[Küldetés] Virágok és Gombák

A kislány a gőgösen karba font karokkal jelezte hogy esze ágában sincs kezet nyújtani nekem, majd nagy meglepetésemre önmagából kikelve kezdte el kiabálni szíve piciny fájdalmát. A mondatokat végighallgatni is szörnyű volt mert minden egyes szó képpé alakult a fejemben és saját élményként éltem meg. Sosem gondoltam volna hogy egy program képes az igazi érzelmekre, de itt a szemem előtt vált bizonyossá hogy igenis éreznek. Azok a szavak, mondatok, hangsúlyok és gesztusok nem lehettek előre beprogramozva, bele építve abba a csepp kislányba. Elkerekedett szemekkel néztem az eseményeket mígnem Violetta zökkentett ki a döbbenetből, karját a vállamra tette és egy mosollyal jelezte hogy, minden rendben, mos Ő jön. Féltettem Violettát de bíztam is benne. Oda portált a kislányhoz majd kedvesen rámosolygott és megölelte, nem értettem hogy mit mondhatott neki csakis a szája mozgását láttam. Majd én is közelebb léptem kicsit a két lányhoz, de mielőtt elléptem még egy pillantást vetettem Ernstre, még mindig ugyanúgy feküdt a földön öntudatlan állapotban. Mikor eléggé közel értem hogy halljanak de ne érezze magát fenyegetve a kislány, meghajoltam és belekezdtem monológomba.
- Bocsánatot kérek, nem tudtam hogy az npc-knek is lehetnek érzéseik. Szégyenlem a viselkedésem. Úgy gondoltam hogy minden npc egy beprogramozás alapján viselkedik és reagálja le az eseményeket. Sajnálom, ma megtanítottad nekem hogy igenis éreztek. Majd felegyenesedve folytattam.
- Ez a gyilkos játék minket sem kímél, igaz nem próbál meg annyiszor eltenni láb alól mint téged, de itt mi is az életünkért harcolunk, így ez a játék a mi ellenségeink is. Majd közelebb nemtem még egy kicsit, és onnan folytattam.
- Biztos nem bízol bennünk így picit félve teszem fel a kérdést de ha bármivel is segíthetnénk rajtad neked szívesen megmetsszük. Itt Violettára tekintettem remélve hogy nem haragszik meg hogy az Ő nevében is beszéltem. Ha a piciny teremtés valamennyire is elfogadott minket akkor közelebb mentem és tőlem is kapott egy ölelést, remélve hogy nem húzódzkodik el, ha van valami ötlete amivel segíthetnék akkor ezt lefixáltam egy most már teljes mértékben barátságos kézfogással, és persze kapott egy ölelést is. Ha ellenünk fordult hát...akkor nem tudom.

Nagy örömömre a lány nem utasította el a közeledésünket, sőt lehet zavarodott volt picit de már nagyon is szüksége volt néhány megérő mondatokra, gyengéd ölelésekre. Látszott rajza hogy zavarban volt, lehet nem is tudta hirtelen hogy reagálja le a gyorsan megváltozott reakciókat. Az hogy kiderült hogy egy program is érezhet, számomra picit átírta a sao világát, és eddig mint pusztító rendszerre már mint pusztító és önpusztító rendszerként tekintettem rá. Épp mint egy ember. Mit is várok, elvégre Akihikó is "csak" egy ember volt, és senki sem teremthet jobbat/hibátlanabbat mint ami. Pár másodpercig csak csendben öleltük egymást, nem is tudom miért de ez valahogy nekem is olyan jól esett. Persze pár perce még meg voltam győződve arról hogy ez a csepp kis teremtés meg akar ölni minket, erre kiderül hogy nagyon is nagy szüksége van ránk vagy legalábbis valakire aki csupán egy picit is megérti. Sajnos nem láttam elsőre a lány lelkébe, nem is sejthettem hogy ilyen dolgok történhetnek vele. A csöndet a lány rövidke mondata szakította félbe.
- Most... miért nem érdekel már a küldetés?
Meglepett így hirtelen a kérdés, meg mondom az őszintét ki is ment a fejemből.Violetta kedvesen rá is válaszolta hogy érdekli a küldetés de most inkább segítünk neki. És jól mondta, jelenleg engem is jobban foglalkoztatott a kislány sorsa mintsem egy vacak gomba. Violetta megkérdezte hogy miben segíthetünk, majd ráeszmélt hogy még a nevét sem tudjuk a kislánynak így azt is megkérdezte gyorsan. Megvártam mit válaszolt kicsi lányka majd én következtem.
- Legyen szó bármiről szívesen segítünk. Mondtam mosolyogva.
- Jelenleg jobban érdekel minket az hogy biztonságban tudjunk, mintsem egy vacak kis gomba. Már az elején játszadozni szerettél volna, szeretted volna ha valaki foglakozik veled, oda figyel rád. Ez legközelebb csak egy szavadba kerül. Egy rendszer által kreált program vagy aki érzelmekkel is rendelkezik, ez pont elég hogy emberré vállhas. Egy közülünk. Szeretném ha barátok lennénk! Azzal oda nyújtottam a kezem a lánykának, ha rátette Violettára tekintettem hogy ha gondolja tegyen Ő is ugyanígy. Így mint egy fajta szerződés, szerettem volna örök barátságot kötni a két lánnyal.

