Re: [Event] A kinti én

by **Shukaku** Csüt. Ápr. 24 2014, 11:28

Nem értette. Nem érthette. Nem tudta, hogy akarja-e érteni. De… mégis. Akarta érteni, hiszen feltette a kérdéseit. Feltette azokat a kérdéseket, ráadásul még hangosan is, hogy a lány meg is hallhassa és válaszolni is tudjon rá. Rossz döntés volt. Nagyon rossz. Azzal a veszéllyel járt, hogy a lány tényleg megszólal, és válaszolni fog. És akkor Shukaku megtudja, hogy miért ilyen, amilyen. Nem akarta megtudni. Már tudta. Tudott mindent. Egyik gyerek sem lehetett ilyen, hacsak nem történtek vele nagyon rossz dolgok. Vagy esetleg beteg volt. Ez a lány láthatóan nem volt beteg. Legalább is külsőleg nem. Vagy nem látszott rajta. De belül ugyanolyan beteg lehetett, akárcsak Shu. Sohasem értette, hogy miért találja meg ezeket a beteg jellemeket. Miért nem tud olyan társaságot találni, akik normálisak, és akik talán őt is normálissá tehetik. Normálissá. A többiekhez hasonlóvá. Mint akárki más. Gyűlölte, hogy ő mindenkitől különbözött, és ezért mindenki bántotta. Gyűlölte azokat, akik bántották. Gyűlölte a lányt, aki tükröt állított elé, és megmutatta neki, hogy mennyire magányos. Akárkit rángat maga mellé… hiszen önszántából senki sem akarna vele kapcsolatot teremteni, nemhogy barátkozni, attól még magányos marad. Egyedül is magányos volt, de úgy legalább nem kellett szembesülnie vele, és ráfoghatta a magányát az egyedüllétre. De így, hogy itt volt mellette ez a lány, már ezt sem tehette meg. Elvette tőle a lehetőséget, hogy önmagán kívül mást hibáztathasson a magányáért. Gyűlölte érte ezt a lányt is. Gyűlölte azokat is, akik segíteni akartak neki. Akik úgy tettek, mintha segíteni akarnának, és azokat is akik segíthettek volna, és tényleg akartak is, de nem tudtak segíteni. Inkompetens dilettáns barom volt mindegyik. Shu próbálkozott. Tényleg próbálkozott. Élőben ugyan nem, hiszen képtelenség volt csak elképzelni is, hogy bárki vállalná azt a kockázatot, hogy meglátják mellette őt, de online nem kellett vállalnia semmit. Semmit sem. Nem hazudott ugyan magáról, de alig osztott meg valamit a másokkal. Csak a legfontosabbakat. És igyekezett úgy csinálni, mintha jól érezné magát közöttük. Mintha közéjük tartozna. Sohasem sikerült senkik közé tartoznia. Becsapták őt. Nagyon csúnyán becsapták. Azóta az eset óta nem lépett ki magától az intézet területén kívülre, csak ha rendezvényekre kísérték őket. Csak ha őrizetben voltak. Nem kezdeményezett és nem nyitott, mert felesleges volt. Képtelen volt normális kapcsolatokat kiépíteni, megtartani pedig sohasem sikerült azt a kicsit sem, amit talán meg tudott szerezni addig, amíg nem ismerték meg. Az elején mindenhol jól álltak hozzá. Shu okos volt. Sokat tudott bizonyos dolgokról. Jó tanuló. Talán egy kis elismerést is szerzett az eszével… de barátkozni nem tudott. Sohasem értett hozzá. Ha esetleg próbálta is felvenni a fonalat az online álarcok mögött, mindig a háttérbe kellett húzódnia az olyan beszélgetésekkor, amikor a vidám, szabadidős dolgokról volt szó. Egy idő után már csak olyan oldalakat látogatott, ahol valószínűleg hozzá hasonlóakkal találkozhatott. Akik szintén igyekeztek álarc mögött maradni. De még ők is vidámabbak és kötetlenebbek voltak nála. Nem volt képes beilleszkedni egy abnormális környezetbe sem, így arról örökre lemondott, hogy normális legyen. Néha itt is akadtak önkéntes segítők. A dilettánsok. Akik lelkesen, jószívűségből, segítőkészségből, vagy csak azért, mert azt hitték, hogy értik azt, ami vele történik, megpróbáltak vele beszélgetni. Hazudtak. Végig hazudtak. Néha valaki elmondta, hogy furcsa, de sohasem mondták azt, hogy nem akarnak vele tovább beszélni. Mindössze kikoptak egy idő után az életéből. Először csak soha nem értek rá, majd Shu nem is próbálkozott velük tovább. Rájöttek arra, hogy kicsoda. És az volt a legszörnyűbb, hogy nem is jöttek rá igazán. Csak a felszínét kapargatták a személyiségének, és már az elég volt ahhoz, hogy ne akarjanak vele tovább beszélgetni. Bőven elég. Ez a lány is ilyen lesz. Erre a következtetésre jutott, ahogy remegve állt az ajtó mellett, és végiggondolta a dolgokat. Újra és újra. Sokszor végiggondolta már ezt, de ostoba módon mindig elfelejtette, amikor úgy tűnt, hogy mégis lehet valaki, aki mellette akar lenni. Olyankor elfeledte, hogy sohasem lehetnek barátai. Szörnyű érzés volt újra és újra felébredni, és szembenézni a valósággal. Nem akart többször próbálkozni. Elfáradt. Elfáradt abban, hogy hajszoljon valami emberi kapcsolatot… hogy bekerüljön az emberek közé.
-Veszély…
Ismételte meg halkan a lány szavait, de nem nézett rá. Értelmetlen volt ránéznie, mert tudta, hogy mit fog látni. Mindig ugyanazt látta. Értelmetlen volt ezt csinálnia. Sohasem járt eredménnyel. Már nem a lánynak beszélt. A lány már nem volt ott. A lányt nem érdekelte ő. Nem számíthatott rá.
-Én is félek. Félek a sötétben. Félek a tömegtől. Félek az egyedülléttől. Félek a felnőttektől. A férfiaktól. Félek a… félek a magasban.
Felemelte a fejét, és elindult a folyosón. Magabiztosnak kellett lennie. Ha magabiztosnak tűnik, akkor nem kérdezik majd. Akkor nem bántják. Akkor elhiszik, hogy nem fél. Elhiszik, hogy normális.

