[Küldetés] Virágok és Gombák

Siettünk hogy a hang tulajdonosát utol érhessünk, de az előttem lévő Violetta hirtelen megállt, a háta mögül csak nehézkesen vettem ki az eseményeket, Tadayoshi látványos fényjelenség közepette eltűnt, kezdtem megijedni mikor Violetta, meglepett hangon megszólal:
- Teleportáció?...
Igen tényleg annak tűnt, és utána jött a következő meglepetés.
- Megállj! Hangzott a felkiáltás egy ismeretlen hangtól. A lány mögül mivel nem sokat láttam igy mellé álltam, észrevettem hogy Violetta szorosabra fogja a fegyverét, ami érthető is. Csak úgy a semmitől eltűnik a csapatunk egyik tagja és megjelenik Ő a semmiből miközben egy barlang belsejében járunk, ahova nem hiszem hogy piknikezni járnának az emberek. Egy fiatal fiú felszerelkezve, szép vérttel és hosszú hajjal és talán kékes szemmel… bontakozott ki a kép mikor egy cseppkő mögül lassan előre sétált.
- Megálljanak hölgyek, egy tapodtat sem! Jelentette ki. És azzal a talajon lévő zöld foltokra mutatott. Túl sokat nem láttam belőle elvégre a fáklya Tadayoshinál volt és ahogy eltűnt a fáklya leesett és így épp valamennyire megvilágította a talajt.
- Ne... lépjenek... azokra... a helyekre! Miután kimondta ismét felcsendült a kislányos kacaj… Személy szerint már szaladtam volna a lányka után, de kijelezte a questes információs ablak hogy ketten kevesek vagyunk a küldetés teljesítéséhez. És megjelent ez a srác is Violetta sorba tette fel azokat a kérdéseket amikre én is szerettem volna tudni a választ. Időközben kiderült hogy Tadayoshinak semmi baja épp csak a városba lett teleportálva, megvárhatnánk mire visszaér de addigra már a világ másik felén fog járni a kis tolvajunk. A gondolkodásom az szakította félbe hogy a fiúcska bemutatkozott.
- Majd elfelejtettem, a becses nevem Ernst, állok szolgálatukra. Zavarodottnak látszanak, talán segíthetek valamiben?
Ekkora mákunk nem lehet, láttam hogy Violettának is az járhatott a fejében ami az enyémben is. Majd mi is illedelmesen bemutatkoztunk. És Violetta folytatta a fiú „becserkészését” megpróbálta rávenni hogy csatlakozzon a partyhoz. Eközben a kislányon járt a fejem, nagyon is jól ismeri a terepet, elvégre nem lépett rá a foltokra szökdécselve kikerülte őket. Violetta elmondta a küldetés részleteit hogy a Potion mesternek kell és hogy potionokat kapunk majd cserébe. Remélem beleegyezik és igy be tudjuk fejezni a küldetést.
- A mi kis tolvajunk igencsak jól ismeri a terepet. Jelentettem ki. Gondolom már Ők is rájöttek de úgy éreztem jobb ha megosztom az észrevételemet.


