Flancpárbaj: Hinari vs Kin

Azt a tényt, hogy ott voltam a 14-ik bosson, mondani lehetne szerencsétlen véletlennek, de nyilván logikusan végiggondolt, alaposan meggondolt döntés volt… Francokat! Életem talán legvacakabb döntése volt, hogy sok stratéga és képzett harcos közé mentem. Gondoltam, hogy ha mobok elleni csatában jó vagyok, akkor menni fog ez a küzdelem egy boss ellen is, hiszen egy kutya, legfeljebb kicsit láb alatt leszek a sok összeszokott frontharcos számára. Azt hallottam, hogy most úgyis sok az új arc közöttük, bár azok meg falkarolt tagok, meg stuff, azért abban reménykedtem, nem lógok ki nagyon a sorból. Cifrábbat káromkodni se tudtam volna, nemhogy tévedni!

Ott voltam béna öltözékben, ami kivételesen csak még kihívóbbá tett, mármint figyelemfelkeltő volt, igen, és erre rá jött az, hogy senkit nem ismertem, nem voltam tisztában a képességeikkel, a szerepkörükkel. Számomra hatalmas negatív csalódás voltam a saját szememben is. Ráadásul látták az arcom! Tudok hajszínt váltani, másik formára állítani, ilyesmi, de az arcom akkor is az enyém marad. Ezt már eleget szidtam magamban. Így bármit is tehetek, el már nem bújhatok előlük.



Direkt próbáltam olyan helyeken keresni, ahol ezek a frontharcosok nem járhatnak. Mert minek tengetné a napjait egy hatos szintű erdőben éppen? Vagy egy emelt nehézségi fokozatú kazamatában a harmadikon? Amúgy se voltam nagy városjáró, de azóta különösen próbáltam elkerülni a nagy tömeggel járó helyeket. Mert biztos voltam benne, hogy akkor összefutok valakivel. Nem lesz elég a látásom vagy az észlelésem, hogy hamarabb kiszúrjam én őt, mint ő engem – gondoltam. De azt soha el nem képzeltem, legfeljebb legrosszabb álmaimban, hogy abban a pillanatban ahogy egy ismerős arccal összeakad a tekintetünk, mint ahogy az történt is, reakcióidőm egyenesen a nullára csökkenjen, lábam legyökerezzen, és másodpercekig ott álljak lefagyva, amíg rájövök, hogy igen, pont ez a csaj is ott volt a bossgyakáson, igen, onnan ismerős, igen, ismerjük is egymást konkrétan.

– Francba! – motyogtam az orrom alá, majd sietősre fogtam a lépteimet, hátha el tudok spurizni előle a tömegben.

Ugyanmár! Fel sem néztem rá – persze nem is kellett, hiszen tudtam, hogy Ő lépett elém (továbbra is határozottan francba!). Nagyvárosi rutinnal léptem odébb. Nem is látlak – próbáltam tudatosítani benne. Észre se vettelek – üzentem volna neki, ha éppen rendelkezésemre állna bármilyen telepatikus erő. Helyette viszont igyekeztem minden mással a tudtára adni. Úgy kerültem volna ki, mintha ott sincs. Elém lépett, lecövekelt – ez csak megkönnyíti a dolgom.

Gyorsabba ritmusban pattognak lépteim a város macskakövén, ahogy igyekszem ellépni mellőle. Hogy miért? Kérlek! Bagatell a kérdés. Mondhatnám, hogy mert csak. Nincs kedvem a beszélgetéshez, nincs kedvem más kérdésekhez, és főleg nincs kedvem válaszokat is adni rájuk. Ez volna a felszínes ok. A mélyben azonban más erők mozognak: tudom, hogy felhívtam magamra a figyelmet, és most igyekszem menekülni, mielőtt a nyakamba varnak helyette valamit, mondván, hogy aki magas szintű, az vállaljon be többet másokért.

– Nem veszek semmit, köszi! – ráznám le a lányt, ha megint próbálna megállítani. Városi beidegződés. Nem vásárolok, nem írok alá, ugyan már, dehogy adakozom, nincs is miből. Tényleg nincs. Nem csak pénzem, hanem türelmem sem most egy ilyesmihez. Hogy most fél óra vagy egy óra az életemből, mire lerázom. Nem, úgyse fogok megismerkedni vele. Nem, francot sem érdekel, ha még ő adna pénzt. Szóval igazság szerint semmi sem. Egyetlen dolog izgat: hogy minél hamarabb ki tudjak lépni ebből a szituációból. Itt hagyhassam a csajt is, meg… Bár nem vagyok tisztában azzal, mit is akarhat pontosan, de biztosan azt is. Jól megvagyok. Kicsit zötyögős néha egyedül, de ki lehet bírni. Ha anonimitásban maradok, egész jól ellébecolok. Nekem jó, ha ez így is marad.

