Re: [Küldetés] A Völgy

by **Hinari** Kedd Jún. 24 2014, 22:58

- Játék? – húztam fel a szemöldököm. Játéknak fogja fel ezt az egészet? Mondjuk, így visszagondolva, ebben nem volt semmi újdonság, mégis, nem értettem, hogy lehetnek még olyan játékosok, lassan két év után is, akik így gondolkodnak. Elfordultam tőle, egy lemondó sóhajjal nyugtázva a válaszát. Nem véletlen, hogy sosem voltunk egy hullámhosszon. De legalább már tudtam hogyan hozzáállni, legalábbis az előzőekhez képest egy fokkal jobban, s eldöntöttem, hogy nem fogom magam felidegesíteni rajta, sem az elképzelésein – Amúgy, mennyi embert pixeleztél már el, játékból? – Nos, nem sikerült. Szöget vert a fejembe a lehetőség, s bár nagyon reméltem, hogy nulla lesz a válasz, azért sejtettem, hogy akármit is mond, nem biztos, hogy köze lesz a valósághoz. Kezeim ökölbe szorultak, úgy lépdeltem fölfelé, magam elé meredve az út hátralevő részében, egészen a questablak felugrásáig.
Valahol viszont beláttam, hogy ha már ő nyit, illenék megadni neki az esélyt, ám – természetesen – a kérdésemre is a maga módján felelt: gyakorlatilag nemet mondott, mégis meghagyta magának a lehetőséget, hogy rendesen ki tudjuk tárgyalni az információkat. … Tipikus. Utolsó mondatára viszont önkéntelenül is felhúztam a szemöldököm, hirtelen közeledésére meg egyszerre fogott el a düh, a felháborodás és a zavar. Szemem haragosan villant, ám megszólalni nem tudtam, helyette inkább nyeltem egyet, lecsillapítva magam, és próbálva újra bőrszínűvé varázsolni az arcom, ami azért tökéletesen nem sikerült, s bár a zavartság a hátrálásával együtt múlt el, továbbra sem tudtam lenyelni neki ezt a viselkedést.
- Szórakoztatás, mi? Minden lányhoz így állsz hozzá? – kérdeztem, némi megvetéssel a hangomban, nem lepleztem egy másodpercig sem a nemtetszésemet. Mintha mi is csak játékszerek lennénk a kezében, melyeket úgy alakíthat, ahogy ő akar… és el is dobhat, ha úgy tartja kedve – Csodálom, hogy még együtt vagytok – tettem hozzá. Nem is értettem Szophiet, mi tud adni neki ez a lovag, ami annyira különleges? Nekem sokkal inkább tűnt úgy, hogy ő is csak egy darab Tachibana játékosdobozából, s lehet, hogy a lovag a nyájasságával akármennyit meg tud nyerni magának, de ne a barátnőm és az én érzelmeimmel játszadozzon. Ennek tisztázásával azonban egyelőre vártam, ugyanis közben Tachibana rátért egy - a jelen helyzetben – fontosabb kérdéskörre. Én pedig figyelmesen hallgattam, az előzőek azonban nem hagytak nyugodni, és bár én tényleg próbáltam, egyre kevésbé tudtam megbízni benne. Egyszerűen nem ment.
Persze ha már ő elmondta a tervét, amire egyébként csak bólintottam, úgy én sem maradhattam csöndben, bármennyire is volt ellenszenves a magatartása. Hümmögtem egy sort, én nem voltam annyira otthon a japán mitológiában és jelképekben, így mindenképpen előnyömre váltak a szavai, s azt sem felejtettem el megjegyezni magamnak, hogy kiállása ellenére tud komolyan is viselkedni, logikus, felépített gondolatokkal. Ez mindenképpen pluszpont volt.
- Nos, az alakváltó célja nálam is az volt, hogy csatlakozzak hozzá, ám ő nem szavakkal kért – tűnődtem el egy pillanatra, próbáltam felidézni, mit is mondott pontosan – Foglyul ejtett a csápokkal, melyek közül az egyik belém is akart csúszni – érintettem meg a fülem, beleborzongva az emlékbe – Azt mondta, nemsokára olyan leszek, mint ő. Aztán amikor hátrányba került, csak azt hajtogatta, hogy nem engedhetjük ki a lányt… mert erős – már nem is igazán figyeltem Tachibanára, összeráncolt homlokkal próbáltam kibogozni azt, amit a folyónál kihagytam, vagy csak egyszerűen alkalmam nem volt rá – "Kedves is, meg nem is, és el fog…" de ezt a mondatot nem fejezte be. Azt akarta, maradjak ott velük. Félnek Cathytől, és a félelem szinte megőrjíti őket – sóhajtottam, a lovag felé fordulva – Ám nem hiszem, hogy megoldás lenne az ő oldalukra állni, van esély rá, hogy idővel ígyis-úgyis hozzájuk hasonlóvá válnánk. A quest viszont adott, Cathy kedvességével ennek ellenére vigyázni kell... – nem mondtam tovább, gondolataim, kételyeim magamban folytattam, egy ideig még elmerengve. Csak egyet tudtam biztosan: hogy ki akarok jutni innen, Yuichival együtt.

by **Tachibana Makoto** Szer. Jún. 25 2014, 01:33

A szokásos gőgös, pimasz vigyor helyett most másféle mosoly ült ki az arcomra. Nem volt barátságos sem, de egyszerű volt. Annak a mosolya, aki a tudatlant hallgatja, miközben ő a tudás birtokában áll. Hinari-chan számos kérdést feltett, de mind rossz volt. Ő is tudta, legalább tudat alatt, hogy bármit is válaszolnék rájuk, az csak elmélyítené az irántam érzett ellenszenvét. Elítélte mindazt, ami vagyok, anélkül hogy tudta volna, mi áll a tetteim hátterében. A felfogásom, a jelenleg nemlétező indikátorom színe, az iménti tréfám, mind-mind ellentéte volt annak, amit ő képviselt. Azonban ennek ellenére jó úton haladtam. A lány, aki eleinte nem is volt hajlandó kommunikálni velem, most jól irányzott verbális döfésekkel ajándékozott meg, de nem az volt a célja, hogy engem bosszantson. Nem, ezek a kérdések azért voltak, hogy kialakítsa rólam a véleményét. Önmagával beszélgetett, nem velem. Ám mint említettem, ez is haladás volt, méghozzá a várt ösvényen.
- Nincs szükség a válaszaimra, hiszen azokat már te is ismered... Vagy legalábbis azt gondolod, hogy ismered őket - közöltem. Mint általában, most is nyitva hagytam a kérdésköröket egy többféleképpen értelmezhető válasszal. Hiszen a választ neki kell megtalálnia, nem nekem kell megmondanom neki. Legfeljebb egy gyengéd lökést adhatok, mint például Szophie esetében is tettem.
- Félted őt tőlem? A helyedben én is félteném, ez így van rendjén - folytattam újfent komolyabban - Bízz meg benne, ha bennem nem is tudsz. Ő az egyetlen, aki egy kicsit legalább ismer - mondtam, ellökve magam a faltól, kezeimet pedig a hátam mögött kulcsoltam össze, és úgy kezdtem egy zsebkendőnyi területen járkálni. Eljött az idő, hogy megosszuk egymással a tudásunkat, és ennek megfelelően eléje tártam a gondolataimat, míg ő végre elárulta azokat a részleteket is, amelyeket eddig elhallgatott. Mindjárt érdekesebbé vált a történet, vele sokkal közlékenyebb volt a csápos lény, mint velem a kígyó.
- Úgy fest, közös bennük, hogy a meggyőzésre nem a legmegfelelőbb eszközöket használják :] - vigyorodtam el, majd megdörzsöltem az államat. Félelem. Ez valamelyest megbillenti a mérleget az ő irányukba, ugyanakkor még így sem állt össze a kép. Két oldal, és mindkét sarokban ártó lények állnak egymással szemben - Nos, végső soron nem számít, kivel mi történik, amíg mi hazajutunk. Így ha Cathy garantálni tudja... :] - ...tőlem akár el is pusztulhat ez a világ. Nem fejeztem be, ez kivételesen olyan gondolat volt, ami túl sok ellenérzést válthatott volna ki a szőkeségből. Igaz valószínűleg ő sem szimpatizált a támadójával, ám a felfogás ettől függetlenül rémisztőnek hathatott egy olyan ember számára, aki még hitegeti magát a bajtársiasság nemes eszméjével, és megtagadja az emberi valódi, gyarló oldalát, a teljes önzőséget. A tálat végül fogtam, és a lány kezébe nyomtam. Hadd érezze magát kényelmesebben egy fokkal, hiszen ha nincs nálam semmi, ami a küldetés sikeréhez kell, akkor legalább amiatt nem kell aggódnia, hogy valahogy hátba szúrom :] Megálltam a lefelé vezető lépcső előtt és vártam. Ha akar, felmehet oda, ahol a céhtársát jelzi a térkép, én nem láttam azonban értelmét. Hiszen a tervem már meghiúsult, többszörösen is. Legalább Hinariban is hasonló érzések kavarogtak, mint bennem. Cathy-ben a kedves, játékos és gyerekes oldala ellenére lappang a veszély.

by **Hinari** Csüt. Jún. 26 2014, 20:07

Valahogy nem tudott újat mutatni és mondani sem, csak amit vártam tőle, konkrétumok nélküli szavak, melyek arra utalnak, jobb, ha nem is akarom tudni. És én nem is akartam. Eszembe jutott Lewis, hogy ő vajon mit tenne ezen információ birtokában, egy gyilkos áll előtte, aki ráadásul egy cseppet sem bánja a tetteit. Sóhajtottam. Lewis valószínű már rég megpróbálta volna az igazságszolgáltatást… de vajon nekem is ez lenne a dolgom?
- És ez így is marad, ha nem adod meg az esélyt másoknak – feleltem végül, majd léptem el mellőle. Csupán tényt közöltem, nem szántam semmiféle célzásnak, igazából annyira nem is érdekelt a lovag, talán csak egy kicsit, csak Szophie miatt. Valahol, persze, kíváncsi voltam a miértekre, az okaira, de én a részemről meg voltam elégedve azzal is, ha csak egyszerűen békén hagy. Ígyis ellentétes, frusztráló gondolataim támadtak vele kapcsolatban, lelkiismeret-furdalásom volt, amiért JL céhvezérként nem teszek semmit, mégis, válaszok nélkül, és Szo miatt... ha akarnék se biztos, hogy tudnék. Megráztam a fejem. Jobb lesz, ha nem is gondolok rá.

