Re: [Küldetés] A Völgy

by **Tachibana Makoto** Csüt. Május 01 2014, 16:29

Túl könnyű volt. Már rég nem az járt a fejemben, hogy a lány milyen egyszerűen vette tudomásul a bókomat, nem is az foglalt le, hogy a fiút kövessem tekintetemmel, de még az erdő éles határa sem érdekelt. Csupán az előttem elterülő elhagyatott táborra összpontosítottam, a kialudt tábortűzre, a hátrahagyott cölöpökre és edényekre, valamint arra a kis tálra, ami ott hevert a fűben. Koldulótál volt, minden kétséget kizáróan. Csapda? Ezt könnyen tesztelhettem, csupán felkaptam egy kavicsot a földről és odahajítottam. Majd még egyet és még egyet, szisztematikusan felmérve a terepet kisebb-nagyobb kövekkel. Semmilyen háló, medvecsapda vagy ehhez hasonló eszköz nem lépett működésbe. Nem csapda. De akkor mi? Kizártam, hogy csupán szerencsém lett volna, túl kézenfekvő lenne, ha csak szimplán elindulnék valamerre, és pont ráakadnék néhány perc séta után arra, amit keresek. Túl egyszerű lett volna. Bármi is van a háttérben, azt akarták, hogy rátaláljak. Gyanús játék, óvatosnak kell lennem :]
És lám, ahogy felvettem a tálat, hogy közelebbről is megvizsgáljam, megforgassam, fejemre tegyem és orosz néptáncot járjak vele, valami megszúrta a hátam. A fémes csengéssel együtt mindenféle hirtelen mozdulat nélkül is megállapíthattam, hogy egy pengét szegeztek a hátamnak. Szóval mégis csapda :] Vagy mégsem? A csilingelő, játékos kuncogást ezer közül is felismerném, meg sem kéne szólalnia, hogy tudjam, ki áll mögöttem. Újra felrémlett bennem a gondolat, hogy a világ az emlékeinkből táplálkozik, de egyelőre nem vetettem el a lehetőségét, hogy valóban Aphroditém került mögém.
- Nahát, kit látnak szemeim? :] - egyenesedtem fel lassan és fordultam meg higgadtan, miután a kasza megszűnt birizgálni a hátamat. Üres tekintete egyből feltűnt, amint képes voltam elvenni a tekintetemet a lenge ruha alól felsejlő bájakról, de tetteimet mégsem ez a szokatlan látvány, hanem a kérése vezérelte. Jobb kezem nyomban kardom markolatára simult, és lassú, végtelenül türelmes mozdulatokkal húztam elő a pengét. A fémes búgást hallva ravasz vigyor került az arcomra. Még ő sem úszhatja meg szárazon, hogy fegyvert fogott rám, noha a büntetése valamelyest más lesz így :]
- Ingyen nem adhatom oda, Aphrodité. Beszélgessünk - szólaltam meg, a kezemben lévő kardot felemelve pedig - ha hagyta - hozzáérintettem a penge hideg lapját a bőréhez a kulcscsontja magasságában, majd oldalra tolva azt el szándékoztam vágni a vékony selymet rajta tartó még vékonyabb pántot. Először az egyik, majd a másik oldalon is.
- Ki bízott meg vele, hogy szerezd meg a tálat és mi a célja? :] - kérdeztem, vörös íriszeim pedig vészjóslóan villantak meg, miközben végigmértem a legeslegvonzóbb nőt, akit valaha láttam. Már ha hagyta, hogy pengémmel vetkőztessem. Mert ha hagyta, akkor nem állok meg addig, amíg le nem vágom róla az összes ruhát, beleértve a fehérneműjét is :]

by **Argo** Csüt. Május 01 2014, 17:05

Hinari:
A lányka, Saya, elmosolyodik, de mosolya nem őszinte, nem barátságos... ez a mosoly színtiszta rosszindulat. Színtelen, üres szemei halovány, vörös árnyalatot vesznek fel, majd megszólal, hangja torz, fenyegető, felismerhetetlen.
-Nálad van!
Háta mögött az árnyék eltorzul, hatalmasra nő, mintha egyenesen az lenne a célja, hogy a lehető legtöbb fénytől elzárjon. A lány selyemszárnyai formát váltanak, ezer és millió, különböző méretű, vöröslő-csillogó csáp lesz belőle, amik a földre hullanak, majd izgő-mozgó, néha rángatózó mozgással olyan gyors iramban tartanak feléd, hogy menekülni vajmi kevés időd van. Szinte semmi.
A csápok érintése meleg, s ahol hozzád érnek, vérvörös csíkot hagynak a bőrödön. Nem mintha sok kedvük lenne elengedni;egyre jobban és jobban megpróbálnak körbeölelni téged, némelyik még olyan helyere is befurakszik, avagy próbálja, ahova egyébként nem illik.
A kislány pedig perverz, mégis üres mosollyal nézi végig mindezt, alakja néha mintha elmosódna, eltűnne, hogy pillanatokra csak egy vöröslő csápmaszlagot láss.
Hogy próbálsz kiszabadulni?

Tachi:
Hürrem arckifejezése, bár kedvesnek mondható, olyan merev, mintha csak egy szobor lenne. Kardod pengéje elől sem menekül, rezzenéstelenül tűri, ahogy megszabadítod a ruháitól, és hallgatja szavaidat. Kérdéseid hallatán a mosoly mintha kicsikét, egy milliméternyit szélesebbé válna, felemeli egyik kezét és hófehér hajtincseinek egyikével kezd el babrálni.
Egy ideig viszont nem válaszol. Játszik a hajtinccsel, hagyja, hogy a tekinteted szabadon vándoroljon. Mintha észre se vette volna, hogy már mindent levakartál róla.
-Azt nem árulhatom el. -feleli végül hamiskás mosollyal, ami a következő pillanatban már a visszájára alakul. Ajkai lekonyulnak, kissé szétnyílnak, borotvaéles ragadozófogakat mutatva meg. Az iménti emberi fogaknak nyomuk sincs...
-Viszont a lányt nem engedhetitek ki.

by **Tachibana Makoto** Csüt. Május 01 2014, 17:58

Elfoglaltságom kellően szórakoztató volt ahhoz, hogy elüssem vele az időt. Melyik férfi nem lelné örömét abban, ha egy olyan női testről hámozhatná le a ruhát, mint Hürremé? Tökéletes alakkal áldotta meg a sors, egyszerűen hibátlan volt. Dús kebleivel akár örökkön-örökké eljátszadoztam volna, kerek feneke bármilyen ruhában esztétikus látványt nyújt, csípőjének tökéletes vonala bárkiben felébreszti a vágyat, selymes, hosszú combja mágnesként vonzotta a kezemet, kecses nyaka és érzéki ajkai pedig mintha csak azért lettek volna, hogy csókolhassam őket. Imádtam őt, nála tökéletesebb szerető nem létezett ezen a földkerekségen. Minket kettőnket egy ágyba teremtettek, efelől nem volt kétségem :]
Most mégis olyan érzésem volt, mintha egy próbababát vetkőzetnék. Hiába csigázott fel meztelen testének látványa, ahogy a bugyi is lehullott róla, akárhányszor arcába néztem, nem az ő pajkos mimikáját, nem az ő perzselő pillantását láttam. Ebből így nem lesz könnyű és tartalmas légyott a fák takarásában, hiába ágaskodott férfiasságom türelmetlenül nadrágom rejtekében. Mire kardomat visszacsúsztattam helyére, addigra viszont ő is megszólalt, az édes pofiján végbemenő változások pedig végleg lerombolták az illúziót.
- Yare-yare... várhattál volna még egy kicsit, így nem tudjuk egymás... társaságát élvezni :] - futtattam végig ismét a tekintetem a lányon. Ha egyszer ezen a kis kalandon túl leszek, első dolgom az lesz, hogy felkeresem Aphroditémat és másnap reggelig kényeztetni fogjuk egymást :] És talán eljátszom vele azt, amit ezzel a lénnyel is, kíváncsi voltam a reakciókra, amit itt nem kaptam meg.
- Nos, a név nem is lényeges, ahogy a tiéd sem érdekel - vontam meg a vállamat hanyagul, és közelebb léptem - Ez nem újdonság, sejtettem eddig is, hogy nem véletlenül foglya a toronynak. Mesélj róla egy kicsit :] - újabb lépést tettem felé, majd kinyúltam dereka felé és magamhoz vontam a pucér testet. Vajon olyan érzés, mint a valódi Istennőm, vagy az egész csupán egy hamis érzet? - Miért ebben az alakban jelentél meg előttem? - szegeztem neki újabb kérdést, kezem pedig elkalandozott. Természetes reakció, nem? :]