by **Kokoro** Csüt. Ápr. 24 2014, 21:40

Érti. Megértette. Ennek örülök kicsit. Ő is fél, sok mindentől. Olyantól is, amitől én is. Tehát a férfiak tényleg rosszak. Ő is fél tőlük, meg én is. Nem lehet véletlen. Viszont ő nem közülünk való. Látom rajta. A viselkedésén. A testtartásán. A testén.
Rám néz. De átlát rajtam. Elfordul és elmegy. Büszkén és magabiztosan. Eddig mellettem volt. Most egy másik világba lépett. Olyan világba, ahova nem követhetem. Megragadom a szoknyám szélét, elől. Egy csomóban. Kinyitom a szám. Nem hangos. De még sosem beszéltem ilyen hangosan.
-Köszönöm, hogy a barátom voltál!
Még mondanék dolgokat. Hogy sosem felejtem el. Ilyesmi. Mert nem fogom. Soha. Nem volt még ilyenben részem. Nem tudom a nevét. Nem tudom, honnan jött. Nem tudom, mit élt át. Nem tudom, hova valósi. Nem tudok róla semmit. Mégis a barátom volt. Mellette elgondolkodhattam. Mellette felejtettem. Nem tettem, de tudom, megtehettem volna. Akármikor, akármeddig. Be akartam vele ülni oda. Abba a terembe, tanulni. Ha nem is mellette, de szerettem volna. Ő viszont ezt nem akarja. Megrémisztettem. Kizökkentettem. Nem akarja, hogy mellette legyek. Ő nem tekint a barátjának engem.
Talán soha nem is fog. Talán soha nem találkozunk. Hisz én soha többet nem megyek haza. A nevelő nem fog megtalálni. És segítség sem kell. Meg fogom oldani. Ez a lány is megoldotta. Egyedül van itt, és magabiztos. Tudja, mit szabad és mit nem. Én is tudni fogom, hamar megtanulom. Mert nagyon hamar tanulok.
Én maradok. Maradok az ajtó előtt. A falhoz lépdelek csupán, hátra. Hátamat a falnak vetem. Ha nyitva marad az ajtó, hallgathatok. Hallgathatom, amit bent mondanak. Amit bent tanítanak. Életem első ilyenje. Az első… nem tudom, mim. Minek nevezhetik az ilyesmit? Tanításnak? Valószínű. Hisz tanítanak benne. Engem fognak, ha nyitva marad. Akkor beleshetek. Talán elmerészkedem az ajtófélfáig. A keretig, hogy nekidőljek. Onnan még jobban hallhatok és láthatok. Remélem, nem fogják becsukni. Ha becsukják, engem is kizárnak. Nem nézhetem, nem hallhatom. Ki fogok maradni. és ennyivel is butább maradok.
Miért maradok kint? Nem muszáj. Bemehetek. A lányt elkerülöm. Mert szeretné, ha elkerülném. Igen. Neki is jó lesz, meg nekem is. Belépek, és leülök. A legközelebb az ajtóhoz. Hogy majd a végén minél hamarabb kimehessek. Hogy a lányt ne zavarjam. Nem akarok bajt okozni. Nem akarom, hogy féljem tőlem is. Én is félek sok dologtól. Tudom, milyen. És a férfiak a legrosszabbak.
Leülök, megnyugszom. A szívem már nem kalapál annyira. A szoknyát gyűrögetem. Túl fehér a kezem. A szoknya fura lesz ezen a helyen. Nagyon meggyűrtem. Látni, hogy morzsolgatom. Ideges vagyok, igen. Ezt nevezik idegességnek. Lámpaláznak. A nevelők aznap lámpaláznak hívták. Mikor először vittek az egyik szobába. Akkor is ideges voltam. Féltem. De megnyugtattak, hogy nem lesz baj. Nem lett baj. De azért nem szerettem. Fájt és rossz volt. De nem baj.
Néha az ajtó felé nézek. Eszembe jut a nevelő. Nem akarom, hogy erre jöjjön. Ha erre jön, meg fog látni. Meg fogja látni, hogy itt ülök. Ha nyitva marad az ajtó, pont rám látni. Remélem, be fogják csukni. Akkor biztos nem nyit be. És ha mégis? Akkor azonnal meglát. Inkább felállok. Az ajtó közelébe maradok. De a falhoz lépek. Nekivetem a hátam. Aztán leülök. Innen is jól látok, jól hallok. És legalább az ajtóból sem látnak rám. Így jobb. Megnyugszom.

