Kis Patak #4

Találkozás

Nox tudta, hogy ahhoz, hogy majd finomakat tudjon majd főzni Arata-kunnak, nem csak a főzés jártasságát kell növelnie, hanem a vadászati és horgászatit is. Hiszen a legfinomabb ételek azok, amiket szeretettel csinálnak és friss húsból csinálják! Bár a való életben volt valamennyi konyhai tudása, hiszen, mint egy tradicionális családban, ahol bár vívni is tanították őt és a nővérét, főzniük is tudni kellett, viszont itt a játékban ez a tudás nem sokat jelentett. Majdnem teljesen az elejétől kellett megtanulnia mindent.
Már szerzett botot a horgászathoz, már csak a tudását kell, hogy fejlessze. Mivel hallott a Szafariról, ezért úgy döntött, hogy az lesz a legjobb hely számára. Mint megtudta némi kérdezősködés után, neki mint kezdőnek az északi részek az ajánlottak.
Már rég mosolygott igazán. Vagyis Nox még nem mosolygott igazából, csupán Rumi, de ő is csak akkor, mikor annál a boltnál álltak sorban Tatsuya-kunnal. Mivel Nox még nem találkozott vele, ezért nem volt oka örömködésre. Nox ugyan azzal a komoly ábrázattal rótta a napjait, mint amilyennel Rumi otthon. Legfeljebb az illem diktálta, üres mosolyok szöktek néha az arcra, de semmi más. Most is azzal a komoly arcával haladt a Szafari északi területének egyik patakja mellett, hogy egy számára szimpatikus helyet találjon, ahonnan horgászhat. Nox szomorú volt, hogy régóta, vagyis a Aicrad-ban még nem látta Tatsuya-kunját.
Ahogy kereste a megfelelő helyet szembe jött vele egy fiú. Ismerősnek tűnt neki, de sokan ismerősnek tűntek már számára, hiszen az első tíz szintet majdnem teljesen berohangálta.
- Szia! – Köszönt rá a fiúra egy üres, semmit mondó mosollyal, aztán már ment is tovább. Ez csupán egy reflex volt, jóformán észre se vette. Alig néhány métert haladt, mikor felismerés gyúlt a fejében. A szíve hevesebben kezdett el verni, majd kiugrott a helyéről. Térdei remegni kezdtek, úgy zihált, mintha egy hosszú edzésről jött volna.
~Ez Tatsuya-kunom!~
Sarkon fordultam és szélesre tárt karokkal, örömtől csillogó arccal sprinteltem utána. Végre megtaláltam azt, akit oly sok ideje kerestem! Végre együtt lehettünk, végre egymáséi lehettünk!
- Tatsuya-kunom! – Kiáltottam az igazi nevét miután elrugaszkodtam. Le akartam vetülni, el akartam kapni, át akartam ölelni, szorosan magamhoz akartam ölelni. Ilyesmiket a való életben nem tehettem volna meg, mert odakint ott voltak a buta szabályok, de itt, ahol az életünkért küzdünk, itt bármit megtehettem. – Végre megvagy! Oly régóta kereslek, de sehol se találtalak. Hallottam, hogy te a tízes szint fölé is tudsz menni, de olyat is hallottam, hogy meghaltál. Mond mi az igaz? Milyen magasra tudsz menni? – Lehúztam a menüt, és barátfelkérési kérvényt indítottam el. Reméltem elfogadja, és akkor bármikor, mindig, mindenhol megtalálhatom, és a segítségére siethetek. Olyan jó volt újra találkozni vele. Azt se bántam volna, hogyha összeragadtunk volna, már semmi mást nem akartam, csak hogy együtt lehessünk.
~Örökké.~