A tömegre bíztam a szituációt. Persze, sokan meghaltak már a kezdeti tízezerből, meg nem mindenki lófrál ezen a szinten, de azért még így is bőven érződik Aincrad egy-egy részén a „túlnépesség”. És igenis látom, hogy itt sokan vagyunk, márpedig ebből egyenesen következik, hogy idővel kénytelen lesz plüssmackó ártatlanságú szemeit végre nem rám szegezni. Én meg abban a pillanatban fogok meglépni előle – határoztam el magam. Persze a tervemre igaz volt az, ami sajnos agyszüleményeim nagy részével előre látható módon történik: nem jönnek be. Ahogy ez sem.

Nem hogy el tudtam volna lépni előle, de masszív némaságom még eredményezett is nem várt fordulatokat:

– Uh, ne haragudj, észre se vettem, hogy hozzám beszélsz! – sóhajtottam fel megadóan, miután végre szóhoz jutottam. Bár tekintetem a vállamat markolászó kezét mustrálta. Azon gondolkoztam, hogy vajon mennyi erőpontja lehet, ha képes volt az előbbit megcsinálni velem. Pedig nem lehet olyan magas szintű, mint én… Csak egy frontharcos-marketingbaba. Kiállítják az élre, hogy gyűjtse az embereket, meg buzdítsa a jelenlévőket, aztán csapatmunkával, az ügyesebb, de nem olyan attraktív tagokkal lecsapatják a bosst. Így szokott működni, nem?

– Áh, szörnyen rossz az arcmemóriám! Te vagy az… Hanaro? Hinaro? Honari? – próbálkoztam. Az egy dolog, hogy nagyon próbáltam úgy csinálni, mintha nem jutna eszembe a neve, a másik dolog viszont az, hogy attól még nem fogok tényleg úgy kinézni, mint aki bőszen kutat a fejében valamilyen név után. Gondoltam, hogy olyan hülye még ő sem lehet, hogy ne lásson át ezen az elég nagy szemű szitán, és már éreztem is, ahogy ég a lábam alatt a talaj. Bizony gyorsan sipircolni kéne.

– Nincs valami programod ma estére? – kérdeztem csábos mosollyal. De mivel az sem volt túl őszinte, az előzőből kiindulva biztos most is érezhette, hogy bizony eléggé meglepett, és nem igazán vagyok a helyzet ura – így a vigyor sem remekelhetett túl jól.

Nem válaszolt a kérdésemre! Magamban szitkozódtam. Pedig olyan szépen ott csücsült a nyelvem hegyén, hogy „akkor talán mehetnél is arra a bizonyos programra. Én is megyek akkor az enyémre”, de talán jobb is így. A kérdése szíven ütött. A fenébe is, hogy egyből ráérzett a lényegre. Talán túl nyilvánvaló volt, hogy nagyon keveset vitt le az életemből a boss egy-egy csapása? Elgondolkozva néztem rá, és azt mérlegeltem, mennyit tudhat. Végül, amikor már én is éreztem, hogy csak ki kéne bökni egy választ, megkockáztattam a szokásos sablont:

– Csak nem régen értem el a megfelelő szintet hozzá. Nagyon gyorsan haladtatok eddig a boss-okkal, ügyesek vagytok. – Jó taktikának tűnt némi hájjal megkenegetni az egóját. Talán visszavesz a támadó felhangból, én meg kapok pirospontokat.

– Hinari – ismételtem utána a pontos nevét. Fontos a jó kapcsolathoz! – Tényleg szörnyű a… memóriám – próbáltam kényelmetlenül feszengeni, mintha sajnálnám az egészet.

A valóság szimplán annyi volt: zavart, hogy fixírozott. Ne nézze a felszereléseimet! Ne vizsgálgasson! Kicsit zavarba is jöttem figyelmének súlya alatt. Ügyetlenül igazítottam meg a kezdő páncélzatom: nehogy valahol kilógjon egy lóláb…

Nagyon a tekintetem kereste. Én legalábbis iszonyatosan igyekeztem, hogy csak az ne kapcsolódjon össze, hátha elárulja a hazugságom, és éppen ezért biztos voltam benne, hogy neki ezért fétise a maga felé fordítás, ezért akarja folyton az arcom látni, mert a tekintetem is éppen olyan alaposan vizslatná. Biztos van benne egy kis igazmondó-vér. Program ki nem süti az ilyen pszichéseket. NerveGear meg nem állítja a csápjaikat. Az én fejemben aztán ne tessék már kutakodni!

– Na, program ma estére? – kérdeztem rá bizonytalanul.

Már nem lett volna ugyan az. Rávághattam volna a korábbi sablonválaszt, amit már egyszer majdnem sikerült kiböknöm, hogy akkor ha már elígérkeztél, talán meg is indulhatnál, de nem, kis gondolkodás után hagytam a fenébe. A pillanat varázsa már oda, nem lenne ugyan olyan jó poén, mint néhány perccel ezelőtt. Au revoir – húztam el a számat.



Kis ideig hagytam, hadd lengedezzenek az elhangzott súlyos vádak a levegőben, kettőnk között. Hátha beléjük kap a szél, és messze viszi őket. Fene az időjárásba, hogy mostanában köd ült a tájon, annyira nem volt semmilyen légmozgás!