by **Shukaku** Csüt. Ápr. 24 2014, 23:06

Félek a magasban. Ennek kellett volna lennie az utolsó hangnak, amit még meghall. A saját hangjának. A lánynak nem szabadott volna közbeszólnia. Nem volt értelme annak, hogy megszólaljon… de mégis megtette. Shu megtorpant, és összerezzent. Görcsbe rándult a gyomra, a kezeit ökölbe szorította, vállai remegtek, torkába lassan emelkedett fel a sírás görcsös érzése. Tönkretette. Már megint tönkretette valaki. Miért csúfolódnak vele? Már megint beleesett ugyanabba a hibába. Ugyanabba, amibe az a fiú hajszolta bele. Csábította bele. El akarta felejteni, de soha senki nem engedte, hogy elfelejtse. Az a fiú nagyon csúnyán becsapta. Kegyetlenül. Elhitette vele, hogy a barátja, hogy kedveli őt, hogy tetszik neki, hogy vele akar lenni. Shu elhitte. Természetesen elhitte, hiszen jól esett neki elhinni. Nem tartott sokáig. A srác mindenki előtt szégyenítette meg, a fejéhez vágva, hogy őt soha senki nem fogja kedvelni, és azt, hogy mennyire hülye, hogy milyen könnyen rángatta maga után. Shu akkor sem sírt… de még dühös sem volt. Akkor nem. Ő szerette azt a fiút, és legszívesebben megköszönte volna neki azt a hosszas vesződséget, amit a becsapásával töltött. Ugyan minden csak hazugság volt, de ő igazinak hihette egy pici ideig, és addig boldog lehetett. Az a fiú többet tett érte, mint idáig akárki más. Nem haragudott rá. Azóta azonban meggyűlölte. Átlátta minden aljas szándékát, az összes apró kis trükköt ahogyan megvezette. És most ez a lány csúfolódik vele. Újra ugyanazt veti a szemére. A barátság hiányát. Nem lehet nem kihallani a gúnyt a hangjából, akármennyire jól próbálja rejtegetni. Akármennyire jó is az az álca, amit magára öltött. Persze a célját elérte. Azt a csöppnyi önbizalmat és sikerélményt is elvette a lánytól, hogy magabiztosan, emelt fővel vonulhasson el megalázásának helyszínéről. Shu legszívesebben visszament volna és minden erejével rázta volna ki a lelket is a másikból, amíg az összes gonoszság ki nem hullik belőle, neki pedig az összes fortyogó dühe elapad. De nem tehette. Nem az a lány volt a hibás. Ő csak kihasználta az adandó alkalmat, hogy egy jót mulathasson rajta, és még egy utolsót rúgjon bele. Ki ne tette volna? Nem hibáztathatta érte. Senkit nem hibáztatott. Még azt a fiút sem. Megmondta a tanító is, ő egy áldozattípus és a kirívó viselkedésével hívja fel magára a figyelmet. Az ő hibája az, hogy senki nem akar vele közösködni. Ő maga marja el maga mellől az embereket. Csak és kizárólag önmaga tehet erről… és ezen nem tud változtatni. Hallotta a lány cipőinek kopogását. Bement a terembe. Be oda, ahova neki kellett volna bemennie. Be oda, amiért idejött. Idevezette őt, hogy itt döfhesse hátba, a cél előtt. Nem bírta tovább. Futott. Futott egyenesen, keresztül a folyosókon, némán. Nem sírt. Nem volt értelme sírnia. Úgy sem látja senki, és ha látná valaki, azt sem érdekelné. Nem vezette semmi, nem tudatosan vette be a kanyarokat, mégis tudta, hogy hova fog kilyukadni. Félrehúzta az üvegajtót és kilépett az erkélyre, majd illedelmesen visszahúzta maga mögött az ajtót. Félt. Remegett. Hátát az ajtónak támasztotta és összeszorította a szemeit. Fél a magasban. Mindig félt a magasban? Nem tudta. Nem emlékezett olyanra, amikor nem félt volna. Sohasem volt még kilátón, nem ült fel az óriáskerékre, nem utazott repülőn. Annyi mindent nem csinált csak azért, mert rettegett a magasságtól. Tett egy lépést előre, majd még egyet, szemeit azonban továbbra sem nyitotta ki. Nem akart a mélybe tekinteni. Mögötte megszólalt a csengő, ami azt jelentette, hogy az előadás elkezdődött. Ami azt jelentette, hogy lekéste. Már nem mehetett vissza, nem mehetett be, hiszen akkor megzavarta volna az előadást. Megtorpant. Nem akar megzavarni senkit. Nem akar terhére lenni senkinek. Megfordult, kinyitotta az ajtót és nyugodt sétával elindult a lépcsők felé, majd ki az épületből, ki a kapun, végig a járdán… nem akart zavarni senkit, csak néha kellett egy-egy járókelő útjából kitérnie. Leszegett fejjel, halkan dúdolt egy altatót, amire nagyon régről emlékezett. I'm searching for a child whose gone afar. He can't be found, though I've searched all day. My sad dreams come once more… A dalt nem szakította meg kürtszó. A teherautó sofőrje sem volt hajlandó észrevenni a lányt, csak amikor már késő volt. Őt soha sem vette észre senki. A reflektor fénye egy pillanatra elvakította, egy halk puffanás, majd csönd. Vége. Pedig ő nem akart senkinek sem gondot okozni...

