[Küldetés] Virágok és Gombák

Az elmúlt napokban az előző küldetésem fáradalmait pihentem ki így akadt, hogy akár délig is aludtam, de ma korán keltem. Mondhatni, hogy kidobott az ágy és nem is éreztem magam fáradtnak, a fogadót elhagyva egy bőséges reggeli után kinéztem a főtér piacára de, ma is csak ugyanazt kínálták, amit az előző napokban, szóval csupán pénzkidobás lett volna, ha bármit is veszek így, továbbmentem és a hirdetőtáblánál találtam magam. Megmondom az őszintét, hogy most nem igazán akartam semmiféle küldetésre jelentkezni, főleg nem gyilkolászós, ölj meg ebből ennyit abból annyit, vagy épp mentsd meg x y npc-nek a fiát, lányát, feleségét úgyis akad az ilyenekre jelentkező bőven. Így mikor olvastam, hogy a potion mester pár szál virágért gombáért és ilyenekért ad potit akkor felkaptam a fejem. Nem akarom, hogy feleslegesen teljen el még egy napom itt, így hát jelentkeztem és elfogadtam a küldetést. Igyekeztem megtalálni a térképen a kijelölt kezdőpontot, de úgy látszik én, ebbe sosem fogok belejönni, sejtettem hogy eltévedtem miután vagy kétszer vagy talán háromszor is körbejártam a várost és ismét találkoztam a főtérrel, akkor már majdhogynem szétvetett az ideg hogy ezt miért nem tudták picit egyszerűbbre csinálni... Majd megláttam egy fiút, akitől ha ciki, ha nem ciki útbaigazítást kértem, és lám kiderült hogy csak pár utca és egy kapu választott el a kezdőponttól én meg már a küldetés elején lejártam a lábamat. Átmentem a kapun és abban a pillanatban megláttam két játékost, akik épp a kezdőpontnál beszélgettek, ezért reménykedtem benne, hogy ők is felvették a küldetést, ahogy én. Nem kellet sok, hogy oda érjek és máris jött az első kérdés:
- hello! Te is a potionmester küldetésre jöttél?
- Sziasztok! Igen. Bólintottam boldogan. A fiú természetesnek és közlékenynek látszott. Nagyon szimpatikus volt. A lány meg igencsak aranyosnak és szépnek tűnt főleg a sötét hajával. De hát ugyebár mindenkinek az tettszik ami nem az övé. Fontos az első benyomás, így mosolyogva hagytam folyni az eseményeket.
A válaszom után a lány is megszólalt:
- Szia, a nevem Violeta del Sanchez. Gondolom te is a küldetésre, jöttél. Akkor viszont ne húzzuk az időt.
– Szia, az én nevem Yume RenAi, de szólítsatok csak Ren-nek vagy Ai-nak, ahhogy épp tetszik, mindkettőre hallgatok.
A röpke bemutatkozás után útnak is indultunk. A fiú ment elől, mi lányok pedig követtük őt.
- Szóval akkor lila virágok!… Mondta Tadayoshi. Hümm, imádom a lilát..

Tadayashit követve hamarosan ráleltünk arra a domboldalra amire szükségünk volt, és igen tényleg nem volt nehéz kiszúrni a küldetéshez szükséges lila virágokat. Tadayashi amint odaért nem húzta az időt rögtön neki is látott, Violetta szintén erőt vett magán ugyanis látszott az arcán hogy nem igazán kedveli az ilyesfajta melót. Majd észrevettem én is egy pont olyan virágot a lábam előtt, mint amire szükségünk van. De mielőtt bármit is csináltam volna, jól körülnéztem, elvégre hallottam már növény alapú szörnyekről, és valahol biztosra is vettem hogy lehetnek a közelben elvégre, ha nem magától jött a potion mester, akkor biztos veszélyesebb küldetés lehet mint amilyennek látszik/hangzik. Nem kellet sok biztatás neki álltam én is, és időből sem kellett sok mire rájöjjek, hogy milyen idegtépő is tud lenni ebben a világban egy puszta virágszedés. Láttam, hogy ezzel nem vagyok egyedül mind Tadayashi mind Violeta próbálták elfedni az arcukról az idegességet, és mivel ez a küldetés a kitartás pontunkat is zabálja már bocsánat a kifejezésért, de nem egyszer kellett megállni pihenünk. Majd mindannyian Violetta módszerét követve hamarosan össze is gyűjtöttük a szükséges húsz darab virágot. Még szerencse hogy nem fejenként húsz kell, hanem elég csak egyszer annyi mivel partyban vagyunk és így mindenkinek jóvá van írva a raktárában. Majd miután végeztünk megkönnyebbülten, néztünk egymásra.