Vegyük darabokként! A lovagfiú teljesen megfelel, igen – mondhattam volna, de nyilván ez az ötletem nem nyert volna díjat zsenialitásból. Igazán senki nem mondhatja rólam, hogy hülye lennék, és legalább ennyi eszem van az illemhez is. Adjunk is kicsit az érzésnek:

– Miért, csak nem útban vagyok? Tudok ám magamra vigyázni, köszi. Nem akarom, hogy teher legyek… – néztem masszívan magam elé, el a lány válla felett, mintha különösen ismerős alakra lettem volna figyelmes, csak nem tudnám, honnan is emlékezem rá. – Nem én vagyok az egyetlen céhtelen, ha jól emlékszem. Bár a megfelelően megadott beállítások nem erősségem – folytattam szemrebbenés nélkül korábban kitalált monológomat. Nem éltem bele magam túlságosan a szövegbe, de megadott gondolatmenetem szerintem így is dugig volt kijárt csapásokkal a sűrű erdőbe. Reméltem, hogy Hinari is jól betéved a sűrűjébe, és csak sokára fog kikeveredni belőle.

– Miért kérdezed egyébként? – próbálkoztam gyenge ellentámadással. Nem volt túl sok szünet a válaszaim és a kérdéseim között. Ha mégis beszélni kezdene, hát, amennyiben rajtam múlik, el is fog hallgatni, hogy cserébe én ugyan úgy normál hangnemben folytathassam a magyarázkodásom, ahogy addig.

Lábam alatt megindul a talaj: úgy tűnik, hogy talán az idegességemet akarom levezetni, de lassan megint sétálni kezdek arrafelé, amerre korábban haladtam.

Szemem se rebbent. Nem velem beszélgetett ez a lány, csak a testemmel. Nem belsőséges monológ volt, csak sablonválaszok és kitérő magyarázkodások oda-vissza ping-pongja. Nem, nem is azért kezdtem el újra sétálni, mert a szituáció adta feszültség erre kényszerített, hanem mert ez is csak egy motorikus mozdulatsor volt. Begyakorolt „tánc”, rutinszerű cselekedet.

A francba az egésszel!

– Aranyos lány vagy… Nézd. – És akkor most következett volna az, hogy a nyakába zúdítom. Mert kényesen ráérzett a problémás pontokra, amiket persze el lehet satírozni, lehet játszani velük, kitérő válaszokat adni, persze, de tudod, hogy mennyire elege lehet az embernek belőle? Hidd el, fogalmad sincs!

Aztán csak néztem rá, míg végül úgy döntöttem, hogy nem kell a feszkó. Hagyjuk a fenébe az egészet:

– Hát, egyelőre bírom életpontokkal, igen, és minden boss után plusz egy ponttal még jobb lesz a statom. Az elég nagy motiváló tényező, nem? Valld be. Nektek vannak remek kis cuccaitok, de azért még ti sem hagynátok ki amúgy sem, igaz? – Csak nem bírtam ki, és még ha halkabban is, de csak kicsúszott. Mintha a nyílhegy, ami egy megremegő ujj miatt már pattan is ki a puska kioldójából, és szeli át a levegőt. – Vagy nektek mindegy is a flancos cuccaitokkal?! – Az a tipikus mondat volt ez, amikor egy régi szálka ezer éve bánt, és egyszerűen nem bírod megállni, hogy a sebből szivárgó gennyes vért másba ne kend, hadd tapasztalja csak meg. Persze helyben elszörnyülködsz te is, bánod már, mint a fene, de akkor sem tudod visszacsinálni.

– Mármint úgy értem… Úgy gondoltam… Épp egy gyakáson vagyok túl, tudod, fárasztó… Ne haragudj… – Voltak még szavak, amik a nyelvem hegyére tolultak, talán motyogtam is még néhányat, esetleg olyan logikátlanokat is, mint azt, hogy vérsikló, vagy tudom is én. Aztán ha éppen netalántán fel készülne csattani bármilyen felháborodás is, hát csak kiömlik az utóbbi szenny után még néhány benn ragadt maradék:

– Inkább azt mondd, hányszor kellett gyászolnod céhtagot ebben a rohadt játékban?! – meredtem dühösen a lányra. Pillanatok alatt úgy felkavart, mintha… Mintha… Fogalmam sincs. Azt hiszem, nagyon fáradt voltam.

Elhangzott egy bocsánatkérés, méghozzá részemről, de ha az időben is el akarjuk helyezni, akkor még a pofon előtt. Ha nagyon részletezni szeretnénk, akkor akár két időszeletre is vehetnénk az eddig történteket. Az egyik felében kiborultam – pontosítsunk: kiborítottak –, míg a másikban az borult ki, aki annyira ragaszkodott ehhez a beszélgetéshez. Előző eredménye egy bocsánatkérés volt, ennek az eredménye egy pofon. Méghozzá elég erős, ha azt vesszük, hogy pillanatok múlva már a seggemen ültem.