by **Hinari** Csüt. Május 01 2014, 22:04

Meg kell hagyni, a nem emberi külsőhöz nem emberi érzékek párosultak: a kislány könnyedén átlátott rajtam, s bár tény, hogy én sem gondolhattam teljesen komolyan, hogy egy ilyen trükkel megvezethetem őt, azért nem vártam ilyen hirtelen és nagy kaliberű fordulatot. Már maga a hozzáállása és a viselkedése, önkéntelenül is léptem hátra egyet, ahogy megszólalt, kezem az övem felé mozdult, talpam alatt éreztem a folyó nedvességét. Árnyéka, szárnya alakot váltott, a sötétségtől viszont már rég nem féltem, ujjaim a markolatra fonódtak, ám már nem volt időm kihúzni a Katanát. Egy csodálkozó tekintetnél többre nem futotta az időmből, reflexből ugrottam hátra, ami persze kevés volt a csápok sebessége, hossza és mennyisége ellen.
A vörös csíkok izzása egyáltalán nem tetszett, éberségemet pedig azonnal a maximálisra fokozta a karok útvonala, amik bizony nem szégyelltek behatolni a ruhám alá. Wait, wha… Hidegre számítottam, de… ezek melegen kúsztak feljebb, érintésük szinte elkábított. Pár másodpercre még a szabadulásról is megfeledkeztem, s noha nem mondhatni, hogy élveztem, de nem tudtam tenni ellene. Egyszerűen… nem ment. Aztán megéreztem, átlépték a határt, s a kapálózásom is mozdulatlanságba fulladt. Próbáltam én kiszabadulni, ám ebben a lelkiállapotban nem volt csoda, hogy a random ficánkolás sem vezetett túl sok eredményre. Mint a hal, akit elkaptam az előbb. A párhuzam ezúttal inkább ingerültté tett, mintsem vidámmá, ám most, hogy a figyelmem is terelődött, képes voltam csitítani a mély felháborodásomat, amit maga a szituáció okozott, és kitisztítani a fejemet egy kissé. A jobb markomban van a Katana. Csak elő kéne húzni… valahogy. A csápok viszont nem osztoztak a véleményemen, egyre jobban szorították ki belőlem a levegőt, a testemhez préselve a karjaim: ellentétes mozgásra esélyem sem volt. S ha ez nem zavart volna eléggé, a szabadulási kísérleteim folytán még egy tincs is az arcom elé lógott, takarva a kilátást.
- Így a kagyló is össze fog törni – mondtam, mert a lány ezt nyilvánvalóan nem vette számításba. Még le is néztem a bal kezem felé, mocorogva egy kicsit, hogy lejjebb csússzon a tárgy, mely éles volt, és vágta a karom – azonban a figyelmem főleg a Saya-hasonmásra fókuszált: kíváncsi voltam, hogyan reagál. Dönthetett, hagyja-e elpusztulni az itemet, amit meg akart szerezni tőlem, avagy sem. S ha egyben kell neki… Figyeltem, s amint észrevettem halványodó alakján bármi kételyt, vagy amint megéreztem, hogy, akárcsak egy pillanatra is, de a mondatom hatására lazít a csápokon, úgy a markomba fogva a tárgyat, egy határozott mozdulattal próbáltam meg elvágni a kagylóval az azt eltakaró kart. Ezzel együtt pedig a másik kezemet rántottam hátrafelé, remélve, hogy a könyököm ki tud férni két csáp között, ezzel elegendő távolságot biztosítva, hogy képes legyek kihúzni a fegyverem a tokjából. Ha ezek bármelyike is sikerült, már könnyebb dolgom volt.
- Amúgy, miért kell ez neked? – kérdeztem, ezzel is próbálva terelni a figyelmét, miközben a kezeimben lévő két tárgyra koncentráltam rá, izzítva azokat a támadás és a csápok végleges eltávolítása előtt – márha itt is úgy működtek a dolgok, mint a játékban. Ha nem, talán az egyszerű vágások is elegek lesznek…

by **Argo** Csüt. Május 01 2014, 23:20

Tény, a legidegesítőbb csápok valószínűleg azok, amik a füleid körül kezdenek tapogatózni. Saya torz vigyora, egyre jobban eltűnik, ahogy helyén egyre többször és többször látod inkább a groteszk hústornyot, s hangja is mindinkább felveszi annak tónusát. Torz lesz, alig érthető, mintha egy másik dimenzióból szökött szörny beszélne hozzád.
-Ne aggódj. -mondja kuncogva. -Hamarosan olyan leszel, mint én.
Az egyik csáp behatol a füledbe, de a hallójáraton tovább nem jut, mert mondatod valóban megtette a hatását: hezitált. Megállt, s háta mögött máris mintha csattant volna valami, dühösen. "Mire vársz?". A csápok viszont ellazulnak, mintha elgondolkodott volna, s ezzel tökéletes lehetőséget nyitott arra, hogy elvágd a fogvatartód végtagjait.
'Saya' felsikolt, fájdalmasan, földöntúlian, hangja reszket. A csápok egytől-egyig elengednek, a kislány pedig vörös arccal, sírva, fájdalmas kínok között borul térdre előtted, kis kezeivel a sérült csápokat tapogatva. Keservesen bőg, ám háta mögött az árnyék összezsugorodik, s egy másik, gyermekhez hasonló alakot ölt. Arca nincs, csak a sötétség, hangja pedig szigorú, fenyegető.
-Nem engedhetitek ki a lányt.
Feleli nemes egyszerűséggel, kicsit sem törődve 'Saya' fájdalmaival, aki továbbra is sírva billeg előre-hátra.

Tachi:
'Hürrem', mintha rájött volna, mit is tett valójában, becsukja a száját, mindhiába. Hisz már rájöttél, hogy nem az igazival van dolgod, ellenben kicsit talán fellélegez, mikor rájön, téged ez nem igazán hat meg. Mosoly viszont sehol, az iménti pajkosság, ami az igazi fehér hajú succubusra is oly jellemző, mintha a szél fújta volna el. Tartása merev, arca fenyegető és szigorú, mint egy karót nyelt tanárnőé. Szeme sem rebben arra, ahogy közeledsz, csak bámul mereven előre még akkor is, ha esetleg elfordulsz, esetleg kikerülsz a látóköréből.
Csupán a két kérdés hallatán mosolyodik el picit; avagy az érintésre, nem tudni. Azt viszont érezheted, hogy bőre jéghideg, mintha nem is élne, s bőre sem olyan bársonyos, mint egy igazi emberé, sőt... érdekes a textúrája.
-Az a... lány...? -kezdi bizonytalanul, mintha nem tudná, minek is nevezze pontosan a torony lakóját. -Veszélyes. Túl labilis. Többet nem mondok a kívülállóknak. Tűnjetek haza.
Második kérdésedre már feléd fordítja arcát, hogy a szemedbe nézhessen. -Miért? Milyennek látsz?

by **Tachibana Makoto** Csüt. Május 01 2014, 23:55

Valószínűleg nem volt szándékos a lelepleződése, de ez egyben azt is jelentette, hogy a viselkedése alapjaiban változott meg. Nem törekedett immár arra, hogy elhitesse velem, ő valójában egy Hürrem néven játszó, a céhem soraiba és az ágyamat időnként meglátogató lány. Vonásai szigorúvá, fenyegetővé váltak, de ez engem a legkevésbé sem zavart. Elkezdtem valamit, amit nem kívántam félbehagyni, és ezzel esetleg megsérteni őt, bárki is legyen ez. Meg hát... miért is érzékeltetném vele azt, hogy nem tetszik, ha nincs is így? Lénye semleges volt a szememben, egy potenciális szövetséges, de az is lehet, hogy ellenség. Egy azonban biztos volt: ő sokkal jobban ismerte ezt a világot, és mint ilyen, kulcsa lehet az eseményeknek, amit átélünk. Magyarázattal szolgálhat, kiutat mutathat. Felhasználható :]
Egy cápára emlékeztetett hegyes fogaival és jéghideg bőrével. Cseppet sem volt kellemes cirógatni, ezáltal teljesen kiverte a fejemből Hürremet. Így nem tudtam abba az illúzióba "menekülni" hogy őt tartom a karjaimban, hiszen csupán a szememre és a fülemre hatott úgy, ahogy az a lány, ami vajmi kevésnek bizonyult. Ennek ellenére nem hagytam abba a simogatást, a bőre ugyanis ha nem is volt kellemesen bársonyos, de érdekes volt. Érdes? Sikamlós? Ragadós? Nem tudtam eldönteni. Ellenben fájóan szűkszavú volt, és végül ez volt az, ami miatt elléptem tőle. Látnia kellett a kezemben lévő tálat ahhoz, hogy hathassak rá.
- Azt akarod sugallni, hogy ha nem én lennék itt, akkor nem annak látna, akinek én? - kezdtem az utóbbival, hiszen számomra mindenképp lényeges eleme volt a kirakósnak ez a darabka. Miért pont Hürrem? Miért nem Szophie? Miért nem Airi? Miért nem Kazuma? Miért nem Taidana? Talán azért, mert Cathy rá emlékeztetett, így ő volt elmém felszínén?
- Az a... lány hozott ide. Nem tudom, hogyan jussak "haza" - közöltem szenvtelenül, majd feljebb emeltem a kezemben lévő tárgyat - Ez pedig továbbra is nálam van. Éppen eléggé belekeveredtem már ahhoz, hogy ne számítsak kívülállónak, nem gondolod? Ha segítséget vársz tőlem, akkor jobban teszed, ha kicsit közlékenyebbé válsz, másképpen szépen elviszem a nekomatának ezt a tálat. Ez nem az én világom, legkevésbé sem érdekel, hogy szabadjára engedek-e benne egy veszélyes lényt, ha cserébe visszajuttat oda, ahonnan jöttem :] - vigyorodtam el. Ha máshogy nem, hát így szorítom a sarokba. Számára is nyilvánvalónak kellett lennie, hogy nem hiszek annak a lénynek vakon, és nem zárkózom el tőle, hogy odaadjam "Hürremnek" a tálat. Viszont tudni kívántam, mibe cseppentünk bele, már csak azért is, mert két társammal szemben is lépéselőnybe kerülnék, ami az információkat illeti. A tudás hatalom. Nagyobb, mint bármi más.

