Re: Ezmegaz [Alex vs Hinari]

by **Hinari** Csüt. Jún. 19 2014, 22:53

Sokkal jobb lett az előző meccs óta. Ott is szép, technikás küzdelmet vívtunk, de íjászként nem tudta akkora hatékonysággal hozni a közelharci mozdulatokat, s most, ezzel a pallossal szinte brillírozott. Lelkendezésére pedig csak egyetértően és vidáman bólintottam, őszintén örültem neki, hogy így tetszik neki, hogy megtalálta a harcmodorát. Amit, egyébként, iszonyú nehéz volt blokkolni. Rendesen apasztotta a kitartáspontjaimat csupán a védekezés, támadásig pedig nem is jutottam el az előző pár pillanatban. Ő pedig nem állt meg, egy másodpercnyi pihenő után újfent ő volt az, aki kezdeményezett, egy szintén új, általam még nem látott mozdulatsorral.
- Figyelek – mosolyodtam el, persze észrevettem az arcán átsuhanó változást, de aztán ő is rendbejött, én pedig immáron rendesen fel tudtam készülni a támadására. Még a Katanát is figyelmeztettem, tudtam, hogyha Alexról van szó, úgy bármi váratlan jöhet, s az a valami minden lesz, csak gyenge nem – Harmadik szintű? – bámultam rá egy röpke másodperc erejéig, majd hamar konstatáltam, hogy egy kicsit módosítanom kell a taktikán. Kerülni kell a fegyverek ütközését és a direkt kontaktot. Elkerülés, gyors mozdulatok, ne is lásson. Azért önkéntelenül is nyeltem egyet, s kitámasztottam, felkészülve az elugrásra. Alex viszont időközben irányt változtatott, én pedig az Opáltalpas Cipőmet csúsztattam, szembe helyezkedve vele, végig megtartva a szemkontaktust, követve a mozgását. Ugrott, s miközben én néztem az ívet, merre és mikor fog leérkezni, a Katana kiáltott, ő a fegyverrel volt elfoglalva.
- Feléd dobja! – s úgy torpantam meg. Eleinte úgy gondoltam, hogy mivel a levegőben lassulni fog, így beérhetem, egy sebes vágással válaszolva, mihelyst leérkezik, ám nem számítottam irány-, és támadási típusváltásra a légtérben. Egy reflexes oldalra vetődés, egy fél méternyi csúszás a földön, s csak az volt a szerencsém, hogy volt annyi lélekjelenlétem, hogy nem dobtam el a Katanát. A felszálló por nem jelentett akadályt, a Látásom és a fegyverem segített, ugrottam is talpra azonnal, ezúttal nem szándékoztam kihagyni a támadást. Felém repült ő is, a pallosa után, a becsapódás zajából tudtam is, hogy pontosan merre. Ám most, bár ő képességet használt, én mégsem akartam, viszont a jártasságaim közül egy újabbat, a Lopakodást aktiváltam a leülepedő porban, közben maximális sebességre kapcsolva, egy lélegzetvételnyi időre eltűnve a szeme elől, ha sikerült. Egyik pillanatban itt, a másikban pedig már félig mögötte. A Katanát két kézben, jobb könyökömet egészen hátul tartottam, lendületet véve a szúráshoz, amit kellő időben és távolságban el is indítottam. Ebben, a szúrás pillanatában pedig már a lopakodás sem segített, hiszen direkt csapást kezdtem el, s bár igaz, hogy a fiú csak az utolsó másodpercben vehette észre a jelenlétem, azért a jártasság maga nem jelentett láthatatlanságot, ugyebár. Véghezvittem a mozdulatsort, ahogy elterveztem, de nem álltam meg, már haladtam is tovább, hirtelen irányváltoztatással, újra eltűnve, hogy aztán vele szemben álljak meg végül, s hagyjak fel a ninja harcmodorral, egyben a jártasságot is deaktiválva.
- Ha már a hármas szintű jártasságoknál tartunk – mosolyodtam el, fogást váltva a Katanán. Nem is figyeltem, hogy betalált-e a szúrás, de jelen pillanatban maga a harc és annak dinamikája sokkal jobban magával ragadott, inkább a küzdelem maga számított, mint a végeredménye. Felemelő érzés volt, újra így, ilyen lelkesedéssel és ilyen ellenféllel harcolni.