- Ebben legalább egyetértünk. Már ami az alakváltókat illeti – mondtam, és azzal a lendülettel nyitottam is volna a csapóajtót, ám arra nem számítottam, hogy a lovag ilyen egyszerűen válik meg a táltól. Gyanakodva mértem végig, láthatóan ő nem akart felmenni, viszont nem is indult el egymaga, ahogy idefelemenet tette. Nem értettem teljesen, addig rendben, hogy egy a célunk, innen kijutni, összeszedni a tárgyakat, de mostmár nálam van mind a három… mintha megbízna bennem. Hm – Akár meg is várhatsz itt, én viszont megnézem mi van odafönt – pillantottam rá, és választ sem várva kiléptem a tetőre, szememmel Yuichit keresve…
Elsőre csak a tiszta elképedés futott át rajtam, megtorpanva, még a kezemben lévő tálat is majdnem elejtettem.
- Yuichi! – futottam oda hozzá és térdeltem le, nem érdekelt se Tachibana, se Cathy, sem a torony tetején uralkodó, zord körülmények. Azokkal ráértem még foglalkozni, most azonban a céhtársam volt a legfontosabb. Aggódva hajoltam föléje, és egy kicsit ugyan megnyugodtam, amikor a sebei gyógyultak, de – mint ahogy már megszokhattam – nem értettem semmit. Először még a lány szavai sem jutottak el hozzám, aztán lassacskán rájöttem, hogy a tálat kéri. Egy másodpercre megálltam, a tálra néztem és őrá. Könnycseppekkel gyógyít? Haboztam.
Kérdezni akartam tőle, de hirtelen nem tudtam mit. Minden variáció értelmetlennek tűnt, kivéve azt az egyet, amire nem kaphattam tőle választ. Vajon megbízhatok benne? Más választásom viszont nemigen volt, ő jelentette az egyetlen esélyt, hogy a fiú magához térjen. Cathy szabadulásához pedig továbbra is kellettünk, és az itemek is, amiknek fele az inventorymban pihent, láthatatlanul. Ha ellenünk is fordulna majd, egyelőre még nem teheti.
Végül, felé nyújtottam a tárgyat, lassan, végig őt, a tekintetét nézve – Kérlek.

by **Tachibana Makoto** Hétf. Júl. 07 2014, 20:31

Szemmel tartottam a lányt, amíg az utolsó métereket megtéve át nem jutott a csapóajtón. Természetesen nem kívántam lemaradni egyetlen eseményről sem, azonban nem volt rá okom, hogy én is vele tartsak, így hát maradtam, és várakozó álláspontra helyezkedtem. Nem tétlenül. A hallgatózásom magas szintjére bíztam magam, hogy ha valami történik odafenn, arról én is tudjak. S lám, történt. Nem számítottam arra, hogy Cathy ott lehet a fiú mellett, de csalatkoznom kellett. Ettől függetlenül nem bántam meg, hogy itt maradtam, hiszen a lényegen nem változtatott: tudhat róla, hogy a tálka nálunk van, így annak hiányát nem használhattam volna fel ellene. A hozzám eljutó párbeszéd halk volt, és nem is volt teljesen tiszta, azonban ahhoz elég volt, hogy megértsem, mi történik fönt. Yuichi-kun megsérült, valószínűleg súlyosan, és a nekomata azon dolgozik, hogy meggyógyítsa, de vajon tényleg ez a helyzet? Nem lehet, hogy ő kínozta meg, ő hozta ilyen állapotba? Chan-chan, aki az aranyágat elhozta nekünk, neki vajon mi lehetett a szerepe ebben és hová tűnhetett, miután belépett a toronyba? Csupa-csupa rejtély, melyre nem volt válaszunk, és a szőkeség volt olyan ostoba, hogy az érzelmi befolyásolják. Még csak azt sem kérdezte meg, hogy mi történt a társával. Yare-yare...
Az ötlet váratlanul pattant ki a fejemből, és rövid, talán fél perces kutakodás árán előhívtam az inventory-m mélyéről egy kristályt. Nyitott tenyerembe hullott, és próbáltam emlékeimből táplálkozni, mielőtt használatba vettem volna. Ilyenkor határozottan hasznos a megfigyelőképességem és kíváncsiságom egyvelege. Miután eltörtem a kristályt, én is felmásztam a csapóajtón, ki a tetőre, a szabadba. Immár hálóingszerű ruha libegett rajtam, alig-alig takarva valamit nőies idomaimból, bár a látvány nem volt feltétlenül csábító, hiszen bőröm pikkelyes, hüllőszerű volt, lekonyuló, résnyire nyíló ajkaim mögül pedig éles fogak villantak elő. Kinézet kristállyal reprodukáltam az alakváltó kígyót a leggroteszkebb formájában, és úgy néztem szembe a nekomatával.
- Mit tettél vele? - kérdeztem egy-két lépést megtéve feléjük, miközben a fiú felé intettem. Az átalakulás nem fog sokáig tartani, de ebből a kevéske időből is ki kell hozzak legalább egy reakciót a látványomra, és talán néhány aprócska információnak is a tudomására juthatok, ha Cathy megijed netalántán. Talán nem is kell az a tálka, hogy megszerezzem, amire szükségem van :]

by **Argo** Hétf. Júl. 07 2014, 21:49

Cathy elmosolyodik, ahogy átveszi Hinaritól a tálat, s késlekedés nélkül az álla alá tartja, hogy könnyeit felfoghassa bennük. Túl sokáig ezt mégsem teheti, mivel Tachi akciója a jelek szerint igencsak megteszi a hatását.
Úgy is mondhatnám, kissé felpörgették az eseményeket.
-Te...? -néz rád előbb kitágult, döbbent tekintettel, majd szemöldöke összeugrik és dühével szinte kanálban tudna fojtani, ha lehetséges lenne az ilyesmi. -Mit keresel itt, Leviathán? Ez az én területem! Takarodj, azonnal! TAKARODJ!
A kiáltása, az utolsó szava szinte elsöprő erejű, hacsak nem vagytok Superman leszármazottai, csak igen erős kapaszkodás nyomán tudtok a torony tetején maradni. Mondjuk kapaszkodó az van sok, nem kell félni emiatt, ellenben Cathy nem áll meg ennyinél. A tál csattanva zuhan a kövezetre.
Kimeresztett karmokkal, méregtől eltorzult arccal robog feléd, amilyen gyorsan csak tud, mintha sebei kicsit sem zavarnák már. Szerencsére a nyálka ebben kissé megakadályozza, lassítja a futást, ahogy néha el-elcsúszik a lába, de rettenthetetlenül halad előre, az egyértelmű szándékkal, hogy kicsíkozza az arcod.
-Takarodj, takarodj, takarodj! Átkozott, kétszínű fruska, takarodj! Ez az én területem!
Viszont ne ijedj meg. Nem ér el hozzád. Összecsuklik az egyik nagyobb esésnél, és már nem próbál meg feltápászkodni. Hason fekve sírdogál tovább.
-Megint azért jöttél, hogy röhögj rajtam? Hogy rám kend a gonoszságaidat! TE TETTED EZT! -üvölt fel ismét, Yuichi felé mutatva. -Te voltál!

by **Hinari** Hétf. Júl. 07 2014, 22:36

Nem mondhatni, hogy nem értek váratlanul az események. Gyanakodva, lassan adtam oda Cathynek a tálat, és eleinte csak ővele foglalkoztam, hogy tényleg azt teszi-e, amit ígért, a szemem sarkából nézve rá néha-néha a céhtársamra, gyógyuló sebeket keresve rajta. Az alakváltó kívül esett a látóteremen.
Ezek után pedig csak a pillanatnyilag tétlen megfigyelés jutott rám, túl gyorsan történt minden ahhoz, hogy egyáltalán átgondoljam, most mégis mit is kéne tennem, kinek a pártjára állnom. Az még átfutott az agyamon, hogy ez lehetett az a szörny, akiről Tachibana beszélt, de ezzel együtt az is megfogalmazódott bennem, hogy a lovag nem hagyná csakúgy feljutni őt ide. Márpedig a fiú éppen a csapóajtó előtt állt, az út pedig egyenesen vezetett, lefelé a lépcsőn. Aztán Cathy elejtette a tálat, ám szerencsére elég közel ahhoz, hogy – hála az akrobatikának és a gyorsaságomnak – még a földet érés előtt el tudtam kapni, megóvva azt az esetleges elpixeleződéstől. Sóhajtva szorítottam magamhoz, megnézve, maradt-e még benne könny, tekintetem csak azután fordítottam az érdekesebb események felé, ám továbbra is a helyemen maradva, érdeklődő pillantásokkal nézve, hogy az alakváltó és a nekomata mit kezdenek egymással. Közbelépésre pedig nem volt szükség, ám ha lett volna sem biztos, hogy mozdultam volna. S átlendülve a kezdeti értetlenségen – illetve a fizikai nehézségeken, mint például a magam és Yui megtartása a Cathy-tombolás alatt - , lassacskán elmosolyodva tapasztaltam, hogy bármi is történt, legalább világosan a tudtomra adta a két idegen közti kapcsolatot. Persze a kérdések nagy része még nem tisztázódott, élen azzal a ténnyel, hogy Yuichi alakváltója vajon miért segített nekünk, és hol van most, de erre, azt hiszem, még várnunk kellett. Én megvoltam tehát a magam gondolataival és a tállal, s bár felálltam, készenlétbe helyezkedve, amikor Cathy elesett, nem vontam se kardot, se egyéb ellenséges mozdulatot nem tettem, hiszen az alakváltó nem támadta a lányt. Mitöbb, újra alakot váltott, egy Tachibana lett belőle, ez a verzió viszont már sokkal jobban tetszett. Erre volt logikus magyarázat, habár nem gondoltam volna, hogy a lovag kristályt fog használni. Meg kell hagyni, ügyes húzás volt, amit, természetesen, a világért se közöltem volna vele. Csupán bólintottam, jelezve, hogy igen, tudatában vagyok a történéseknek, majd odasétáltam Cathyhez, megnézve, hogy nem esett-e komolyabb baja. Egyelőre nekünk akar segíteni, úgy tűnik.