-A küldetés első és ezen része megvan. Gondoltam magamban kicsi szarkazmusos érzelemmel, ugyanis ha ez volt az első, akkor mi vár még ránk. Mondjuk, úgy látom itt a küldetések vagy veszélyesek vagy, irtó unalmasak és idegtépők. Szóval vagy az előbbibe vagy ebbe hal bele az ember.
- Szerintem először keressük meg a gombákat, és ha mire megtaláljuk is hasonlóan kimerültek leszünk, akkor akár ott is pihenhetnénk a beszerzendők közelében!
Jött az ötlet Tadayashitól. Nem volt ellenvetésem elvégre a sorrend mindegy épp csak az a lényeg hogy együtt meg tudjuk csinálni a küldetést.
Miután Violetta is beleegyezet én is bólintottam egyet. Majd el is indultunk.
- Biztos vagyok benne hogy ők már régebbről ismerik egymást, biztos valami küldi hozta őket össze vagy épp csak szimplán megismerkedtek és küldiket is együtt vállalnak. Gondoltam és picit elmosolyodtam, mert a második gondolatmenet igencsak megtetszett.
Méla mosolyomat az zavarta meg hogy meghallottam a nevem.
- Ai-chan..? Szólíthatlak így..? Kérdezte Violetta de mire válaszolni tudtam volna folytatta.
- Vannak barátaid a játékban, vagy csak szólózol?
- Igen vannak ismerőseim Tsubaki-chan és Rita-chan. Mindketten nagyon aranyosak és kedvesek, nem tudom h te ismered-e őket. Nagyon segítőkészek. Mondtam egy nagy mosollyal az arcomon.
Majd mindketten elcsendesültünk, mivel kicsit veszélyesebbnek tűnt a terep. Legalábbis én azért. Tadayashi ment elől, ami picit megnyugtatott elvégre nagyon magabiztosnak és nyugodtnak tűnt egész végig, és mindig tartotta az irányító szerepet, ami lehet mást idegesitett volna de nekem ez most kifejezetten tettszett, megnyugtató volt hogy egy ilyen játékos vette át a vezető szerepet mint Ő.
- A virágok már megvannak, így csak a gombákat kell megtalálnunk. Hogyha feladjuk a kutatást, akkor nem csak a feladatot nem tudjuk megoldani, de az eddigi munkánk is teljes pocsékolásba vész. Nekem még megvan a hazatérés kristályom, így mindenképpen benézek. A kérdés csak az, hogy velem tartotok-e!
Állt meg Tadayashi és kezdet röpke monológjába.
- Nem azért jöttünk el idáig, hogy most itt megálljunk...
Válaszolta Violetta miközben elővette a teleport kristályát.
Időközben én is elővettem, és felvillantottam a többieknek.
- Még szép hogy fojtatom. Válaszoltam egy mosoly és kacsintás párosításával.