by **Halász Alex** Pént. Jún. 20 2014, 00:28

Hinari nem az a fajta ember, akit csak úgy meg lehet lepni. Amikor megemlítette a harmadik szintű súlyemelését, akkor sem az volt a lányra írva, hogy elképed, hanem már egyből a lehető legjobb stratégiát dolgozta ki fejben az új információval számolva. Azonban arra talán még ő sem gondolt, hogy Al egyszerűen megindult ezzel a nem csak látásból nehéznek tűnő mutatvánnyal, majd aktiválja a képességét. Valójában anélkül nem lett volna olyan nagy durranás amit bemutat, de így, hogy a spec képességgel együtt használhatta, már minden megváltozott. Felborultak a szabályok. Az Air walk niban mindent a rendelkezésére bocsátott. Nem volt gravitáció, csak ha ő akarta, nem volt akadály az esés, egy lehetőséggé vált csupán, amit ugyanúgy felhasználhatott a célja elérésében. Így történt végül az is, hogy oldalt támaszkodott meg a levegő részecskéiben és lökte el magát, egyeneset a kardja után. Az a földre szúródott. Nem csodálkozott ám a lány gyors reakcióján. Hinari itt egy kiváló harcos, és talán kint is megtalálná a neki való harcművészséget. Ha ránéz a judo jut eszébe leginkább például. Merészség, eszesség, dobások, ugrások. Ez jellemzi leginkább a lányt. A fifikás nőszemély! A felkavart por Alt sem zavarta. Második szintű Látással könnyedén látott át rajta, és valahogy azt sem várt a, hogy ez majd a lányt megállítja. Áhh, ám szemmel ~ igyekezett ~ tartani ellenfelét, s látta is közvetlen maga előtt, majd eltűnt.
Kihúzta a földből a pallost, és a háta mögé tartotta, lapjával a előre. Egésszen közel ahátához, már már hozzá érinte azt. Pajzsként funkcionált most a széles fegyver, s lám be is jött a számítása. A páncél pontjai helyett most a fegyver csikorgása hallatszott, ahogy a lány rávágott a katanával. Ezután kikapcsolta a lopakodást. Kettes szintű észleléssel felfegyverkezve, nem olyan hatásos a csak egyszer magasabb lopakodás, mintha nem lenne észlelése, de így is hatásos volt. A tapasztaltsága fogta meg Hiit. Egyértelmű volt, hogy a vakfoltban akart lecsapni a fiúra, tehát ahol a legkevésbé tud védekezni. Innentől már könnyeden tudta hátrálni, s ahogy a lány biztonságos távolságba ért, újra kicsit kiszuszogták magukat. Úgy ült le a por is, hogy látszott a test tartás, ahogy kivédte Alunk a lány vágását. Mintha a hátára illesztené épp a pallost, fél kézzel fogva a markolatot, bal kezével pedig lent a pengét támasztotta alá. Persze annyira nem szorította rá, hogy sebzést vonjon maga után. - Igen. *.* Sugoi wa. ^^ Egy pillanatra teljesen szem elöl tévesztettelek. - Ezután előre tartotta a kardját, és újra támadó állásba váltott. - Megint én jövök. ^^ - Ezúttal viszont nem akart képességet használni mégsem. Egy egyenesen a lány felé haladó mozdulatot tett meg. Oldalra, előre tartotta a kardját pihentetve, de megindult közben. Aulról fölfelé, sréjen próbált egy vágást intézni a lány felé, majd amikor kivédte, mert biztos volt benne, hogy ki fogja védeni, akkor megfogta bal kezével a pengét. A pallos egy élű penge volt, így felé álló rész, akárcsak a katanánál, életlennek bizonyult, ám a katanától eltérően ő rá tudott markolni és így nagyban, és könnyedén ~ ezzel együtt gyorsabban is ~ változtatni meg az irányát. A lentről fölfelé ívelő közeli támadásból pedig így egy föntről lefelé haladó magas támadássá vált. Ráadásul Al megint használta a pallos nyújtotta hosszúságot a vászon "kötél"nek köszönhetően. Konkrétan rádobta Hinarira a pallost, úgy hogy még mindig a kezében volt, és teljes erővel számolt a rendszer.

