreges lehet. – szóltam és hogy bizonyítsam is az állításom, kopogtattam meg a felületét.
Vizsgáltuk még egy pár percig, azonban figyelmünket elterelte valami. A terem tág volt és üres, így minden apró hang visszhangzott itt. A helyiség másik végéből csoszogás hangjára figyeltünk fel mindannyian.
Miss Macska megmozdult, leugrott Lewis válláról, majd szaglászni kezdett a levegőbe. Hisame mellé állt és tett ugyanígy, de biztos voltam benne, hogy fogalma sem volt, hogy miért csinálta, amit csinált.
– Kíváncsi vagyok. – jegyeztem meg, majd vártam, hogy a csoszogás közelebb jöjjön. Nem láttam vörösen csillogó szempárokat, így nem igazán féltem.