Ó, hát persze, a pofonok osztása teljesen megszokott látvány volt errefelé, ugyan kinek a figyelmét kelthettük volna fel ezzel? Hát ez marhára nem így volt! Azonnal kaptunk helyet, hogy letárgyaljuk ezt az egészet, és legyen körülöttünk levegő. Mondanám, hogy nekem nem volt szükségem rá, de ez nem egészen lenne igaz: első körben levegőt alig tudtam venni. Nem a fájdalomtól, hiszen olyan itt nincs is. Inkább attól a ténytől, hogy az emberek továbbra is így működnek: nem tetszel nekik? Átgázolnak rajtad. Nem tetszik, amit mondasz? Neked ugranak. És akiknek hasonló a habitusok, bandákba rendeződnek, csordáznak, vagy ahogy itt hívják: céheket alapítanak, és akkor úgy kiskirályoskodnak. Kisajátítanak területeket, vagy ahogy ennek a lánynak a céhe is teszi: bossokat. Gratulálok, ezek a híres-neves frontharcosok! Felkavarodott a gyomrom arra gondolva, hogy rám is utaltak már így. Végtelenül rühelltem a valóságban is ezeket az arcoskodó paradicsom-palántákat.



Az hagyján, hogy én nem szóltam, de azon kívül, hogy meglepetten pislogott, még ő sem szólt semmit. A tömeg meg aztán főleg nem, túl sok közük nem volt hozzá. Már azon túl – ha egyáltalán érdekel még az én véleményem –, hogy akár ők is lehetnek a következők, akiket ez a csaj felpofoz.

Ok, részemről nem is kellett több. Mérföldekkel több figyelem irányult rám így is, mint amennyit szeretek, és mivel tettem mindezt majdnem fekvő helyzetben, úgy, hogy ráadásul egy lány okozta ezt velem, igazán nem volt kedvem itt maradni. Vagy egyáltalán ebben a játékban. Fenének kellenek ismerősök vagy barátok, amikor minden ember ilyen kis utolsó ezen a földön.

A másodpercek kínos lassúsággal teltek. Már régen nem itt kellett volna lennem, és abban is biztos voltam, hogy máskor nem adom ilyen könnyen a bőröm: ha valaki negédesen kis csacsogásra hív, bizony egy tavat is kiihat felőlem, mire velem szóba áll. Semmi szükségem ilyen beszélgetőtársakra. Akkor már maradok a szerényebb, kevésbé fölényeskedő alacsonyabb szintűeknél. Bár újabban azok között is találkoztam néhány nagyobb arcúval… Jutott eszembe a kalandom a Ryuu nevű felhasználóval.

Arra eszméltem, hogy még mindig nem tápászkodtam fel, pedig mintha ezer éve a földön csücsülnék már. A pusmogás és a tekintetek kereszttüze nem segített. Legszívesebben megszűntem volna létezni. Kezet láttam magam előtt, ami szánalmas vagy sem, azt a reakciót váltotta ki belőlem, hogy összerezzentem. Egy pillanatra felmerült bennem, hogy újra le akar csapni, és már készültem volna, hogy én leszek a gyorsabb, amikor is rájöttem, hogy felém nyújtja. Hát a fenéket fogom ám én elfogadni! Eszembe se jutott, hogy ezek után még egy ilyen csapdába is belesétáljak. Tuti, hogy megint valami rosszat akar nekem, mint az előbb!



És amíg én feltápászkodom a segítsége nélkül, addig ő csacsog. Jó-jó, nyilván nem utcai hangnemben, mintha szimplán dumálgatnánk, de csoda történik, és némi önkontrollt mutat. Mondanám, hogy örülök neki, de valójában nem igazán érdekel: nincs más célom, mint lelépni. Már majdnem elkövetném azt a hibát, hogy még el is köszönök, csak ne szenvedjen már legalább részemről csorbát az illem, amikor egy szó megüti a fejemet. Flancos. Ő ejti ki a száján, nem én mondtam. Már épp készültem távozni, de most megtorpanok. Szemem sarkából visszanézek, elgondolkodva figyelem, mennyire mondhatta ezt az egészet komolyan. Ha igazi párbaj lenne, ráadásul ruha nélkül, kiderülne, hogy mennyire nem áll felettem. Sőt!



Óvatosan bólintok. Kivárok. Lássuk, hogy mi fog kisülni ebből az egészből.

Első ötletem az volt, hogy kapásból kiütöm majd. Egyetlen jól fokuszált, duplázott csapás a sorozatvető nevű képességemmel, és máris ott van nála a duplán elszenvedett sebzésem. Ő pisloghat, én vigyoroghatok, majd mielőbbi lelépés bal fenéken. Viszont bossharcra soha többé be nem tenném utána a lábam. Egy ilyen harcnak nyilvános területen viszont híre menne, és megjegyezhetnék, mint jellegzetességemet, a nagy csapást. Kell a fenének különleges ismertetőjegy! Elvetettem ezt a lehetőséget.



Első körben csak a szemem sarkából figyeltem a lányt, majd ahogy láttam, hogy vetkőzni kezd… Régen csinált előttem ilyet egy lány. Kicsit izgatott a tömeg, hogy most publikus téren, mindenki szeme láttára fogunk akciózni, és hamar azt vettem észre, hogy ágaskodik a… Izé. Hevületem. A harci kedvem, az.