/Bocsánat a késlekedésért./

Az újdonsült ismerősünk elolvasta a leírást a küldésünkről. Nem sokra rá úgy döntött hogy elfogadja a partyba invitálást és meg is jelent harmadik tagként. Nagyon megörültem, így befejezhető lesz a küldink. Mosolyodtam el a gondolattól magamban. Majd némi hajbókolás után kezet is csókolt nekünk, engem kissé meglepet nem vagyok hozzá szokva az efféle gesztusoknak. Kissé bele is pirultam. De tartottam attól hogy a mi kis tolvajkánkat már nem érhetjük utol annyit időztünk itt. Majd a fiú gy fáklyát adott a kezembe, logikus, már kicsit szégyenlem hogy nekem nem jutott ez az eszembe hogy szükségünk lesz rá miután Tadayoshi eltűnt a földön heverő fáklya ami utána maradt már-már csaknem kiégett. Majd el is indultunk igyekeztem elől menni ugyanakkor lemaradni Ernst mögött ugyanis mint férfi ő volt az aki a csapat vezéreként előre tartott. A fiú ismét bókokat szórt ránk, ami miatt egyre szimpatikusabbnak találtam. Az utunkat egy függőid követte. Ernst kissé bizonytalanul tartott előre, de azért édesen próbálta eltitkolni hogy ő is épp annyira utálhatja az ilyen terepeket mint én. Ezt egy szintén mozgó szigetecske követte, Violetta mintha minden nap ilyeneken járna, akadály nélkül könnyedén vette ezeket a területeket. Amint megláttam a következő hidat már kezdtem kissé bosszús lenni. Utálom az efféléket, valahogy olyan mintha kicsószna a lábam alól a talaj, és valami határtalan bizonytalanság fog el. Ha egyedül lennék biztos nem jöttem volna keresztül rajtuk. A hidat egy már megnyugvásomra stabilabb sziget követte. Itt már akadtak fáklyák viszonylag elég sűrűn, ugyanakkor sokat nem jelentett ugyanis a köd is egyre sűrűbb lett, így a fáklyák nem sokat segítettek, ahogy haladtunk előre egyre rosszabbak lettek a fényviszonyok. Majd ismét egy újabb híd következett nagy örömömre... ami még rosszabb állapotban van az eddigieknél, gondolom itt már szinte senki sem jár, elhagyatott arról nem is beszélve hogy beillene egy jó kis horror film színhelyének. A híd meg pláne. Valahogy sikeresen átkecmeregtünk rajta, a fáklya most különösen megnehezítette a helyzetem, ugyanis szívem szerint két kézzel fogtam volna a kötelet. De figyelnem kellett a híd fokait és igyekeztem elegendő fényt biztosítani a többieknek.
- Fáklyafényt legyen oly szíves! Kért meg Ernst, majd oda nyújtottam felé hogy mindannyian jól láthassunk, már amennyire ez lehetséges volt.
- Én megyek előre, a pajzsom védelmet nyújt ha váratlan támadás érkezik! Jelentette ki a fiú. Nem sokra rá Violetta megszólított, és elmondta az elképzelését, amivel egyet is értettem, így elég fényt tudok biztosítani mindkettőjüknek. Magabiztosan rá bólintok majd elmosolyodom.
- De mielőtt bemennénk mivel nem tudjuk mire számítsunk jó lenne szerintem ha megbeszélnénk egymás képességét és hogy ki mire osztott pontokat. Csakis azért hogy tudjuk hogy mi az erőssége és hogy mi a gyengesége a másiknak. Akkor kezdem! A speciális képességem három egymást követő gyors vágás, ami ha sikeres a támadásom duplázódik, ezen kívül sok pontot osztottam az életemre és a speciális képességemre és egy pontot a fegyverkezésemre hogy nagyobb eséllyel sikerüljön a képességem. Ugyanakkor még nem használtam el a potionom sem. És mielőtt bemennénk jó lenne szerintem ha a teleport kövek is a kezünk ügyében lenne, sosem lehet tudni. Egy küldetés sem olyan fontos mint egy emberi élet. Mondtam itt kissé komoly lett az arckifejezésem de amikor ezt észre vettem rögtön zavart mosoly jelent meg rajta.

A kérdésemre Violetta lemondta mire osztott pontokat, sőt a képességéről még némi bemutatót is tartott, amivel engem személy szerint le is nyűgözött. Ez tökéletes védekezésre sőt még támadásra is. És röpke bemutatója végén még a fegyverét is előhívja, ördög villa a neve, sejtelmes név ugyanakkor a tulajdonságai is jól jöhet még nekünk. Szó ami szó erős lehet a lányka. És kiderült hogy az is, az életpontjára, gyorsaságára osztott pontokról nem is beszélve. A mondata közepében eszméltem csak rá hogy úgy néz ki csak én rohangálok alap felszerelésekkel. Itt a fegyveremre gondolok. De nem hagytam magam elmélázni, figyelmesen végighallgattam Violetta mondanivalóját. Még a szalma kalapját is feltette, majd egy aranyos kacsintást engedett meg felém jelezve hogy lassan végzett. Én is szemezgettem vele hogy veszek de úgy gondoltam, hogy majd valami erősebb itemekre gyűjtögetek. Lehet ezt még megbánom, de már nem volt mit tenni.