- Hé… hallottam a kislány hangját és éreztem benne, hogy kezd neki kissé kellemetlen lenni a nagy ölelés, amit kapott mindkettőnktől. Jobban bele gondolva egyrészt nem is lehet hozzá szokva másrészt meg Ő a legkisebb, közöttünk lehet kissé feszélyezve is érezhette magát. Kitört a „szorításunkból” majd folytatta mondandóját, miszerint tévedek hogy az emberi és a gépi „agy” nagyon is sokban különbözik. Majd megjegyezte hogy annyira sokban mégsem.
A mondandóját végighallgatva megmagyaráztam neki, hogy én hogy is értettem.
- Igen igazad van, rosszul fogalmaztam. Azt szerettem volna mondani, hogy az hogy érzel elég, ahhoz hogy emberként tekintsek rád.
Majd folytatta a mondandóját. Elmondta hogy emberek, sőt tizenhárom ember volt szükséges a készítéséhez, majd azt is elmondta, hogy mi valószínű nem tudnánk neki segíteni, mert ahhoz először hozzá kell férkőzni a konzolhoz majd egy másodperc alatt milliónyi programot, kell átfutni. Ez tényleg lehetetlennek hangzik. Majd folytatta, hogy azzal tudnánk leginkább segíteni neki, ha szóba állnánk vele, elvégre azért van.
Itt bólintottam egyet nem szóltam közbe, mert automatikusan folytatta tovább a mondandóját, melyben felsorolta a program neveit. Eleinte próbáltam értelmes arckifejezést magamra erőltetni, de miután szemeim jojóztak a sok-sok név és kód hallatán ez romba dőlt, és bambán jojózó szemekkel néztem a lányra. Egy hajjaj jelezte, hogy a társam is hasonlóképp lehet mint én. Majd meg is szólalt. Felhozta, hogy lehetne a neve Primera-chan egy-egyszerűbb és sokkal könnyebben megjegyezhető név, ami inkább jellemezné a kislányt. Sejtésem szerint tetszeni fog neki elvégre szeret magáról úgy beszélni, hogy Ő a tökély így az „első” megnevezés is elnyerheti a tetszését.
- Szerintem nagyon jó ötlet! Néztem a két lányra. Tényleg illene hozzád ez a név. Mosolyodtam el.