by **Hinari** Pént. Május 02 2014, 16:43

Csak nem akart szűnni a szorítás, én pedig kezdtem a nagy nehezen visszaszerzett higgadtságomat újból elveszíteni: a lény szavai cseppet sem voltak biztatóak, s ha olyanná akar tenni, amilyen ő... igazából, ezen a vonalon elindulhattam volna, következtetéseket vonhattam volna le, de a fülembe hatoló csápok minden figyelmemet lekötötték, én pedig kétségbeesetten kiáltottam fel. Szerencsére azonban a szavaim is megtették a hatásukat, s a szörny nem tudta véghezvinni, amit elkezdett. Mostmár biztos voltam benne, hogy ketten vannak, egy, aki azt a másik, gyengébbiket irányítja, ám mégsem tudja teljesen átvenni felette a hatalmat. Megkönnyebbülten egyenesedtem fel, magam elé tartva a fegyverem, miközben a kislány a földre esett, tekintetemmel azonban nem őt néztem: a lényre, aki visszanyerte eredeti alakját, kíváncsibb voltam, a másikkal láthatóan nem lehetett mit kezdeni, egyelőre.
- Egyszóval épségben kellenek nektek a tárgyak – mutattam fel a bal kezemben lévő kagylót, azért sóhajtva egyet utána, önkéntelenül is beleborzongva a helyzetbe, amit át kellett élnem. Nyeltem egyet, hogy visszaszerezzem a határozottságom, majd leengedtem a Katanát, inkább érdeklődően, mintsem támadó szándékkal közeledve a csápjait sirató lánykához. Ezúttal én voltam jobb pozícióban, s igyekeztem ki is használni a tényt: az egész szituáció homályos volt számomra, válaszokat akartam.
- Miért nem engedhetjük ki? – s ráncoltam a homlokom – Ő kérte a segítségünket, azaz… - azaz mégsem. Cathy nem tudott semmiről, sem arról, hogy kerültünk ide, sem arról, hogy ő lett volna az, aki sírt. De kapva kapott az alkalmon, és vont bele minket ebbe, úgy, hogy voltaképpen nem ígérte, hogy visszajuttat minket, ha kiszabadult. S nem válaszolt egyetlen kérdésünkre sem, a fehér tollra sem. Ellenben, a három figura, akik ott, a téren és álmunkban megjelentek, hasonlítottak az előttem síró kislányra, jellegükben – a csápos szörnytől eltekintve, természetesen. Vártam, hátha mond valamit, amin továbbmehetek, mert egyelőre túlságosan is kusza volt még a történet, nem tudtam mindent helyrerakni.
- Ha elmondod, mi folyik itt, talán segíthetek. Egyelőre azonban csupán egy küldetést teljesítek, amit akadályozol – váltottam eggyel élesebb és komolyabb hangsúlyra, amennyiben az első mondatomra nem reagált pozitívan. S hogy mégjobban nyomatékosítsam a szavaim, a Katanát is készenlétbe helyeztem. Bántani nem akartam addig, amíg nem tudtam biztosan, melyik oldalon áll, de az, hogy rám támadt, és magához hasonlóvá akart tenni, semmiképpen sem volt meggyőző. Tisztázni akartam a helyzetet egyszer s mindenkorra, s bár a békés körülményeket preferáltam, nem ódzkodtam a határozottabb fellépéstől sem, amennyiben szükséges volt.

by **Argo** Pént. Május 02 2014, 17:14

Hinari:
Saya sírása nem csillapul, összegörnyedve szipog és könnyezik a fűben, míg a sötétben bujkáló árnyék hullámozva figyel téged. Nagyon sok ideig nem felel, mintha várná, hogy a kislány összeszedje magát, ami végül meg is történik. A szipogás halkul, majd Saya takonypócosan, könnyeit törölgetve, piros és felpuffadt arccal felemelkedik. A csápok maradékai ismét selymes tapintású, fehér-zöld szárnyakká váltak, szélükön borotvaéles nyomokkal, amiket a kagyló éle hagyott.
-Nem... mert nem szabad. -szipogja. -Mert ő... erős. Nem szabad.
Jóóóól megszívja az orrát, hogy levegőt kaphasson, és bár még hüppögve, de folytatja.
-Ő... izé... kedves. Meg minden. De nem is. El fog... nagyon rossz. Nem szabad. Különben mindennek vége lesz. Maradjatok itt, és akkor nem lesz semmi baj. Nem akarjuk, hogy baj legyen. Mint a Reynailnál...

Tachi:
Legyen az a kirakósdarab akármilyen lényeges, furcsa társnőd nem válaszol rá, csak feléd fordítja szemeit és pislog egyet. Ahogy pislog, láthatod, hogy két szemhártyája is van, és azalatt a töredék másodpercig mintha egy gyíkkal néznél szembe, mint sem emberrel.
A tálra is fintorogva néz, majd eltávolodik tőled. Bőrén lassacskán már nem csak érezni, látni is lehet a pikkelyeket, arca pedig megnyúlik, majd ennyiben is marad az átalakulás. Mikor megszólal, hangja sziszegő, mint a kígyóé, mely megkísértette az első emberpárt a Paradicsomban.
-Akkor tedd. Meg fogod még bánni. Vagy ha meggondolnád magad... én várlak. Adonisz.
Elmosolyodik, arca visszaváltozik, a pikkelyek eltűnnek, és ismét Hürremet látod magad előtt, aki megfordul és pillanatok alatt eltűnik az erdő sűrűjében.
Kiáltást hallasz, fertelmes, velőt rázó, segélykérő sikoltást, a Torony felől.

by **Hinari** Pént. Május 02 2014, 18:17

Eleinte hirtelen reakcióra készen álltam, és vártam. Majd vártam. Vártam, lassanként a Katanát is leengedve, felhúzott szemöldökkel. Az alak, az agresszívabb, nem szólt semmit, látszólag a kislányra bízta a választ, aki egy idő után végül csak-csak összeszedte magát valahogyan. Szavai azonban akadozottak és félbehagyottak voltak, nem szolgáltak túl sok információval, és nem is tudtak igazán meggyőzni. Lemondóan sóhajtottam, úgy tűnt semmire sem megyek a kérdésekkel, bár még mindig többet mondott, mint Cathy. De komolyan, senki sem képes egyenes választ adni ebben a világban? Csak sikerült egy kissé felidegesítenem magam, ám amikor a lány kiejtette Reynail nevét, minden düh elpárolgott belőlem, helyét először az elképedés, majd az óvatosság váltotta fel. Furcsán néztem le Sayára, nem tudtam eldönteni, hogy akkor ez a lény most ő-e, vagy sem. Az el-elhalványuló alakja azt a látszatot keltette, hogy nem ő, csupán egy alak, amit a csápos szörny vett fel, ám hogy a lány emlékeit is birtokolta… Vagy az enyémeket? Próbáltam visszaemlékezni, mennyit gondolhattam az előző percekben arra a harcra, de már kibogozhatatlan volt, s egyébként is, ha képes lenne gondolatot olvasni, akkor ennél sokkal erősebb tényekkel és mondatokkal próbálkozna. Nem, ez a lény inkább Sayával van kapcsolatban, mint énvelem.
- Nem maradhatunk itt. Haza kell jutnunk… - ingattam a fejem, türelmesen ejtve ki a szavakat – Meghát, nemigen akarok olyanná válni, mint te – tettem hozzá, önkéntelenül is érintve a fülemet, amin majdnem behatoltak a csápok. Akkor azt mondta, engem is szörnnyé változtat, s ha itt maradok, elég valószínűtlen, hogy előbb-utóbb ne történne meg ez a kis baleset. S így visszagondolva, lehet, hogy tényleg Saya állt előttem, hogy vele is megtörténtek ezek a dolgok… hisz voltaképpen, a város is üres volt, és… Megráztam a fejem. Nem. Tagadtam, eleinte csak azért, mert ha igazam lett volna, Hime is átváltozott volna, aztán lassan megtaláltam az egyetlen kapaszkodót is: a sárkányt. Végigmértem a kezemben lévő pengét, ő itt volt, tehát nem lehetett valós az alakja, amit a téren láttam. Ez nem a valóság. De mégis, hogyan vethetek véget neki?
Leguggoltam a kislány mellé.
- Figyelj, nem lesz baj, ha elmondod, miért van bezárva, és mire képes. Ha tudom az erejét, talán tudok is tenni ellene – mondtam szelíden – És lehet, hogy a baj okozása, majd elhárítása fogja meghozni a megoldást, s nem kell itt maradnunk. Neked sem…