Találkozás

”Megtaláltam, megtaláltam, végre megtaláltam.” Zakatolta a szívem, ahogy ott feküdtem Tatsuya-kunomon. „Elfogadta a felkérést!” Csillant a szememben, és olyan boldog lettem, hogy bele is pirultam.
Aggódott értem! Ő is aggódott értem! Ez olyan… olyan… kedves tőle! Felültem, s mellkasomra szorítottam a kezemet, hogy a hevesen verő szívemet a helyén tartsam. Nem lett volna jó, hogyha pont most ugrana ki a helyéről és nullázná le az életemet, mikor éppen megtaláltam Őt! Még mindig zihálva néztem meg a nevét, hogy milyen felhasználó nevet választott.
~Benedict Arata.~ Már egyszer ráírtam egy Arata-kunra, de ő nem az én Tatsuya-kunom volt. Nem is gondoltam, hogy valami vezetéknevet választ magának. Ezért nem találtam meg! Eddig. Viszont most már megvolt, most már megtaláltam…
- A-ra-ta-kun… – Lihegtem magam elé a rózsaszín mosolyom mögül. Még mindig aggódik értem! Tekintetét kerülve, szégyenlősen mosolyogva, oldalra pislogva feleltem a kérdéseire. – Köszönöm, hogy aggódsz értem! Én is aggódtam érted. Én nem ettem semmi mérgezőt, nem is ittam semmi mérgezőt és nem is esett bajom! Hogy furcsán viselkednék? Szerintem nem viselkedek furcsán. Mi ketten osztálytársak vagyunk, és majd mindig együtt lógtunk, emlékszel? Iskolában, szünetekben, iskola után… Együtt vettük meg NervGeart-ünket is, emlékszel? Aggódtam érted, A-ra-ta-kun. Most, hogy végre megtaláltalak, miért lenne furcsa az, hogy ennyire megörültem annak, hogy láthatlak, élve, egyben láthatlak? Ez nem természetes? – Nem bírtam kimondani azt az egyszerű szót, ami mindent elmondott volna. Hiába nem voltunk már a valóvilágban, hiába volt Aincard is egy MMO-s virtuális világ. Mégse tudtam kimondani, elmondani neki, hogy mennyire szeretem. Talán azért, mert olyan élethű volt itt minden, főleg, hogy mindenki a valós arcával szaladgált.
Szívem vad kalimpálását sikerült megzaboláznom, már nem fenyegetett azzal, hogy elhagyja a testemet. A zihálásom is alább hagyott, nyugodtabban tudtam levegőt venni. Viszont az arcom még mindig pírban úszott.
- Mond, Arata-kun. Ugye te is horgászni jöttél ide, igaz? Akkor… akarom mondani… veled tarthatok? Én is horgászni jöttem… és ugye mindent jobb úgy csinálni, hogyha van társasága az embernek, nem? – Végre a szemébe tudtam nézni, és a tekintetem reménytől csillogott, hátha nem kell búcsút mondanom most neki, hátha együtt tölthetünk egy hosszabb időt. Most, hogy a listámon volt bármikor meg tudnám találni, már nem veszíthetem el többé, ezért egyelőre képes lettem volna megelégedni többszöri, hosszabb-rövidebb találkozásoknak.
~Bár… akár követhetném is, és akkor bármikor megmenthetném, hogyha bajba kerülne. Semmi más nem számít, csak hogy éljen, és az enyém lehessen.~
- Mond, Arata-kun. Téged is hibernált a rendszer? – Szintjéből arra következtettem, hogyha hibernálta is, akkor sem olyan hosszú időre, mint engem. Azoknak a rémálmoknak a gondolatára is borsódzott a hátam, amiket a hibernáció alatt láttam.