by **Hinari** Pént. Jún. 20 2014, 18:29

Hibáztam. Nem volt itt szó semmi olyasmiről, hogy lebecsültem a fiút, mert egyáltalán nem volt így, inkább az újfajta harcmodor, amit kipróbáltam, volt kiforratlan. Persze erről is lehetne beszélni, de maga a tény, hogy pontosan azt tettem, oda támadtam, ahová ő ezt a támadást várta, semmiképpen sem volt pozitív rám nézve. Annak legalább örültem, hogy a két fém találkozásakor a fiú nem mozdította el a pallost, akkor követtem volna a példáját és repültem volna egy nagyot, kevésbé szép befejezéssel, mint az övé. Talán csak a gyorsaságom volt a szerencsém.
- Hm – konstatáltam a helyzetet, és megjegyeztem ezt is, mint tapasztalatot, még akkor se támadj az ellenfeled leggyengébb pontjára, ha az éppenséggel nem lát téged. Biccentettem, Alex is tudott örülni és lelkesedni azért, amit az imént pont őellene próbáltam, és ahogy bejelentette, már másodjára, hogy akkor most ő jön és elindul és támad… akaratlanul is mosolyt csalt az arcomra, látszott rajta, hogy szereti ezt, éshogy nem egy élet-halál harcnak fogja fel. Mégis olyan trükköket alkalmazott, olyan erővel és sebességgel jött, hogy bár én is úgy voltam a harccal, mint ő, mégse tudtam puszta játéknak felfogni. Annál ez több volt.
Gondoltam, hogy megint kombinált támadást fog indítani, az egyszerű vágásokkal ugyanis annyira sokra nem megy, és ezt ő is tudta, ahogy elnéztem. Kezdésnek egy lendített, felfelé jövő csapás, ám eszemben sem volt ezt direktbe kivédeni: nem, ezt már egyszer eljátszottuk, erővel, hárítással képtelen lettem volna megállítani őt. Mégcsak annyit sem akartam, hogy a két fegyver találkozzon, így sima hátraugrással védekeztem, testsúlyomat már helyezve is hátra, én magam pedig előredőlve kissé, előre tartott Katanával. Ha a pallos folytatja az útját felfelé, márpedig a lendülete vitte tovább, úgy mögötte-alatta Alex védtelen lesz. Nekem csak annyi a dolgom, hogy valahogyan eljuttassam a Katanát a fiú mellkasáig, még azelőtt, hogy újra képes lenne koordinálni a fegyverének irányát, mindez pedig tizedmásodpercek kérdése volt. Ezzel a tervvel rúgtam el magam, amint kikerültem a fegyver hatósugarából, újabb szúrásra készülve, s csak a szemem sarkából láttam, ahogy a fiú megfogja a pallos végét. Esélyem sem volt így ezt kikerülni, a lendületem miatt már nem tudtam irányt változtatni, ha pedig magam fölé emelve próbálnám hárítani a pallost a Katanával, nagyjából azt érném el, hogy amaz szó szerint beledöngölne a földbe. A mínusz egyedik szintet pedig nem volt kedvem meglátogatni, így az egyetlen módszert alkalmaztam, amit ilyenkor lehet: megpróbáltam előbb bevinni Alexnek a szúrást, minthogy a pallos beleütődne a vértembe. Fokoztam a sebességet, egy kézzel fogva a fegyverem, ő ekkor engedte el a sajátját, az anyagot tartva csak, növelve egy kicsit a köztünk lévő távolságot, ezzel szinte kiegyenlítve a gyorsibuff okozta előnyömet. Akkor, all in. Föld! - váltottam át erőre, hogy biztos leüssem a páncélját az első ütésemmel. Mindent vagy semmit.
És gong. Hogy a Katana sebezte-e őt végül, azt nem tudtam, ám az ütést éreztem, erőteljes bizsergés futott végig rajtam, még úgy is, hogy nem közvetlenül az avataromat érte a csapás, hanem csak a páncélt. Egyedül azt bántam, hogy véget ért a párbaj. Szívesen folytattam volna még, ám az első csapásos kt nem erről szólt.
- Szép – szedtem rendbe magam, majd a fiú felé fordultam – Gratulálok! ^^ - mondtam vidáman, belecsúsztatva a Katanát a tokjába, miután neki is megköszöntem a segítséget. Egyáltalán nem zavart a végeredmény, jó kis harc volt ez, és Alex íjász-harcos megoldásai is nagyon eredetiek voltak, mástól ilyet még nem is láttam. Egyszerre harcolni harcosként, óriási erővel, ugyanakkor kellő időben szinte lőtávolba helyezkedve, megnehezítve az ellenfél dolgát, felhasználva az íjász kaszt előnyét is.
- Mit szólsz egy újabb pohár limonádéhoz? – kérdeztem hirtelen, majd, leszerelve a felszereléseimet, indultam el a pad felé, ha a fiú egyetértett. Azt hiszem, egy ilyen harc után, mindkettőnkre ráfért a frissítő.