by **Tachibana Makoto** Pént. Május 02 2014, 19:05

Kezdtem magam úgy érezni, mintha Kaffka Átváltozás című írását tapasztalnám meg éppen egy kívülálló szemszögéből. Egyik pillanatban egy szépséges nő állt előttem, alig néhány perc leforgása alatt azonban átalakult hamiskás kígyóvá :] Valóban, kígyó és nem cápa. Embertelen, hátborzongató látvány volt pislogni látni, vagy megfigyelni, ahogy bőre elpikkelyesedik. Nem rázott meg ugyan, de kényelmetlen érzést keltett bennem. Ahhoz túl sok mindent tapasztaltam, hogy felforgassa a gyomrom egy ilyen látvány, azonban arra elég volt, hogy ne nagyon akarjam ölelgetni többet.
Hangja fenyegetést tartalmazott, de üresen csengett elmémben. Semmit sem mondott, amivel a saját oldalára állíthatott volna, teljesen jelentéktelen kifejezéseket sziszegett felém. Elhallgatott mindent, és csupán arra törekedett, hogy negatív fényben fesse le a nekomatát, ráadásul elkövette azt a hibát, hogy kiejtette előttem a lehető legvisszásabb kifejezést, ami ebben a szituációban létezhetett: ha megteszed, meg fogod bánni. Ha oly' nemesek lennének a szándékai, valamivel közlékenyebb lett volna. Így lenne logikus, a jófiúk kiteregetik a lapjaikat, a rosszak titkolóznak. És akkor előttem a kérdés, hogy az életvidám, játékos és kedves nekomata oldalára álljak, vagy a sötét, engem becsapni próbáló és fenyegető kígyónak segítsek. Yare-yare... Ha nem egy idegen helyen lennék, talán megfontolnám az utóbbit a szórakozás kedvéért, de így nem volt annyira vonzó az ötlet.
- Gyenge kísérlet volt, nagyon gyenge - csóváltam a fejem, és visszafordultam a torony felé. Néhány lépés után játszani kezdtem a tállal, és ami azt illeti, teljesen hidegen hagyott a sikoltozás. Ugyanabban a tempóban folytattam az utamat visszafelé, mint eddig. Pont én fussak fejemet vesztve, hogy segíthessek? Ugyan, miért is futnék bele egyenesen a veszélybe? Nevetséges...

by **Argo** Pént. Május 02 2014, 21:40

Hinari:
Saya egyre idegesebb, egyre félelemmel telibb arckifejezéssel néz rád. Ha a szeme mutat is bármilyen életjelt, abban csak a végtelen pánikot látod, ahogy tovább kérdezősködsz. Végül a hajába kap, és szinte csomókban tépi, sikoltozva, teljes őrületben.
Mikor leguggolsz mellé, megáll, mintha szoborrá meredt volna. Döbbenten néz rád, majd felemeli egyik kis kezecskéjét és végigsimítja az arcodat, mikor megérint, széles mosoly terül szét az arcán.
-Nem lesz baj.
Úgy mondja ezt, mintha hatalmas felfedezést tett volna. Felpattan a földről, és könnyáztatta arccal, vörös szélű, tépett virágszárnyakkal, de mégis boldogan ugrálva indul a torony felé, és dalolgat közben, de olyan össze-visszaságban, hogy hihetetlen. Aztán... eltűnik. Mintha a szél elfújta volna, ezernyi virágsziromként.

Tachi (a hatalmas kis mesélői reag Suspect

):
Visszafelé semmi különlegesbe nem botlasz.

És ismét együtt:
Ahogy közeledtek vissza a Toronyhoz, úgy lesz az idő egyre borúsabb. Szürke, sötétedő felhők gyülekeznek az égen, és minden elcsendesül; a folyó, az erdő hangjai, a mezőn a szél. Mikor a bejárathoz értek, Yuichit egyenlőre sehol sem látjátok. Helyette Chancery fogad titeket.
Tachi a Vakrandiból ismerhet rá, Hinari pedig... mondjuk úgy, hogy innen-onnan. A csukott ajtónak támaszkodva vár, majd amikor észrevesz titeket, elmosolyodik, és felemeli az egyik kezét. Egy aranyágat tart benne. Miután megbizonyosodott róla, hogy észrevettétek, a földre teszi az ágat, kinyitja az ajtót, majd belép és becsukja maga után.
Az ég dörögni kezd, halkan. A vihar még messze van, az égből pedig egy újabb fehér toll hullik alá.

by **Hinari** Szomb. Május 17 2014, 20:11

Ez megőrült. Nem mintha olyan nagy felfedezés lett volna, látva a reakcióit és a hirtelen hangulatváltakozásait, s ahogy figyeltem, egyre inkább egyetértettem a korábbi szavaimmal: nem akartam olyanná válni, mint ő. Innentől viszont ártalmatlannak nyilvánítottam, azért odafigyelve a belőle ébredő szörnyre, ám végül erre sem volt szükség: a kislány elindult, többé nem is foglalkozva a kagylóval. Én pedig sétáltam utána, visszafele a torony felé, felhúzott szemöldökkel konstatálva, hogy Saya egyik pillanatról a másikra foszlik szét a szélben.

Megvolt az item, s valószínű a többiek is sikerrel járhattak, a táj ugyanis sötétebb lett, a fényt felhők váltották fel, mind mind arra utalva, hogy valami elkezdődött. Valami fenyegető, ha nem is ránk, de erre a világra nézve biztosan. Beleborzongtam, s megszaporáztam a lépteimet, a lovag közeledő alakját már távolról felismerve, intve is neki egyet üdvözlésképpen, ha észrevett. Sokat nem foglalkoztam a fiúval a továbbiakban, annyit kellett kiderítenem, hogy nála volt-e a Koldulótál, ám ha megláttam nála, ha nem, figyelmem elterelte az ismerős lány, aki az ajtóban várt ránk. Hasonlított Cathyre egy kicsit, de mintha őt láttam volna Yuichival beszélgetni a Chocobos miniboss előtt is, tehát valószínű ő Chancery.
- Szia, Yui ho… - kezdtem volna, de mivel meg sem várt minket, így inkább félbehagytam a mondatot – Hm, fura… - motyogtam félhangosan, nem igazán tetszett, hogy csakúgy bement, egy szót se szólva arról, hogyan találta meg az ágat, és tud-e valamit Yuichiról. Ami azt illeti, aggódtam a céhtársam miatt, ha őt is megtámadta egy hasonmás, esetleg bajban is lehet. Gyorsan lenyitottam a minimapot, (mivel party-ban voltunk, az életcsíkját is láttam), felkészülve rá, hogy azonnal a segítségére siessek, ha erre szükség van. Ameddig őt nem tudtam biztonságban, sem az ággal, sem a bemenetel lehetőségével nem foglalkoztam.

by **Tachibana Makoto** Hétf. Május 19 2014, 17:20

A bőrömet melengető, verőfényes napsütés megszűnt létezni. Odafentről egyetlen viharfelhőt sem láttam, mégis beborult az ég, mire az erdő szélét elhagyva lassan visszasétáltam a toronyhoz. Időközben meguntam a játékot, és elsüllyesztettem inventory-m mélyére a tálat, megfogalmazódott egyfajta terv is a fejemben, miképpen információt szerezhetek a két ellentétes fél viszonyáról. Valahogy biztos voltam benne, hogy Cathy közlékenyebb lesz. Vagy esetleg nem fog tudni semmit az egészről, csak hogy bonyolítsa a helyzetet. És akkor most döntsem el, hogy a gonosztevők zárták-e kalitkába, vagy ő a gonosztevő, akit veszélyes lenne szabadon engedni :]
Hinari-chan hamarabb ért vissza, de még én is megpillanthattam az ismerős, barna hajú, cicafüles alakot az ajtó mellett támasztani a falat. Chan-chan most vidámnak tűnt, de amit tett, az nem teljesen passzolt abba a képbe, amit a vakrandin alkottam róla. Ráadásul bolond lennék, ha nem az lenne az első bennem felmerülő kérdés, hogy ha az aranyág nála van, akkor Yuichi-kun hová tűnhetett? Nem mintha zavarna a fiú jelenlétének hiánya, azonban a kirakós egy darabkája volt, ahogy az előlünk szaladgáló alakok, az álmomban látott bájos frontharcos lány, a félmeztelen fickó, vagy most Chan-chan felbukkanása is.
- Későn értem oda, az orrom előtt vitték el a tálat - vallottam be, némileg zavarodottan vakarva a tarkómat. Jobb, ha Hinari-chan is úgy tudja, hogy nincs nálam a keresett tárgy, a nekomata nem ostoba, könnyen lebukhatok, hogy ha nem reagál természetesen a szőkeség.
- Te mire jutottál? - szegeztem neki a kérdést. Ezúttal mentes voltam mindenféle szarkasztikus, gúnyos kommentálástól, mimikától. Komoly voltam, és mutattam némi megbánást is. Egy dolgom volt, csak egy. És én azt is elrontottam :] Felpillantottam az égre a dörgés hallatán, és kitartottam a kezem, mintha azt nézegetném, esik-e már az eső, vagy még várat magára az égi áldás.
- Jössz te is, vagy ázzunk el együtt? Ez utóbbi esetben értékelném, ha megszabadulnál a páncélodtól? ;] - intettem fejemmel az ajtó felé, majd megengedtem magamnak egy huncut kacsintást. Noha vajmi kevés esély volt rá, hogy legalább mosolyt csaljak a jégkisasszony arcocskájára, de miért is ne próbálkozzak meg vele? :]