( Köszönöm szépen a lehetőséget! ^^ )

by **Rosalia** Vas. Ápr. 27 2014, 01:55

Betekintés a kulisszák mögé

- Oktondi, komisz kis kölykök. Hálátlan, neveletlen suhancok. Mihaszna, lusta, trágár népség. Fokozzam még, vagy ennyiből is felfogod végre, hogy borzalmas napom van és csöppet sem vagyok kíváncsi a siránkozásaidra, pláne nem arra, hogy játszd az eszed? Teljesen felesleges, ezt te magad is beláthatod. Jó, rendben, akkor sértődj meg, ez is téged minősít. Ez is azon roppant férfias jellemvonásaid közé tartozik, amiért minden nő a karajidba omlana. Nem. Mondom nem. Akkor ennyi, végeztünk. Nem én fogok siránkozva könyörögni a küszöbödön két nap múlva. Pá. - S azzal a hisztérika kinyomja a telefont. A gyerekeket ettől a naptól fogva még kevésbé kedveli, de a férfiakat még annál is jobban megveti. Hite szerint egyikre sem lehet számítani, csak kihasználnivaló prédák, akiknek a hátán fel lehet kapaszkodni. Az evolúció arra predesztinálta az egykor erősebbik nemnek csúfolt egyedeket, hogy végső soron kiszolgálják az életerős nőket. Az iménti telefontás sem különb, mint ahogyan Rosalia jelenlegi kiszemeltje sem. A pasijának nem tetszett, hogy túl sokat túlórázik a asszonyka, mióta egy fiatalabb, ambíciózus, kijelölt igazgató került az iskola élére. Történetesen nem is tévedett sokat a felszarvazott férfiú, mikor a titkárnő barátnő, vagyis főhősünk, Rosi éppenséggel valóban nem csak fénymásolás miatt maradt bent tovább a gazdasági osztályon. Ha azok a fénymásolatok mesélni tudnának és nem az iratmegsemmisítőben kötöttek volna ki...
Az igazgatóság teraszára kiállva egy vékony női cigarettára rágyújtva szemléli a lent hömpölygő gyerektömeget, s némi undorral az arcán szív bele a parázsló dohányba. Ezerszer megbánta már, hogy pont egy iskolában vállalt aszisztensi állást, de az előző munkahelyétől kapott kártérítési pénz hamar elfogyott. A szórakozás nem olcsó mulattság, s még a szexuális zaklatási perben nyert pénz sem fedezheti sokáig a könnyelmű pénzszórást. A háta közepére nem kívánta ezt a napot, a rendezési jog azonban presztizs értékű és még bevételt is jelent az iskola számára, így nem bojkottálhatta, sőt, inkább erősítenie kellett az igazgatóban a gondolatot, hogy helyesen döntött, mikor a fesztivál megrendezését bevállalta. Az árusok bérleti joga könnyedén fedezi a költségeket, s némi pénzmosással még csurran-cseppen más zsebekbe is. Ezzel a tudattal már sokkal őszintébbé vált Ros ördöki mosolya is Twisted Evil