Be kell vallanom: vonakodva váltam meg a páncélzatomtól. Tudom-tudom, gagyi, meg minden, de akkor is hozzám nőtt. Ezeket a kis ócska vackokat rendre mindenhova magammal vihettem. Néha volt egy-két variálás rajtuk, de mivel marha sokan császkálnak így Aincrad-szerte, ezért egyáltalán nem volt gáz vagy feltűnő ilyesmiben mutatkozni. Szerettem, na!



Erősen elgondolkoztam, hogy már most aktiválom másik aktív képességemet. Úgyis a menümben pötyögtem, szóval tuti, hogy észre se vette volna, amikor két kattal közben már aktiválom is. Aztán végül úgy döntöttem: hagyom a fenébe. Ha már azt beszéltük, hogy nem kell ide a flancosság, akkor tényleg ne kelljen. Legfeljebb utólag megbánom. És akkor mi van? Ez az egész nap veszett fejsze nyele. Ez a KT pedig annak a fejszének a feje.



– Szeretem a természetességet… Hinari – olvastam le a nevét. Nem mintha egyébként nem tudtam volna. – Jól áll neked flancosságok nélkül – mosolyodtam el. Nem szokásom egy lánnyal szemben ilyesmit tenni, szóval nagyon reméltem, hogy értékeli igyekezetemet. Komfortosabb egy harcolni.



Ő nem kezdeményezett, így rám maradt ez a feladat. Kéreti magát, pedig ez nem is holmi flört – mértem fel ellenfelemet. Legalábbis elvileg nem az – egészítettem ki a korábbi gondolatmenetet.



Hogy ellendültem-e a talajtól? Nem néztem az arcába, így is biztos voltam benne, hogy magabiztos és fölényes mosoly ül az arcán. El akartam kenni! Olyan sebességgel rúgtam el magam a földtől, ahogy csak tudtam. Nem áthidalni akartam a köztünk lévő távolságot, hanem egyetlen kvantumugrással belé teleportálni a kardomat. Jó mélyre. Hadd nyögjön fel édesen… A kis cukorfalat.

Könyörgöm, csak a felszereléseinket vettük le. Vért, sisak, miegymás, de a ruha az maradt, nyilvánvalóan ő sem képzelhette, hogy egy szál fehérneműben fogom fogadni a fegyverét, ráadásul egyre nagyobb publikum előtt… vagy mégis? Már maga a vetkőzés is felizgatta, egy kicsikét sajnáltam szegényt, hogy ennyire kie… khm, nos, mindegy.
- Amúgy, be lehet kapcsolni az etikai módot – vetettem oda neki félhangosan, csakúgy megjegyzésként, semmi negatív felhang nélkül. Az persze már más kérdés, hogy ez alapból aktiválva van, mindenki úgy került be a játékba, így ha egyszer deaktiválta, valószínű nem mondtam neki újat az előbb. Mondjuk, ez így kicsit paradox volt, de ilyen apróságokkal nem foglalkoztam: éppen készültem fölébe kerekedni, és hogyha netán zavarba hoztam volna, az csak előnyömre vált. Ráérősen szereltem le a cuccokat, kár, hogy mindezt a menüből kellett: sokkal érdekesebb lett volna manuálisan, úgy tudtam volna egy kicsit fokozni a hangulatot, így viszont kattintgatással telt el a felkészülési idő.
- Örömmel hallom, lovagfiú – feleltem neki, a rendes nevét továbbra sem mondva ki: számomra a személye nem bírt olyan nagy jelentőséggel, hogy feltétlen szükségem legyen a karakternevén szólítanom, legalábbis mindezek után már nem. Egy lovag volt, senki több. Reméltem, ezt ő is kiérezte a hallottakból.

Tudni akartam, mire is képes. Milyen különleges képességei vannak, mennyi pontja van az erőn, hogy milyen gyors. A taktikám már rég megvolt ellene, igazából még jó is volt ez a harc, ideális a Mirika elleni harcban megszületett ötletem kipróbálásához. Ehhez persze áldozatok kellettek, de mint mindennek, ennek is megvolt az előnye. S mindezt párosítva a ténnyel, miszerint a fiú nem ismert, sem engem, sem a hozzávetőleges pontjaimat, így könnyedén kelthettem olyan látszatot, amilyet csak szerettem volna. Most pedig úgy döntöttem, egy kis kockáztatás nem árt, úgysem volt életet adó felszerelésem, életpontjaim így maximálisan a rendelkezésemre álltak. És ha gond lenne, még mindig ott van az árnyéktank, mint mentőopció.
Sebzett. Nem mintha olyan nagy ügy lett volna, ahogy elnéztem, elég magas szintű volt, ám a közönség még ígyis felhördült. Nem, a dolgát nem könnyítettem meg, én is megindultam, amikor felém közeledett, lendítette a kardját, s én is az enyémet. Csak éppen nem olyan gyorsan, hogy kivédhessem a szúrását, ám mosolyom nem hagyott alább, s mire a fiú rájöhetett volna, hogy mindez a terv része, már késő volt. Kardja a gyomromban, ő maga alig fél méterre tőlem, leengedett kezeimben a Katana, élével a föld felé nézve.
- Summoning Water Dragon! – kiáltottam, s közben egy csuklómozdulattal fölfelé fordítottam a fegyvert, vállaimat megfeszítettem, hogy a kéken tündöklő sárkány megidézésének taszító ereje ne tudjon hátrébb lökni. Ezúttal teljes sebességgel, nem lassítva. A fiúnak elméletileg esélye sem volt kivédeni a pár centiről, alulról a mellkasa felé suhanó szörnyet, mely miután megharapta, köddé is vált. Reméltem, hogy összejön, ám egyelőre nem törődtem ennek leellenőrzésével: villámgyorsan hátraléptem, majd oldalról próbáltam melléje kerülni és megvágni: ha aktiválódott a képesség, úgy Kin egy tizenkettes kitartás debuffot kapott, ami a nulla közelébe sodorhatta a statot, ha minden igaz. A fáradékonyság pedig fontos eleme lehet ennek a párbajnak.