Találkozás

Emlékezett, Arata-kun emlékezett arra, hogy mennyi időt töltöttünk együtt! Ez olyan-olyan jó volt, hogy a szívem néhányszor nagyobbat dobbant tőle. Kedves volt tőle, hogy emlékezet…
~Lovaglós?~ Nem értettem, hogy mire célzott ezzel a kijelentésével, zavartan fészkelődtem egyet ott, ahol ültem. Ekkor vettem észre, hogy Arata-kunon ülök, méghozzá tényleg olyan helyen, ahová csak a párok női tagjai ülhetnek. Zavarba jöttem, mitől újra teljesen elvörösödött a fejem, főleg, mert Arata-kunom nem maradt alattam nyugton, ő is fészkelődött.
- A-ra-ta-kun, nem is tudtam, hogy szereted a szabadban csinálni… – Lestem az arca felé az ujjaim közül. – Tudod, én ilyet még nem csináltam, de előtte le kellene venni a ruháinkat, nem gondolod? – Azzal már le is húztam a menüt készen arra, hogy leszereljem magamról a ruhaneműket.
- Nem is tu… – …dtam, hogy te ezt horgászásnak hívod. Akartam mondani, de ekkor kimozdult alólunk a föld. Minden elmosódott, aztán hideg lett és nedves. Nem úgy lettem nedves, mert az nem lenne hideg. Pislantottam egyet, s kékséges átlátszóságot láttam, ahol nem volt levegő!
- Blible esplünk! – Bugyborékoltam meglepetten azt, hogy „vízbe estünk”. Nem is vettem észre, hogy mi történt, túlzottan felhevült bennem minden érzelem attól, hogy megtaláltam Tatsuya-unom, aki Arata-kunom. Felszín felé rugaszkodtam, és felálltam a bordáimig érő vízben, láttam, hogy Arata-kunom felém nyúl, de azt hittem, hogy a kezem után, hogy segítsen, de nem, egészen máshol markolt meg.
Nem azt mondom, hogy rossz érzés volt, csupán meglepő. Bár talán nem meglepő, hogy a kemény, harcos kezem helyett inkább valami lágyabb, rugalmasabb részemet kívánta megfogni. Arcomra pír úszott, úgy lestem Arata-kunomra.
- A lovaglós dolog és… ezután, hogy… itt fogsz… akarom mondani… ezzel azt akarod mondani, hogy… közelebb kerültünk egymáshoz? És tes…testi vágyaid vannak felém? – Nem tudtam, hogy mit kellene tennem ebben a helyzetben, hiszen én végtelenül szerettem Tatsuya-kunomat, és tudtam, hogy egy nap eljön az a pillanat, hogy az érzelmeket fizikálisan, testiséggel lovagoljuk meg, de… ez most nekem kicsit gyorsnak tűnt. Viszont nem elleneztem azt, hogy vonzódik felém, de előbb egy kis romantikázás… egy kis esti sétálás, kéz a kézben… az első meghitt szerelmes csókunk… az, hogy az általam készített ételt eszi… Azt vártam volna, hogy ilyeneket kell előbb megélnünk, még azelőtt, hogy bármi komolyabb dolgot tennénk. Ellenben, hogyha Tatsuya-kun… nem… Arata-kun más ütemben akar haladni... Akkor én azt elfogadom és állok elébe!
- Mond, Arata-kun. Akkor… az én… „tavamban horgásznál”… vagy itt a patakban? – Húztam le a menüt, hogy bármelyiket is válaszolja annak megfelelő menüpontot választhassak. Akár a ruháinktól szabadulnánk meg, akár a horgászbotjainkat vennénk elő, hogy azt lógatva valami halat próbáljunk kifogni.
Körülnéztem, ahonnan leestünk arra meredek és magas volt a part, a másik oldalon is. Ez egy kellemes rejtekhely lehetne, itt senki sem látna minket, akár horgásznánk, akár mást csinálnánk. Viszont Arata-kun mögött távolabb, minthogyha lankásabb partot láttam volna, ezért, hogyha horgászni akart, akkor igyekeztem karon ragadni és arrafelé vezetni, mert ott biztosan kijuthatunk a vízből.