A csöpke lány egyre inkább belopja magát a szívembe, majd szorongva toporogva kissé félve teszi fel a kérdést ami még mindig nyomasztja.
- Akkor most a barátaim vagytok? Szeretett volna bizonyosságot tenni arról hogy a korábbi beszélgetés és ölelkezés őszinte volt.
- Akarom! Utálok egyedül lenni, senki se figyel rám! Nincsen semmi dolgom és mindig nekem kell csinálnom magamnak, ezért csalogattalak ide játszani! Igen most a saját szavaival erősítette meg azt amit már korábban is sejtettem róla, tényleg csak egy kis magányos gyerkőc magas intelligenciával. Jobban bele gondolva kissé kegyetlenség volt hogy gyermeknek és ahhoz járó alaptermészettel áldották meg. Ugyanis egy gyermek még ha rendkívül okos is, nehezebben boldogul és sokkal több figyelemre, megértésre van szüksége mint egy korunkbelinek vagy felnőttnek. Ugyanakkor az is igaz hogy mint elmondta a feladata a segítség nyújtás lenne, és persze hogy az ember könnyebben megnyílik egy gyermeki szívnek.
- Igen, barátok vagyunk..! Szólalt meg Violetta, hangjában hallani lehetett hogy Őt is megérintette az eset.
- Ne aggódj, most már minden rendben lesz... Mi ketten itt vagyunk neked..! Majd rám pillantott. És mosolyogva én is megszólaltam.
- Hát persze hogy azok vagyunk! Elvégre ismeretlen emberkék nem ölelkeztek volna csak úgy mint mi pár perce. Kacsintottam a csöpke lányra, aki addigra már belekapaszkodott Violetta ruhájába jelezve hogy a további mondatok már a neki szóltak. Bocsánatot kért hogy ránk támadott, és kifejtette hogy nem bántott volna minket, sőt a mobokat sem Ő rakta ide hanem az adminisztrátorok. Ő sosem ölne embert, maximum megleckéztetné Őket, és itt aranyos hasonlatokkal élve kifejtette elképzeléseit hogy mégis mit csinálna velük. És szinte már könyörgött hogy higgyünk neki. Persze semmi okunk nem volt kételkedni a szavában, annyira őszintén adta elő magát.
- Hiszek neked, emiatt ne félj! Mondta Violetta, miközben kezeit gyengéden megfogta. Én is bólintottam egy nagyot. Hümm okoznak még meglepetéseket az emberek, valahogy nem gondoltam volna hogy Violetta ennyire ért a gyerekek/programok nyelvén. Mosolyodtam el a gondolatra ismét. Majd Violetta előrukkolt egy nagyszerű ötlettel miszerint folytassuk odakint az ismerkedést a napsütésben. Már kezdtem kissé én is besokallni a sötét, nyirkos barlangban, és szívem szerint én is kivágytam a napfényre.
- Nagyszerű ötlet! Fordultam oda Violettához és néztem mosolyogva újdonsült barátunkra hogy mi a véleménye.