statok:

Élet: 155-33=122
Ha sikeres a képesség: -7hp nekem, azaz marad 115 életem, illetve neked 7 sebződés a debuff mellé

Meséltem már arról, hogy anélkül is tudtam, milyen arccal néz rám, lenéző félmosollyal, mielőtt ezt tényleg leellenőriztem volna, igaz? Hát képzeld el, hogy miközben rohamozol valaki felé, igazán nehéz lehet nem nézni az arcába. Szóval bármennyire is el akartam kerülni, csak látni akartam a döbbenetet, amikor konstatálja, hogy annyira nem lehetek alacsony szintű, mint azt az ő fajtája nagy fölényesen gondolná. Így aztán alaposan megszólalt bennem a vészharang, amikor észrevettem, hogy marhára koncentrál. Iszonyatosan-dögletesen!



Jah, nem, mielőtt félreértjük egymást: nem, ezt egyáltalán nem azért mesélem el, hogy értsd, mégis milyen varázslat/csoda/egyéb random deus ex machina módszerrel sikerült megmenekülnöm a csaj által idézett sárkánytól. Nem, ezt azért mondtam el, hogy értsd, mégis miért kapott tőlem egy pluszpontot a csaj: legalább nem nézett le kapásból, és komoly ellenfélként kezelt. Pirospont!



Szóval ott tartottam, hogy éppen éhes libaként nyeltem be a támadását. Komolyan attól féltem speciális képességének effektje láttán, hogy beszaggat a nerve gearem. Túl sok a parádéból. A főbb értékeimet szépen kilistáztattam még az első pár szinten a képernyőm különböző sarkaiba, hogy képben legyek mérgezések, stunozások, és egyéb bénítások esetén is. Ha egyedül van az ember, akkor nincs ideje kapkodnia a fejét, ha belefut valami újdonságba. Itt is, most is muszáj volt megőriznem a lélekjelenlétem.



Annyit még sikerült felfognom a nagy villogáson túl, hogy ellépett a látóteremből. Biztos voltam benne, hogy mivel hozzászokott, hogy gyorsabb ellenfeleinél, ezúttal majdnem teljes kört akar majd megtenni körülöttem, és az átellenes oldalról fog támadni, így én arra lendítettem a kardom, aktiválva egy védekező mozdulatot. Csalódnom kellett: nem méltatott ennyire, és simán lesebzett az ellentétes oldalamon. Túltaktikáztam magam. Gázcsi. Életpontjaim viszont nem nagyon bánták. Az vágesz volt, hogy megint valami kombinált cuccost sikerült benyelnem, de ezúttal nem jöttem rá, hogy mi bajom is lett.

- Már megint sok a flanc – morogtam a fogom között, abszolút nem tájékoztatási szándékkal, csak szimpla kedélyességből: marhára elegem volt abból, hogy össze-vissza spellezi a csatánkat. Ha ő így…

Nem, én akkor sem fogok szórakozni vele – próbáltam visszafogni elboruló agyamat, amely már aktiválta is a visszavágót, hogy annál is csúnyábban visszavágjon. Helyette akkor már pozícionálni próbáltam magam, és a fejem kapdostam: lássuk csak, most merre van? Kezemet követte a kardom is, hátha húsba szalad…

Veled volt már olyan, hogy lendítettél a kardoddal, ami hirtelen rohadt nehéz lett, és a következő pillanatban majdnem orra buktál, mert magával rántott a lendület? Hát nekem most ezt komolyan sikerült itt produkálnom, és nem voltam boldog – erről a nem létező bajszom alatt elmormogott szitkozódás is tanúbizonyságot adhatott.

Csak támadni akartam, de letenyereltem a földre, és majdnem lihegve ott is maradtam. Fáradt tekintettel ellenőriztem az értékeimet, és bár felmerült bennem, hogy valamelyik ellőtt spelljének lehetett ez a hatása, hogy a fegyverem súlya a többszörösére emelkedik, hamar rá kellett jönnöm, hogy inkább kitartási pontjaim csappantak meg nem gyengén. A megmaradt limit pedig túl rövid ahhoz, hogy érdemi harcot folytathassak. A fenébe is!