Jézusom, még fészkelődik is, hát ez... Teljesen megveszett... Szabadban csinálni?!
Ahogy próbálok hátrafele kitolatni alóla egyre vadabb és valótlanabb dolgok kerülnek fel. Ötletem sincs, hogy kerültünk abba a helyzetbe, és hogyan keveredtem ki belőle. Egy biztos, hogy a hideg víz igazi áldás volt az elmém számára. Minden esetre, itt a vége, ennyi szórakozás talán elég volt, hogy kigonoszkodja azt, amiért nem kerestem meg, vagy mi a fene... Nem, mintha valaha is hasonló történhetne... Ahogy nyújtom a kezem, hogy majd felsegítem nem, hogy csak nem fogadja el, de még bele is hajol...
HOGYMI?! %@đĐ$~[]}Ł
Rántom odébb a kezem, miután melltartósat játszott vele... Mellé lépek, és a homlokára teszem a tenyeremet, miközben az egyik lábammal az ő lába mögé lépek.
-Azt hiszem mégsem sikerült lehűteni a fejed...
Majd egy szimpla gánccsal visszaküldöm a vízbe. Bár meg kell hagyni nem rossz lökhárítója van, de velem ne szórakozzon... Azért van egy bizonyos határ haveroknál amit eltűrök, és ő az imént többszörösen is átlépte azt. Hagyom egy kicsit buborékokat gyártani, aztán lenyúlok, hogy felhúzzam, de meglepetés ér. Ami a kezem ügyébe kerül az nem a keze, vagy egyéb hozzá tartozó rész, hanem egy méretes Kagyló. Ránézek, elgondolkodok, majd szikrázás közben eltűnik, valószínűleg az inventorymba. Erre ugrik be, hogy Rumit még mindig aktív hűtöm, s egy újabb pontosabb mozdulattal, ugyanis ezúttal oda is nézek, nem csak hanyagul lenyúlok érte. Megfogom az alkarját és egy szempillantás alatt kint is van. Mielőtt még megszólalhatna megragadom a kezdeményezést, és nem eresztek belőle.
-Noh, remélem már észhez tértél és nem fogsz itt mindenféle összeesküvés elméletet gyártani rólunk. Mellesleg mi az a kezedben?
Mutatok a túloldalra, mert úgy tűnik tart valamit a kezében. Kíváncsi vagyok, vajon ő is mellényúlt, vagy valamit talált. Noh, meg reménykedem benne, hogy a hideg vizet kiegészítve ez már épeszű témára tereli a szót.

Találkozás

Ahogy elengedett, s a kezét a homlokomra tette, azt hittem, hogy azt akarja megnézni, hogy nem-e lettem lázas, de nem ez történt. Lenyomott a víz alá. Annyira váratlan és meglepő mozdulat volt tőle, hogy semmit se tudtam reagálni. Csupán pislogta, és néztem, ahogy az orromból a maradék levegőm buborék formájában kiszökött. Közben a hideg víz lengte körül a testemet.
Nox rájött, hogy túl vehemensen támadt Arata-kunjára. Ez a SAO volt, s nem más játék, és most nem is volt esélyük arra, hogy kilépjenek, míg fel nem lett szabadítva mind a 100 szint. Rájött, hogy innentől kezdve óvatosabbnak kell lennie, nehogy még jobban elijessze. A szerelmének lángjait elfojtotta magában, arcáról eltűnt a mosoly emléke is, de a szíve örült. Örült annak, hogy újra megtalálta kedvesét, ahogy annak is, hogy mivel elfogadta a barát felkérést, ezért bármikor újra megtalálhatja.
Kezeivel csapott néhányat, mert már érezte, hogy alig bírja, viszont valami a kezébe akadt. Ez meglepte, így mozgása megállt, kezei rászorultak, nehogy elveszítse.
- Igen, eszemnél vagyok. – Válaszolta Arata-kunjának egy üres mosoly kiséretében. Ezután nézte meg, hogy mit talált. Az a valami, amit a kezében fogott, majd fényeffekt után eltűnt, valószínűleg az Nox inventory-jába, az nem volt más, mint egy Korall. Valami olyasmi futott át a fején, hogy majd szép dísz lesz a közös házukban. – Egy korall volt. Hogyha hatásosabban akarunk horgászni, akkor, szerintem legalább a botot vegyük elő, de az sem ártana, hogyha kimennénk a vízből. – Az utolsó mondata után Arata-kun mögé mutatott, ahol az előbb is látta azt a partszakaszt, ahol már nem meredek, sem magas a part.
Nox elindult oda, közben a menüt lehúzta és a horgász botjával a vállán haladt tovább. Azért fülelt, hogy Arata-kunnak követi-e, vagy esetleg más ötlete támadt.
- Nekem ez az első, félre ne érts, a horgászatra gondolok. Neked mekkora tapasztalatod van az itteni horgászat terén? – Kérdezte vagy út közben, vagy aközben, hogy a vízben álldogálva lógatták a madzagot. Hangjából ítélve időt töltő, mellékes kérdésnek tűnhetett, de valójában tényleg érdekelte, ahogy minden más is, ami szerelmét érintette.