/Elnézést a késésért és hogy nem írtam h nem tudok lenni csak picit később. Remélem még nem késő, és még egyszer ilyen nem fordul elő!/

A folyosó egyre mélyebbre vezettet a barlang bugyraiba, szerencsénkre nem nagyon voltak elágazások így eltévedni sem igazán tudunk. Ahogy haladtunk egyre inkább beljebb a folyosó kezdett jobban és jobban szűkülni, még azért elféregettünk benne, de ahogy a fal úgy a fáklyák is egyre közelebb kerültek hozzánk. Így nem csak a fáklyák fénye de melege is egyre inkább zavaró lett, arról nem is beszélve, hogy az út is eléggé hosszúra és unalmasra sikeredett. Egyenesen megkönnyebbülést jelentett hogy a folyosó végét egy kisebb szobaszerű üreg zárta. Nem volt túl nagy és az erős fényhez hozzá szokott szemünk, ami eddig hunyorgott most nagyra nyitva keresi a fényforrásokat, amit meg is lel egy kristályokból kirakott csillárszerűség. Szépnek szép volt éppen csak nem fénylett túlzottan, a talajt már nem is igazán lehetett látni. Tadayoshi előre lépett és megpróbált leszedni egy darabot, sikertelenül ami lehet kicsit bosszantotta de nem törődött vele nyomban a földet kezdte el pásztázni fáklyájával megvilágította és hamarosan rá is lelt az első nekünk kellő gombára majd felegyenesedett és megszólalt:
- Szóródjunk szét, s ha ezüstszínűt pillantotok meg azt se legyetek restek leszedni! Nem ellenkeztünk mindannyian nekiálltunk és a talajt pásztáztuk hogy a sok gomba fajta közül megleljük a nekünk kellőket. Lassan-lassan már vége fele jártunk és csak egyetlen gomba volt hátra, nekiindultam hogy leszedjem de mire oda értem volna egy aprócska kis kéz nyúlt ki a sötétből és letépte azt, mindannyian csak néztünk. Egyikőnk sem számított, arra hogy bárki is legyen itt rajtunk kívül, és ez a kislány lehetett akár egy másik játékos, aki tolvaj akár egy másik csapat tagja, aki szintén a küldire jelentkezett, elvégre úgy volt kiírva hogy az a csapat kapja a jutalmat aki a leggyorsabb, azaz akár több csapat is lehet. Bosszantott a gondolat elvégre mi is sokat küzdöttünk, hogy megszerezzük a kellő itemeket. A többiek egymásra néztek és látszott rajtuk, hogy inkább utána mennének és kiderítenék hogy mégis mi volt most ez az egész, és ez persze engem is érdekel, nem is kicsit… Így hát gyorsan utána is eredtünk, egy kislányról van szó nem lehet olyan gyors, gondoltam magamban, de tévedtem igenis gyors volt nem is kicsit...

Személy szerint én nyomban a kislány hangja után eredtem, mire kissé megszeppenve a sötétségtől vonultam ismét Tadayoshi háta mögé, mivel nála volt csak fáklya, láttam az arcukon, hogy valószínűleg mindkettőjüket felbosszantotta az eset beleértve, persze engem is. Az a kislányos kacaj, ha jobban végiggondoljuk, tényleg lehet akár egy másik játékos, de mi értelme lenne épp egy darab gombát, ellopnia az orrunk elől, még ha azt a questet is csinálják, mint mi akkor is szükségük lenne a többire, ami nálunk található. Vagy ha egy szörny, ami emberi alakban jár kel egy kislány külsejével, persze senki sem gondolná, hogy bárkinek is árthatna, de egyre inkább kezdett felmerülni bennem a gondolat, ami nem hagyott nyugodni, sőt furcsállottam hogy a többieknek még nem fordult meg a fejükbe vagy legalábbis még nem adtak hangot neki. Így tovább vonultunk csendben, nem szóltunk egymáshoz mindenki el volt foglalva a saját gondolataival. Legutoljára maradva a csapatban igyekeztem nem lemaradni, és követni a fényt, melyet a party egyetlen férfitagja biztosított nekünk. Arra hogy kiértünk a barlangból Violetta hirtelen megtorpanása keltette fel a figyelmem, de nem azért torpant, meg mert megijedt vagy ilyesmi egyenesen elámult a látványtól, ami a szemünk elé tárult, ami persze nem meglepő egy igazi cseppkő palotában éreztem magam, ahogy szétnéztem, de nem álltunk meg folytattuk az utunk mellett egy lefele irányuló lépcső követtett, amit egy meg imbolygó kötélhíd. Tudom hogy nem szabad az ilyenekről lenézni de valahogy mégis megtettem, hirtelen úgy megszédültem hogy majdhogynem megláttam az alját is, épp csak az fogott vissza hogy meg tudtam belülről megtudtam kapaszkodni a szélében így ott gubbasztva pár pillanatig néztem ahogy a többiek már majdhogynem a végéhez értek. Nem tehettem mást össze kellett szednem magam így nehezen de, elengedtem a híd szélét és szó szerint keresztül futottam rajta, a végénél álltam csak meg lihegve kezeimet a térdemre téve.