– Közel sem vagyok ám magas szintű – ismételgettem tovább makacsul korábbi hazugságomat. – Csak sok pontot tettem gyorsaságra. De lám, meg is találtad a gyenge pontom. – Grimaszoltam. Bár nem sokat láthatott az arcomból, hiszen épp a macskakövek pixeljeinek részletességét tanulmányoztam közben. Másodszor tolt már le a földre… Ez elég szánalmas rám nézve.



Nem bírtam túl jól ezt a kiszolgáltatott állapotot, és mivel a térdem is hevesen tiltakozott a földön csicskulás ellen, ezért csak nekiálltam feltápászkodni. Nem volt könnyű, főleg nem zéróhoz tendáló kitartással, de azért a büszkeségem csak tovább vitt. Így is realizáltam már, hogy lényegében véve élő céltábla vagyok, és amíg ő a szavakat kereste – biztos voltam benne, hogy megint trükközik –, addig bennem is megszólalt a kisördög, és túl lassan rúgtam seggen. Addigra kicsúszott a számon, aktiválódott is a képesség:

– Visszavágó… – mondtam, és meg is indultam. Bár ne tettem volna! Pokoli ügyességgel hárította a támadásom, a fene belé, és csapást vitt be. Most mondanám, hogy bántam, de ez nem igazán volt így.

Ő távolodni próbált, én meg élőhalottként csoszogtam utána. Mélyebbre már úgysem süllyedhettem, és reméltem, hogy ezzel újabb támadásra sarkallhatom. Az én csapkodós próbálkozásaimon úgyis könnyű volt átlátni…

Pont most akarta abbahagyni - hát persze! - amikor én már elhatároztam magam. Fejben veszett gyorsan számoltam ám, és épp arra jutottam, hogy csak egyet csapjon még belém, és mielőtt még A-t mondana, nemhogy B-t, én máris véget vetnék ennek a párbajnak. Ott mocorgott az agyam hátsó szegletében, hogy éppenséggel tök aktív a visszavágóm, és eddig is használtam már nem egyszer másik player ellen, ezúttal sem kéne, hogy visszafogjam magam. Borotvaélen táncoltam: ha sokáig szívat még, akkor elborul az agyam, és tuti nekiesek vele. Ha nem... hát nem. Bár bevallom, hogy egy ilyen szituációt ezzel a lánnyal nem tudtam elképzelni.



Már épp ott voltam, hogy sikerült veszettül belelovallnom magam, és kb beleugorhatok akár valamelyik egyébként céltalan lendítésébe is, hátha beszerzek némi bónuszsebződést, hogy aztán elsüthessem a képességem, amikor a tekintetét követve szembesültem vele, hogy jah, egyébként nem kevesen néznek minket. Ő kitálalhat, persze, a nagy bossharcosnak úgyis publikusak a sárkányai, nagyobb fanjuk, mint sok itteni játékosnak a SAO volt KA csele előtt. Én viszont ezt nem tehetem meg!

A fogamat csikorgattam, mert az összeszoruló állkapoccsal nem lehetett kinyitni a szám, hogy aktiváljam a képességem. Vagy akár néhány gyors kézmozdulat is elég lett volna rá, hiszen be volt készítve gyorsmenübe. De így meg aztán… Ott álltam a csaj előtt, kimeredt szemmel, dagadó erekkel, dugig rángatózó izommal a nagy erőlködés miatt, és… a fenébe is! Rühellem az ilyen helyzeteket! Ezért sem szeretek magas szintűekkel kezdeni. Bár tény, bevallom, hogy nem számítottam rá, hogy a csaj is az lesz. Így viszont fénysebességgel kellett átértékelnem a helyzetet. Egyáltalán nem tetszett a végső megoldás, amit találtam: ezt be kéne rekeszteni most.



Abban a pillanatban a földre rogytam, amikor a csaj kijelentette, hogy akkor legyen itt vége. Az arcom égett, a lábam alól kifutott a föld, egyéni érzet szerint izzadságban fürödtem. Úgy vetődtem el, mint akit most talált el valami utolsó spéci támadás, és helyből nullázott.

– Kinyírtál – nyögicséltem. Hogy miért? Hát ez az, hogy magam se tudom. Végtelenül zavarba hozott, hogy majdnem elvesztettem a fejem a lány miatt. Ráadásul ekkora tömeg előtt! Most pedig… számomra is értelmetlen dolgokat csináltam és mondtam. Ennek részeként csusszant ki a számon egy olyan mondat, amin még én is meglepődtem:

– Tök ügyes voltál flancos létedre…! – Ezek után arra már gondolni se mertem, hogy ugye nem mosolygok is mellé jópofizósan? Jesszus!