by **Argo** Vas. Május 25 2014, 15:20

Yuichi pöttye a minimapon... furcsa módon a Toronyba vezet, s láthatólag sértetlen, pont, mint ti. Pont ezért lehet furcsa, hogy az ágat mégis Chan hozta ki nektek...
Az eső is még várat magára, a felhők csak viharosan táncolnak felettetek, és a toll lágyan libeg a fűszálak között.

by **Hinari** Vas. Május 25 2014, 21:26

Összeráncolt homlokkal kémleltem a minimapot, a Yuichi helyzetét jelző pont ugyanis a torony belsejébe ~~vezetett~~ mutatott. Abban biztos voltam, a fiú nem hagyta volna Chanceryre az aranyágat, bár ahogy újra át-, és átgondoltam, lehet, hogy a lány valahogyan mégis tudott hatni rá. Vagy egyszerűen elvette tőle, hiszen Saya is megpróbálta. Ezesetben viszont akár bajban is lehetett, s bár az életcsíkja eddig egy centit sem mozdult, nem voltam biztos benne, hogy nem fog megváltozni a helyzet. Yuit nem úgy ismertem, mint aki annyiban hagyná, ha elbukna egy keresést, ha pedig szembeszállt a szörnnyel, azok el is foghatták, a toronyba víve őt. Mélyen beszívtam a levegőt, úgy engedtem ki, lassan, próbálva nem a legrosszabbra gondolni. Lelkiállapotomon azonban a lovag sem javított sokat.
- Igen? – fordultam feléje felhúzott szemöldökkel – És kik vitték el? – kérdeztem – Hisz bizonyosan láttad őket, ha láttad, hol a tál – tettem még hozzá ártatlanul, egy félmosoly kíséretében. Egy cseppet sem voltam meggyőződve róla, hogy a lovag a teljes igazságot mondja, kivéve persze, ha nem zavarja a kudarc – ha egyáltalán annak fogja fel. Halkan sóhajtottam, kielégítő választ úgyse várhattam tőle, úgy tűnt a legkevésbé sem hajlandó akárcsak egy picikét is beavatni a gondolataiba, bár valószínű úgyse érteném őket. Ha legközelebb a minimálisat sem bízom rá, megkímélem magam az ilyen bosszúságoktól, és még a lehetőségét sem adom meg, hogy rajtam szórakozzon. Kérdésére csak türelmetlenül felemeltem a kezemben lévő kagylót, gondolom ez megfelelt válasznak, többre egyelőre nem méltattam. Sietnünk kellett, nem a vihar elől, hanem inkább a céhtársam felé; ameddig nem láttam, hogy biztosan nem esett-e baja, nem vesztegethettem az időt. Le is hajoltam a földön heverő aranyágért, s amennyiben a lovag nem vette fel azt, vagy a fehér tollat mellőle, úgy megtettem én: igaz, utóbbiból nekem már volt egy az inventorymban, de nem tudhattam, lesz-e jelentősége a későbbiekben, ártani meg csak nem árthat. S emelkedtem is volna föl, ugyanazon lendülettel nyitva az ajtót, mozdulatomat azonban megakasztotta a felhangzó kérdés és annak tartalma. Már a levegőt is beszívtam, kellő mennyiséget egy kurta, ám annál lekezelőbb válaszra, de aztán mégis meggondoltam magam, szó nélkül lépve be a kapun, egyetlen szót nem pazarolva a megjegyzésére. Akármit is akart elérni, nekem továbbra is megvolt róla a véleményem, amin az előbbi, tálas húzása sem igazán javított, még akkor sem, ha gyanítottam, hogy megfelelőképpen gondoskodott a harmadik itemről. Ezek tudatában pedig fölöslegesnek éreztem felelni. Igyekeztem a lehető legkevesebb támadófelületet hagyni a számára… és egyébként is, miért viselkedjek természetesen és nyitottan mellette, ha ő sem képes erre?

by **Tachibana Makoto** Kedd Május 27 2014, 14:58

Cseppet sem zavart a lány viselkedése annak ellenére, hogy milyen hűvös és rideg volt velem. Tulajdonképpen ez volna a helyes hozzáállás, ha valaki az indikátoromat megpillantja a fejem felett, ennek ellenére nem egy, nem két alkalommal tapasztaltam azt, hogy elfelejtik, mit jelent ez a szín, cseppet sem óvatosak. Ez volna pedig a természetes. Az már más kérdés, hogy ha egy lány hosszabb távon is látja a viselkedésemet, akkor rájöhet, hogy voltaképpen ártalmatlan vagyok és nem harapok, csak ugatok. Ebben az esetben lenne törvényszerű, hogy felenged és megnyílik felém, ehhez képest már akár az ismeretség legelejétől kezdve is megkapom a kvázi bizalmat sokszor, ami felettébb szórakoztató tény :] Jelen helyzetben csupán az a kérdés, hogy Hinari-chan végre hallgat-e a logikus viselkedési mintára, vagy ő is fittyet hány rá, és megmarad ennél a zárkózott hozzáállásnál, csak hogy komplett ellentéte legyen mondjuk Szophienak vagy Shizuka-channak, ha már a céhtársaival dobálózhatok példaként.
- Egy ismeretlen ismerős :] Alakváltó kígyóval találkoztam... legalábbis egy nekomata után le merem vonni a következtetést, hogy egy obake csente el - válaszoltam mindenféle hezitálás, habozás és félrebeszélés nélkül a kérdésére. Az információ nem feltétlenül volt hasznos, számomra se mondott semmit, hiszen nem volt kontextusa. Sokkal fontosabb kérdés lett volna, hogy miért, de erre még nekem se volt válaszom. Kicsit sajnáltam, hogy a szöszkét még mindig a kilétük kérdésköre foglalkoztatja, pedig ez volt a leglényegtelenebb, ahogy már kifejtettem a számára mielőtt szétváltunk.
Megmozdulását némi hümmögéssel fogadtam, ugyanis én is láttam a kezében a kagylót, tehát nem ez volt a célja a kérdésemnek. Ő viszont nem osztotta meg velem a kalandja részleteit, ami engem is homályban tartott, elvégre vagy nem történt vele semmi, vagy elhallgatja, a két verzió között pedig nincs mi döntsön. Sebaj, nincs miért hibáztatnom, egyszerűen nem bízik meg bennem, és ami azt illeti, ez nem is meglepő. Talán majd ha viszont látjuk a nekomatát, fordíthatok a hozzáállásán. Addig nem volt érdemes felhoznom azt a témát, amiért az érdeklődésemet fenntartotta, és amiért eredetileg is beszédbe elegyedtem vele.
- Minden random égből hulló tollat fel szoktál szedni a földről? - érdeklődtem kissé szemtelenül a gyűjtögető akciójára reagálva, miközben követtem Hinarit a toronyba az ajtón keresztül, és a lépcső felé vettem az irányt, hogy visszatérhessünk Cathy-hez. Feltéve ha még mindig a tetőn van. Izgalmas lehet egy vihar közepén fent tartózkodni, amikor bármelyik pillanatban beléd csaphat egy villám :]

by **Argo** Kedd Május 27 2014, 15:41

Mikor beléptek, szembetűnhet; némiképp megváltoztak a dolgok. Nem nagyon, csupán picikét. Olyasfélére kell gondolni, mint hogy "eddig is itt volt az a repedés?" vagy "itt a legutóbb még volt vakolat, most meg nincs...". A torony még erős és masszív, de a látvány azt a hatást kelti, mintha évek teltek volna el azóta, hogy utoljára itt jártatok, legalábbis a pormennyiségből ítélve.
Oh, és még mielőtt Tachi nagyon elindulna a lépcsők felé, neszezést hallotok. Apró karmok hangjait a kövezetein, cincogó hangokat, legalábbis egy állatból származót. Vörös szemek villannak fel egy sötét sarokban, majd az árnyakat el is kergeti a tűz fénye.
A feltehetőleg tűzpatkány fajelnevezésre hallgató állatka közelebb merészkedik. Termetre akkora, mint egy jól megtermett farkas, bundáját lángok ölelik körbe, lénye némileg áttetsző, mintha egy másik síkról érkezett dzsinn lenne csupán. Éles fogai és karmai nem sokáig maradnak a helyükön, fenyegetően mutogatja őket két lábra állva, hogy elijesszen titeket. Magától nem támad.

