[Küldetés] Az elrabolt leány

Mikor már túl volt az első kanálnál alig láthatóan elmosolyodtam, és vártam. Pár másodperc múlva végre akcióba léptem. Amint a méreg aktivizálódott felemelem kezem, és legördítem menüm, majd felszerelkezek szokásos páncélommal, majd fegyveremmel. Egyszerűen berogyasztok, és nekirontok ellenfelünknek. Ranmaru, a harcos gyerek, Lothar és én biztos, hogy győzelmet aratunk, ha nem üt ki semmi balul. Késemmel ellenfelünk lábába próbálom mélyíteni, majd a másikba, mert ha sikerül össze rogyasztanunk a lábait, akkor szerintem győztünk. Büszkén kihúzom magam a csata folytán, és bátran harcolok tovább. Minden egyes vágásba beleadok mindent, még ha tudom, hogy alig sebzek valamit. Többször volt rá példa, hogy ujjamat a számba rakom, és majdnem elfütyültem volna magam reflexszerűen petemért, ám mindig erőt vettem magamon, és inkább halasztottam a dolgot. Nem akartam útba lenni tovább oldalazok, hogy elkerüljem Ranmaru nyilat, majd ismét ellépek, mert nem nagyon akarok ismerkedni a másik fiú fegyverével sem. Kicsit szánalmasnak érzem magam, mivel máris szinte csak lihegek, pedig alig mozogtam valamit. Kezdem törni a fejemet, hogy mégis mi a fenét csináljak, majd miután nem találok semmi kézen fogható ötletet, így kis szusszanás után újra megrohamozom ellenfelünk. Figyelem mindegyikünk életét, és ha valamelyik bajtársam élete narancssárgába menne át, akkor megpróbálok áttölteni árat életemből, és ugyanez vonatkozik Lotharra. Most már nem számított, hogy lebukunk vagy sem, mivel már egy karnyújtásnyira van a cél, és csak ki kell nyújtanunk kezünket, hogy megragadjuk, és learassuk munkánk gyümölcsét. Sajnos megint piszok gyorsan kifáradtam, így ismét lihegve kitántorgok a csata közepéből, ám most már a lányok felé megyek, hogy kicsit szusszanjak, ámha valami történik meg tudjam védeni valamennyire őket.