/ Gome, gome az előző körben okozott kellemetlenségekért ^^" /

Nem kellet sok ismét könnyivel küszködött a csöppke lányka, ismét összeszorult a szívem tőle. Már feltűnt hogy a tökéletességet hajszolja, és ebbe legyen akár program akár ember bárki könnyedén bele esik. Nem egyszerű helyzet, a lényeg a lényeg hogy mi meghallgatjuk és segítünk neki, jobban bele gondolva talán még nem is voltak barátai…morfondíroztam magamban.
- Ooolyan baka bőgőmasina vagyok, direkt kislánynak csináltak hogy mások képébe bőgjek?! – Tört ki a lány önmagából hirtelen.
- Ugyan, ugyan…nem is vagy bőgőmasina. – S segítettem letörölni a lányka forró, kövér könnycsepjeit a pulcsim ujjával, hacsak Violetta nem volt gyorsabb.
- Bocsi zsepit nem tudok adni. – Vakartam meg a tarkóm, vigyorogva. Nem őt nevettem, épp csak murisnak tartottam hogy pár perccel ezelőt, még olyannak gondoltam aki könnyedén megölhet mindket, akár egy röpke mozdulattal, félelmetesnek találtam és most meg pont olyan emberi akárcsak mi. Ugyanolyan gondolatokkal, problémákkal , érzelmekkel. Amikor kijelentette hogy ha fiú lenne csak hangosabban vísítana itt nekünk, kicsit kuncogtam, ugyanis elképzeltem a kis csajszit egy fiúnak, rövid lila hajjal, de ugyanolyan sárga de talán kisebb szemmel, na meg persze magasabb lenne picivel. De mondatának utolsó felét nekem célozta, nem könnyű rá választ adni, de megpróbáltam megfogalmazni gondolataim.
- Igen lányként tényleg édesebb , szebb és tökéletesebb vagy, de ha a tökéletességet fogod hajszolni egész életedben könnyedén megfeledkezhetsz más talán fontosabb dolgokról. Nem kell tökéletesnek lenni, elvégre a hibáink tesznek minket azzá amik vagyunk és azok tanítanak meg minket hogy mit szabad mit, mit nem, és hogy hogyan. Szerintem a hibáink tesznek minket emberré, ugyanakkor mivel te egy program vagy könnyedén átírhatod a dolgokat magadban elvégre mindent meg tudsz jegyezni, az embereknek nincs ilyen könnyű dolguk, mi gyakran követjük el ugyanazt a hibát újra és újra. Te már ezáltal is tökéletesebb vagy nálunk. - Próbáltam megfogalmazni gondolataim, bizonyos helyeknél lassítottam vagy épp kerestem a megfelelő szavakat, sokszor Violettára néztem hogy hátha sejti mit akarok ebből kihozni,vagy hogy egyáltalán egyet ért-e velem. Nem vagyok benne biztos hogy értette vagy egyet értett velem a kislány, elvégre karba font kézzel állt miközben elég erősen kihúzta magát..majd megszólalt:
- Majdnem el is felejtettem… - Már kérdeztem volna hogy mit, mikor a barlang eltűnt és ismét a szabadban egy fákkal övezett területen találtuk magunk ahol a város fényei épp csak derengtek. Sötét volt. Nem is gondoltam volna hogy máris beesteledett…teljesen elvesztettem az időérzékem, de ezen talán nincs is mit csodlálkozni, elvégre annyi minden történt velünk csakis a mai nap. Körbe néztem majd feltűnt hogy egyel kevesebben vagyunk.
- Hol van Ernst? Ugye jól van? – Kérdeztem aggódva, igaz nem sokat voltunk együtt de mivel segíteni akart nekünk így felelőséggel tartozunk érte, már csak azért is mert mi csalogattuk bele ebbe a küldibe. A választ megkapva kissé megnyugodtam, ugyanakkor a lányka nem volt valami jó véleménnyel a fiúról, mondjuk én sem ismertem , így nem tudtam sem megcáfolni sem egyet érteni a csöpke lány vélményével. Nem sokra rá ismét elszomorodott és kijelentette hogy nappalt nem tud csinálni.
- Nem is baj, úgyis csak bántaná a szemübnket a hirtelen sötét barlangból kijőve, és ennek az estének is megvan a maga hangulata, nem tudom ki hogy van vele de a város fényei mindig is egyfajta csodálattal tudnak eltölteni. – Tekintettem a távolba. Majd elmondta hogy esőt azt tud csinálni. Nem tudom Violetta véleménye mi lehetett effelől , de ösztönösen felszólalta.
- Légyszi inkább ne. – Mondtam mosolyogva. Ugyanis már elképzeltem magunk miként csuron vizesen cammogunk be a városba, ott pedig mindenki szaladgál fel s alá hogy fedett helyet találjon. Lehet mégis muris lenne.
- Hümm…nem tudom ki hogy van vele deee szerintem menyünk be a városba és vacsorázzunk valamit. - Majd kérdőn néztem a lánykára.
- Ugyee, a programok is szoktak enni? – Kérdeztem kissé zavarban.