- És te mire vagy képes Ernst..? Kérdezte a fiút aranyos hangján. A kérdést követően én is a fiúra tekintettem. Ernst kissé zavartan, kisvártatva de válaszolt. Legalábbis mondott valamit ugyanis túl sok dolgot nem tudtunk meg róla. Még azt is megjegyezte hogy nem áll szándékában bántani minket, ami nem kissé meglepet. Nekem egyértelmű volt hogy mivel egy csapat vagyunk nem bántjuk egymást semmilyen okból sem. Elvégre össze kell tartanunk sőt az egész kérdésem is arra alapult hogy megismerjük egymást valamennyire. Ekkor villant csak be hogy megint mekkora ostobaságot követhettem el. Naiv módon adok ki magamról és adatok ki másokról információkat. Elvégre bármelyikőnk lehet kém, áruló és nem kell hozzá sok épp csak egy kis színészi képesség. Ijedten tekintettem a fiúra, kiderül hogy fiatal kora ellenére sokkal okosabb mindkettőnknél. Bár nem gondolom hogy Violetta gonosz lenne, de ez azt is bebizonyította hogy újdonsült csapattagunk sem az, ugyanakkor ki is hallathattak minket.
- Sajnálom, ostoba voltam hogy ilyet kérdeztem és ezzel veszélybe is sodorhattam bárkit, elvégre akár ki is hallgathatnak minket vagy épp közülünk lehet bárki áruló, még ha ezt nehezen is képzelem el bármelyikőtökről. Hajoltam meg bocsánat kérésem jeléjéül.
- I-inkább menjünk tovább... elvégre van egy tolvaj, amit el akartak fogni! Igazam van? Jelentette ki a fiú, és ezzel pontot is tett a mi kis párbeszédünkre. Bólintottam de addigra a srác már előre is sietett, ismét egy híd következett, Ernest szorosan követve tartottam a tempót, és igyekeztem elegendő fényt biztosítani nehogy bárki is egy rozoga fokára lépjen a hídnak. Úgy látszik a végére már mindenki bele jött az ilyesmi akadályokba, még Ernst is könnyedén átsiklott a híd probléma felett, szinte ügyet sem vetett rá, pedig eleinte Ő is annyira irtózott az ilyesmiktől mint én. Persze még most is de a fiú sietősre fogta, így nem igazán maradt időm azon aggódni hogy leesek vagy hasonló, tartanom kellett a lépést különben lemaradok. A híd végét ismét egy járat követe, amibe habozás nélkül folytattuk az utunk. A járat egyre ijesztőbb lett mintha egy halloweeni dekoráció kelléke is lehetne. Sötét, nedves hatást keltet, és jöttek a pókhálók, és ahol pókhálók vannak ott pókok is. Már a gondolat is elborzasztott. Majd Ernst megtorpant és megszólalt.