by **Halász Alex** Pént. Jún. 20 2014, 19:24

Mondhatnánk, hogy mindent kiszámolt. Az utolsó mozzanatig, a legapróbb kis tényezővel is foglalkozott, de akkor természetesen világméretű hazugság tanúi lehetnénk, mert Al ugyan tudatosan alkalmazta, amit megtapasztalt, és tanul, és sok mindent számításba vett ugyan, de maga is tudta, hogy nem tud, és valószínűleg nem is lehet mindennel számolni. Főleg úgy, hogy tized másodpercek töredékei állnak a rendelkezésére, és sokszor még ha észre is veszi az ember, hogy mit kell, vagy kellett volna csinálnia, az idő nem elég rá, hogy végre is hajtsa azt. Ebben az esetben azonban, nem ez a helyzet állt elő. Ő előrenyomult egyféle stratégiával, és Hinari is, ezek után már nem volt idő azon nyammogni, hogy jó e vagy sem. Végig viszi a mozdulatot, nem haboz, nem pazarol el időt azzal, hogy további elemezgetéssel foglalatoskodjon. Figyelte természetesen az útvonalát, és a lányt is, ahogy előbb hátra, majd szinte azonnal előre is rugaszkodik. Lassított felvételként pörgött le az agyában ez az alig pár pillanat töredék. Hinari túl gyors, és egyre gyorsabb! Ha viszont még tud gyorsulni, akkor előbb ér be, mint Al. Ő már eldobta a kardját a lehető leggyorsabban hajítva, itt már csak a pontjaik játszanak, többé már nem ők. Hinari túl gyors!
Amikor realizálódott benne, hogy előbb fogja elkapni a lány, mint ő, már a hátából állt ki a katana. Elengedve a szövetet pedig, engedelmeskedve a fellépő fájdalomnak, Barran pallosa előtte, illetve Hinari mögött csapódott bele a földbe pár centivel, hegyével lefelé. Hiszen azzal együtt, hogy Hinari volt a gyorsabb, még ha csak egy kicsit is, elérve Alt, hátráltak ők ketten. A rendszer egyből hírdette is ki a győztes, Al viszont nem erre figyelt.
~ Nem hiszem el! Nem lehet! Több az erőpontja nálam, meddig megy még le az életem! ~
Amint a harc véget ért a lila függöny, vagy fal, bármi is, körülvette Alexet, Hinari pedig eltette a katanát. Nem látszott riadtnak, ám Al hiába próbálta leplezni előtte, a fájdalom nem hogy enyhült volna, ha nem még erősödött is. - Fenébe... nani ko-re -
Előre hajolt, azt a részt fogva, amit Hinari az imént szúrt át a kardjával, s végső soron előre is bukott, majd a füléhez tapasztotta a jobb kezét. - Hallom,... miért hallom a kórházi gépeket? - Hinarira meredt, ő most hol jár? Mit csinál?
~ A fenébe! A fenébe, nem így akartam, nem így, nem akartam elmondani neki sehogy sem! >.< ~
Kivűlről viszont nem volt ilyen "békés" a látvány. Hinari láthatta, hogy Al megdermed, mikor a végső csapás közben eléri a katana, majd nem válaszol a kérdésre, csupán értetlenül néz a lány... felé? De nem teljesen rá, aztán összerázkódik és a vörös csíkhoz nyúl, mintha fájna, s végső soron térdre is esik. Ez még nem minden. Valami értelmetlen dolgot motyog maga elé kórházról, meg gépekről, és az avatárja! Hullámzik! Nem tudni, hogy szét akar e esni, vagy megint avatárt váltani. Egyszer a magasabb Al alakját, máskor meg az alacsonyabbét látni, sőt, még torz módon a kettő egybe is mosódik olykor....