/Megbeszéltük hogy most én írok, ugyanis Vio el van havazva a másik karijával /

Mikor ki vitt minket a lányka Violetta megdicsérte, de látszott a csöppön hogy kicsit többre gondolhatott, ugyanakkor, én is lenyűgözőnek gondoltam a tulajdonságait, sőt picit talán félelmetesnek is, jól meg lehetne viccelni vele másokat. Kuncogtam picit magamban. Majd mikor felhoztam azt hogy ehetnék valamit a közeli vendéglőben, válaszolt a kérdésemre. Furcsa bele gondolni hogy úgy néz ki mint mi, úgy mozog, beszél gondolkodik sőt érez mint mi, és mégis csak álca tulajdonság nála az evés, sőt a kinézet és tulajdonképp minden azért van hogy közelebb tudjon hozzánk férkőzni, hogy a bizalmunkba tudjuk fogadni. Így tervezték meg, de szerintem az érzelmei teszik Őt igazi emberré, egy igazi kislánnyá. Majd mivel örömmel fogadta a javaslatom, megejtett egy egy szerény böfögést. Aranyos volt de késztetést éreztem, hogy poénból megdorgáljam.
- Héé, ilyet ilyen aranyos kis lánykák nem csinálnak társaságban! – Mondtam mosolyogva miközben közel hajoltam hozzá. Majd a lányka mindkettőnk kezét megfogva rántott minket magunkkal a fogadó felé. Kicsit hirtelen ért, sőt a kezem is majdnem elhúztam, de mikor láttam hogy örömmel szalad előre és visz minket magával, nem kellett tovább húznia, ugyanis már szaladtam is mellette. Majd szintén választ adott Vio kérdésére, miszerint szívesen van velünk. És még játékosan hozzá tette hogy mutassuk meg hogyan esznek a lányok. Ajajj, előre félek mi fog kisülni ebből. Már láttam magam előtt, ahogy a törpi a halom megrendelt ételt egy husztomra maszatos szájjal, és kézzel eszi elégedett arckifejezéssel, és persze mindenki minket bámul a fogadóban. Persze ha így alakul én sem maradok ki a buliból, tudok ám malacul enni ha nagyon akarok. ;D

/Bocsi nem igazán tudom követni hogy ki jön, remélem nem lesz belőle baj, ha igen töröljük és írok utánad Vio /

Hmm, nem tűnik valami elégedettnek. Talán jobban kellett volna ajnároznom, mert ide bírt minket teleportálni..? Ejjej, a gyerekek tényleg telhetetlenek, de mégsem szabad velük úgy viselkedni, mint akik a világ közepei, mert akkor túlságosan elbízzák magukat és azt hiszik ezután, hogy a kerítés is csokiból van. Vagy micsoda...
Apropó kaja, Ai-chan enni akar és minket is invitál, vagyis azt akarja, hogy együtt menjünk harapni valamit.
- Jó ötlet, gyerünk enni! - mondom. Habár még nem vagyok éhes, szívesen bedöntenék valami édességet, vagy fene tudja mit. Csokifagyi meg stuff. Ahh, de jól is esne most egy hideg jégkrém.
A kisleány is bevallja, hogy szokott enni. Ez is tuti egy ragaszkodás ahhoz, hogy ő "él". Szerintem legalábbis. Mi is eszünk, pedig nem kellene, de ez az emberségünk része, amit reflexek formájában hoztunk magunkkal a valóságból. Ha éhes vagy, eszel. Logikus, nem?
- Jajj olyan cuki vagy..! - tör ki belőlem egy pillanatra az édes dolgok utáni rajongás, de ezt el is nyomom, mert nem alkalmas a pillanat arra, hogy rárontsak a kislányra és össze-vissza ölelgessem, mintha más dolgom se lenne egész életemben, mint az, hogy kinyomjam belőle a szuszt. Mégis olyan aranyos, mikor magyaráz nekünk a kis tudástárából, amit felhalmozott, vagy alapból beleültették, hogy váááhh! :3 Olyan klassz lenne, ha egy olyan kislányom lenne egyszer nekem is, mint ő. Egy kis okoska, aki nem beszél butaságokat, hanem azzal vagánykodik, amit eddig felhalmozott. Én lennék az egyik legboldogabb anya, az hétszentség...!
Gyorsan lenyitottam a menümet, s mielőtt még elindultunk volna küldtem Ai-channak egy <<barát meghívót>> amit ha elfogad, hivatalosan is barátnők leszünk. Mármint a rendszer szerint is. A kislánnyal nem próbálkozom, mert még a nevét sem tudom, hisz' nem jutottunk egyről a kettőre, de abban sem vagyok biztos, hogy egy programnak bírnék ilyen meghívást küldeni.
A kislány megragadott mindkettőnket a kezünknél fogva, s egy pillanat múlva már mind a hárman a város felé tartottunk, hogy megtömjük a bendőnket mindenféle nyalánksággal!

[Ai-chan, a küldtem neked IRL is egy meghívót, rajtad áll, hogy elfogadod-e! :3 A játékot pedig köszönöm neked és persze Sachinak is. Habár nem volt a leggyorsabb küldi, azért izgi volt! :3 A folytatásról meg majd privát üziben tárgyalunk!]