- Mintha egy pók odú volna? Gondolják a hölgyek, hogy... itt már nem tudtuk meg mit szeretett volna mondani ugyanis belé fojtották a mondat másik felét az események. Morajló ropogó hang hallatszódott, majd elkezdet remegni a talaj a lábunk alatt. Ösztönösen elő vettem a fegyverem, és máris egy olyan pózt vettem fel amivel akár védekezni akár támadni tudtam volna. De a robaj és a rázkódás egyre erőteljesebbé vált, hátrálni akartam egy lépést de mögém gurult egy kő darab, de lehet hogy már alap ott is volt a lényeg hogy felbuktam benne, aminek következtében elestem és a követező dolog amit észleltem hogy zuhanok majd puffanok, elkezdtem gurulni lefele, szét nézni sem tudtam, igyekeztem megkapaszkodni valamiben de sikertelenül, majd végre földet értünk és megállt a zuhanásunk/gurulásunk lefelé. Amint észbe kaptam megpróbáltam feltápászkodni, majd az első dolgok volt körbe nézni hogy a többiek is itt vannak-e. Igen itt voltak, azonnal az életcsíkjukra fókuszáltam és megdöbbenve láttam hogy mindenkinek lentebb csúszott ráadásul nem is keveset. Violetta is kezdte össze szedni magát, de mikor Ernst-re néztem, Ő meg sem moccant. Egy pillanatra megijedtem, de láttam hogy az életpont csíkja körülbelül ott lehet ahol a miénk.
- Ernst! Pattantam fel és szaladtam a fiúhoz. Fejét a karjaimba vettem és megpróbáltam felélesztgetni, mivel más nem jutott az eszembe hogy mit is tehetnék így enyhe pofonokat adtam az arcára hátha magához tér.
- Ernst térj magadhoz kérlek! Mondtam neki de meg sem moccant.
- Ez nem lehet igaz! Kezdtem kétségbe esni. Nem csak azért mert nem tért magához, hanem mert tudatosult bennem hogy így igencsak csekélyke az esélyünk bármire is.
Körbe néztem mit tehetnénk de szembe kellett néznem a tudattal hogy még csapdába is estünk. Ugyanis nem volt kijárat vagy hasonló, az egyetlen járhatónak tűnő út az lehetett volna ahonnan lepottyantunk, de még felmászni sem tudtunk volna rajta. Főleg hogy itt volt egy csapattagunk aki eszméletlen hevert a karjaimban. Majd az ijesztő hangokat ismét hallani lehetett, sőt mintha "szaporodtak" volna, a rengés is egyre erősebbé vállt. Tudtam, közelednek.
Óvatosan letettem a fiút és elé álltam, kardom ismételten elő vettem és támadóállásba helyezkedtem. Zavartan ránéztem Violettára.
- Használd a teleport követ kérlek, én nem megyek Ernst így nem tudja használni és én nem hagyom itt. Nem kell hogy mind meghaljunk itt! Mondtam az utolsó mondatom kissé erélyesebben mint ahogy az tőlem megszokott. Nem kellett sok a pókok támadásba is kezdtek, meglepődtem hogy egy-egy kardcsapástól el is piálódtak, ugyanakkor nagyon sokan voltak. Így ez a tény nem javított sokat az esélyünkön. Persze ez a helyzet még mindig fokozódott, amíg a méteres pókok özönlöttek be minden létező kis nyíláson, addig egy jóval nagyobb árny is megjelent. Ettől már végkép ki rázott a hideg és képzeletben már búcsút mondtam minden élőnek és holtnak. Majd egy hangos nyüszítés hallatszott az árny irányából amire már el is rugaszkodott az oldalplafonon lévő lyukból és agyontaposva néhány "kisebb" pókot ért földet, így már teljesen kirajzolódott az alakja. Egy óriás pók amely az "Mother of All Spider" nevet viselte, eddig is tartottam az elkövetkezőktől de most vége. Nem tudtam mást csak állni és nézni, a rám támadó kisebb pókokat is ügyetlenebbül támadtam. De azért sikeresen elbántam minddel. Majd a kisebb pókicák átadták a terepet a fő bosznak, ugyanúgy ott voltak csak hátrébb húzódtak hogy onnan nézhessék végig az eseményeket. Körbe néztem hátha látok valami megoldást a menekülésre, de akkor is biztos hogy utánunk jönnének ezek a mobok. Így nem maradt más a bost kell támadnunk, és csak remélem hogy ha esetleg valami csoda folytán le is győzzük a kisebbek vagy menekülőre fogják vagy ők is elpixálódnak. A kardom markolatát még erősebbre fogtam, szinte már bele izzadt a tenyerem. Ránéztem Violettára majd a földön heverő Ernstre. Majd a tekintetem megkeményedett. Már támadtam volna mikor a pókot kémlelve ismét egy árnyra lettem figyelmes, először a pók fején landolt, nem igazán tudtam ki nézni hogy mi vagy épp ki lehetett az, de nem sokra rá már a földre "ereszkedett" vagy repült nem tudom. Ugrásnál jóval lassabb volt a mozgása. A boss meg is torpant az eseményektől. Próbáltam kinézni az újdonsült vendégünk nevét de nem láttam ugyanakkor furcsa is volt, talán nem is player? Esetleg egy npc vagy valami más ember alakú mob lenne. Elmélkedtem. De nem volt sok időm még erre sem, a lány egy furcsa mozzanattal el is intézte a gigantikus pókot. Nem hittem a szememnek. Majd egy újabb mozzanattal el intézte a többi kisebb termetű pókot. Elkerekedett szemmel tekintettem a lányra.