by **Tachibana Makoto** Kedd Júl. 08 2014, 15:34

A körülmények finoman szólva sem voltak ideálisak, néhány pillantás elég volt ahhoz, hogy felmérjem a tető állapotát. Valahogy ebben a testben mégsem volt annyira idegen a nyálka, amin tapostam, mondhatni egészen illett hozzám :] Meg kell mondjam, önmagában is különös élmény volt Hürrem eltorzult testében tetszelegni, de már régóta ki kívántam próbálni a kinézet kristályban rejlő potenciált, így minden egyes pillanatot értékes kincsként kezeltem, amíg tartott a hatása. Nem csalatkoztam, mi több, alig vártam, hogy megvalósítsam a terveimet, melyek a tudatomban keringtek ezzel az itemmel kapcsolatban :] Ugyanakkor most a felettébb rosszul festő Cathy reakciójára voltam kíváncsi. Külsejét látva felszaladt a szemöldököm egy pillanatra, ám ettől függetlenül higgadtan vártam, hogyan bontakoznak ki az események. Ez a higgadtság akkor sem változott, mikor dühe kis híján lesöpört a tetőről, de kénytelen voltam megkapaszkodni az első kezembe kerülő tárgyban. A szélroham csillapodása után azonban még arra is volt energiám, hogy megigazítsam a ruhámat, hiába éreztem a gyilkos szándékot a lányból. Sejtettem, hogy ebben az állapotban nem fog sokáig jutni minden elhatározása ellenére sem, így nyugodtan figyeltem, ahogy közeledik felém, fenyegető, fojtogató dühével. Aztán az újabb esése után már nem kelt fel. Közönyös arcom lassan átalakult, halvány vigyor kúszott ajkaimra, miközben a gyenge kristály hatása szertefoszlott, és a nőies burok pixelekké esve elpárolgott rólam.
- Nos, azt hiszem magyarázattal tartozol, nekomata :] - szólaltam meg végül, innentől kezdve nem tettetheti se a tudatlanságot, se az ártatlanságot - Mi történt, amíg távol voltunk, veled és azzal a fiúval? Mi a kapcsolatod Leviathánnal és társaival? Miért zártak be ide? Ha ez a te területed, miért kívánod elhagyni? Elhihetjük-e azt, hogy ha kiszabadítunk, visszajuttatsz minket oda, ahonnan elraboltál minket? - tettem fel néhány kérdést támpontnak, miközben odasétáltam és leguggoltam hozzá. Megtört annyira, hogy elárulja a válaszokat a kérdéseinkre? Vagy esetleg meg kell, hogy kínozzam kicsit? :]

by **Argo** Kedd Júl. 08 2014, 16:23

Cathy meglepődve néz rád, mikor a kristály hatása szertefoszlik. Körbenéz, mintha keresné, hová tűnt a gyíklény, vagy akármi legyen is az, aki az imént még a fiú helyén állt. Feltérdel, még ha lassan is, Hinari számára valamiképp suttogva egy "Köszönöm" szavacskát, haja az arcába hullik. Ahogy záporoznak rá a kérdések, úgy telik meg egyre inkább könnyekkel az arca, míg végül a kezébe temeti azt.
-Rengeteg. Nagyon sokáig voltatok távol. Évekig! Már azt hittem, sosem jöttök el! Egyedül voltam, pusztultam. Leviathán pedig egy átkozott kétszínű kígyó. -szisszen fel, ahogy dühének lángja ismét fellobban a szívében. -Egyike az őrzőknek, akik fogva tartanak. Egy nap majd ki kell adnia a kulcsot valakinek, aki méltó rá, és akik ti vagytok. Biztos ezért jött ide folyton. Mindig is utált, csinált valami gonoszságot, aztán kijelentette, hogy én voltam az, mikor nem is... így végül bezártak ide, ő pedig mindig kibújt a felelősség alól. Tönkre akar tenni mindenkit...
Majd kicsit feljebb emeli a tekintetét, kérdőn.
-De hisz már mondtam nektek. A sziget az enyém. Nem akarom elhagyni, de nem akarok a toronyba zárva élni.
Végül megfordul, és négykézláb mászva visszatér Yuichi mellé. Időközben, talán a könnyek miatt, sebeinek jó része semmivé foszlott, lélegzete kissé lecsitult, így olyan hatást kelt, mintha csak aludna. Cathy végigsimítja gyengéden az orcáját, és elmosolyodik. Amennyiben még a tál épségben Hinarinál van, halkan elkéri tőle, és a maradék könnyet a fiú még súlyosabbnak tetsző sebeire önti, mire azok rögvest elkezdenek összeforrni, gyógyulni.
-Egyébként, miért hívsz nekomatának? Sosem mondtam, hogy az vagyok. Felvettem az alakjukat, mert tetszik, de nem vagyok a fajuk egy tagja. Ellenben talán igazad van... -az üres tálat szinte visszaejti az ölébe. -Ha nem akartok hinni nekem, meg segíteni... akkor visszaviszlek titeket már most... viszont miért raboltalak volna el titeket? Nem értem... ti jöttetek magatoktól... O.o

by **Hinari** Szomb. Júl. 12 2014, 14:32

Figyelmesen hallgattam végig Cathy válaszait, közben magamban összerakva a hallottakból és a tapasztaltakból egy lehetséges verziót erre az összevisszaságra, ami velünk történt az utóbbi időben. Valamiért hittem a lánynak, talán mert Yuit ő gyógyította meg, illetve az őszinte reakciókat is ki tudtam szűrni az esetleges hazugságok mellett, legalábbis reméltem, hogy valamennyire sikerül. Az, hogy a toronyban gyorsabban megy az idő, az teljesen nyilvánvaló volt ezek után, bár az információ sokban nem befolyásolta a megoldás keresését, legalábbis jelen állás szerint. Sóhajtottam, tekintetem céhtársamon nyugodott, majd összeráncolt homlokkal fordultam Cathy felé:
- Mit kell tennünk ahhoz, hogy felébredjen? Nélküle nem megyek vissza – jelentettem ki, azon agyalva, mennyi esély van rá, hogy ha visszavisszük így, a sao világában fel fog ébredni. Fél szemmel pillantottam a lovagra, őt semmi nem tartja itt, ő visszavitetheti magát a lánnyal, én viszont nem kockáztatok, míg nem kapok pontos információkat.
Cathy elsődleges érdeke azonban a kiszabadulás volt, a visszavivésünk csak akkor válna előnyére, ha nem segítenénk neki. Hiszen – bár ő be van zárva – senki sem lenne, ki örökölje az őrzők feladatát, s ez azt feltételezné, hogy a leviathán nélkül ki tudna szabadulni… mégsem stimmelt teljesen a dolog. Mégha nem is lenne az alakváltó, a tárgyakat akkor sem tudná megszerezni egyedül. Rá kellett jönnöm, hogy még mindig túl keveset tudunk. Az viszont bosszantott, hogy ennyire könnyen engedtünk a hívó hangnak, és tényleg magunktól sétáltunk bele abba a teleportkapuba, követve a leviatánt. Újra és újra visszapörgetve a szavakat, azonban megakadtam valamin.
- Bezártak? Tehát nem a leviathán volt? – kaptam fel a fejem, hümmögve egy sort. Egyáltalán nem tetszett az egy vagy több lény jelenlétének ténye, aki nem akarja, hogy Cathy kiszabaduljon. Vajon az a valami is közbe fog avatkozni? Egyre nehezebb feladatnak tűnt ez a küldetés… - Amúgy mi csinálta ezt a felhajtást idefent? – kérdeztem, a nyálkára bökve – Jó lenne minél több dolgot tudnunk… - tettem hozzá. Ugyan nem mondtam neki egy szóval sem még, hogy segítek-e vagy sem, de ha nem zárkózom el a lehetőség elől, talán Cathy is bizakodóbb lesz, és elmondja, amire kíváncsiak vagyunk.