by **Jun** Szomb. Jún. 21 2014, 22:42

Szophie :3

Egy hatalmas iskola, tele emberekkel, ráadásul nem is a szokásos helyzet alakult ki, ugyanis a környező iskolákból rengeteg tanuló érkezett ide, hogy különféle transzparensekkel, plakátokkal népszerűsítsék a saját iskolájukat, vagy pénzt gyűjtsenek, besegítsenek valamiben, vagy a sportversenyeken részt vegyenek. Maga az épület is hatalmas, kívülről lenyűgöző, belülről pedig maga egy labirintus, ha nem lennének mindenfelé táblák kipakolva, talán ki sem jutnék innen. Az egy dolog, hogy bejutottam, és találtam egy nyugis kis könyvtárat. De még most sem garantált, hogy élve ki is jutok. Lehet, hogy napikig bolyongok majd mire nagy nehezen megtalálom a kivezető utat ebből a pokolból. Utolsó erőmmel pedig még mielőtt kilehelném a beleim, végig átkozni fogom azokat akik megszavazták, hogy én jöjjek ide. Mégis miféle osztály az ilyen? Senki sem akart jönni néhány unalmas lány kivételével, akiket szerencsére sikerült elkerülnöm mielőtt még befogtak volna valami unalmas, alantas munkára, hogy aztán a tűző napon sétálgassak egy hamis mosollyal, és vonzzam a standunkhoz a látogatókat. Pff.. kinek kell az ilyen... Egy nyugodt kis zúg, jelen esetben ez a könyvtár tökéletes arra, hogy meghúzódjak itt és hosszasan elmerenghessek, a mangám társaságában. Legalábbis így gondoltam, majd a hideg futott végig a hátamon amikor mögöttem az ajtó nyitódásának hangja csapta meg a fülem. Első gondolatom a menekülés volt, valahova gyorsan beugrani, hogy elbújhassak a felügyelőtanártól, aki minden bizonnyal éppen a termeket nyitogassa, hogy elkapja a lógó diákokat. De már késő volt, következő gondolatom pedig az volt, hogy saját magam átkoztam amiért az ajtóval szembeni ablaknak dőltem neki, sőt egyáltalán miért nézelődtem ki rajta? Csak magamra irányítom a figyelmet odakintről. Aggódva fordultam meg, már több kimagyarázó szöveg is végigfutott az agyamon, amivel megmenthetem magam a bajból, azonban erre semmi szükség nem volt. Hatalmas szikla esett le a szívemről amikor egy lány lépett be azon az ajtón. Egy aranyos lány. Talán egy pillanatig még a tekintetünk is találkozott. Mivel úgy tűnt nem zavarom, ezért a ciki csend helyett inkább megszólítottam, és be is mutatkoztam neki, hasonlóan tett ö is. Amikor kezet nyújtott felém elnevettem magam picit. A papírjai után kíváncsiskodtam, hogy valami témát találhassak ami alapján elindulhatok, de mivel nem kaptam pontos választ ezért hangtalanul, ninja módjára mögé kerültem és belelestem miket is tanulmányoz oly annyira.
- Oh Ezek valamiféle eladási arányok és statisztikák? Érdekes... - hangosan hümmögtem, közben a szemeim gondosan fürkészték a papiros tartalmát, mintha egyfajta szkennerént funkcionálnék, és a lehető legtöbb adatot kellene megjegyeznem olyan rövid idő alatt amennyire csak lehet, ugyanis bármelyik pillanatban elhúzhatta a lapokat. - Felettébb érdekes... Mi vagy te valami üzletember? - nevettem el magam, majd leültem a mellette lévő székre.
- Bocsi az udvariatlanságomért... Csak meglepő, hogy vannak olyan diákok akik ilyesmivel is foglalkoznak. - ugyan nem értettem túl sok mindent a lapjáról, de mivel az én családom folyton mindenféle unalmas papírmunkával van elfoglalva ezért van némi tapasztalatom az ilyesmiben. Nem egyszer kíváncsiskodtam már bele a bátyám, vagy éppenséggel Nevelőapám ügyleteibe, természetesen tudtukon kívül. Szerintük túlságosan fiatal vagyok még az ilyesmihez, szóval az üzlettől és a gyilkosságoktól jobb szeretnek távol tartani. Nem mintha különösebben izgatna a dolog.
- Egyébként mit keresel itt? Miért nem vagy odalent és szórakozol a többiekkel ezen a... sport akármin? Biztos találnál te is kedvedre valami érdekeset odalent. - fintorgok el a gondolattól, hogy valaki ugyanezeket a szavakat mondaná nekem lehet kiröhögném. Engem aztán egyáltalán nem izgatnak az ilyesfajta hétköznapi szórakozások. Ha úgy tartja kedvem akkor inkább egy vidámpark mint holmi harmadosztályú iskolai fesztivál.

by **Szophie** Vas. Jún. 22 2014, 13:40

Soha nem gondoltam volna, hogy rajtam kívül akad olyan elvetemült tizenéves, aki ilyenkor nem a többiekkel lófrál odalent és beszélget unalmas és értelmetlen témákról, gondolkodik fölös dolgokról, és próbál fölös érzelmeket hajkurászni, miközben gondtalan bolondsággal éli vidám perceit, hanem idebent kuksol egy csendes kis könyvtárban. Persze már büszkeségből is itt maradtam, nem szándékoztam előbb távozni, mint ő. Persze talán több joga van itt tartózkodni, mint nekem, aki még csak iskolába sem jár, nemhogy ide, de mégis úgy gondoltam, én itt is előrébb állok nála. Természetesen értelmetlen csevegésbe kezdett, ami felettébb idegesítő volt, de az illem és jó modor azt diktálta, hogy feleljek a feltett kérdésekre, még ha csak szűkszavúan is. Azt kívántam, bárcsak most azonnal eltűnne ez az ember a föld színéről, vagy csak hagyna békén, nyugodtan gondolkodni, de nagyon úgy tűnt, nem szabadulhatok ilyen egyszerűen tőle. Így hát úgy döntöttem, felszínes társalgásba elegyedek vele, amúgy is gyakorolnom kellett ezt a számomra még mindig szokatlan japán nyelvet. Írni is latin betűkkel írtam, ha tehettem, tárgyalásokat is anyanyelvemen folytattam. Szerencsére ma már szinte alapkövetelmény a folyékony angol tudás, így soha nem származott ebből bajom. Eléldegélhettem volna úgy is ebben az országban, hogy soha nem tanulom meg a nyelvet, de akaratlanul is rám ragadtak a kifejezések, melyek körülvettek. És legalább elütöttem az időmet a nyelvtanulással is két tárgyalás és könyvelés között.
Óvatlan voltam, és a következő pillanatban mögém lopakodott, és belelesett az adataimba. Gyorsan ráterítettem tenyeremet a lapra, és magamban szitkozódtam, hogy nem voltam elég óvatos. És még értette is, amit látott. Gyorsan megfordítottam őket, és komoran meredtem a lányra.
- És te mi vagy? Melyik cég küldött? - szűrtem a fogaim között idegesen.
- Nem vagyok diák. - rendeztem össze a papírokat, majd beraktam őket a helyükre a dossziéba. - Mert nem kedvelem az ilyesmit. Nem érdekel semmi, amit odalent csinálnak. - mondtam kedvtelenül, majd hátra dőltem a székemben.
- Ez a kérdés viszont rád is ugyanúgy vonatkozik.