- Megmentettél minket, köszönjük! Mondtam lelkesen, ami hamar alábbhagyott mikor meglengette az ellopott gombát a szemünk előtt. Egy gúnyos kacaj keretében. Most eszméltem csak rá hogy az igazi baj csak most jött a lányka személyében.
- Nevetséges alsórendű adatgócok. Mondta gonosz démoni hangon.
- Ez itt az ÉN játékom! A boss itt kizárólag ÉN lehetek! ÉN, a Zseni, a Tökély, a Végső Megmérettetés! És előttem három Tragikus Bohóc, aprócska és nyomorult, halandó Emberi Lény!
A történtek előtt döbbenten álltam, hogy ha tudná Tadayoshi hogy mekkora szerencséje van. Először azt hittem hogy a félelem meg fog bénítani, de nem úgy történt. Elkezdtem gondolkodni, hogy mit is tehetnénk. Elvégre egy gőgös gyerekes njk-val van dolgunk. Aki erősebb is mint mi de ugyanakkor gyerekesebb jóval. Ha neki rontanánk valószínű esélyünk sem lenne, legalábbis félek tőle hogy nem. Lehet most nem is harccal kéne győznünk? Én tanknak jó vagyok de biztos hogy rajtam is nagyot sebezne, Violetta jó attaker. Talán akkor van esélyünk ha kevés a az életpontja. Mindenesetre megpróbálkozok valamivel. Nem a gomba a célom már csak kijutni szeretnék ráadásul itt hever mellettem Ernst is. Ki kell juttatnom őket. Csakis ez járt a fejemben. Ránéztem Violettára, egy szájra harapással jeleztem hogy tervezek valamit.
Kezdésnek jó hangosan kihívóan felnevettem.
- Szép kis mutatvány volt! Tapsoltam meg a lányt. Ügyes és erős vagy, el kell ismerni, így nem fogok ellened fordulni, tudom hogy esélyem sem lenne. Mondtam közvetlen arckifejezéssel és igyekeztem növelni amúgy sem épp alacsony egóját. Lassú lépésekkel egyre közelebb kerültem hozzá, még a fegyverem is eltettem. Lehet vesztemre. Kezeim a hátam mögé tettem, mintha csak össze kulcsoltam volna magam mögött, és kézfejemmel megpróbáltam inteni Violetta felé hogy ő is jöjjön közelebb. Ha észre vette és úgy tett, akkor talán sikerülhet amit elterveztem. Félig oldalra fordultam hogy lássam jön-e, és az ajkamra haraptam megint, remélem már tudja mire gondolok, és hogy min is forgatom piciny agytekervényeim. Ránézek a lányra próbálom leolvasni az arcáról hogy érti-e vagy épp egyet ért-e vele. Vissza fordulok az njk-hoz és tovább dicsérem, nem érdekel mit mond még ha szid-e hogy ostoba emberi lény vagyok akkor is egyet értek vele, és elmondom hogy egy ebben a játékban tényleg csakis az npc-k a mobok és egyéb programok lehetnek tökéletesek, mi "alsóbb rendű lények" pedig csak kihasználni tudjuk őket és az általuk adott lehetőségeket. Ugyanis mi tényleg csak bevándorlók vagyunk egy játékba és nem azok részesei, még akkor is ha be is zártak minek ide. Igyekszem minden rezzenését figyelni és minél közelebb kerülni hozzá. Majd miközben megdicsérem és elmondom elismerésem, az előbbi bravúros támadásáért, kezet nyújtok neki, hogy kifejezzem