by **Tachibana Makoto** Szer. Júl. 16 2014, 19:30

A nekomata játékos oldala... nos, az szertefoszlott. Talán kicsit hiányzott is, hiszen legyen bármilyen rejtélyekkel teli a lénye, egy pityergő leány látványa sosem lehet kellemes. Én is jobban éreztem magam akkor, amikor játszott velünk évekkel ezelőtt, most hamisítatlan vigyorom helyett egykedvű, közönyös arckifejezéssel meredtem Cathyre. Nem volt rest válaszolgatni, a jókedvével a tudatlansága, vagy hát annak tettetése is kámforrá vált. Közlékenysége mégsem szolgált túl sok válasszal. Egy kevéssel igen, de a kulcsfontosságú kérdésekre nem érkezett felelet. Ezek pedig a miértek voltak. Olyan érzésem volt, mintha szándékosan kerülte volna még mindig ezekre a választ, vagy éppen félrebeszélt, olyan összefüggéseket kreált, amik valójában nem is egymásból következtek.
- Mint a gyerekek - állapítottam meg, majd talpra löktem magam és tettem néhány lépést a csúszós nyálkán. Háttal álltam meg nekik, és zsebre dugtam a kezem. A szél bele-belekapott hosszú hajamba, és értetlenséget sodort felém a számomra jelenleg láthatatlan területről. Mindketten beletartoztak ebbe a kategóriába.
- Te magad mondtad, hogy félig az vagy :] Évekkel ezelőtt... - hangsúlyoztam ki, nem kellett tudnia róla, hogy számunkra alig fél óra telt el, vagy talán csak egy kicsit több - Sou... magunktól jöttünk, miután egy hétig zaklattál minket álmunkban, majd alakokkal csalogattál be az átjáróba :] - válaszoltam rideg mosollyal az arcomon - Nem bánom, ha segítenem kell egy elveszett leányzónak, de... szívesebben segítek egy őszinte bajkeverőnek, mint egy hazug ártatlannak. Miért kéne kockáztatnom bármit is érted, ha semmit sem kapok cserébe? - fordítottam a fejem, és fél szemmel, a vállam felett átnézve, vészjóslóan vörös szemekkel pillantottam a nekomatára. Nem győzött meg. Még abban sem voltam bizonyos, hogy a könnyei őszinték-e, vagy csak manipulálni próbál minket. Nagyon hatásos volt, amit előadott, és a másik oldallal egybevetve különösen valódinak tűnt, de nem tudtam lerázni azt a gondolatot, hogy itt valójában nincs jó oldal, csak két rossz.

by **Argo** Szer. Júl. 16 2014, 20:11

Hinari kérdésére Cathy egy darabig nézi Yuichit. A fiú továbbra sem mozdul, de tekintve, hogy sebei, ahogy telnek a percek, sorra tűnnek el, olybá tűnik inkább, hogy csak alszik.
-Ha Hel elengedi... -felel mindössze ennyit, mert ezek a szavak elegek voltak ahhoz, hogy ismét elpityeredjen. Fejét csak az újabb kérdés hallatán emeli fel, és úgy néz rád, mintha most látna téged először.
-Nem. Leviathán az egyik örző csak. Engem an... mások zártak be... -elpirul, a jelek szerint nem igazán akarja kimondani az eredeti szót. -Erről meg Shoggoth tehet, de nem szándékosan. Ő csak egyszerűen... ilyen. Még régen...
Valóban elkezdene mesélni valamit, talán a választ mindenre, de Tachibana félbeszakítja. Elkerekedett szemekkel néz rá, majd megfordul, a turulmadár szobrához sétál, és ott úgy esik térdre, mintha szemernyi erő sem maradt volt már benne. Fejét egyre erősebben veri a szobor aljába, csak akkor áll meg, mikor valószínűleg fel is fogta, miről beszélt a férfi. Ismét felétek fordul kérdő tekintettel, homlokán kis vércsík indul meg lefelé.
-Hogyan...? Én... én nem csináltam semmi ilyesmit. Ti csak leestetek odafentről... -mutat az ég felé. -De én akkor nem hívtam senkit. Most se hívtam senkit, mert nem akartam akárkit elveszíteni még. Én nem vagyok bajkeverő! Nem tudom, miért zártak be! Sosem mondták meg az igazi okát!
-Pedig de, bajkeverő vagy, azért kell itt rostokolnod, grillcsirke :]
Hürrem, vagy legalábbis Leviathán, aki jelen esetben az ő teljes pompájában ücsörészik a párkányon, kuncog egy sort. Olyan észrevétlenül lopózott oda, hogy Cathy megrezzen, mikor meghallja a hangját. Lehajtja a fejét, kezei ökölbe szorulnak.
-Az te vagy. Csodálkozom, hogy képes vagy türtőztetni magad, mióta be vagyok zárva... különben már rég lebuktál volna.
Hürrem csak vállat von és a körmeit vizsgálgatja tovább. Ha körbenéztek, egy másik alakot is felfedezhettek. Mintha Chancery ülne a turulmadár nyakában, kifejezéstelen arccal, tekintete Yuichira szegeződik.
-Amúgy miért is nem használod azt a fenenagy isteni erődet és küldöd haza őket? Hisz már úgyis közölték, hogy csesznek neked segíteni :] Ugyanúgy egyedül vagy, mint eddig, fogadd el. :]
Cathy nem szól. Szinte reszket egész testében, de hogy dühtől vagy félelemtől, azt nem tudni. Végül megszólal, de hangja olyan erőtlen a visszafojtott könnyektől, hogy alig hallani.
-A csapóajtó. Azon túl ott a Sword Art Online. Mehettek. Hel, te meg engedd el, had menjen.
Chancery - vagy Hel - a turulon ülve becsukja a szemét. Yuichi mocorog, horkant egyet, és oldalra fordul.

by **Tachibana Makoto** Szer. Júl. 23 2014, 00:50

És lám, idemerészkedtek az őrzők. A kérdés a szokásos volt: miért? Erős kétségek ébredtek bennem afelől, hogy csupán a show kedvéért jelentek volna meg, habár számukra bizonyára felettébb szórakoztató volt, ahogy puszta szavakkal tőrt forgattam Cathy húsában, és a kétségbeesés szélére sodortam verbális kínzásom közepette, olyannyira, hogy már saját magában is kárt tett tehetetlenségében. Ez a végső elkeseredés, amikor képtelenné válik elviselni a vádakat, amik érik... nos, ezt megjátszani szinte lehetetlen. Egyszóval még az én szkeptikus, üldözési mániás énem is adott némi hitelt a válaszoknak, amiket kaptunk. És ha hiszek, az egyben magával vonja azt a következtetést is, hogy a csalikat maguk az őrzők dobálták életünk vizébe, hogy sikerrel járjanak és jó halak módjára kifogjanak minket. Ha pedig ők csalogattak ide, az egyben azt is jelentette, hogy nem kívánják a távozásunkat sem, és azért jelentek meg, hogy megállítsanak minket ebben az elhatározásunkban. Kötekvésük is fordított pszichológia volt ebben az esetben, abban hisznek, hogy a jelenet hatására a maradás mellett tesszük le a voksunk, és képesek lesznek valamilyen módon meggyőzni minket arról, hogy az őrzők szerepét átvennünk érdemes. No de hogyan? Ez volt az, ami jelenleg felettébb izgatta a fantáziámat :] Ha viszont Cathy nem mondott igazat, vagy urambocsá téved, és az őrzők valóban a távozásunkat akarják, nem pedig ránk bízni a kulcsot, akkor is várt néhány érdekesség.
- Üdvözöllek titeket szerény köreinkben, angyali szépségek! Noha némi hamisságot észlelek tüneményetekben... - kiáltottam fel hirtelen, és mély, színpadias meghajlást intéztem Leviathán és Hel felé. Természetesen nem kerülte el a figyelmem az a szó, amit a nekomata az imént elharapott, noha igencsak érdekes feltevés volt, hogy ezeknek az illetőknek bármi köze is lehet angyalokhoz. Persze ha az őrzők szerepe öröklődik, elképzelhető, hogy valójában nincs a főnökök kezében az irányítás, és ezért kerülhettek ide sunyi alakváltó kígyók, példának okáért :]
- Sajnálattal hallom, hogy eddigi meggyőzési kísérleteitek a megfelelő eszközök hiányában kudarcot vallottak. De egyet se féljetek! Hiányosságotok pótolható, elsajátíthattok módszereket, melyek segítenek áldozataitok becsapásában. Én hajlandó vagyok nagylelkűen kitanítani benneteket! - folytattam emelt hangon a szónoklatot, miközben kiegyenesedtem, és elnagyolt kézmozdulatokkal invitáltam a figyelmüket - Az első lecke! - mutattam fel mutatóujjamat - Szükségetek van egy ígéretre! Valamire, ami csábítja a halandó vándort, ami megmételyezi a gyarló emberi lelkét és elbizonytalanítja elhatározásában. Mi volna az, amit ti fel tudtok ajánlani? - szegeztem a kérdést a Hürrem alakjában tetszelgő lánynak. Egyelőre a két lehetőség egyike felé sem húztam, olyan megszólítást intéztem a modortalan társaság felé, mellyel további pontokra deríthetek fényt függően attól, hogyan reagálnak. Mással jelenleg nem törődtem, számomra jelenleg indifferens volt a csapóajtó és a hazatérés lehetősége. Még akár csapda is lehet.