Találkozás

„Ennyire nem kell befásulni csak mert elszálltál a poénkodással... Előfordul az.” „elszálltál a poénkodással” „poénkodással” „poénkodás”
Visszhangoztak Nox fejében Arata-kunja szavai. Nem akarta elhinni, hogy szerelme viccelődésnek hitte az ő őszinte érzéseit. Viszont annyira mégsem lepődött meg rajta, hiszen tudta, hogy az ő Tatsuya-kunja nem a komolyság mintaszobra. Ennek ellenére mégis szokatlan érzés járta át. Eddig nem igazán érzett ilyesmit, bár… amikor felébredt a hibernációból, akkor, minthogyha ilyesmit érzett volna.
Hagyta, hogy Arata-kunja játsszon az arcában, addig is azon gondolkozott, hogy mégis mi az, amit érez. Kisvártatva mosolyra húzza a száját, egy üres, de mégis kedvesnek mondható mosolyra. Rájött, hogy mit érzett. Szomorú, keser’ csalódottságot érzett, de miért is hitte volna, hogy Arata-kun ugyan úgy érez iránta? Hiszen a való életben sose volt bátorsága kimutatni felé a mélyről jövő érzéseit, csupán a felszínt mutatta, semmi mást, ezért is szeretett bele, mert az ő közelségében legalább érzett valamit, s addigi szürke élete színes volt, hogyha máskor nem is, legalább akkor, amikor vele volt.
Miután kimásztak a partra egy kendo mozdulattal a vízbe lendítette a horgát, és várt. Közben még mindig az arcán ült az üres, kedvesnek tűnő, illem diktálta mosoly. Nem szeretett hazudni, nem is tudott, de nem akarta, hogy Arata-kun is szomorú legyen, ezért ezt a hazugságnak nem számító etikai mosolyt vette fel.
Hogy mit keres itt? Egy kicsit hallgatott, nem tudta, hogy elmondja-e a teljes igazságot, vagy jobb lenne, hogyha csak egy részét mondaná el? Vett egy mély levegőt, jobb kezét ökölbe szorítva, behajlította.
- CHIRIO! – Ütöttem Arata-kunom felé, hogyha minden igaz, akkor elég váratlan voltam, és sikerült bordán öklöznöm. Úgy döntöttem, hogy az eltitkolt részletek helyett ez is megteszi, majd valamikor, talán elmondom neki, valamint azért is megérdemelte, mert az őszinte vallomásomat poénnak értette.
- Horgászni jöttem, hogy legyen mit elkészítenem ételnek. – Válaszoltam egy mély levegővétel után. – Bár sajnos az itteni főző tudásom közel sincs még ahhoz, amit a való életben birtokoltam. Te mennyire fejlesztetted fel a főzési jártasságodat?
Kicsit megmozgattam a horgászbotomat, hátha ezzel sikerül valami halat oda csalnom. Unalmas egy tevékenység volt a horgászat, de hát vízi kajához vagy így, vagy vétel útján lehet hozzá jutni. Mivel venni nem akartam, ezért kénytelen voltam ezzel az unalmas módszerrel bajlódnom.
- Mit szólnál, hogyha egy csapatot alkotnánk? Mivel a való életből is ismerjük egymást, biztos hatékonyabb lennénk, minthogyha az itteniekkel kezdenénk, aztán, hogyha újabb ismerősbe botlunk, akár őt is bevehetnénk. Bár sajnos én mg csak a 10. Szintig tudok feljönni, de hogyha lejössz, írhatnál üzenetet, és akkor együtt lóghatnánk. Az is jó lenne, hogyha néha-néha csak úgy lejönnénk ide és lógatnánk a botot. Mit szólsz? – Mosolyogtam a szerelmemre, ez a mosolyom őszinte és reménykedő volt. Reméltem, hogy bele megy abba, hogy a jövőben együtt legyünk, úgy érzem ez lesz az első lépés afelé, hogy megszerezhessem a szívét.