by **Jun** Hétf. Jún. 30 2014, 16:18

Tetszett, hogy ilyen zárkózott a lány. Olyan ártatlannak és megközelíthetetlennek tűnik. De ez a védelem amit maga köré épített, inkább tűnik egy szerencsétlen kísérletnek arra, hogy ne érezze magát magányosnak. Papirok közé temetkezik, és úgy viselkedik mintha itt sem lennék. Megmosolyogtat, ahogyan próbálja kizárni a jelenlétem, és a saját kis munkájával foglalkozik. Az ablakon kipillantva talán a sok felszínes, unalmas átlag ember egyike sem próbálkozna olyan lépéssel amit én most meg kísérelek lépni. Huncut mosollyal az arcomon léptem közel hozzá, és próbáltam kicsit kommunikálni vele. Azonban az eredmény kicsit másképpen sült el mint ahogyan azt kezdetben gondoltam. Úgy látszik felidegesítettem picit, egy lépésnyit hátráltam tőle, kezeimet pedig magam előtt dobáltam.
- Semmi ilyesmiről nincs szó. Nem gondolod, hogy lehetetlen lenne előre megjósolnia bármelyik cégnek is, hogy éppen hová tartasz Iryana-san? - mosolyogtam megbízhatóan. Erre nem igazán léphet semmit, megkérdőjelezni sem tudja a hitelességét a mondandómnak. De még ha a családi ügyletek miatt is lennék itt, egészen biztos, hogy másképpen próbálnék információt kinyerni a lányból.
- Én sem vagyok oda azért, hogy játsszam a jó kislányt és pattogjak a tűző napon. Semmi kedvem ingyen dolgozni, ráadásul izzadni, meg lebarnulni sem fogok senki kedvéért sem. - Meg amúgy is, most azért dolgozzak egy olyan iskola javára amit nem is szeretek? Hülyeség, csak egy szavamba kerül és máris új suliba kerülök. Azok a lányok majd dolgoznak helyettem is, egyikük sem fogja azt mondani a tanárnak, hogy én nem voltam ott.
- De valami nem fér a fejembe... - dörzsöltem meg az állam, és a lánnyal szembe ültem le. - Ha nem vagy diák akkor mégis mi a fenét keresel itt? A dokumentációt otthon is ugyanúgy el tudnád végezni, de mégis egy iskolai rendezvény helyszínén bujkálsz egy ramaty iskola harmadosztályú könyvtárában? - kerestem a lány tekintetét. Ezt a dolgot a bátyámtól tanultam, hogy ha a beszélgetőpartner szemébe nézel végig, akkor könnyen megtörheted. Csak várni kell a megfelelő pillanatig, és persze arra, hogy elkapja a tekintetét. De elég nehéz a dolog akkor, hogy ha az illető arra sem veszi a fáradtságot, hogy egy alapvető emberi illemet betartson.

by **Szophie** Hétf. Jún. 30 2014, 20:26

- Nem lehetetlen. - szűrtem a fogaim között. Egyáltalán nem. Persze az egy dolog, hogy egészen ma reggelig én magam sem tudtam róla, hogy itt leszek, de teljesen elképzelhető, hogy rám állítanak valami megfigyelőt. Nem mintha nem lennék ez ellen bebiztosítva tökéletesen odahaza kamerákkal és hasonlókkal. Cool

Ugyanakkor mégis lehetséges, hogy elkerüli valami a figyelmünket. Persze azt sem tudhatta semmilyen konkurens cég, hogy magammal hozom a papírjaimat, de elképzelhető, hogy ettől függetlenül megfigyelés alatt tartanak. Na jó, ez már lassan egész cseppnyi üldözésmániába megy át, ha így folytatom.. Hisz mégis ki hinné azt, hogy egy diák összejövetelen is dolgozom? Aki már ebbe is belegondol, és utánam küld egy fiatal.. gyereket, hogy lenyomozzon, az már elég elvetemült ahhoz, hogy jutalmul megkapja ezeket az aprócska kis információ morzsákat. Természetesen azért a következő pillanatban elraktam a papírjaimat, biztos, ami biztos.
- Az jó kislány, aki ott kint van? - néztem le a rendetlen összevisszaságba. Véleményem szerint gusztustalan. Izzadt emberek ölelkeznek, és a fiúk a lányokra tapadnak, akik ehhez még jó képet is vágnak, sőt.. Förtelmes. A mai kor úgy alapjában förtelmes. Az emberek, ezek a fiatalok.. Szörnyű. Nem kívánok részt venni benne, és most nem csak azért, mert alapból nem szeretek kapcsolatot tartani az emberekkel.
A tűző napról meg annyit, hogy.. elég volt végigsétálnom az udvaron ahhoz, hogy érezzem a vállamon a nap hatását. Ha még egy perccel is tovább kellett volna ott maradnom, már leégtem volna.
Felsóhajtottam. Nem igazán volt mit tenni, most beszélgetnem kellett vele. Amúgy is.. legalább elütöm az időt valamivel. Ugyanúgy maradhatok ettől még továbbra is közömbös vele szemben, mintha csak sohasem beszéltünk volna.
- A bátyám elküldött. - válaszoltam tömören és egyszerűen. Tekintetemet rászegeztem, és erőteljesen, mélyen a szemébe néztem. Ha ő így, akkor én is így. Meglátjuk, ki bírja tovább a másik tekintetét elviselni.