by **Hinari** Szer. Aug. 13 2014, 23:28

Én csak ültem Yuichi mellett, és már-már tátott szájjal figyeltem Tachibanát, aki elég agresszívan és minden empátiától mentesen faggatta Cathyt, a lány pedig teljesen felzaklatta magát emiatt. Halkan sóhajtottam, s a lovag is kapott egy lesújtó pillantást, ám ez cseppet sem zavartatta, úgy tűnik.
- Tudod, néha a kedvességgel többet érsz el… - mondtam neki egy kisebb éllel a hangomban, kifejezett cél nélkül, hisz már rég rájöttem, hogy a kioktató szavak aligha érnek el nála bármit is. Inkább Cathy figyelmének felhívása és a nyílt állásfoglalás volt az, amit szerettem volna, természetesen a jelenlegi kérdéskörben, jelezve a nekomata felé, hogy én nem tervezek vele elutasítóan bánni. Hogy hittem-e neki, az egy másik dolog volt, ám a reakcióiból ítélve nem látszott hazugnak, s csak most lettem igazán dühös Tachibanára, hogy nem bírt csöndben maradni addig, amíg Cathy elmondja a történetét. Ezen azonban már nem tudtam változtatni, így csupán ültömben helyezkedtem egy kicsit, a két idegen megjelenésére reflexből markolva meg a Katanát. A tokjából még nem húztam ki, de egyelőre úgy gondoltam, ennyi elég lesz: még nem kell feltétlen felállnom. Így kivártam, közben azonosítva a két alakváltót, aktiválva az Észlelésem, hiszen a Saya-hasonmás még nem jelent meg.
Ők pedig nem igazán törődtek velünk, s ennek per pillanat még örültem is, ám a lehetőség, amit Cathy korábban említett, s a tény, hogy meg is valósult, komoly gondolkodásra adott okot. Yuit elengedték, ott a csapóajtó, azon túl a sao, minden könnyű és hibátlan. Túl egyszerű. Gondterhelten néztem az ajtó felé, majd vissza a céhtársamra, azon töprengve, hogy mennyire fogadjam el ezt így, ebben a formában. Hogy képes legyek-e hinni Cathynek, akiről éppen az előbb bizonyosodott be, legalábbis részben, hogy igazat mond. Vagy győzzön az óvatosság, és próbáljam meg más úton megoldani a helyeztet? Képtelen voltam dönteni, ám egyetlenegy dolgot biztosan tudtam: ha hiszek neki, cserbenhagyom. Akkor megfognám az ébredező fiút, és átmennénk azon az ajtón, s bár lenne némi lelkiismeret-furdalásom, hogy magára hagytam Cathyt, de Yuichi biztonsága többet érne. És nem bánnám meg a választásomat. Ezzel szemben, ha elutasítom a lányt, és nem adok hitelt a szavainak, úgy kockára tenném a céhtársam biztonságát, de lenne esélyem segíteni, és kideríteni, pontosan mi is áll a háttérben. Újra ránéztem a csapóajtóra, majd a kaszttársamra. Nehéz döntés volt.

A helyes megoldást pedig tudvalevőleg a logika és a helyes következtetések végeredménye adja, így én el is kezdtem összeszedni, amiket tudunk, és két oszlopba csoportosítani őket, megpróbálni elhelyezni Cathy és a többiek lényét, behatárolni a szándékukat, a felfedetteket és az eltitkoltakat egyaránt. S mindez talán nem is lett volna olyan hosszú folyamat, ha Tachibana nem szólal meg ismét, és nem zökkent ki olyan mértékben, hogy a szó szoros értelmében fogalmam se legyen, hogy éppen hol tartottam. Döbbenten néztem rá, hirtelen nem is jutva szóhoz. Számomra teljességgel hihetetlen volt, hogy a lovag sohasem azt a reakciót produkálta, amit az emberek szoktak vagy elvártak az adott helyzetben, sőt, azzal homlokegyenest ellentétesen cselekedett, ám ettől függetlenül, nem feltétlen rosszul. Ezúttal nem szóltam bele. Kíváncsi voltam, hogy mit tervez, s egy ponton úgy voltam vele, hogy csatlakozom a színjátékhoz. Merthogy színjáték volt, abban szinte biztos voltam. Tachibana nem ostoba, ez már rég kiderült, mint ahogy az is, hogy szereti húzni az embereket és szórakozni rajtuk, a módszer változott csak, ám ezt a többiek nem tudhatták. A lovag az alakváltók válaszát várta, én viszont Cathyt néztem, s csak a szemem sarkából figyeltem az őrzőket; ha felém néztek, úgy lejjebb eresztve a fegyvert, érdeklődően és nyitottan állva hozzá a szituációhoz és az esetleges ajánlatokhoz, legalábbis látszólag. Végtére is, Hel volt az, aki segített Yuichinak, nem?

Elnézést a megvárakoztatásért.

by **Argo** Pént. Aug. 15 2014, 13:46

Hürrem kerekre tágult szemekkel néz Tachira, Saya mintha megmozdulna a falban kapaszkodva, sőt, még Hel is a fiúra emeli tekintetét, mely olyan üres és élet nélküli, mint egy feneketlen kút. A döbbenetből végül a fehér hajú, lassan a félig kígyó Nu Wa-ra emlékeztető hölgy nevet fel.
-Angyal? Honnét veszed, hogy azok vagyunk? :] -még könnye is kicsordul, úgy kacag, fél kezével a hasát fogja, másikkal a kicsorduló szemcseppeket keni el. -Angyal! Hallottátok ezt, lányok? Angyal! Hát eszem megáll, ez nagyon jó, ez tetszik!
-Kérem szépen, tévedni tetszik. -jelenik meg végül Saya is. Ahogy mászik fel a párkányon, mintha sikamlós, gusztustalan és csepegős hangot hallanátok, de mire felér, már egy egyszerű kislány alakjában tetszeleg. Meg is igazítja ruhácskáját. -Mi nem vagyunk angyalok. Mi... hát, a Levi kivételével, mi a barátai vagyunk. Tudja, a Cathy hercegnő. Ne tessék mosolyogni, tényleg az >.< De az angyalok úgy döntöttek, hogy be kell őt zárni. Mint azokban a régi tündérmesékben, tudja. És ehhez kellett nekik három olyan Örző, és azok vagyunk mi. Csak sajnos pont emiatt mi nem segíthetünk neki... És sajnos azokat is, akik segíteni akarnak neki, akadályoznunk kell... szóval bocsánat... nem direkt volt, csak nagyon kikapok, ha nem teszem, amit mondanak >< -fordul pironkodva Hinari felé és derékből meghajol, ahogy azt a szokás diktálja.
-Én nem is akarok segíteni neki kiszabadulni, szóval nekem könnyű a dolgom :] . -fonja össze karjait a melle alatt az ál-Hürrem... vagyis ezek szerint a Levi becenévre hallgató.
Cathy közben a legközelebbi falhoz vánszorog és lerogy annak tövébe. Ál-Saya szomorúan nézi, majd ismét Tachibana felé fordul, hogy végighallgassa annak tanácsait. Sűrű pislogásából és nagyra nyílt szemeiből szinte árad, hogy nem igazán érti a dolgot, még fel is emeli egyik kezét és ujját az alsó ajkára téve gondolkodik.
-Én nem értem. Miért kéne becsapni bárkit is? O.o

by **Tachibana Makoto** Szer. Szept. 03 2014, 16:06

- Az nem az én feladatom, hanem a tiéd :] - válaszoltam a kardforgató lány kritikájára egy ravasz mosollyal az arcomon. Valóban, a mi kettősünk információszerzési szereposztásában ő töltötte be az empatikus barátnő szerepét. Neki való feladat volt, különösen azért, mert ha én viselkedem kedvesen, az egy nő elméjében önkéntelenül is rossz következtetéseket teremt, legalábbis ebben az esetben, amikor semmilyen romantikus célom nem volt egyikükkel sem. Csakhogy Hinari-chan erre a szerepére nem ébredt rá teljesen, nélkülözte a tudatosságot, és ezáltal csökkentette a hatékonyságunk. Pedig remekül összeillettünk volna, ha ő is megteszi azokat az erőfeszítéseket, amelyeket én is :]
Szerencsére rengeteg munkát megspórolt az őrzők megjelenése, hiszen így közvetlenül is szembesíthettük, vagy szembesíthettem a két szemben álló oldalt. Szavaimra a harmadik is előkúszott az árnyak közül, így teljessé vált a létszám. Tekintetem végigjárta a triót, egyenként vizsgálva az arckifejezéseiket, a reakcióikat. Mindannyian mitikus lények voltak a következtetésem szerint, emberi testbe bújva, és ezeket a testeket a mi emlékeinkből vehették ki. Sajnálatos, hogy csupán vizuális álcát nyújtott mindez, ahogy még az erdő szélén ezt megtapasztaltam.
- Nahát... egy szóval se mondtam, hogy azok vagytok, de örömmel hallom, hogy rákaptatok a csalira és megerősítettétek a sejtésemet :] - kuncogtam sunyi vigyort felvéve. Ezt leszámítva azonban nem kaptam megfelelő válaszokat azokra az illatos morzsákra, amelyeket eléjük szórtam. Talán leginkább azért, mert a jellemileg legtapasztalatlanabb lény volt a szóvivő, és nem a hamis kígyó, aki most elcsúfította a legszebb női testet, amelyhez valaha szerencsém volt. Közelebb lépdeltem a kislány alakját magára vevő alakhoz, és leguggoltam eléje.
- Az ember könnyen befolyásolható faj. Ha a vágyainak apellálnak és ezáltal érdeke származik belőle, akkor és csak akkor hajlamos a segítségnyújtásra. Amennyiben akadályozni kívánjátok őket, úgy fel kell ajánlanotok valamit, ami erősebb a honvágynál. Csak így érhetitek el a célotok, és tarthatjátok rabságban a hercegnőt - tettem a kezem fejére, és megsimogattam - Ennek nem kell valóban létező dolognak lennie, az ígéret elég ahhoz, hogy ösztönözzetek minket. Gazdagság. Hatalom. Szerelem. Mind kitűnő csalik lehetnek - magyaráztam tovább, majd felegyenesedtem - Engedtessék meg tehát, hogy újra megkérdezzem tőletek. És főleg tőled, Levi-chan. Miért segítsünk nektek, és miért ne segítsünk neki? - böktem ujjammal diszkréten a fal mellett kuporgó nekomatára. Az őrzők számára elméletileg ideális lenne, ha valóban távoznánk, ugyanakkor Cathy szavai ellentmondást keltettek ebben az elgondolásban. Ha valóban mi lennénk a kulcs örökösei, úgy a maguk oldalára kellene állítsanak minket. Levit leszámítva pedig valószínűleg a másik kettő örömmel lemondana az őrzői szerepéről, tehát az ő motivációik is konfliktusosak lehetnek ebben az esetben. Akármi is vár ránk, érdekelt, hogy merre vezet a közös utunk. Hátha találkozhatunk egy angyallal az ösvény végén :]