by **Hinari** Pént. Jún. 20 2014, 20:38

El voltam foglalva a gondolataimmal, a csatát elemeztem, hogy mit és hogyan kell máshogy tennem, hogy jobb legyek, s így későn vettem észre, hogy valami baj van. Igen, őt is eltalálta a fegyverem, sőt, talán egy kicsit túlzásba is vittem, hisz nem gondoltam, hogy átszúrom a fiút, ennek ellenére azonban történhetett valami, amit nem érzékeltem. Először csak értetlenül és némi aggodalommal néztem rá, tekintetemmel követve az övét, magam mellé meredve, mintha lenne ott valami, amit Alex lát, ami ezt váltja ki belőle. Aztán a piros pixelcsíkhoz kapott a kezével, össze is esett, s amikor felismertem a tipikus reakciót… azt, amit már lassan két éve egyáltalán nem láttam sehol és senkitől… odarohantam hozzá, letérdelve mellé, nem igazán figyeltem már másra, semmi sem számított.
- Semmi baj – próbáltam nyugtatni, ám én magam is eléggé riadt voltam, nem értettem… semmit. Eszembe jutott az az esős nap, amikor megtaláltam őt a céhház lépcsőjén, s a kés, a tőr, amit megnyert most… mintha vonzaná a bajt az a fegyver. Nyeltem egyet, le nem véve a szemem egy másodpercre sem a fiúról, mondott valamit, ám hallgatózás híján nem értettem, közelebb hajoltam hozzá, egy kósza hajtincs az arcom elé sodródott… Ekkor már az avatarja is vibrált, váltakozott, mintha egy nagy bug lenne, pont mint aznap, azzal a különbséggel, hogy most az új formát is mutatta. Próbáltam visszaemlékezni, milyen effektje volt a harcunk előtt a változásnak, hogy mennyire normális ez a mostani, ám a fájdalma… mert… mintha fájt volna neki. A seb, amit én okoztam. Kezem rátettem az övére, ha hagyta, megnéztem én is a vörös csíkot, ám semmi rendkívülit vagy mást nem láttam rajta, és abban is biztos voltam, hogy a Katana sem tett vele semmi olyat, amiről ne tudnék. De akkor… mi történik? Egészen melléje csúsztattam magam, nem is gondolkoztam a mozdulaton, magától jött. Ahogy kellett. Szorosan öleltem őt magamhoz.
- Minden rendben lesz… Itt vagyok.