Találkozás

Nox elégedett arccal nyugtázta, hogy Arata megkapta a büntetését. Csupán egy biccentéssel illettem a földön fetrengő fiút, aztán a horgászatra próbált figyelni. Néhány pillanat múlva rájöttem, hogy ez unalmas, és így felmerült bennem a kérdés, hogy mégis mi végett fetrengett a földön, hiszen nem érzünk fájdalmat!
- Gomba. – Feleltem félvállról, mert még mindig nehezteltem rá. – Nem.
Azt halván, hogy a főzéssel nem foglalkozik, célomnak ki is tűzöm, hogy minél jobban kihúzzam ezt a jártasságomat, hogy majd minden finomságot főzhessek Arata-kunomnak. Odakint jól ment a főzés, jó lenne, hogyha idebent is menne, ezért is kezdtem gyakorolni a horgászás jártasságot, de ez valami nagyon unalmas! De Arata-kunomért bármit hajlandó vagyok kiállni! Még ezt az unalmas halszerző módszert is csak miatta tűröm, immár mosolyogva.
Olyan kis aranyos Tatsuya-kunom, ahogy a saját viccein elneveti magát, és így nem tud tovább beszélni rendesen, ezt is mindig nagyon szerettem benne. Vele együtt nevetek. És még életteliben nevetek, mikor kijelentette, hogy igen, örömmel találkozna velem, innen meg is tudtam, hogy szeret is engem.
- Kapás! – Mondtam felé nevetve, bár azt akartam mondani Neki, hogy rendben, de nem megmozdult a botom? Oda nézek és tényleg! Valami a botomra akadt! – Kapásom van! – Ugrottam is boldogan a levegőbe, és ahogy leértem a földre rántottam is egy nagyot a boton, mire az a zsákmányát széles ívben ki repítette hozzám. Ez a zsákmány meg nem volt más, mint egy… halszálka… Keserű mosoly húzódott az arcomra… De azonnal vidám lett, ahogy láttam, hogy Kedvesemnek is kapása volt!
- Mit fogtál ki? – Kérdeztem csillogó szemekkel, hátha Ő valami sokkal-sokkal szebb dolgot fogott magának, mint én.
Sajnos nem volt időnk túl sokáig örömködni a fogásainkon, mert Arata-kunom valami üzenetet kapott, és sürgősen mennie kellett.
- Ugye nem valami nőstény róka írt neked, mutasd az üzenetet! – Ugrottam mögé, és másztam a nyakába, hogy meg próbáljam elolvasni az üzenetet.
- És hogyha trap? – Lökdöstem a kezét lefelé, hogy ne takarja el az üzenetet, mert lehet, hogy fiú a neve, de emlékeztem én arra, hogy az első napon nem egy lányruhás alak fiúvá változott… És nem akartam, hogy egy ilyen aljas nőstényróka karmaiba kerüljön az én egyetlen Tatsuya-kunom.
- Rendben, szia. – Még búcsú puszit is nyomtam az arcára, de le nem szálltam a nyakából, mire szokásához híven elviccelte a helyzetet, bár elég csattanósra sikerült a poénja, mert a fényeffekt után a földre huppantam.
Nox egy mélyet sóhajtott, leporolta önmagát és a horgászbotját összeszedve elindult a szint kapuja felé. Már nem volt kedve, főleg egyedül, Arata-kunja utáni hiánnyal a szafariban maradnia.