by **Hinari** Pént. Szept. 05 2014, 21:34

A lovag válaszára csak halkan sóhajtottam, a fejemet ingatva: én nem úgy értelmeztem ezt az egész helyzetet, ahogy ő. Ő szerepeket játszott, éppen olyat, amilyet a sikeresség megkívánt, én azonban nem helyeseltem ezt a fajta színjátékot; igazság szerint a hideg kirázott tőle, s ekképpen Tachibana pillanatnyi viselkedésétől is. Vitázni azonban fölösleges lett volna, így én a magam részéről folytattam azt, amit eddig: ott ültem Yuichi mellett, biztatón nézve Cathyre, immáron viszont összepréselt ajkakkal, nehogy véletlen olyat mondjak, amit nem kellene.
S ő is folytatta azt, amit eddig, elég ügyesen játszva ezt a bizonyos játékot, így minden ellenérzésem ellenére azért odafigyeltem, a két fehér tollat nézegetve, összezárva őket a markomban. Angyalok? Talán meg kell küzdenünk velük, vagy bizonyítani Cathy ártatlanságát, ha csakugyan az, és ha a fölöttünk keringő lények az eddigiekből sem voltak képesek kiszűrni a valót s a valótlant. Felpillantottam, elnézve egy darabon az eget s a felhőket, kíváncsi voltam, mi lesz az a pont, ahol közbeavatkoznak, tekintetem azonban továbbsuhant céhtársamra, s be kellett vallanom, hogy az őrzők, jobban mondva Hel az, akinél a legjobb ütőlap van. Utáltam az érzést, Yuichi nélkül kizárt, hogy elmenjek, vagy akárcsak Hel ellen fordulhassak. Az egyetlen, amiben még bízhattam, hogy legalább ő is jót akart Cathynek, így végülis nem voltak annyira ellentétesek a céljaink. Mindeközben a fiú is megtartotta a kiselőadását, s én legszívesebben leütöttem volna, márcsak azértis, mert sajnos a legtöbb dologban igaza volt, az emberek nagyrésze tényleg így működött. Az alakváltók reakciói viszont engem is érdekeltek, s óvatosan, csupán fél szemmel pillantottam a Chan-alakban lévő lányra, megfogadva magamban, hogyha Tachi most elérte nála, hogy Yui eszméletlenségét használja ellenem, úgy egyszer még nagyon meg fogja bánni a szavait. Majd ha kijutottunk, előbb nem: akárhogy is, most egy csapat voltunk, nem lett volna túl ésszerű még a belső feszültséget is tovább fokozni.

by **Argo** Szomb. Szept. 06 2014, 14:18

"Saya" továbbra is sűrűn pislog rád, jelezve, hogy nem igazán érti, mi a magyarázat lényege.
-De nekem őt nem célom rabságban tartani, én szabadítani akarom, de ő meg az angyalok nem engedik! >,< -vág végül dühös, kislányosan durcás képet és rámutat a Hürrem alakjában tetszelgő Leviathánra, aki sunyi mosollyal úgy dönt, inkább a körmeinek szentel nagyobb figyelmet, mint a társaságra. Cska Tachibana kérdésére emeli fel a fejét, de csak azért, hogy ismét elnevesse magát.
-Segíteni nekünk? Nem szükséges. Nem mi hívtunk titeket, hanem a nektek Cathy névre hallgató kis ribi. -int a nekomata felé, aki, mivel a figyelem ismét rá terelődött, ijedten összerezzen és még kisebbre húzza magát a szobor alatt üldögélve. Valami olyasmit motyog a térdei mögé bújva, hogy "de én nem is idéztem ide senkit..."
Chancery alakjában üldögél Hel viszont végre megmozdul. Tekintete Tachibanára esik, szemei sárgák, pupillája vágott, mint egy macskáé. Amint ezek a szemek elválnak Yuichitól, hogy helyette a lovagot vegyék célba, Tachibana, furcsa módon, álmosságot érezhet. Igen erős álmosságot, még talán szédülhet is, ha nem elég erős. Fejében viszont meghallja a hangját, ami egyszerre egy fiatal lányé és egy rekedt öregasszonyé.
-Saját akaratotokból jöttetek. Cathy hívni fog titeket, s ti erre válaszoltatok. Semmi több.

//Ezeket a szavakat csak Tachi hallja//

Yuichi:
A te feladatod lett volna az aranyág megszerzése, és el is indultál az erdő irányába, bár másfelé, mint Tachibana. Mikor a fákhoz értél, te Chancery-vel akadtál össze, aki lehajtott fejjel állt a bokrok között, kezét összekulcsolva a háta mögött. Akármit is mondtál neki, mikor rád nézett, számodra minden sötétségbe borult egy rövid időre.
Végül egy furcsa helyen ébredtél fel. Fák között voltál, de ezek már csupaszok voltak, és csak a szórt,szürke fény adott némi világosságot. Az egyik nagyobb fán egy lány feküdt, de csak fele arcát láthatod. A komor hangulat ellenére mégis friss a levegő, és mintha virágillatot éreznél.
Mikor észreveszi, hogy felébredtél, csak fél szemmel néz rád, a fejét nem fordítja el. Tekintete szomorú és sötét, mint a legmélyebb kút áthatolhatatlan feketesége.
-Bocsáss meg. -mondja végül. hangja kettős: egyszerre egy fiatal, kedves lányé, és egy rekedt, halk öregasszonyé. -De szükségem lesz rád. Meghallgatod a történetem?

by **Hayashi Yuichi** Hétf. Szept. 08 2014, 15:21

Újra és újra kinyitottam a szemem, de nem változott, továbbra is igen kevés fényt kapott a hely, ahol voltam. Kezemmel megtapogattam a talajt, ami alattam volt.. növényzet, durva talaj és enyhén nyirkos. Látóterem fák töltötték be. Chan, merre lehet? Az előbb még itt volt. Vajon szomorkodott?
Nevének kiáltására emeltem hangom, azonban ahogy forgattam fejem, egy kicsit megvilágítottabb területen valaki a fán pihent. Magam elé suttogva Chan nevét kérdőn a lány felé fordultam. Levegőben valamiféle pitypang illata terjengett, az már biztos, hogy ne ma vörös, annak az illatát megismerem, de ezzel is találkoztam már.. valahol. Hunyorogva próbáltam szemem a félhomályhoz szoktatni, de még csak nem ment olyan könnyen. Ha Chan lenne ő már biztosan jelzést adott róla, hogy ő az, vagy legalább a macskája jelenést tenne. Furcsa levelek sem voltak a földön és a fákon sem. Azonban mielőtt Chan rám nézett és szemmelverés áldozata lettem.. nem, Chan nem ütne le biztosan, valami más magyarázata lehet, hisz ez egy egész más erdő. Előtte meg, nem volt itt senki, csak Hinari. Meg az fickó.. a vörös. Ugye nem.. leellenőriztem a céh névlistáját, Hinari neve ott szerepelt. Megörültem kicsit és szemem is már könnyebben látott a homályban. Azt hiszem a látást itt fejlesztenem kell, odakint egy ilyen fényhiány sose jelentett problémát.
Azonban ezzel egy időben meg is szólított az alak. Furcsa indítás, és közelebb is léptem ez idő alatt.
- Tiszteletem - próbáltam udvariasra fogni a köszönést a nőnek. - A nevem Hayashi Yuichi, örvendek. Nem szeretne inkább lemászni a fáról? - kérdeztem érdeklődve. Elvégre is segítségem kérte, talán beszorult a lába a fa túloldalán. Ahogy közelebb léptem, mélyebb szenvedés is látszódott a lányon. Mintha már nem élne..
- I-igen.. -feleltem tétován. Leguggoltam előtte, de magam előtt tartva tekintetét. Ennyit igazán megtehetek érte, bárki is legyen. - Természetesen. Remélem ezzel segíthetek - fűztem még hozzá, hogy legalább határozottnak tűnjek egy teljesen labilis talajon.