tiszteletem. Ha elfogadta lefogom a kezét így, Violetta mögé tud teleportálni és el tudja venni a gombát amivel véget is érne a küldetésünk. Ha támad védekezek, és terelem a figyelmét hogy rám és ne Violettát támadja így talán ismét megoldható az előző elképzelésem. Kitartok ha más megoldás nincs akkor tank módjára bevállalom az ütéseket és várom hogy Violetta támadjon, majd ha már nagyon kevés az életem cserélünk, szeretném ha Ő védene és én lennék a támadó, ilyen esetben csakis a speciális képességem használnám újra meg újra.

A kislány a gőgösen karba font karokkal jelezte hogy esze ágában sincs kezet nyújtani nekem, majd nagy meglepetésemre önmagából kikelve kezdte el kiabálni szíve piciny fájdalmát. A mondatokat végighallgatni is szörnyű volt mert minden egyes szó képpé alakult a fejemben és saját élményként éltem meg. Sosem gondoltam volna hogy egy program képes az igazi érzelmekre, de itt a szemem előtt vált bizonyossá hogy igenis éreznek. Azok a szavak, mondatok, hangsúlyok és gesztusok nem lehettek előre beprogramozva, bele építve abba a csepp kislányba. Elkerekedett szemekkel néztem az eseményeket mígnem Violetta zökkentett ki a döbbenetből, karját a vállamra tette és egy mosollyal jelezte hogy, minden rendben, mos Ő jön. Féltettem Violettát de bíztam is benne. Oda portált a kislányhoz majd kedvesen rámosolygott és megölelte, nem értettem hogy mit mondhatott neki csakis a szája mozgását láttam. Majd én is közelebb léptem kicsit a két lányhoz, de mielőtt elléptem még egy pillantást vetettem Ernstre, még mindig ugyanúgy feküdt a földön öntudatlan állapotban. Mikor eléggé közel értem hogy halljanak de ne érezze magát fenyegetve a kislány, meghajoltam és belekezdtem monológomba.
- Bocsánatot kérek, nem tudtam hogy az npc-knek is lehetnek érzéseik. Szégyenlem a viselkedésem. Úgy gondoltam hogy minden npc egy beprogramozás alapján viselkedik és reagálja le az eseményeket. Sajnálom, ma megtanítottad nekem hogy igenis éreztek. Majd felegyenesedve folytattam.
- Ez a gyilkos játék minket sem kímél, igaz nem próbál meg annyiszor eltenni láb alól mint téged, de itt mi is az életünkért harcolunk, így ez a játék a mi ellenségeink is. Majd közelebb nemtem még egy kicsit, és onnan folytattam.
- Biztos nem bízol bennünk így picit félve teszem fel a kérdést de ha bármivel is segíthetnénk rajtad neked szívesen megmetsszük. Itt Violettára tekintettem remélve hogy nem haragszik meg hogy az Ő nevében is beszéltem. Ha a piciny teremtés valamennyire is elfogadott minket akkor közelebb mentem és tőlem is kapott egy ölelést, remélve hogy nem húzódzkodik el, ha van valami ötlete amivel segíthetnék akkor ezt lefixáltam egy most már teljes mértékben barátságos kézfogással, és persze kapott egy ölelést is. Ha ellenünk fordult hát...akkor nem tudom.