A hideg víz kitisztította a fejemet. Marha egy mázli, hogy itt bent a drogok és egyéb mérgek általában elég rövid hatóidővel rendelkeznek. Ez aztán gomba volt a javából. Ki is mászok gyorsan, hogy keressek még párat vésztartalékra, meg viccelődésre, de sajnos nem találok. Ejnyemár…
Noxra visszatérve furcsa volt. Na~gyon furcsa. Megette volna az összes többi gombát? A kapásra viszont odafigyeltem. Ez valami nagy lesz, nagyon odavágja magát. Még szurkolok is neki látványosan, bár szavakkal minek bíztassam, haverok vagyunk nem egy szerelmespár. Amikor végre sikerül kihúznia egy szálka lóg a végén. Savanyú pofát vágok.
-Nah, ezért utálatos a játékokban horgászni, mekkora hűhót csap a rendszer egy szálka miatt… De lesz ez még jobb is Nox, hajrá!
Veregetem vállon barátian. Ekkor ránt be az én botom is. Nana, nem az a bot, haverra nem gerjedünk, más célozható egyén meg nincs a közelben, szóval csak a horgászbot lehet az. Hát ez tök normális… Egy Ponty.
-Így kell ezt csinálni! Szép munka volt Nox, és…
Ránézek a csipogó jelre. Üzenet. Meg is nyitom, hogy ki a halál zavar már megint. Egy hangos „HE?” –vel válaszolok a nőstény rókára, s eltakarom az üzenetet, nem épp olyasmi, amit látnia kellene.
-Nézd már meg a nevet, Gézu. Milyen név ez amúgy is? Meg, hogy ugye nem nőstény róka… fogadjunk betankoltál abból a gombából. Noh, mindegy… Trap a halál, ha mégis az, akkor sem fogok túl rosszul járni, szóval inkább legyen az. Semmint tényleg egy ilyen nevű férfi. Noh, de megyek…
Hatalmasat sóhajtottam a puszijára. Ez totál offos, najó a puszi még elmegy, de remélem kifogy ebből a baromságból, bár a passzív énje kicsit nehezebben viselhető. Talán még sem annyira rossz, hogy elszállt a maradék akármi is, ami ép eszénél tartotta. Miután nem enged el, nem maradt más választásom, mint a teleport kristályom elővenni, és egy „Cső” keretében eltűnni. A teleportplázában gyorsan kiválasztottam a magasabb szintet, mielőtt utánam jön, és a végén nem enged fel, mert nem tud velem jönni.
Ahogy elindultam a célom felé kicsit elgondolkodtam, de hát baj nem lehet belőle. Védett terület, meg csak egy egyenes úton kell végig mennem, hogy odaérjek ahhoz a magas templomhoz. Azonban amire nem számítottam, hogy totálisan eltévedtem. Ahogy körbenéztem a házak fölött sehol nem láttam a tornyot.
-Mi a jó isten…
Kommentáltam a dolgot. A város másik végéből nem lehetett csak látni azt a tornyot, hogy a jó istenbe keveredtem ide…