by **Tachibana Makoto** Szer. Szept. 10 2014, 17:48

Nahát... sokkal intelligensebbnek és körmönfontabbnak gondoltam ezt a társaságot, ha már ilyen fontos feladattal lettek megbízva, de valójában még azt sem voltak képesek eldönteni, hogy éppen mit tesznek. A kislány képében tetszelgő lény azt nem látta, hogy ha engedelmeskedik a felsőbb utasításnak, akkor az ő célja is egyezik az övékkel - legalábbis jelen esetben, amikor a saját szándéka ellenkezett azzal, amit tesz -, míg az ál-Hürrem számára nem vált világossá, hogy a segítség jelen esetben azt jelenti, hogy távozunk és itt hagyjuk a nekomata hercegnőt rabságban. Sóhajt csalt ki belőlem értetlenségük és megcsóváltam a fejem. Hasztalan volt bármit is a fejükbe tömni, amikor ennyire nehezen szívják magukba a tudást.
- Ha nem kellenek a tanácsaim, nem fogom erőltetni. Akkor evezzünk más vizekre. Miért toltátok ide a képeteket? Nem alakultak az események a szátok ízének megfelelően? :] - váltottam stratégiát, és alkalmaztam egy sokkal közvetlenebb, egyenesebb megközelítést a velük való kommunikációban. Talán ilyen egyszerű kérdésekre képesek lesznek válaszolni, vagy éppen megtagadni a feleletet, ami ugyanolyan teljes körű válasz lenne, mint az esetben, ha elregélik az indokukat.
- Hinari-chan, tedd magad hasznossá, és tudd meg, merre... találjuk a hiányzó két... item...et... - fordultam a szöszke felé, de mire a mondandóm végére értem, addigra az érzékeim erős tompulását és az energiaszintem csökkenését észleltem. Magyarul elálmosodtam, olyan állapotba kerülve, mint aki alig bírja nyitva tartani a szemét már és mondjuk késő éjjel lefejeli az asztalt. Azonnal térdre ereszkedtem, persze csak lassan, így valamennyivel biztosabbá és stabilabbá vált a létezés. Ezt követően igyekeztem csak a magam kába mozdulataival megkeresni a rendellenes jelenség forrását. A hangot hallva pedig egyből felfelé tévedt a tekintetem. A hallgatag az, aki miatt ilyen állapotba kerültem. Akárcsak Yuichi-kun :]
~ Saját lábunkon jöttünk, de kényszerből. Nem nevezném saját akaratnak. Volnál kedves elengedni? ~ - gondoltam azt feltételezve, hogy nem csak közvetíteni képes a gondolatait, hanem hallja az enyémeket is. És ha ez nem történt meg, akkor lehajtottam a fejemet, és nem voltam rest a gondolataimat számára zavarba ejtő irányba terelni. Nőből volt ő is, legalábbis jelenlegi külsejében. Igaz, kicsit lassan kelt életre a fantáziám úgy, hogy közben erősen kellett koncentrálnom a külvilágból érkező gyenge jelekre is. Nem szándékoztam elaludni.

by **Hinari** Szomb. Szept. 13 2014, 23:32

Hjajj. Igaz, hogy a lovag elég sokmindent megtudott, de ezzel együtt túl messzire is ment, egy olyan erővel szemben, amiről sejtelmünk se volt. Egy pofon vajon magához térítené? Nem igazán lett volna jó, ha a lány őt is cselekvőképtelenné tenné, bőven elég volt, hogy Yuit kiütötte, s én se szívesen maradtam volna egyedül hármukkal szemben.
Egy sóhajtással álltam fel, a fejemet csóválva, egy utolsó, szelíd pillantást vetettem még céhtársamra, majd Cathy mellé ballagtam, leguggolva a lányhoz. Követve Piroska szavait… látszólag egy jóideje nem haladtunk semerre sem, és kezdtem unni ezt az állapotot. Nem törődtem az alakváltókkal, az egyik értetlenül álldogált, a másik a körmeivel volt elfoglalva, a harmadik pedig Tachibanát abajgatta éppen. Az őrzők. Nem úgy tűntek, mintha a helyzet magaslatán lettek volna, vagy az időt húzták, amíg a vihar s forgatag elér hozzánk, vagy titkon másban reménykedtek? Úgyis kiderül, előbb vagy utóbb: nem terveztem tovább agyalni az ilyeneken.
- Cathy… - érintettem őt, rámosolyogva, ha rám nézett – Én segítek. Mindhármótoknak.
Tekintetem átsuhant Hel és Saya arcán, visszatérve az elkeseredett hercegnőhöz. Néztem őt, majd szó nélkül álltam fel. Nem kérdeztem, nem volt értelme, csak a küldetést ismertettem volna a csapattal, amit nem állt szándékomban. Nem is értettem, a lovag mire gondolt, hogy csakígy elmondta – Vissza akarok menni a toronyba – mondtam egy kis szünet után, utalva rá, hogy akár a sao van az ajtó mögött, akár nem, jó lenne, ha lehetővé tenné a továbbhaladást, hogy megkeressem azt a tűzpatkányt, első körben. A sárkány ráért, arról nem is beszélve, hogy Cathy számára adott volt a lehetőség, hogy segítsen, és információkkal lásson el, s Tachi szavait is hallotta, tudta, mi a következő lépés. Hogy a két barátnő nem fog minket tovább akadályozni, azt, ha nem is biztosra, de valószínűsítettem, Leviathán pedig Piroskát sem tudta kiiktatni, így nem hittem, hogy komoly veszélyforrást jelentene rám nézve. Felpillantottam az égre, majd Cathy feleletétől függően maradtam helyben vagy indultam a csapóajtóhoz, kezemet a kilincsen pihentetve. Vártam még egy kicsit. Talán reméltem, hogy rendeződnek a dolgok, hogy feltűnnek az angyalok, vagy akár, maga a sárkány. Jó lett volna hamar megoldani ezt a problémát, és Yuit is felszabadítani kényszerű álmából.

by **Argo** Vas. Szept. 14 2014, 00:03

Yuichi:
...Hel már nem tudja befejezni. A világ megremeg és széthasad, majd különös, távolról jövő hangokra leszel figyelmes. A hangok lassan szavakká állnak össze, és mondatokká tevődnek. Még hallhatod Tachi utolsó, fáradozó szavait is, te pedig visszaszerzed az irányítást a tested felett.
A Torony tetején vagy, Hinari és Tachi társaságában. Cathy a szobor alatt összekuporodva, arcát a térdei mögé rejtve csendesedik, Hürrem a körmeit nézegetve épp azt próbálja sugallni, mennyire fenemód unatkozik, Saya rémülten néz hol ide, hol oda, karjairól és lábairól furcsa, zöld nyálka csöpög le a földre, Hel pedig a szobormadár nyakában ülve épp Tachi-t figyeli árgus szemekkel.

És immár ismét mindenki:
Hel elmosolyodik, jelezve, hogy Tachi gondolatai igenis eljutnak hozzá. Válaszul csak ennyit mond:
~Nem volt kötelező belépni a kapun.~
További gondolataidat, akármik is legyenek azok, viszont szintén érdeklődve figyeli. Vagy nem figyeli? Látja vajon őket? Hallja? Mindenesetre viselkedésében nincs változás. Nem pirul el, nem rebben meg a tekintete, de nem is szól rájuk semmit.

Cathy végül, Hinari szavaira, felnéz. Szemei kisírtak, tekintete zavart, és mintha üres is lenne, akár egy mély kút feneke. Eleinte átnéz rajtad, mintha nem is látná az arcodat... de végül, pár másodperc elteltével mintha kitisztulna az arca és a puszta érdektelenséget a döbbenet váltja fel.
-Jajdejó *.* Oh, vagyis... nemszóltam, bocsánat. Bocsi >.> -Saya eleinte ugrik egyet örömében, kicsit csattanva érkezéskor, de aztán úgy dönt, visszafogja magát, mikor észreveszi Hürrem szinte villámló tekintetét.
-De... persze... -bólint végül a macskalány, letörli könnyeit, és Hinari akár segít neki, akár nem, felemeli a csapóajtó fedelét. Azon túl ismét a lépcső terül el, mely bevezet a Torony mélységébe.
Hel pedig lehunyja a szemét, és csukva is tartja, így felszabadítva Tachibanát a mérhetetlen fáradtság és bágyadtság alól.

Yuichi már Hel eredeti alakját láthatja, de Hinari és Tachi még Chancery-t.

by **Hayashi Yuichi** Kedd Szept. 30 2014, 12:25

Amit elmondott a lány, ez azt jelenti, hogy nem tűntek el az emberek, mi tűntünk el az emberek világából, helyette egy kavargó ösvényre értünk. Chancery sem volt itt ezek szerint? Erre igazán ráakartam kérdezni, míg a világvége dologra annyira azért nem. Ha itt ragadunk, azzal meghal Hinari is és a piros játékos is. Utóbbiért még nem is lenne kár..
Nem sikerült gondolataim félreterelni, úgy ahogy akartam, ehelyett inkább a föld nyílt meg alattam. Mintha a környezet, az erdő és a lány is felszívódik az ürességben. Elkéstem, ez a bizonyos Cathy vagy tombol, vagy megölte testvére. Kényszerítve próbáltam nyitva tartani szemem, de reflex szerűen behunytam, ahogy megszűnt a világ létezni. Még mindig gyáva vagyok félek a haláltól.. vártam. Bármelyik pillanatban szétszakadhat a testem. Szívverésem az egekben lehet.. nem akarom tudni, hogyan veszek oda..
Furcsamód nem veszítettem el eszméletem és tudtam továbbra is lélegezni. Majd egy kis változás, nem csak szívverésem hallom, hanem szél fújja az arcom és hajam, és halovány beszédhangok jönnek valahonnan. Nem nyílt ki szemem első próbálkozásra, de végül is ismerős helyre kerültem. Nem akarok többet meghalni ebben a játékban. A számító gép előtt ülve egészen más érzés meghalni egy játékban. Franc essen bele, hogy belefogtam ebbe a VRMMORPG játékba.
Kábán körbe tekintettem, miközben újra és újra elátkoztam a szituációt, amibe belecsöppentem egy játék vásárlás miatt. Azonban a feladat adott, örültem meg mikor megláttam Hinarit, Saya-t a piros lányt, aki segített rajtam már két alkalommal is, ahelyett, hogy megölt volna, majd kicsit lelombozódtam, amikor megláttam a piros srácot és a faölelő lányt egészen más helyzetben. Most ijesztőbb. Hinari beszélt valamit, meg a kislány meg a nagylány. Majd nyílt egy csapóajtó. Egy igaz, most inkább én is be vágynék ahol nincs természet, csak kőfal vagy valami, ami mesterséges és jelzi, hogy sebezhetetlen, ha erőmet használva hozzáérek. Amint van lehetőségem bevetem magam a torony belsejébe, ha Hinari akár egy rövid időre is közelembe kerül, halkan átadok neki egy rövid üzenetet "Cathy nevű lányra kell figyelni, meg kell védeni, hogy ne haljon meg és nem szabad hagyni, hogy megőrüljön.. valamint az erdőben nem találtam meg a tárgyat, sajnos" félre néztem ezután, a pirosakat keresve. Remélem rátok nem lesz szükség, tekintettem a nőre és a férfira alkalomadtán.
Majd a félarcú lány felé fordultam - köszönöm, hogy megmentettél - és illedelmesen meghajoltam előtte. Egy kérdés lógott nyelvem végén, de azt még nem illene megkérdeznem. Vajon hogy szerezte ezt a csúnya sebet, ő lenne Cathy húga? Logikus magyarázat volna, csak nem stimmel miért mondaná el mindezt. Elkeseredett lehet, ha tényleg ő. Előbb viszont örülhetek hogy újra látok ennyi embert és nem a mohát tépem, miközben tövisgyökéren térdepelek.. kellemetlen.