Levegő után kapkodva néztem szét és láttam, hogy egy újabb barlang szája nyílik elénk, kicsit kezdett elegem lenni belőle és valahogy szerettem volna, ha nem ezen az útvonalon vagy legalábbis nem a hídon kéne vissza menni. Ahogy haladtunk egyre beljebb biztosítva, arról hogy jó felé járunk ismét felcsendült a kislány kacaja. A többiek sietősre fogták, aminek nem örültem ugyanis rossz előérzetem volt, remélem, csak tévedek.
- Vigyázzunk könnyen lehet hogy csapda! Hívtam fel a figyelmét a többieknek, persze legbelül reménykedtem, hogy csak vaklármát csaptam…

Siettünk hogy a hang tulajdonosát utol érhessünk, de az előttem lévő Violetta hirtelen megállt, a háta mögül csak nehézkesen vettem ki az eseményeket, Tadayoshi látványos fényjelenség közepette eltűnt, kezdtem megijedni mikor Violetta, meglepett hangon megszólal:
- Teleportáció?...
Igen tényleg annak tűnt, és utána jött a következő meglepetés.
- Megállj! Hangzott a felkiáltás egy ismeretlen hangtól. A lány mögül mivel nem sokat láttam igy mellé álltam, észrevettem hogy Violetta szorosabra fogja a fegyverét, ami érthető is. Csak úgy a semmitől eltűnik a csapatunk egyik tagja és megjelenik Ő a semmiből miközben egy barlang belsejében járunk, ahova nem hiszem hogy piknikezni járnának az emberek. Egy fiatal fiú felszerelkezve, szép vérttel és hosszú hajjal és talán kékes szemmel… bontakozott ki a kép mikor egy cseppkő mögül lassan előre sétált.
- Megálljanak hölgyek, egy tapodtat sem! Jelentette ki. És azzal a talajon lévő zöld foltokra mutatott. Túl sokat nem láttam belőle elvégre a fáklya Tadayoshinál volt és ahogy eltűnt a fáklya leesett és így épp valamennyire megvilágította a talajt.
- Ne... lépjenek... azokra... a helyekre! Miután kimondta ismét felcsendült a kislányos kacaj… Személy szerint már szaladtam volna a lányka után, de kijelezte a questes információs ablak hogy ketten kevesek vagyunk a küldetés teljesítéséhez. És megjelent ez a srác is Violetta sorba tette fel azokat a kérdéseket amikre én is szerettem volna tudni a választ. Időközben kiderült hogy Tadayoshinak semmi baja épp csak a városba lett teleportálva, megvárhatnánk mire visszaér de addigra már a világ másik felén fog járni a kis tolvajunk. A gondolkodásom az szakította félbe hogy a fiúcska bemutatkozott.
- Majd elfelejtettem, a becses nevem Ernst, állok szolgálatukra. Zavarodottnak látszanak, talán segíthetek valamiben?
Ekkora mákunk nem lehet, láttam hogy Violettának is az járhatott a fejében ami az enyémben is. Majd mi is illedelmesen bemutatkoztunk. És Violetta folytatta a fiú „becserkészését” megpróbálta rávenni hogy csatlakozzon a partyhoz. Eközben a kislányon járt a fejem, nagyon is jól ismeri a terepet, elvégre nem lépett rá a foltokra szökdécselve kikerülte őket. Violetta elmondta a küldetés részleteit hogy a Potion mesternek kell és hogy potionokat kapunk majd cserébe. Remélem beleegyezik és igy be tudjuk fejezni a küldetést.
- A mi kis tolvajunk igencsak jól ismeri a terepet. Jelentettem ki. Gondolom már Ők is rájöttek de úgy éreztem jobb ha megosztom az észrevételemet.