Egyszerűen összeesett, és én hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy a fáradtságtól-e, vagy pusztán a szituáció késztette erre a mozdulatra, így, mindenki előtt. Sóhajtottam, nem pont így képzeltem a dolgot, bár ezzel a fiúval eddig csak olyasmit tapasztaltam, amire ez ugyanúgy igaz volt. De nem éreztem dicsőséget. Egy icipicit sem. Nem is tudtam igazán mit kezdeni a kitörésével, nem csináltam semmit, legalábbis ami az elmúlt pár pillanatot illeti. Igaz, kicsit túllőttem a célon, de ezt magamon kívül senkinek nem kellett tudnia, elég, ha én éreztem miatta elég hülyén magam. Megcsóváltam a fejem: ez most nem sült el túl jól, s ahogy így végignéztem rajta, rájöttem, hogy nem tudtam meg róla sokkal többet, mint amennyit eddig. Ez pedig rendkívül bosszantott, mintha nem lett volna hajlandó megmutatni magából többet. Vagy csak én voltam túl feszült hozzá.
- Köszönöm – mosolyogtam rá, s tettem el a tokjába a Katanát, akinek különleges képességeit újfent nem használtam semmire – bár lehet, hogy ezt is csak ezzel a jelzővel illette volna. Flancos, mi? Jó szó, mögé lehet rejtőzni; az igazság elől. Fogalmam sem volt, mit érezhetett most, lenézett, egy pontig biztosan, de valahogy nem róttam ezt föl neki, hiszen képes volt felülkerekedni álláspontján – Valamikor megismételhetnénk, kevesebb néző előtt – vetettem fel neki, miközben a kezemet nyújtottam, hogy felsegítsem. Biztos voltam benne, hogy nem fedte fel a lapjainak nagy részét, s ez a tény elég mélyen érintett, tekintve, hogy vele ellentétben én majdnem mindent bevetettem ellene.
- Egyébként, nagyon jól bírtad. Simán közénk tartozhatnál – ha akarnál – fejeztem be a mondatot gondolatban. Hogy miért nem akart, arról csak halvány elképzeléseim voltak, de nem kívántam firtatni őket; bizonyosan megvolt rá a saját oka, s ezt tiszteletben kellett tartanom – úgyis elmondja majd, ha szeretné.
A tömeg közben oszlani kezdett. Nem figyeltem rájuk, elvoltam én a magam gondolataival. Miután összeszedte magát, bólintottam, majd illedelmesen elköszöntem tőle: ígyis sokat raboltam az idejéből, valamint nekem is egy kis egyedüllétre volt szükségem. Ez a fiú… nem hittem volna, hogy ennyi gondolkodnivalót ad.

/ Köszi a párbajt ^^ Nem szokványos kari, az tuti >< /

Hát, ezt gyorsan lezavartuk – gondoltam csodálkozva. Lefutottuk a szükséges köröket, és békülésesdit játszottunk. A földről fekve nem is tűnt sokkal nagyobbnak nálam… Szóval nem volt kedvem felállni, hogy aztán kiderüljön, még az ő homloka magasabb.



Mondanám, hogy elégedett voltam, de mivel saját érzetem szerint csúnyán veszítettem, ezért még az sem kárpótolt, hogy nekem legalább megmaradtak a kis titkaim. Értsd: „kis titkaim”. Nem akartam őket nagyon magamban tartani, de semmi kedvem nem volt módszeresen kitálalni őket. Hiába volt már, hogy időnként engem is frontharcosként emlegettek, attól még nem szívesen éltem volna a privilégiumokkal: publikus skillek, az arcomat felismerik. Hát kell ez nekem? A válasz egyértelmű: közel sem.



– Hogyne – bólogattam neki talán túl lelkesen is, amikor felvetette a harc megismétlését. Attól félek, túl nyilvánvaló volt az üzenetem: ha rajtam múlik, erre nem kerül sor. – De azért értékelem a nekivetkőzést – próbáltam valahogy ellensúlyozni korábbi kifakadásom. Arra akartam utalni, hogy a kedvemért lejjebb adott az öltözékéből. Nem igazán számítottam volna a beszélgetésünk előtt arra, hogy ilyesmi megtörténhet.



A felém nyújtott kéz. Eh, ezt most hogy magyarázzam el? Már nem nehezteltem rá, de tényleg. Ettől függetlenül számomra ez a csaj régen eljátszotta annak az esélyét, hogy elfogadjam a kezét. Valaha is – legalábbis jelen pillanatban biztos voltam benne, hogy nem lehet olyan szorult helyzet, ahol én ezt a felém nyújtott kezet elfogadom. Nem mintha átvágott volna ezzel. De akkor se!

Egyedül tápászkodtam fel.



– Vigyázz, mint kívánsz – biccentettem. – Van, aki már most is úgy emleget, mintha közétek tartoznék… – mosolyogtam. Kicsit savanyúan, igen, de ez ne zavarjon. Biccentettem, persze, ennyi minimum járt neki. Én is távozóra fogtam a dolgot. Nem volt több tennivalóm itt. És várt rám némi monoton gyakás a nap maradék részében. Sok időt veszítettem ezzel a mostani harccal, sose fogok így magasabb szintre jutni…



//Hálám üldöz, közelebb kerültem a karakterhez, köszönöm!//