by **Halász Alex** Pént. Jún. 20 2014, 21:18

Jobbjával a fülét, míg baljával a mellkasát, azaz jobban mondva a ruháját markolta. Görcsösen, valódi fájdalommal, s hiába akarta Hinarit nézni, nem tudta felemelni a fejét hozzá eléggé. Az járt a fejében, hogy ezt nem itt kellett volna. Így Hinari megtudja! Nem akarta, hogy a lány megtudja, nem akarta ráhárítani a problémáját. Elég ha csak pár embernek kell féltenie, Hinarinak nem kellett volna belekeverednie. A tudat pedig még kínzóbb volt, s közben a fájdalom még mindig intenzíven szívta el az erejét. Egyre nehezebbek lettek a végtagjai, s noha érezte, hogy a lány odaér hozzá, hogy megfogja, nem tudott ellene tenni. Megszólalni is képtelen volt. Elöntötte a tudatát a félelem. "Ilyen még nem fordult elő." Mit történik? Leveszik a NerveGearjét? Hinari előtt fog meghalni? Túlságosan fáj!
~ Csinálj valamit Alex, mondj valamit! Bármit! Megőrülök, állj, elég elég! ~
- A hangok! - "Válaszolt" Hinari kérdésére. - A kórházban vagyok! Hallom a gépek hangját!... - Megfakult tekintettel meredt Hinari szemébe, aki már magához húzta. - Miért vagy te itt? -
Hiába ragaszkodott ahhoz, hogy kvázi támassza magát a kezével, fogózkodva saját mellvértjébe, Hinari játszi könnyedséggel tudta lefejteni a kezét és megnézni a "sebet", ami nem volt sem nagy, sem különös. A különös maga Al volt. A viselkedése. Neki dőlt a lánynak, lihegve, zihálva, s amikor végre újra volt elég levegője szavak megformálásához, akkor már csak egy dolog járt az agyában. - Elég. Elég! Állj! Nem bírom tovább, ne tovább! Ááááhhhh... - Minden fájdalmát belesűrítette ebbe az egy kiáltásba, mely leginkább egy segélykéréssé vált. Sokáig tartott, hosszú pillanatokig, s ezalatt félő volt, hogy valóban szétesik. Apró pixelekre, melyek, nem állnak már többé össze azzá a bohókás szőke fiúvá. Aztán szép lassan csend lett...
Alex avatárja még egy darabig hullámzott, ám úgy tűnt megtartja az alakját. A régi, alacsonyabb formája "győzött", s talán ennyivel vége is. A fiú viszont túlságosan kimerült ahhoz, hogy akár megmoccanni se tudjon, s talán csak az akarat tartja ébren...

by **Hinari** Pént. Jún. 20 2014, 22:02

Nem tudtam, s lassan már nem is akartam érteni. A fiú biztonsága sokkal fontosabb volt, mint bármilyen kérdés, mint bármilyen logika. S talán most először, úgy igazán, olyan nagyon mélyen, amióta a játékba kerültem… féltem. Fájt neki, fogalmam sem volt hogyan és miért, de érezte a fájdalmat, s lassan tudatosult bennem, miért nem akart éles fegyverekkel harcolni. Ostoba voltam, már megint. Öleltem őt, nem engedve el, figyelve rá, hallgatva őt, hogy tudjak segíteni, ha kell. Megszólalt, kórházról beszélt, hangokról, gépekről, és nem volt teljesen magánál. Legalábbis reméltem, hogy nincs.
- Itt vagyok, melletted, a saoban – feleltem kétségbeesetten, és nem akartam értelmezni, nem akartam következtetéseket levonni, nem akartam tudni az okot, a miértet… de nem tehettem ellene semmit. Ha félig odakint van, tudatánál, és működnek a valódi érzékszervei, de az agya még a sisakba közvetíti a kérdést… megráztam a fejem. Szemeimbe könnyek gyűltek, nem lehet, ennyi idő után csak nem veszi le senki a sisakját… vagy mégis? Egy hosszú pillanatig a szemeibe néztem, lélegzetvisszafojtva vártam, mi lesz, tartottam a testét, gyengéden, hisz hiába voltunk védett területen, attól a késtől igenis sebződött még itt is… Újra felnyögött, és én nagyon akartam neki segíteni, de nem tudtam, hogyan.
- Segítek, rendben leszel – feleltem fojtott hangon, a sírás határán, újra magamhoz szorítva – Ne… nem halhatsz meg… - suttogtam, még sokáig tartva őt, érezve, ahogy könnyeim végigcsorognak arcomon, Alex ruháját nedvesítve. Behunytam szemeim, némán, csöndben várva, reménykedve benne, hogy nem… Nem fordulhat elő. Nem… Vele nem, mégegyszer nem! … Lassan véget ért. Éreztem a lélegzetét, testének melegét, mellkasának emelkedését, itt volt, nem pixeleződött el, nem lett semmivé. Kinyitottam szemeim, s egy megkönnyebbült sóhaj tört fel belőlem, amikor a látásom is alátámasztotta, Alex él. Elengedni azonban nem engedtem el, még mindig nem sikerült teljesen megnyugodnom, szívem hevesen vert, nem mertem elengedni. Féltem, hogy ha megteszem, elveszítem.