/Bocsánat a késlekedésért./

Az újdonsült ismerősünk elolvasta a leírást a küldésünkről. Nem sokra rá úgy döntött hogy elfogadja a partyba invitálást és meg is jelent harmadik tagként. Nagyon megörültem, így befejezhető lesz a küldink. Mosolyodtam el a gondolattól magamban. Majd némi hajbókolás után kezet is csókolt nekünk, engem kissé meglepet nem vagyok hozzá szokva az efféle gesztusoknak. Kissé bele is pirultam. De tartottam attól hogy a mi kis tolvajkánkat már nem érhetjük utol annyit időztünk itt. Majd a fiú gy fáklyát adott a kezembe, logikus, már kicsit szégyenlem hogy nekem nem jutott ez az eszembe hogy szükségünk lesz rá miután Tadayoshi eltűnt a földön heverő fáklya ami utána maradt már-már csaknem kiégett. Majd el is indultunk igyekeztem elől menni ugyanakkor lemaradni Ernst mögött ugyanis mint férfi ő volt az aki a csapat vezéreként előre tartott. A fiú ismét bókokat szórt ránk, ami miatt egyre szimpatikusabbnak találtam. Az utunkat egy függőid követte. Ernst kissé bizonytalanul tartott előre, de azért édesen próbálta eltitkolni hogy ő is épp annyira utálhatja az ilyen terepeket mint én. Ezt egy szintén mozgó szigetecske követte, Violetta mintha minden nap ilyeneken járna, akadály nélkül könnyedén vette ezeket a területeket. Amint megláttam a következő hidat már kezdtem kissé bosszús lenni. Utálom az efféléket, valahogy olyan mintha kicsószna a lábam alól a talaj, és valami határtalan bizonytalanság fog el. Ha egyedül lennék biztos nem jöttem volna keresztül rajtuk. A hidat egy már megnyugvásomra stabilabb sziget követte. Itt már akadtak fáklyák viszonylag elég sűrűn, ugyanakkor sokat nem jelentett ugyanis a köd is egyre sűrűbb lett, így a fáklyák nem sokat segítettek, ahogy haladtunk előre egyre rosszabbak lettek a fényviszonyok. Majd ismét egy újabb híd következett nagy örömömre... ami még rosszabb állapotban van az eddigieknél, gondolom itt már szinte senki sem jár, elhagyatott arról nem is beszélve hogy beillene egy jó kis horror film színhelyének. A híd meg pláne. Valahogy sikeresen átkecmeregtünk rajta, a fáklya most különösen megnehezítette a helyzetem, ugyanis szívem szerint két kézzel fogtam volna a kötelet. De figyelnem kellett a híd fokait és igyekeztem elegendő fényt biztosítani a többieknek.
- Fáklyafényt legyen oly szíves! Kért meg Ernst, majd oda nyújtottam felé hogy mindannyian jól láthassunk, már amennyire ez lehetséges volt.
- Én megyek előre, a pajzsom védelmet nyújt ha váratlan támadás érkezik! Jelentette ki a fiú. Nem sokra rá Violetta megszólított, és elmondta az elképzelését, amivel egyet is értettem, így elég fényt tudok biztosítani mindkettőjüknek. Magabiztosan rá bólintok majd elmosolyodom.
- De mielőtt bemennénk mivel nem tudjuk mire számítsunk jó lenne szerintem ha megbeszélnénk egymás képességét és hogy ki mire osztott pontokat. Csakis azért hogy tudjuk hogy mi az erőssége és hogy mi a gyengesége a másiknak. Akkor kezdem! A speciális képességem három egymást követő gyors vágás, ami ha sikeres a támadásom duplázódik, ezen kívül sok pontot osztottam az életemre és a speciális képességemre és egy pontot a fegyverkezésemre hogy nagyobb eséllyel sikerüljön a képességem. Ugyanakkor még nem használtam el a potionom sem. És mielőtt bemennénk jó lenne szerintem ha a teleport kövek is a kezünk ügyében lenne, sosem lehet tudni. Egy küldetés sem olyan fontos mint egy emberi élet. Mondtam itt kissé komoly lett az arckifejezésem de amikor ezt észre vettem rögtön zavart mosoly jelent meg rajta.

A kérdésemre Violetta lemondta mire osztott pontokat, sőt a képességéről még némi bemutatót is tartott, amivel engem személy szerint le is nyűgözött. Ez tökéletes védekezésre sőt még támadásra is. És röpke bemutatója végén még a fegyverét is előhívja, ördög villa a neve, sejtelmes név ugyanakkor a tulajdonságai is jól jöhet még nekünk. Szó ami szó erős lehet a lányka. És kiderült hogy az is, az életpontjára, gyorsaságára osztott pontokról nem is beszélve. A mondata közepében eszméltem csak rá hogy úgy néz ki csak én rohangálok alap felszerelésekkel. Itt a fegyveremre gondolok. De nem hagytam magam elmélázni, figyelmesen végighallgattam Violetta mondanivalóját. Még a szalma kalapját is feltette, majd egy aranyos kacsintást engedett meg felém jelezve hogy lassan végzett. Én is szemezgettem vele hogy veszek de úgy gondoltam, hogy majd valami erősebb itemekre gyűjtögetek. Lehet ezt még megbánom, de már nem volt mit tenni.