by **Jun** Szer. Júl. 09 2014, 20:15

Tökéletes magabiztosság, megbízható aura, és a szokásos mosoly ami majdnem olyan mintha egy szépen elkészített fagylaltkehely tetejére egy cseresznyét illesztenénk. Jelentősége nincs, csak dísz. Egy különösen finom dísz. De valahogy mégsem érzem azt a bizalmat a lány felől mint amit elvárnék egy átlag embertől. De talán éppen ez a különös tulajdonsága miatt és érzem őt sokkalta különlegesebbnek mint a többieket. Ahelyett, hogy kint tölteni az egész napját bejött elbujdosni, inkább magával törődik, mintsem a többiekkel. Egészen biztos vagyok abban, hogy ö már olyan dolgokat élt át amit nem sokan. Szóval vannak még a családomon kívül is Yakuzák a közelben? Izgalmas, talán kicsit meglepett a dolog, viszont a lány akcentusa sem figyelmen kívül hagyható.
- Persze. A jó kislányok kint égetik szénné magukat, hagyják, hogy leizzadják a sminkjüket amit egész biztos órákig építgettek, vagy vizes palackokkal és törülközőkkel rohangálnak. - vontam vállat, cseppet sem izgatott, hogy mivel foglalkoznak odakint, nem vagyok az a fajta akit ez valaha is lekötött. Minek menjek tömegbe, amikor bármit vagy bárkit megkaphatok akit csak akarok? Nem kell nekem ilyen felszínes dolog, ráadásul semmi olyan nincs kint amire nekem szükségem lenne, ezért nem is töröm magam. - Ezek azok az emberek akikre én csak azt mondom, hogy u-nal-mas. - szótagoltam el. Még elég sok időm van, amíg véget ér ez a hülyeség, ha egy pár óráig elütöm az időt ezzel a lánnyal akkor már nyert ügyem van. Ha pedig időközben megfutamodik akkor lesz időm egy kicsit a mangámmal is foglalkozni. A lánynak feltett kérdésre csupán egy újabb tömör választ kaptam. Először meglepődtem, majd felnevettem a hasonlóságon.
- Komolyan? Micsoda véletlen engem is! Még a komornyikomat is ráállította az ügyre, hogy semmiképpen se tudjak otthon maradni. Micsoda nyűg... - a kuncogást befejezve az asztalra könyököltem, hogy mindkét kezemmel támaszthassam a fejem. A tekintetem maradéktalanul a lányén. Nem török meg, nem fogok veszíteni.
- Mellesleg... végig azt mondogattad, hogy engem azért küldtek, hogy kémkedjek utánad. Lehet, hogy valójában te kémkedsz? - huncut vigyor húzódott végig az arcomon. - Végül is ki gondolná azt, hogy egy tsundere lányka lenne a stalkerem? Áh micsoda terv! A dokumentumaid pedig figyelemelterelés? Vagy talán tévednék Joker? - gonoszkodtam picit, habár ez csakis az önszórakoztatásom egyik formája. Vajon sikerül kicsalnom a fal mögül az igazi énjét?

by **Szophie** Pént. Júl. 11 2014, 18:48

Kezdett valami egyszerű dolog megfogalmazódni a fejemben, miközben a szemben levő könyvespolcot kezdtem el vizslatni jobb híján. Szememet végigfuttattam a könyvek gerincén, és hamar rájöttem, hogy semmi érdekes nem volt közöttük. Semmi olyan, amire nekem szükségem lenne. Semmi olyan, ami új információval szolgálna. Haszontalan ez a könyvtár. Persze, mint minden átlagos, iskolai könyvtár. Csak az alacsony intelligenciájú, átlagos emberek számra fontos tudnivalókhoz volt elegendő az, ami itt volt.
- jó kislányok? - horkantam fel. - Azok ugyan nem ott vannak, hanem otthon. - csóváltam meg a fejemet. Még hogy jók? Azok? Na persze az sem volt elmondható, hogy mi, akik a könyvtárban ücsörgünk jó stréberek módjára, jó kislányok vagyunk. Nem, rám minden igaz volt, csak ez nem. Hiszen a parancsomra már számtalan ember életet oltottak ki. Rengeteg embert rúgtam csak úgy ki, amikor tudom, hogy a napi betevő falatjuk múlt ezen. Habár ezt nem is igazán rosszaságnak nevezném, mintsem inkább gonoszságnak.
Mindenesetre most inkább foglalkoztatott a tény, hogy ott ültem a lány mellett, és teljesen védtelen voltam. Rengetegen vannak, akik az én halálomat kívánják, és bármit megtennének azért, hogy eltávolítsanak az útból. Én pedig leengedtem a védelmemet. Most veszélyes helyzetben voltam. Egyetlen egy pisztolyom is a táskámban volt, lent a földön. Az is csak rövid távra hasznos.
A szemem sem rebbent a hallottakon. Az, és csak az járt a fejemben, hogy az életem veszélyben foroghat a lány mellett. Csak bólintottam. Persze, úgy beszél, mintha hasonlítanánk.. Ez is csak egy trükk.
Egyre jobban kezdett hatalmába keríteni az érzés. Nem szabad, hogy ideje legyen. Még ő előtte kell nekem cselekednem. Izzadni kezdtem, a homlokomra veríték ült ki. Tartottam vele a szemkontaktust, miközben lassan lehajoltam a táskámhoz, és kotorni kezdtem benne. A kezem remegett. Nyeltem egyet. Rövid időn belül a kezemben éreztem a fegyver hideg érintését. Nem voltam teljesen biztos a dolgomban, fogalmam sem volt, tényleg bántani akar-e. Elhatalmasodott rajtam a félsz..Stalker? Kémkedés.. A szavai visszhangoztak a fejemben, miközben a szívverésem a szokásos háromszorosára gyorsult. Joker?
A szó megfagyott a levegőben. Talán ez a támadás jele nála? Igen, igen!
- Nem ölsz meg! - kiáltottam. Gyorsabbnak kell lennem nála! Előkaptam a fegyverem, rászegeztem, és gyakorlott mozdulattal lőttem. A lövés zaja megnyugtatóan hatott rám, a szívverésem hirtelen a normálisra állt. Mégis felkészültem arra, hogy talán elvétettem a célt. Újra remegés fogott el. Lábaim a menekülésre készültek. Ha még élve marad, akkor el kell innen tűnnöm.