by **Hinari** Pént. Május 30 2014, 22:05

Persze készült a válasszal, olyan nyugodtan, semmi bánkódás vagy idegesség nélkül mondva ki a szavakat, hogy egyértelművé vált számomra, egyáltalán nem zavarja, hogy így történt. Az információ maga sokat nem jelentett, ám nekem per pillanat megfelelt ez is: tehát vele is hasonló történt, mint velem, ám amíg nekem sikerült megtartani az itemet, ő más opciót választott – ha igaz. Lemondóan sóhajtottam, ami nem feltétlen a lovag kudarcának szólt, inkább a ténynek, hogy képtelenség vele őszintén és tisztán kommunikálni – kényelmetlen érzés volt egy olyan ember közelében lenni, aki igyekszik semmit sem elárulni semmiről. Így nem is maradtam soká, magamhoz vettem a tárgyakat, és nyitottam a kaput, kérdésére féloldalasan fordulva hátra:
- Ha más nem, nyakláncot készítek belőlük – feleltem könnyedén, arcomon enyhe mosollyal, a kezemben lévő tollat oda is próbálva, s hamar megállapítva, egy kis kézügyességgel a hófehér toll igen szép medál lehet. Nem hittem, hogy fogok bármiféle választ kapni Tachibanától, így már léptem is be a toronyba, egy-két lépés után megtorpanva, elcsodálkozva a változáson.
Kezem automatikusan emeltem az orrom elé, ezzel is akadályozva a levegőben szálló por nagyobb részét, hogy köhögésre késztessenek; így néztem körbe, először csak felületesen, majd lábnyomokat keresve a poros földön. Amennyire láttam, történhetett valami, képesség vagy más, ami kicsit felgyorsította az időt odabent, s ahogy erre rájöttem, ijedten néztem meg magamat, hogy nem lettem-e én is öregebb – meg is feledkezve a porról, s ennek következtében egy hatalmasat tüsszentve. Még az emlékbe is beleborzongtam, torony, öregedés, nem akartam mégegyszer megtapasztalni azt az érzést. Szerencsére azonban minden rendben volt, így immáron egy kicsit nyugodtabban szemlélődtem tovább, azért néha-néha rápillantva a kézfejemre, ráncokat keresve rajta, biztos, ami biztos. Nos, ráncokat nem találtam, repedéseket és egyebeket viszont igen, nem beszélve arról a kis élőlényről, ami az apró, alig hallható neszezést kelthette. A hang irányába néztem, s reflexből nyúltam a Katanám után, amikor megjelent a „patkány”. Ami, khm, nem éppen akkora volt, mint amekkorára számítottam.
- Valaki nagyon nem akarja, hogy itt legyünk – sóhajtottam, eltéve a kagylót, mindkét kezemet felszabadítva az esetleges harc miatt. A mob pedig rémisztgetett, mutogatta az éles fegyvereit, amiből nekünk is volt pár, ám hiába készültem fel a hárításra, a Tűzpatkány nem jött közelebb. Összeráncolt homlokkal néztem meg, külön ráfókuszálva, hagy-e lábnyomot maga után. Bizonyára egy újabb alakváltó lehetett, ami ezt a helyet védelmezi. A kérdés csupán az volt, hogy mégis miért. Fél szemmel újra a bal felső sarokba néztem, meggyőződve Yuichi állapotából, és, kihasználva, hogy az állat várat magára, egy pillanatra meg is nyitottam a térképet, megnézve céhtársam pontos helyét a tornyon belül. Ezt megjegyezve zártam be a panelt, a fiúhoz vezető útvonalon gondolkozva, meg is kezdve az utat egy-két óvatos lépéssel, (amennyiben az nem a patkányon keresztül vezetett): kíváncsi voltam, a mob hogyan reagál erre, megtámad-e, ha mozdulok, vagy továbbra is csak áll. Ám egyvalamiben biztos voltam: amint nekünk jön, ha nekünk jön, nem ő lesz az első, aki betalál.

by **Tachibana Makoto** Szer. Jún. 04 2014, 15:18

Nicsak, egy mosoly. És szavak. Hát mi lelte ezt a leányt, hogy ily' beszédes kedve lett? :] Ahogy arra számított, nem válaszoltam, de elraktároztam magamban ezt a kis félmondatocskát, hogy a kellő időben felhasználhassam. No nem kell semmilyen gonosz dologra gondolni, nem vagyok olyan, legalábbis csinos, jólnevelt hölgyekkel semmiképpen sem bánok... túl mostohán. Az már más eset, ha velejéig romlott, visszataszító és zsigerileg ellenszenves valaki, akkor lehet olyan szépség is, mint Hürrem, akkor sem fogok kesztyűs kézzel bánni vele. Azonban Hinari, a Justice League céhvezére nem ilyen volt, csupán becsapja elméjét egy szín, amely most nem is látszik a fejem felett, már ha abból indulok ki, hogy a leány buksijának tetején is csak egy kiálló hajszál van, kurzor viszont sehol.
Ami érdekes volt, hogy a torony belseje jócskán vesztett régi pompájából. A régi pompa, ami talán még egy órája is fennállt, most viszont egy magára hagyatott, ósdi épületre emlékeztetett hiányos vakolattal, repedésekkel, és legfőképp sok porral. Csodálkozva hümmögtem, újabb rejtélyes elem került elő, ami csak még kuszábbá teszi a kirakósunk darabkáit. Még talán két darabka sincs összerakva ebből a legalább ezer darabos puzzle-ból. Yare-yare... Érdekesnek találtam, hogy bizonyos időközönként a szöszke magát nézegette, mintha arra számított volna, hogy ő is megöregszik. De ami még érdekesebb volt.. az a patkány felbukkanása utáni mondata. Nem zavartattam magam túlságosan az állat miatt, nem akadályozott minket, csupán fenyegető testtartással jelezte, hogy nem kíván minket itt látni. Szegényke csalódni fog :]
- Valaki? Ez úgy hangzik, mintha nem a patkány lenne az első, aki megpróbál megállítani :] - jegyeztem meg sejtelmes hangsúllyal. A lány óvatos volt, körültekintően mozgott a kontaktus felvétele óta, én azonban nem felcseréltem ilyesmire az időmet. Ha a rágcsáló támadni akar, meg fogja tenni akkor is, ha lassan mozgunk, és akkor is, ha gyorsan. Nem fogja becsapni a lényt azzal, hogy centiről-centire halad, ez egy program volt, előre kódolt viselkedéssel.
- Bízom benne, hogy feltartod nekem... ha támadna :] - szóltam oda, majd folytattam az utamat a lépcső felé - Megkeresem Cathy-t - tettem hozzá, csak hogy adjak egy kevés információt, ha már efféle feladatokat bízok rá. Vajh mérges lesz, hogy magára kívánom hagyni? :] Még mindig jobb, mintha elhagynám a tornyot, majd visszatérnék azt próbálgatva, hogy vajon kint lassabban folyik-e az idő. Az külön érdekes lenne, ha egy megöregedett lányt találnék itt, vagy csak szimplán eltűnne, de úgy unalmas lenne, így maradt az eredeti tervem.

by **Argo** Szer. Jún. 04 2014, 15:28

A patkány nem támad, mivel ti sem teszitek azt, utatok felfelé biztonságos. Yuichi pöttye szintén a torony legtetejére vezet, az állat pedig asztrális lévén nem hagy lábnyomokat.
A tetőre érve a lila lufi ott lebeg, füleivel a plafont érintve, szomorú arca felétek fordul, ámbár lehet, ez is csupán véletlen. Viszont mikor ki akarjátok nyitni a csapóajtót, a SAO-ból ismert csilingelés közepette egy küldetéspanel villan fel előttetek, miszerint a továbbjutás előtt meg kéne szereznetek a Tűzpatkány Köpenyét és a Sárkány Nyakláncát is.
Ezután a csapóajtó megmozdul, tehát mehettek tovább, amennyiben szeretnétek, de vissza is fordulhattok, hisz a jelek szerint a patkánnyal igenis kéne kezdeni valamit. Már ha még ott van.