Nagy örömömre a lány nem utasította el a közeledésünket, sőt lehet zavarodott volt picit de már nagyon is szüksége volt néhány megérő mondatokra, gyengéd ölelésekre. Látszott rajza hogy zavarban volt, lehet nem is tudta hirtelen hogy reagálja le a gyorsan megváltozott reakciókat. Az hogy kiderült hogy egy program is érezhet, számomra picit átírta a sao világát, és eddig mint pusztító rendszerre már mint pusztító és önpusztító rendszerként tekintettem rá. Épp mint egy ember. Mit is várok, elvégre Akihikó is "csak" egy ember volt, és senki sem teremthet jobbat/hibátlanabbat mint ami. Pár másodpercig csak csendben öleltük egymást, nem is tudom miért de ez valahogy nekem is olyan jól esett. Persze pár perce még meg voltam győződve arról hogy ez a csepp kis teremtés meg akar ölni minket, erre kiderül hogy nagyon is nagy szüksége van ránk vagy legalábbis valakire aki csupán egy picit is megérti. Sajnos nem láttam elsőre a lány lelkébe, nem is sejthettem hogy ilyen dolgok történhetnek vele. A csöndet a lány rövidke mondata szakította félbe.
- Most... miért nem érdekel már a küldetés?
Meglepett így hirtelen a kérdés, meg mondom az őszintét ki is ment a fejemből.Violetta kedvesen rá is válaszolta hogy érdekli a küldetés de most inkább segítünk neki. És jól mondta, jelenleg engem is jobban foglalkoztatott a kislány sorsa mintsem egy vacak gomba. Violetta megkérdezte hogy miben segíthetünk, majd ráeszmélt hogy még a nevét sem tudjuk a kislánynak így azt is megkérdezte gyorsan. Megvártam mit válaszolt kicsi lányka majd én következtem.
- Legyen szó bármiről szívesen segítünk. Mondtam mosolyogva.
- Jelenleg jobban érdekel minket az hogy biztonságban tudjunk, mintsem egy vacak kis gomba. Már az elején játszadozni szerettél volna, szeretted volna ha valaki foglakozik veled, oda figyel rád. Ez legközelebb csak egy szavadba kerül. Egy rendszer által kreált program vagy aki érzelmekkel is rendelkezik, ez pont elég hogy emberré vállhas. Egy közülünk. Szeretném ha barátok lennénk! Azzal oda nyújtottam a kezem a lánykának, ha rátette Violettára tekintettem hogy ha gondolja tegyen Ő is ugyanígy. Így mint egy fajta szerződés, szerettem volna örök barátságot kötni a két lánnyal.

- Hé… hallottam a kislány hangját és éreztem benne, hogy kezd neki kissé kellemetlen lenni a nagy ölelés, amit kapott mindkettőnktől. Jobban bele gondolva egyrészt nem is lehet hozzá szokva másrészt meg Ő a legkisebb, közöttünk lehet kissé feszélyezve is érezhette magát. Kitört a „szorításunkból” majd folytatta mondandóját, miszerint tévedek hogy az emberi és a gépi „agy” nagyon is sokban különbözik. Majd megjegyezte hogy annyira sokban mégsem.
A mondandóját végighallgatva megmagyaráztam neki, hogy én hogy is értettem.
- Igen igazad van, rosszul fogalmaztam. Azt szerettem volna mondani, hogy az hogy érzel elég, ahhoz hogy emberként tekintsek rád.
Majd folytatta a mondandóját. Elmondta hogy emberek, sőt tizenhárom ember volt szükséges a készítéséhez, majd azt is elmondta, hogy mi valószínű nem tudnánk neki segíteni, mert ahhoz először hozzá kell férkőzni a konzolhoz majd egy másodperc alatt milliónyi programot, kell átfutni. Ez tényleg lehetetlennek hangzik. Majd folytatta, hogy azzal tudnánk leginkább segíteni neki, ha szóba állnánk vele, elvégre azért van.