by **Hinari** Kedd Szept. 30 2014, 13:54

Saya ujjongására csak lágyan elmosolyodtam, jó volt látni, hogy vannak mások is, akik értékelik az igyekezetet. Tekintetem viszont hamar Hel-re váltott, a kislány után tőle is vártam valamit, megerősítést vagy elutasítást, reakciót, hogy hogyan is vélekedik a helyzetről. Hogy vajon az utunkba fog-e állni, vagy épp ellenkezőleg? Ekkor, eleinte csak a szemem sarkából, aztán oda is fordulva, láttam meg Yuichi mozgolódását. A fiú kezdett ébredezni. Még egy utolsó, hálás pillantást vetettem a Chan alakjában lévő őrzőre, majd odafutottam céhtársamhoz, és megkönnyebbülve segítettem fel, ha engedte. Látszólag rendben volt, habár még idő kellett neki, mire felfogja a történéseket maga körül, így egyelőre nem is akartam kérdésekkel bombázni.
- Igen, Cathynek segítünk – feleltem halk mondandójára - Az aranyágért meg ne aggódj, ő elhozta nekünk – intettem a fejemmel Hel felé, majd csöndben, a gondolataimba mélyedve vártam meg a fiú hozzá intézett szavait. Furcsállottam a kifejezést, amit használt, kíváncsi lettem volna, mi történt az erdőszélen és amíg aludt: nyilvánvalóan Yui tudott olyat is, amit mi nem. Ez azonban ráért, s amikor céhtársam belépett a toronyba, én is követtem, azért előtte még hátranézve, hogy Tachibanával és a többiekkel mi a helyzet. Reméltem, hogy a fehérhajú nem fog akadályozni minket, s bár jelen pillanatban egyedül volt az álláspontjával, neki is lehettek még trükkjei és fölülről jövő segítsége is.
- Yui várj – szaladtam a fiú után, a vállára téve a kezem, amikor utolértem – A lépcső alján valószínűleg harcolnunk kell majd… Biztosan készen állsz rá? – kérdeztem aggódva, végigmérve őt, önkéntelenül is a sebekre gondolva, amik nemrégen még egész testét borították – Ha úgy érzed, pihenhetünk még egy kicsit – tettem hozzá, s csak akkor indultam tovább, ha meggyőződtem róla, hogy tudja, mi vár rá és kész a folytatásra.

by **Tachibana Makoto** Szer. Okt. 01 2014, 14:09

Az éberség korántsem volt olyan frissítő hatással rám, mint kellett volna. Bár az álmosság eltűnt és nem éreztem végtagjaimat, sem szemhéjamat ólmosnak, kellett egy kis idő, amíg újra visszanyertem a teljes uralmam az érzékeim felett és kellően kiélesedtek ahhoz, hogy minden beérkező jelet felfogjak velük, amire kíváncsi voltam. Az álomhozóval nem kívántam vitatkozni, bizonyára nem ismeri az emberi elme működését, így felesleges lett volna felvilágosítani arról, hogy miért éreztük kötelezőnek a kapun való belépést. Viszont ennek ellenére az első dolog, amire rápillantottam, az ő volt. Azonban nem láttam rajta semmi olyasmit, ami arról tanúskodott volna, hogy hatással lettem volna rá. Talán nem volt meg a kellő összpontosításom ahhoz, hogy átjuttassam a fejébe a képeket, de persze ezen kívül még legalább egy tucat lehetőséget számba vehettem volna. Ez csupán a legvalószínűbb volt az én szemszögemből nézve, és lehetséges, hogy köze sem volt az igazsághoz.
Nem repestem az örömtől, hogy harmadik társunk is felébredt, ugyanis felborította azt a kényes egyensúlyt, amit megteremtettem a szőkeséggel. A kettőnk jelenlegi viszonyrendszerében egy harmadik fél, különösen egy férfi jelenléte végzetes volt, és különösen úgy, hogy közel állt Hinari-chanhoz a személye. Nem volt nehéz felismerni, hogy ettől a ponttól kezdve én afféle kolonc lehetek csak, egy megtűrt személy, egy kívülálló. És én nem kívántam ebben a helyzetben megmaradni és csendben, kelletlenül segíteni őket, kitéve magam a veszélynek, hogy szorult helyzetben feláldoznak, vagy kikiáltanak bűnbaknak. A lánnyal együttműködtem, mert volt vele célom, azonban kettejük esetében már más a helyzet. Így hát kihasználva, hogy a figyelem elterelődik rólam, lemaradtam kettejüktől, egészen pontosan nem követtem őket a csapóajtón keresztül. A tetőn maradtam, és a csúszós, nyálkás talajjal megküzdve lassú, de biztos léptekkel a látványosan unatkozó Leviathán felé orientálódtam. Mostanra a másik két őrzőről kialakult bennem egy kép, a Hürrem alakjába szorult kígyó azonban kilógott a sorból, és az eddigi kérdéseim megválaszolatlansága okán a rejtély leple leginkább őt borította be. Például miért nem reagált arra, hogy újra azon vagyunk, hogy a nekomata hercegnő szabad legyen?
- Magányosnak tűnsz. A másik két őrző nem a te álláspontod képviseli. Én is így vagyok a két társammal. Szerintem mi ketten sokban hasonlítunk, nemde? :] - kérdeztem tőle halk, mézes-mázas hangszínnel és lévén Hürrem alakját láttam magam előtt, lehengerlőnek szánt mosollyal.

by **Argo** Szer. Okt. 01 2014, 16:53

Tachi:
Miután a többiek eltűntek a csapóajtó alatt, te pedig beszédbe próbáltál elegyedni a furcsán csendes Hürremmel, először nem kaptál mást, csak egy dühös fintort, olyat, ami eredeti gazdájára egyáltalán nem jellemző. Hel ugyanolyan mozdulatlanul üldögél a szobor tetején, mint eddig, Saya pedig ide-oda néz, mintha próbálná kitalálni, hogy mi legyen.
Hel végül kinyitja a szemét és a kislányra néz, aki megmerevedik, majd pár másodperc elteltével bólint. Szomorúan néz rád, még tátog is, mintha azt mondaná, "Inkább menekülj...", majd megfordul és átmászik a párkányon, hogy úgy sétáljon le a torony falán, mintha csak utcajárda lenne. Hel pedig... egész egyszerűen eltűnt. Az imént még ott volt a helyén, de mire pislogsz egyet, sehol sem látod.
-Hülyék...
A veled maradt Örző reszket dühében, fejét lehajtja, és csak fogcsikorgatva ismételgeti újra és újra ezt a szót.
-Hülyék... hülyék... hülyék... hülyék...
Bőrén egyre több pikkely jelenik meg lassan.

Hinari, Yuichi:
Ha megálltok, ha nem, a csigalépcsőn lefelé egy pisszenésre figyelhettek fel. Saya az, fejjel lefelé leskelődik be az egyik kis ablakon, és addig pisszeg, amíg észre nem veszitek. Mikor ez megtörténik, elmosolyodik.
-Majd használjátok az egyik tollat.
Cathy mosolyogva köszöni meg olyan halkan, hogy alig hallani, majd Saya búcsút int, és szintén elindul lefelé, de ő úgy sétál a torony falán, mintha nem lenne semmi dolga a gravitációnak vele.
Cathy is megáll, mikor Hinari Yuichi egészségéért kezd aggódni, de ő nem szól egy szót sem. Lehajtja a fejét és csak figyeli a lábujjait, türelmesen várva, hogy miként döntötök. Időnként kihullik egy-egy toll a szárnyaiból, de azok rögvest el is enyésznek, mikor földet érnek, haja pedig ugyanolyan mocskos és összetapadt, mint eddig. Néha félredönti a fejét, mintha hallgatózna felfelé, de semmi különöset nem hallotok, csak alulról, a földszintről némi kaparászást és szaglászást. A hatalmas tűzpatkány valószínűleg azóta se hagyta el a helyszínt.

//Biztos-ami-biztos, inkább elkérem a pontokat és statokat tőletek, ami épp aktuális. Beleértve a különleges felszereléseket és hatásukat. Smile

Kövi körre lehet, majd kell rám várni egy picikét, valószínű ugyanis, hogy ismét illusztrálni fogok.//

by Ajánlott tartalom