- És te mire vagy képes Ernst..? Kérdezte a fiút aranyos hangján. A kérdést követően én is a fiúra tekintettem. Ernst kissé zavartan, kisvártatva de válaszolt. Legalábbis mondott valamit ugyanis túl sok dolgot nem tudtunk meg róla. Még azt is megjegyezte hogy nem áll szándékában bántani minket, ami nem kissé meglepet. Nekem egyértelmű volt hogy mivel egy csapat vagyunk nem bántjuk egymást semmilyen okból sem. Elvégre össze kell tartanunk sőt az egész kérdésem is arra alapult hogy megismerjük egymást valamennyire. Ekkor villant csak be hogy megint mekkora ostobaságot követhettem el. Naiv módon adok ki magamról és adatok ki másokról információkat. Elvégre bármelyikőnk lehet kém, áruló és nem kell hozzá sok épp csak egy kis színészi képesség. Ijedten tekintettem a fiúra, kiderül hogy fiatal kora ellenére sokkal okosabb mindkettőnknél. Bár nem gondolom hogy Violetta gonosz lenne, de ez azt is bebizonyította hogy újdonsült csapattagunk sem az, ugyanakkor ki is hallathattak minket.
- Sajnálom, ostoba voltam hogy ilyet kérdeztem és ezzel veszélybe is sodorhattam bárkit, elvégre akár ki is hallgathatnak minket vagy épp közülünk lehet bárki áruló, még ha ezt nehezen is képzelem el bármelyikőtökről. Hajoltam meg bocsánat kérésem jeléjéül.
- I-inkább menjünk tovább... elvégre van egy tolvaj, amit el akartak fogni! Igazam van? Jelentette ki a fiú, és ezzel pontot is tett a mi kis párbeszédünkre. Bólintottam de addigra a srác már előre is sietett, ismét egy híd következett, Ernest szorosan követve tartottam a tempót, és igyekeztem elegendő fényt biztosítani nehogy bárki is egy rozoga fokára lépjen a hídnak. Úgy látszik a végére már mindenki bele jött az ilyesmi akadályokba, még Ernst is könnyedén átsiklott a híd probléma felett, szinte ügyet sem vetett rá, pedig eleinte Ő is annyira irtózott az ilyesmiktől mint én. Persze még most is de a fiú sietősre fogta, így nem igazán maradt időm azon aggódni hogy leesek vagy hasonló, tartanom kellett a lépést különben lemaradok. A híd végét ismét egy járat követe, amibe habozás nélkül folytattuk az utunk. A járat egyre ijesztőbb lett mintha egy halloweeni dekoráció kelléke is lehetne. Sötét, nedves hatást keltet, és jöttek a pókhálók, és ahol pókhálók vannak ott pókok is. Már a gondolat is elborzasztott. Majd Ernst megtorpant és megszólalt.
- Mintha egy pók odú volna? Gondolják a hölgyek, hogy... itt már nem tudtuk meg mit szeretett volna mondani ugyanis belé fojtották a mondat másik felét az események. Morajló ropogó hang hallatszódott, majd elkezdet remegni a talaj a lábunk alatt. Ösztönösen elő vettem a fegyverem, és máris egy olyan pózt vettem fel amivel akár védekezni akár támadni tudtam volna. De a robaj és a rázkódás egyre erőteljesebbé vált, hátrálni akartam egy lépést de mögém gurult egy kő darab, de lehet hogy már alap ott is volt a lényeg hogy felbuktam benne, aminek következtében elestem és a követező dolog amit észleltem hogy zuhanok majd puffanok, elkezdtem gurulni lefele, szét nézni sem tudtam, igyekeztem megkapaszkodni valamiben de sikertelenül, majd végre földet értünk és megállt a zuhanásunk/gurulásunk lefelé. Amint észbe kaptam megpróbáltam feltápászkodni, majd az első dolgok volt körbe nézni hogy a többiek is itt vannak-e. Igen itt voltak, azonnal az életcsíkjukra fókuszáltam és megdöbbenve láttam hogy mindenkinek lentebb csúszott ráadásul nem is keveset. Violetta is kezdte össze szedni magát, de mikor Ernst-re néztem, Ő meg sem moccant. Egy pillanatra megijedtem, de láttam hogy az életpont csíkja körülbelül ott lehet ahol a miénk.