by **Jun** Szomb. Júl. 12 2014, 20:45

Vörös

Erősködtem, cukkoltam, szórakoztam vele, talán kicsit furán hangzik, de a saját magányom pótlására használtam fel a lányt, és minden mondatomat úgy alakítottam, fogalmaztam meg, hogy legkevésbé se tűnjek olyannak aki vágyik valaki társaságára, hanem sokkal inkább népszerűnek és erősnek tűnhessek a szemében. Igen. Hazudtam neki. Hazudtam mert ez volt az egyetlen módja annak, hogy valamit elérhessek, de ö is hazudott. Igen, teljesen biztos vagyok benne. Amikor a szemébe néztem láttam, hogy össze van zavarodva, nem érti mi történik. Igen, egészen biztos, hogy így volt, máskülönben már rég itt sem lenne, és egy másik teremben foglalkozna a munkájával. A saját szavait fordítottam ellene, miközben végig erősen tartottam a mosolyt az arcomon. Azt a mosolyt amit mindenki előtt mutatok, fent hordok, mint egy jó színész is. Csak az én színpadom a világ, a nézőtér pedig az emberiség. Minden ember csupán egy áldozat.
- Persze, ha jobban belegondolsz mind a ketten ellógtunk, és rejtőzködünk. Sehol egy lélek a folyosókon. - egek. Még ez sem tűnt fel neki? Fura gondolkodása van neki az biztos. Húztam ki magam, és néztem végig a lányon. - Mégis minek lennének otthon? Akkor nem tudják fenntartani a megbecsülésüket, és példamutató magatartásukat. - vontam vállat, nem mintha különösebben érdekelnének az ilyenek. De elég sok iskolát megjártam már, hogy tudjam, ez mindenhol így van. Harcolnak azért, hogy az elsők legyenek, a legjobb dolgozatokat írják, és ez okozza számukra a pillanatnyi örömöt. Én pedig kihasználom őket. Minek írjak leckét ha a fiúk odaadják a sajátjukat ha kell? Minek szenvedjek a dolgozatokkal, hogy ha okos vagyok és könnyedén átmegyek? Nem értem. A lány közben lehajolt és a táskájában kezdett turkálni. Felvont szemöldökkel néztem, ahogyan dolgozik odalent. Mégis mennyi irat van még nála?
- Most mégis mit csinálsz? Ignorálsz? - szóltam felé gúnyos hangnemmel, remélve, hogy legalább megpróbál visszavágni. Igen, vissza kell, hogy vágjon mert ha nem teszi akkor az olyan unalmas... Szinte könyörögtem legbelül, hogy harcoljon a szavaival, és próbáljon meg diadalmaskodni felettem. De ahogy mások is ö is gyáva. Nem fog, csendben turkál a pad alatt, mit sem törődve velem.
- Egek... micsoda nyűg... - mormogtam magamban, közben hátradőltem a széken, mindkét kezemet a tarkómra tapasztva, kicsit hintázgatva. Majd egy hangos kiáltás, és egy pisztoly eldörrenése törte meg a csendes. Még csak megijedni sem volt időm olyan hirtelen történt az egész.
- Mié...- próbáltam megszólalni, de egyszerűen nem sikerült, a mellkasomat hirtelen melegség töltötte el, de de mégis olyan fájdalmas ez a meleg. A testem megrázkódott, és leestem a székről. - n... ne menj.. - a lány elviharzott, próbáltam megszólítani, de nem sikerült. Minden egyes szó hatalmas fájdalmat okozott, a kezeimet a mellkasomhoz kaptam. Csak úgy kapkodtam a levegő után. Annyira fáj, nem akarom, hogy így legyen vége. Még nem.

"Akkor most vége? Lelőtt? Most meg fogok halni?" Mégis miféle kérdések ezek? Olyan klisé, olyan átlagos, nem lehet így vége. Nekem még olyan sok mindent el kell intéznem. Minden olyan vörös...

Utálom ezt a színt.

//Köszönöm a játékot :3 //

by Ajánlott tartalom