by **Halász Alex** Pént. Jún. 20 2014, 22:36

Lassan múlt el a fájdalom. Hosszú másodpercekről másodpercekre, s hosszú percekig ültek még ott ketten a fűben. Lassan tért vissza a légzése is a rendes ütemébe, s lassan újra kitisztult az elméje. örült, hogy nem ájult el, s lassan meg tudta már tartani magát, ám egy ideig még Hinari vállain nyugodott meg. Rendeznie kellett magával az előbb történteket.
~ Mit mondtam neki? ~ Lassan rendeződtek csak az emlékei is. Ködös volt még néhol amit tett, vagy tettek vele, vagy épp amik elhangzottak. ~ Sír? Megríkattam! ~ Lassan, csak úgy mint minden mást is, fel emelte eddig lógatva tartott, rongyként leejtett kezeit, és átkarolta Hinarit. Most már ő is érezte a másik testet, s a tényt, hogy remeg! Féltette! Nem kellett volna ezt átélnie! ~ Mekkora egy barom vagyok, ore. ~ Egy szemhunyásnyi időre még nem szólt semmit, csak némán ölelte szőke buksi gazdáját. Szép volt most is. Fájdalmasan gyönyörű.
- Sajnálom. Megijesztettelek. - Kibontakozott az ölelésből, s már noha nem volt olyan gyenge, mint pár perce, de még mindig centikre a másiktól nézte a kékségeket. Hinari tekintetét. Az arcát.
~ Azok a könnyek értem hullottak le. ~
Felemelte jobbját, majd egy mozdulattal el illetve letörölte a lány arcának bal feléről a könnyeket, majd ugyanezt megismételte a másik oldalon, míg saját zöldjei megteltek velük. - Emlékszel arra, amit karácsonykor mondtam? Nem csak a Viadalon, én mindig meg foglak védeni. Holtan nem tudnám tartani az ígéretemet, nem igaz? - Megengedett magának egy fáradt mosolyt, ám ezzel együtt legördültek a könnyek az arcán. Gyorsan futottak lefelé, elérve az állát. Új levegőt vett. - Egy kicsit bonyolult lett, megbolondult a NerveGearem, de azzal nem kell törődnöd. - Ekkor mindkét kezével előre nyúlt és Hinari arcát fogta közre vele, majd homlokát a lányéhoz tapasztotta. - Nem lassít le, nem vesz el pontokat. Nem is kellett volna látnod. Nem fogok meghalni. Ígérem. - Érzelmesen beszélt, egyre hevesebben.
~ Igen. Micsoda egy bolond voltam, hogy képes lettem volna lemondani az életről. És Anat verte belém, hiszen nekem dolgom van itt! ~
- Sajnálom, de nincs semmi baj, csupán egy picit nehézkes lett, de nem halok meg olyan könnyen. -
~ Most... olyan...közel .... vagyunk....egymáshoz.... ~

by **Hinari** Pént. Jún. 20 2014, 23:20

Feel the mood...