- Ernst! Pattantam fel és szaladtam a fiúhoz. Fejét a karjaimba vettem és megpróbáltam felélesztgetni, mivel más nem jutott az eszembe hogy mit is tehetnék így enyhe pofonokat adtam az arcára hátha magához tér.
- Ernst térj magadhoz kérlek! Mondtam neki de meg sem moccant.
- Ez nem lehet igaz! Kezdtem kétségbe esni. Nem csak azért mert nem tért magához, hanem mert tudatosult bennem hogy így igencsak csekélyke az esélyünk bármire is.
Körbe néztem mit tehetnénk de szembe kellett néznem a tudattal hogy még csapdába is estünk. Ugyanis nem volt kijárat vagy hasonló, az egyetlen járhatónak tűnő út az lehetett volna ahonnan lepottyantunk, de még felmászni sem tudtunk volna rajta. Főleg hogy itt volt egy csapattagunk aki eszméletlen hevert a karjaimban. Majd az ijesztő hangokat ismét hallani lehetett, sőt mintha "szaporodtak" volna, a rengés is egyre erősebbé vállt. Tudtam, közelednek.
Óvatosan letettem a fiút és elé álltam, kardom ismételten elő vettem és támadóállásba helyezkedtem. Zavartan ránéztem Violettára.
- Használd a teleport követ kérlek, én nem megyek Ernst így nem tudja használni és én nem hagyom itt. Nem kell hogy mind meghaljunk itt! Mondtam az utolsó mondatom kissé erélyesebben mint ahogy az tőlem megszokott. Nem kellett sok a pókok támadásba is kezdtek, meglepődtem hogy egy-egy kardcsapástól el is piálódtak, ugyanakkor nagyon sokan voltak. Így ez a tény nem javított sokat az esélyünkön. Persze ez a helyzet még mindig fokozódott, amíg a méteres pókok özönlöttek be minden létező kis nyíláson, addig egy jóval nagyobb árny is megjelent. Ettől már végkép ki rázott a hideg és képzeletben már búcsút mondtam minden élőnek és holtnak. Majd egy hangos nyüszítés hallatszott az árny irányából amire már el is rugaszkodott az oldalplafonon lévő lyukból és agyontaposva néhány "kisebb" pókot ért földet, így már teljesen kirajzolódott az alakja. Egy óriás pók amely az "Mother of All Spider" nevet viselte, eddig is tartottam az elkövetkezőktől de most vége. Nem tudtam mást csak állni és nézni, a rám támadó kisebb pókokat is ügyetlenebbül támadtam. De azért sikeresen elbántam minddel. Majd a kisebb pókicák átadták a terepet a fő bosznak, ugyanúgy ott voltak csak hátrébb húzódtak hogy onnan nézhessék végig az eseményeket. Körbe néztem hátha látok valami megoldást a menekülésre, de akkor is biztos hogy utánunk jönnének ezek a mobok. Így nem maradt más a bost kell támadnunk, és csak remélem hogy ha esetleg valami csoda folytán le is győzzük a kisebbek vagy menekülőre fogják vagy ők is elpixálódnak. A kardom markolatát még erősebbre fogtam, szinte már bele izzadt a tenyerem. Ránéztem Violettára majd a földön heverő Ernstre. Majd a tekintetem megkeményedett. Már támadtam volna mikor a pókot kémlelve ismét egy árnyra lettem figyelmes, először a pók fején landolt, nem igazán tudtam ki nézni hogy mi vagy épp ki lehetett az, de nem sokra rá már a földre "ereszkedett" vagy repült nem tudom. Ugrásnál jóval lassabb volt a mozgása. A boss meg is torpant az eseményektől. Próbáltam kinézni az újdonsült vendégünk nevét de nem láttam ugyanakkor furcsa is volt, talán nem is player? Esetleg egy npc vagy valami más ember alakú mob lenne. Elmélkedtem. De nem volt sok időm még erre sem, a lány egy furcsa mozzanattal el is intézte a gigantikus pókot. Nem hittem a szememnek. Majd egy újabb mozzanattal el intézte a többi kisebb termetű pókot. Elkerekedett szemmel tekintettem a lányra.