by **Hinari** Hétf. Jún. 09 2014, 21:07

- Hm? – fordultam vissza feléje a kérdése után. Igaz is, nem mondtam neki semmit a folyóparton történtekről, de ahogy elnéztem, magától is képes volt következtetetésekre jutni, s bár eleinte megfordult a fejemben, hogy ráhagyom, vagy egyszerűen csak mondok valami jelentéktelen dolgot, de aztán mégis meggondoltam magam: vesztenivalóm nem volt, és nem is akartam szánt szándékkal eltitkolni előle olyan eseményeket, amikkel amúgysem tudna többet megtudni rólam – Igen. Nekem is volt egy alakváltóm – mondtam, mintha ez csak amolyan mellékes információ lenne. Ezúttal viszont visszafogtam magam egy kicsit, és nem tettem hozzá, ami már nagyon a nyelvemen volt, egy apró megjegyzés a sikeres és a sikertelen tárgyszerzéssel kapcsolatban. Nem, csak visszafordultam az állatkához, továbbra is készenlétben tartva a Katanát.
- Bízhatsz benne, hogy nem fogok egy hozzád hasonló vöröst védeni, aki ráadásul még lovag is – feleltem, külön kiemelve a két jelzőt, amelyek bizonyos mértékben már önmagukban is elég indokok voltak. S miután Tachibana elindult, én sem foglalkoztam többet a minket riogató mobbal, a fiú után indultam, annál is inkább, mert Yuichi helyzetét is arrafelé jelezte a térkép. Azt a nyuszis lufit pedig kedvem lett volna kidurrantani, vagy legalábbis elkapni, egyáltalán nem tetszett; nem volt elég Piroskát eltűrni, még az egyre másra felbukkanó, kibogozhatatlan rejtélyek is teherként nehezedtek rám. Azért kinyúltam felé a szabad kezemmel, hátha változik az érzelem, amit sugall felénk. Figyelmem azonban hamar elterelte az újabb küldetésablak, melynek elolvasása után automatikusan a lovagra pillantottam, félig visszanézve a torony alja felé. Ha minden igaz, vissza kellene mennünk, elintézni a tűzpatkányt, nameg valami sárkányfélét is… de Yuichi nélkül nem igazán akartam. Vagyis, Tachibanával volt a nagyobb bajom, volt egy olyan érzésem, hogy ügyet sem fog vetni az üzenetre, és tovább fog menni. Egyedül meg én aztán nem megyek vissza, hogyisne, hogy lemaradjak arról, mit beszél Cathyvel, és még magamra is vállaljam a munka nehezét? Nem.
- Megkeresem Yuichit – mondtam, nyitva a csapóajtót, ha ő nem tette meg korábban. Hárman mégiscsak könnyebben végzünk, mint ketten vagy egyedül, és nekem sem ártott a csapatba egy olyan személy, akiben meg is bízom.

by **Tachibana Makoto** Szer. Jún. 11 2014, 14:17

Abban a pillanatban, hogy nem ütköztünk ellenállásba, és akadály nélkül felsétálhattunk a lépcsőn, már sejtettem, hogy nem most találkoztunk utoljára az állattal. Akárhogy is, ez egy quest volt, és mivel a lény nem védett látszólag semmit, illetve nekünk sem állta utunkat, így nyilvánvaló volt, hogy más szerepe van a történetben. Véletlenül semmi sem bukkanhat fel ilyen körülmények között. Ettől függetlenül folytattam az utamat, bízva abban, hogy összefuthatunk Cathyvel, és sikerül egy lépéssel közelebb kerülni a végső megfejtéshez, az egyetlen nagy kérdésre adott válaszhoz: melyik oldalhoz éri meg jobban csatlakozni?
- Milyen alakot vett fel? Kígyószerű volt ő is? Beszélt hozzád? Ha igen, mit mondott? - zúdítottam kérdésözönt a céhvezérre, de messze nem tolakodóan, inkább hanyagul, gépiesen szólva. Ettől függetlenül megerősítette a sejtésem, miszerint elhallgatja előlem a tapasztalatait, úgy gondolja, rossz kezekbe kerülne. Nahát, ebből így nem lesz csapatmunka :] Arra bazírozik, hogy megtalálja a társát? Kételkedtem benne, a viselkedéséből kiindulva biztosan nem hagyná magára Hinarit velem, és igyekezne csatlakozni hozzánk. Valami nem illeszkedett, valószínűleg akadályoztatva van.
- Hozzám hasonló? Nahát, mire alapozod a negatív hozzáállásod, szépségem? :] - vigyorodtam el miközben hátra pillantottam. Nem titkoltan az volt a célom, hogy kimondassam vele, miért tart ellenszenvesnek, ugyanakkor kíváncsi voltam, hogy meg is tudja-e indokolni, vagy csupán a kurzorom színe miatt előítéletes a kis hölgy.
Mihelyst azonban felértünk, elkomolyodtam. A tetőre ki lehetett jutni, ám a quest ablak azt sugallta, nem találjuk meg a nekomatát, amíg nincs meg az összes item, amire szükség van. Persze a felirat először arra késztetett, hogy a lányra pillantsak. Észrevette, hogy a koldulótál nem szerepel a tárgyak között? Nem úgy tűnt, hogy leesett neki a turpisság, ami mosolyra késztetett. Ugyanakkor ha az összes tárgyra szükségünk van ahhoz, hogy Cathy-vel találkozhassunk, akkor a tervem romba is dőlt, és nincs értelme tovább rejtegetni a tálat. Felsóhajtottam, és a menümet leintve előhívtam az inventoryból a megszerzett eszközt.
- Nahát, nézd csak mit találtam :] - mutattam fel a tálkát vigyorogva, fürkészve az arcát a reakciója után - Nem hinném, hogy megtalálod. Oka van annak, hogy Chan hozta elénk az ágat és nem ő - folytattam egy fokkal komolyabban - Az utolsó két itemhez csapatmunkára van szükség, és valószínűleg nekünk kettőnknek kell megoldani. Szóval azt hiszem itt az ideje egy kicsit beszélgetnünk, nem de bár? :] - kérdeztem, ezúttal mellőzve minden gúnyt, csibészséget, aljasságot a mosolyomból. Barátságos volt... nagyjából. Őszintén barátságos mosolyra csak Szophie közelében voltam képes.

by **Argo** Hétf. Jún. 16 2014, 21:53

Mikor kinyílik a csapóajtó, förtelmes bűz csapja meg az orrotokat, és egy nyálkás hang arra enged következtetni, hogy valami igen sietősen elhagyta a helyszínt.
Mire teljesen kibukkantok az ajtón és a tetőn találjátok magatokat, az ég sokkal vörösebb és baljóslatúbbá vált időközben. Néhol a távolban mintha tornádók, forgószelek születését is látnátok a fekete felhők aljánál, de pusztító erejük remélhetőleg sosem fog idáig elérni. Ezen kívül igen valószínű, hogy titeket a közelebbi események érdekelnek jobban.
Cathy egyébként is varázslatos módon lengő selyemhaja ezúttal mintha másképp tündökölne. Talán azért, mert maga a lány is rettentő módon le van amortizálódva. Ruhája szakadozott, piszkos, kezein a körmök egy része letört, némelyet ő maga rágta véres csonkig. Tollain mintha olaj csillogna nedvesen, és ha használta is valaha tényleges repülésre, amíg ki nem pucolja őket, biztos, hogy arra alkalmatlanok lesznek. Lába sáros és vérzik a megannyi sebtől.
A torony tetejét vékony rétegben valami zöld, gusztustalan anyag fedi, síkos, akár a nyálka vagy az, amit az ember orra és könnye termel sírások alkalmával >.>
Apropó sírás. Cathy szipog. Pont úgy, mint hajdan az álmaitokban. Nektek háttal áll, vállai néha megrázkódnak a visszafojtott zokogástól, szárnyait szorosan összezárja, piszkos haja az arcába hull. Mikor észleli, hogy ott vagytok, lassan felétek fordul, a könnyek tiszta csíkot hagytak maguk után a fekete koromban.
-Tachi! Hina! -derül mosolyra az arca. -Hát itt vagytok. Én... már azt hittem... azt hittem, hogy...
Majd a mosoly lehervad, mintha csak eszébe jutott volna valami... és a válla fölött hátranéz. Kicsit gondolkodik, majd odébb csusszan, láthatóvá téve azt, ami fölött eddig sírdogált.
Yuichi. Él, láthatólag semmi baja, de a sebek a sok-kicsi-sokra-megy elvet követik a jelek szerint. Ezernyi macskakarmolás díszíti a testét és arcát, öntudatlanul fekszik a turulmadár szobra alatt. Megnyugtató, hogy mintha pár seb már eltűnt volna, egyikük a szemetek láttára zárul be és csak halovány heg marad utána.
-Én próbáltam... én... tényleg... de... így nem elég. -mutat a saját arcára, patakzó könnyeire. -A tál... ugye megvan?
Majd meglátja a kérdéses eszközt Tachi kezében, és nyújtja a kezeit, de nem lép közelebb. Csak néz rád, esdeklő szemekkel.
-Azzal meggyógyítom. Összegyűjtöm a könnyeimet és meggyógyítom. Aztán titeket is... ha megsérültetek... és sajnálom. Nagyon sajnálom.
A zokogás ismét úrrá lesz rajta lassan, ahogy egyre ismételgeti, hogy sajnálja.