Éreztem, ahogy megmozdul, hogy karját emeli, ám képtelen voltam elengedni, mozdulni vele, eltávolodni tőle. Éreztem a szívverését, az övé az enyémmel együtt lassult le, majd újra emelkedett, s noha megnyugodtam, mégsem tudtam most elképzelni, hogy kibontakozzak az ölelésből. Agyamon átfutott egy apró, páni gondolat, mi lesz, ha eltol, de Alex inkább átölelt. Újra behunytam a szemeim, átadva magam a pillanatnak, s végtelennek éreztem azt a pár másodpercet, melyben így együtt voltunk.
Csöndben néztem őt, ahogy letörli a könnyeimet, mik újra megindultak, ezúttal azonban nem a kétségbeesés szülte őket. Próbáltam mosolyogni, féltettem, s ahogy emlékezett, s vele együtt én is, ahogy kérdezett, ahogy elismételte az ígéretét… őszinte, boldog mosolyt csalt az arcomra, s vele együtt jöttek a könnyek is, csakúgy, mint neki, mindez azonban már nem a fájdalomról és a félelemről szólt. Bólintottam, s újra a vállára tettem a fejem, jólesett ott lenni, ott maradni, érezni őt, aki még így is, ezek után is engem nyugtatott… mellette nem kellett erősnek lennem. Erősen tartott, mostmár ő, s lassan én is végleg megnyugodtam. Bíztam benne. Nem voltak miértek.
Felemeltem a fejem, homlokunk összeért, a szavak azonban még nem jöttek. Az érzelmek hullámként sodortak magukkal, én pedig átadtam magam nekik, Alex szavaira felébredve egy kicsit, tekintetem reá emelve. A szemébe gyűlt könnycseppek csillogását néztem.
- Én… hiszek neked – szinte suttogva ejtettem ki a szavakat, de hozzá hasonló hévvel, a végére elmosolyodva, hálásan pillantva felé – Köszönöm… - s a szavak újfent a háttérbe szorultak, nem akartam vitatkozni, hogy márpedig én törődni fogok vele, hiszen itt most nem lett volna értelme… valamiért most semminek nem volt értelme, ami logikát és észérveket tartalmazott. Csak… én voltam. Meg ő. Semmi más nem létezett.
S mozdultam felé, egy a szívem diktálta ütemet követve…

by **Halász Alex** Pént. Jún. 20 2014, 23:55

Hinari itt volt közvetlen mellette. Egymás karjaiban, egymás szívének ritmusát véve fel. A szavak csak úgy peregtek, nem tudta volna végét venni se, egyszerűen csak kimondta amit gondolt. Azt akarta, hogy Hinarinak ne kelljen aggódnia. Nem olyan rossz az, nem kell féltenie, csak egy kis probléma jött közbe. Nem lesz baj, ő nem, bizony, ő nem fog meghalni! Érezte, ahogy a lány megnyugszik, s a szíve dobogása alább hagyott, majd normál ütemre váltott, végül újra felgyorsult. A vállára döntötte a fejét, Alex pedig megtartotta. Határtalan boldogsággal járt ez együtt. Most ő tartotta meg a lányt, s eközben a kis pihenő közben megfogadta magánka, hogy nem hagyja még egyszer megríkatni a lányt. Hinari nem ezt érdemli. Addig a fölöttük elterülő hatalmas eget figyelte meg. Csodaszép műanyag világ. ....
A kékségek viszont újra könnyeket ontottak magukból, s ezt már nem tudta volna megállítani, hiszen ő is sírt! Még egy utolsó ígéret. Nem fog meghalni. Nem hagyja cserben a lányt! És Hinari válaszolt. Új, őszinte, és szívből jövő mosoly terült ez az arcán. Hinari hisz neki! Annyi sok esetlenség után, annyi sok minden után, amit szeretett volna meg nem történté tenni, annyi minden után, az a lány hisz neki. Hisz benne! Ezért minden ami megtörtént, nem bánja többé, ha ehhez azok kellettek, akkor jók úgy ahogy vannak...
Annyira közel voltak egymáshoz, és annyira szép volt a lány, nem gondolkozott tovább, csak előre hajolt. Bal kezével a hátát tartotta meg, a jobbal pedig nem igazán tudott mit csinálni, de ez már annyira nem foglalkoztatta, csak az egy eddig soha nem érzett csodára koncentrált. Csókkal forrtak egybe az ajkaik. Hosszan, könnyes arccal, s ebben a pillanatban, mely egy örökkévalóság volt, azt kívánta, hogy bárcsak ne érne végett sosem.
~ Micsodát köszönsz? Én nekem kellene... ~

// sorry a 250 szónyi csöpögésért, de csak nem írhattam le 50 szóban, hogy; és csók o/ Rolling Eyes

//

by **Cardinal** Szomb. Jún. 21 2014, 12:42

És csók \o/ Humoros pillanatok, érzelmek, dráma, mindez némi harccal megszakítva egyfajta reklámok közötti filmként. Élvezet volt olvasni az írásaitok, mindketten kitettetek magatokért, hogy emlékezetessé varázsoljátok a nagy pillanatot. Jutalmatok sem marad el, 90 xp és 200 arany jár (katanának 27 xp). Lezárom a pár-bajt Very Happy

by Ajánlott tartalom