- Megmentettél minket, köszönjük! Mondtam lelkesen, ami hamar alábbhagyott mikor meglengette az ellopott gombát a szemünk előtt. Egy gúnyos kacaj keretében. Most eszméltem csak rá hogy az igazi baj csak most jött a lányka személyében.
- Nevetséges alsórendű adatgócok. Mondta gonosz démoni hangon.
- Ez itt az ÉN játékom! A boss itt kizárólag ÉN lehetek! ÉN, a Zseni, a Tökély, a Végső Megmérettetés! És előttem három Tragikus Bohóc, aprócska és nyomorult, halandó Emberi Lény!
A történtek előtt döbbenten álltam, hogy ha tudná Tadayoshi hogy mekkora szerencséje van. Először azt hittem hogy a félelem meg fog bénítani, de nem úgy történt. Elkezdtem gondolkodni, hogy mit is tehetnénk. Elvégre egy gőgös gyerekes njk-val van dolgunk. Aki erősebb is mint mi de ugyanakkor gyerekesebb jóval. Ha neki rontanánk valószínű esélyünk sem lenne, legalábbis félek tőle hogy nem. Lehet most nem is harccal kéne győznünk? Én tanknak jó vagyok de biztos hogy rajtam is nagyot sebezne, Violetta jó attaker. Talán akkor van esélyünk ha kevés a az életpontja. Mindenesetre megpróbálkozok valamivel. Nem a gomba a célom már csak kijutni szeretnék ráadásul itt hever mellettem Ernst is. Ki kell juttatnom őket. Csakis ez járt a fejemben. Ránéztem Violettára, egy szájra harapással jeleztem hogy tervezek valamit.
Kezdésnek jó hangosan kihívóan felnevettem.
- Szép kis mutatvány volt! Tapsoltam meg a lányt. Ügyes és erős vagy, el kell ismerni, így nem fogok ellened fordulni, tudom hogy esélyem sem lenne. Mondtam közvetlen arckifejezéssel és igyekeztem növelni amúgy sem épp alacsony egóját. Lassú lépésekkel egyre közelebb kerültem hozzá, még a fegyverem is eltettem. Lehet vesztemre. Kezeim a hátam mögé tettem, mintha csak össze kulcsoltam volna magam mögött, és kézfejemmel megpróbáltam inteni Violetta felé hogy ő is jöjjön közelebb. Ha észre vette és úgy tett, akkor talán sikerülhet amit elterveztem. Félig oldalra fordultam hogy lássam jön-e, és az ajkamra haraptam megint, remélem már tudja mire gondolok, és hogy min is forgatom piciny agytekervényeim. Ránézek a lányra próbálom leolvasni az arcáról hogy érti-e vagy épp egyet ért-e vele. Vissza fordulok az njk-hoz és tovább dicsérem, nem érdekel mit mond még ha szid-e hogy ostoba emberi lény vagyok akkor is egyet értek vele, és elmondom hogy egy ebben a játékban tényleg csakis az npc-k a mobok és egyéb programok lehetnek tökéletesek, mi "alsóbb rendű lények" pedig csak kihasználni tudjuk őket és az általuk adott lehetőségeket. Ugyanis mi tényleg csak bevándorlók vagyunk egy játékba és nem azok részesei, még akkor is ha be is zártak minek ide. Igyekszem minden rezzenését figyelni és minél közelebb kerülni hozzá. Majd miközben megdicsérem és elmondom elismerésem, az előbbi bravúros támadásáért, kezet nyújtok neki, hogy kifejezzem tiszteletem. Ha elfogadta lefogom a kezét így, Violetta mögé tud teleportálni és el tudja venni a gombát amivel véget is érne a küldetésünk. Ha támad védekezek, és terelem a figyelmét hogy rám és ne Violettát támadja így talán ismét megoldható az előző elképzelésem. Kitartok ha más megoldás nincs akkor tank módjára bevállalom az ütéseket és várom hogy Violetta támadjon, majd ha már nagyon kevés az életem cserélünk, szeretném ha Ő védene és én lennék a támadó, ilyen esetben csakis a speciális képességem használnám újra meg újra.