Itt bólintottam egyet nem szóltam közbe, mert automatikusan folytatta tovább a mondandóját, melyben felsorolta a program neveit. Eleinte próbáltam értelmes arckifejezést magamra erőltetni, de miután szemeim jojóztak a sok-sok név és kód hallatán ez romba dőlt, és bambán jojózó szemekkel néztem a lányra. Egy hajjaj jelezte, hogy a társam is hasonlóképp lehet mint én. Majd meg is szólalt. Felhozta, hogy lehetne a neve Primera-chan egy-egyszerűbb és sokkal könnyebben megjegyezhető név, ami inkább jellemezné a kislányt. Sejtésem szerint tetszeni fog neki elvégre szeret magáról úgy beszélni, hogy Ő a tökély így az „első” megnevezés is elnyerheti a tetszését.
- Szerintem nagyon jó ötlet! Néztem a két lányra. Tényleg illene hozzád ez a név. Mosolyodtam el.

A csöpke lány egyre inkább belopja magát a szívembe, majd szorongva toporogva kissé félve teszi fel a kérdést ami még mindig nyomasztja.
- Akkor most a barátaim vagytok? Szeretett volna bizonyosságot tenni arról hogy a korábbi beszélgetés és ölelkezés őszinte volt.
- Akarom! Utálok egyedül lenni, senki se figyel rám! Nincsen semmi dolgom és mindig nekem kell csinálnom magamnak, ezért csalogattalak ide játszani! Igen most a saját szavaival erősítette meg azt amit már korábban is sejtettem róla, tényleg csak egy kis magányos gyerkőc magas intelligenciával. Jobban bele gondolva kissé kegyetlenség volt hogy gyermeknek és ahhoz járó alaptermészettel áldották meg. Ugyanis egy gyermek még ha rendkívül okos is, nehezebben boldogul és sokkal több figyelemre, megértésre van szüksége mint egy korunkbelinek vagy felnőttnek. Ugyanakkor az is igaz hogy mint elmondta a feladata a segítség nyújtás lenne, és persze hogy az ember könnyebben megnyílik egy gyermeki szívnek.
- Igen, barátok vagyunk..! Szólalt meg Violetta, hangjában hallani lehetett hogy Őt is megérintette az eset.
- Ne aggódj, most már minden rendben lesz... Mi ketten itt vagyunk neked..! Majd rám pillantott. És mosolyogva én is megszólaltam.
- Hát persze hogy azok vagyunk! Elvégre ismeretlen emberkék nem ölelkeztek volna csak úgy mint mi pár perce. Kacsintottam a csöpke lányra, aki addigra már belekapaszkodott Violetta ruhájába jelezve hogy a további mondatok már a neki szóltak. Bocsánatot kért hogy ránk támadott, és kifejtette hogy nem bántott volna minket, sőt a mobokat sem Ő rakta ide hanem az adminisztrátorok. Ő sosem ölne embert, maximum megleckéztetné Őket, és itt aranyos hasonlatokkal élve kifejtette elképzeléseit hogy mégis mit csinálna velük. És szinte már könyörgött hogy higgyünk neki. Persze semmi okunk nem volt kételkedni a szavában, annyira őszintén adta elő magát.
- Hiszek neked, emiatt ne félj! Mondta Violetta, miközben kezeit gyengéden megfogta. Én is bólintottam egy nagyot. Hümm okoznak még meglepetéseket az emberek, valahogy nem gondoltam volna hogy Violetta ennyire ért a gyerekek/programok nyelvén. Mosolyodtam el a gondolatra ismét. Majd Violetta előrukkolt egy nagyszerű ötlettel miszerint folytassuk odakint az ismerkedést a napsütésben. Már kezdtem kissé én is besokallni a sötét, nyirkos barlangban, és szívem szerint én is kivágytam a napfényre.
- Nagyszerű ötlet! Fordultam oda Violettához és néztem mosolyogva újdonsült barátunkra hogy mi a véleménye.


/ Gome, gome az előző körben okozott kellemetlenségekért ^^" /