by **Hinari** Szomb. Jún. 21 2014, 19:57

Egy hosszú pillanatig fürkészőn néztem rá: valahogy nem volt jellemző a lovagra az effajta kíváncsiság és kérdésözön, attól függetlenül, hogy látszott rajta, nem akarja mindenáron megtudni a válaszokat. Nem feleltem neki, inkább mégtöbb kérdést vetett fel, úgy tűnt, mintha komolyan érdekelné őt is az a helyzet, amibe csöppentünk. Ez pedig merőben új volt számomra, legalábbis az eddig tapasztaltak alapján. Szemöldököm alig láthatóan feljebb emeltem, mégis mióta érdekli őt bármi is, ami fontos? Furcsa volt.
- Egy kislány, kinek szárnyai csápokká alakultak… - feleltem végül, némi habozás után – Nem akarta, hogy kiengedjük Cathyt – tettem hozzá, ezzel tovább is lépdelve, a gondolataimba mélyedve. Persze nemcsak ennyi volt, de úgy gondoltam, elégedjen meg ennyivel, nem voltunk egy csapat, hogy mindent megbeszéljünk, főleg úgy, hogy bár ő kérdezett, mondani nem sokat mondott. Yui most amúgyis jobban foglalkoztatott, ráérünk a részleteken agyalni azután is, hogy megtaláltuk. A helyzetét jelző pont nem mozdult el, ami nem kis aggodalomra adott okot. Tachibana viszont nemigen hagyott békén, megjegyzésemre viszont végre kaptam egy olyasmi kifakadást, amire számítottam.
- A nemtörődömségedre, főként – fordultam feléje, arcomon halvány, elégedett mosollyal – Mondd csak, volt bármi is, amit komolyan vettél? – kérdeztem hirtelen, tényleg kíváncsi voltam rá. Nem is lepleztem vagy próbáltam elrejteni, mire gondolok pontosan, maga a tény, hogy megölt valakit, még jelenthette azt, hogy az illető azért próbál csapattagként viselkedni a sao legkomolyabb harcaiban, ott a bosstermekben… de pl Kazumával ellentétben ő nem ilyen volt. Nem is beszélve arról, hogy ezen tulajdonsága elég rossz hatással volt Szophiera is, plusz ráadásként… Nem, egyáltalán nem tetszett, hogy Szo pont ővele jött össze.
Sejtésem és a vele szembeni negatív hozzáállásom pedig csak tovább nőtt, amikor elővette a tálat, azt is a maga idegesítő mosolyával, végig engem nézve, mintha csak várta volna ezt a pillanatot. Bezártam a felugró küldetésablakot, karjaimat keresztbe fonva dőltem neki a torony falának, végigmérve őt, hűvösen, nem sietve sehová. Tachibana nem hallgatott el, felajánlása viszont meglepett, bár valahol én is pontosan tudtam, hogy szavaiban van igazság. Igen, rosszul érintett, hogy ilyen nyíltan kimondta a Yuichival kapcsolatos aggályaimat, ám hogy mindezek után pont ő akart csapatmunkát, ráadásul – úgy látszott, mintha – ezúttal tényleg komolyan beszélne. Mégsem hittem benne, hogy ez ennyire egyszerű lesz. Nem bíztam sem benne, sem a szavaiban, a szituáció viszont kísértetiesen hasonlított egy másikhoz, ahol ugyanúgy együtt kellett dolgoznunk a kijutásért… Sóhajtottam, testsúlyomat a másik lábamra helyezve át, szemem azonban nem vettem le róla.
- Rendben. Amennyiben tényleg tudod komolyan, nem puszta szórakozásként felfogni mindezt, úgy lehet róla szó – mondtam, majd egy pillanatnyi szünet után, egy-két fokkal enyhébben és nyitottabb stílusban folytattam – Szóval, eddig mire jutottál?
Átadtam neki a kezdeményezést: nem terveztem mindent elmondani neki a folyóparton történtekről addig, ameddig nem láttam rajta, hogy képes elhagyni irányomban a titkolózást, és nyitni felém egy kicsit.

/ Argo, kaphatunk mégegy kört? Embarassed

Még a csapóajtó nyitása előtt reagálnék Tachi kövi reagjára. /

by **Tachibana Makoto** Kedd Jún. 24 2014, 15:53

Egyszerre volt értékes az információ, meg nem is, amit elém tárt a lány. Hiszen megerősítette, hogy a Hürrem-hasonmás nincs egyedül, ugyanakkor semmi olyasmivel nem szolgált, amit eddig ne tudtam volna. Volt a szavaiban ugyanakkor egy cseppnyi hezitálás, ami arra engedett következtetni, hogy ez nem minden. Megválogatta, mit mondjon el, és mit nem. Ha neki is felajánlották az árulás lehetőségét, akkor ez teljességgel érthető volt, hiszen ha arra a következtetésre jutott, amire én is, márpedig hogy ugyanaz a forgatókönyv játszódott le mindkettőnk esetében, akkor nem lehet benne biztos Hinari-chan, hogy nem pártoltam át a másik oldalra. Ha viszont vele nem történt semmi ilyesmi, akkor értelmetlen volt bármit is elhallgatnia. Kételkedtem benne, hogy az ő fejében is hasonlóan fondorlatos tervek keletkeztek volna az elmúlt percekben. Végül csupán bólintottam, fölösleges lett volna tovább kérdezősködni. Többet úgysem fog mondani.
- Csak azt veszem komolyan, amit érdemes. Végtére is ez csak egy játék :] - vigyorodtam el, s zsebre dugtam a kezeimet. Ugyan ki az az ostoba, aki véresen komolyan vesz egy játékot? Mintha az életünk múlna rajta... :] Sejtettem, mire kívánt kilyukadni, de arra nem vettem a fáradságot, hogy ki is nyilvánítsam, mit miért teszek. Miért is rágnám a szájába? Jobban járunk mindketten, ha megfigyel, és úgy rakja össze rólam a képet, már ha képes rá. Persze nem állítottam, hogy csupa önzetlenség volnék, aki hanyatt-homlok rohanva szalad segíteni, de hátráltatni sem hátráltatok semmit, ha nem érdekem.
- Yare-yare... lehetetlent kérsz :] Ez egy pofonegyszerű tárgygyűjtögető quest egy csipetnyi rejtéllyel meghintve. Arra való, hogy szórakozásként fogjuk fel :] - kacsintottam a szőkeségre, majd közelebb léptem hozzá. Hibázott, amikor nekidőlt a falnak, csapdába ejtette magát, amit most nem is voltam rest kihasználni azzal, hogy kényelmetlenül közel kerültem hozzá, és kalitkába zártam a karommal, mellyel a falnak támaszkodtam.
- Mit szólnál hozzá, ha megmutatnám, hogy tudok szórakoztatni, édes? :] - vettem elő egy sármos mosolyt, és mutatóujjammal finoman felemeltem az állát... és ha folytatom a mozdulatot, az csókban végződött volna, de helyette hátraléptem és "szabadon" engedtem a madárkát - Csak vicceltem - közöltem szenvtelenül. Annyira nem voltam ostoba, hogy a saját viccemen nevessek, így csak akkor görbült mosolyra a szám, ha olyan reakciót mutatott, ami kiérdemelte. Ha képes volt hűvösen kezelni a helyzetet, és nem jött zavarba, akkor nyilván én sem fogok éktelen nevetésbe fogni :]
- Mikor először találkoztunk a macskával, felmerült bennem a kérdés, hogy miért zárhatták be ebbe a toronyba. A nekomaták a legendák szerint ártalmas lények, így logikus volt a következtetés, hogy nem kéne kiengednünk - fogtam komolyabbra a hangnemet - Kedves látogatóm a tálkánál csak tovább erősítette bennem ezt a feltevést. Megpróbálta elérni, hogy csatlakozzak hozzájuk, de rossz módszereket használt. Magyarázat helyett fenyegetett, és eközben felfedte a valódi alakját is. Azt hiszem a nyugati kultúrában is hasonló motívumot képvisel a kígyó, mint nálunk. Így a tálka hiányával igyekeztem volna elérni, hogy információt csaljak ki Cathyből, hátha el tudjuk dönteni, melyik oldal itt a jó, és melyik a rossz. Ám úgy fest, hogy a quest érzékeli, melyik tárgy van nálunk, és melyik nincs, így ez a taktika okafogyottá vált - dőltem jómagam is a falnak, miután kifejtettem "mire jutottam". Sajnáltam, hogy meg kellett osztanom vele ezt a tervet, ám nem volt értelme eltitkolnom így, hogy használhatatlanná vált. Nem szabad elfelednem, hogy Hinari-chan fontos láncszem a Szophieval ápolt kapcsolatomban, nem igazán haragíthatom magamra. Persze az előbbi kis tréfa még olyasmi volt, ami belefér :]

by Ajánlott tartalom