[Küldetés] Kapocs 02 - A gyűrűk titka

Aincrad szélén álltam és a korlátnak támaszkodtam. Egy elrugaszkodás, egy könnyed lépés elég lett volna, de nem akartam levetni magam. Nem tagadom, hogy egy-két napja foglalkoztatott a gondolat, de túlságosan is féltem én ahhoz a halált. Milliónyi magamnak feltett kérdésre kerestem a választ, de mindhiába. Ha szólnék, úgy lenne valaki, ki eljönne lebeszélni erről? Megállítani? Lefogni? Lenne valaki, ki egyáltalán le tudna beszélni? Akarna valaki? Meggyőzhető vagyok? Érek ennyit? Vagyok én ilyen fontos barátja valakinek is?
Persze, ha hallották volna a kérdéseimet, úgy valószínű hatalmas pofonokat kaptam volna egyesektől, mások magasság híján a bokámat rúgták volna, és megint mások keresztbe nyeltek volna le engem. Ezeknek a jelentése egyértelmű lett volna. Ébredj fel, Peter!
Nem akartam borús hangulatot magamnak, de időnként nehéz volt elkerülni ezt. Próbáltam némi önbizalommal megtölteni a gondolataimat, de ha esett az eső, úgy nehéz volt a sötét felhők között a fényes Napot látni.
- Menjünk innen, Apa. Nem szeretek itt lenni. – igen, Hisame is itt volt mellettem és talán ő miatta sem tettem fel hangosan ezeket a kérdéseket. Nem értette volna.
- Rendben. Valóban, kicsit nyomasztó. – rugaszkodtam el a korláttól és fordultam el a gyönyörű és oly közeli felhőktől.

Program volt szervezve a céh számára, így hazafele tucatnyi kristályért kellett még befordulni, de időben elértünk a céhházhoz. Egy kristály nem volt elég, minimum három képet szerettem volna és jól tudtam, hogy ezek megalkotására egy-egy fotó kristály nem volt elég. Nem rég Lea gúnyosan jegyezte meg, hogy üresek és komorak az épület falai és legalább az előtérbe kéne némi díszítés. Részemről így született meg a grandiózus ötlet, hogy csoportkép szülessen rólunk. Persze jól tudtam, hogy valószínű egyenként nem szívesen álltak volna modellt a képekhez, talán én is kihagytam volna, de hogy csoportos program volt, úgy reméltem, hogy valamelyest több öröm látszik majd arcukon.
Csengettek. Meglepődve fordultam az ajtó irányába, hisz személy szerint nem vártam egy vendéget sem. Hisame lelkesen kiabált, hogy hallják a többiek, itt az idő, de leintettem, kértem némi szünetet tőle, míg ajtót nyitottam. Jó napokat látott a sárkány, valamiért a legapróbb szavamat is figyelemmel követte, és ha a mondataim végére illesztettem a kérő szót, úgy nem kellett ismételnem magam többször mostanában. Egyben volt ez jó, szokatlan és úgy ijesztő is.
A névtelen lány állt az ajtóban. Meglepődtem kicsit és a néma számolást kihagyva adtam hangot a nyers véleményemnek.
- Pocsékul nézel ki. – fölösleges is volt tagadni és nem éreztem úgy, hogy a szavaimat gondosabban csomagolt külsővel kellett volna tálalnom. Persze én ártottam neki, nem feledtem, naponta az eszembe jutott ez, de én is ültem ott Shuval és együtt vártuk, hogy visszatérjen ő. Segíteni akartunk, de úgy tűnt, hogy akkor nem akart belőlünk többet.
- Gyere beljebb. – ha nem is lelkesen, de illendően invitáltam beljebb – De jól jegyezd meg, mielőtt szólsz, úgy előtte egy igencsak hosszú mesével tartozol nekünk. – nem kérés volt, de parancsnak is túlzás lett volna nevezni. Csupán csak megjegyeztem, hogy korábban elfelejtett valamit.

Igen, fogadhattam volna másképp is, de továbbra sem éreztem úgy, hogy olyan nagy bűnt követtem volna el az imént. Kobura és a hozzám állása nem változott semmit sem, mit igazából nem is csodáltam. Akkor nem tettem semmi szépet sem és most is… láthatóan megsértődött rám az idomárja. Milyen szerencse, hogy volt egy már ijesztően lelkes Shunk is, ki sokszor kihúzott már a csávából és hűen ehhez most sem tett másképp.
A lány szavai végén Hisame lendült akcióba. Nem akartam, hogy akcióba lendüljön… Fütyült, fütyült a sárkány! Egy sárkány! Fütyült! Nem tudom, hogy miből gondolta, hogy nem lesz feltűnő, de fütyült. Már a fejemet fogtam. Miként hozzánk ért, úgy pedig látványosan tüsszentett, a hűs leheletét mondhatni a padlóra köpve marasztalta a lábainkat oda, ahol épp voltak.
- Bocsánat. Megfáztam. – a szájába mintha egy izzó fénylett volna, úgy világított a mosolya a betegség holmi jelét sem mutatva.
- Jégsárkány vagy, Hisame.
- Igen, és?
- Meg betegség… hagyjuk inkább. – csóváltam a fejem és fordultam a vendégünk felé – Szóval, ha nem gond, úgy marasztalunk még egy kicsit, Shana. Szép neved van egyébként, kár, hogy csak most tudjuk meg. – jegyeztem meg, jelezve, hogy a legutóbb ezt is kihagyta. Voltak kérdéseim, de elég gyengének tűnt most érzelmileg ő és bár lehet nem úgy lett mutatva, de nem akartam tovább rontani a helyzetén. A többiek felé fordultam, kérdően pillantottam rájuk és úgy téve, mintha tudnék tekintetről olvasni, fordultam vissza Shana felé – Szerintem segítünk. Shu azt hiszem le is fejezne engem, ha nem, de több információra van szükségünk, remélem, hogy tudod.

–Hát, majd ő folytatja. – nem nézett, csak mutatott rám és nem szólt addig, míg nem szóltam én. Nem akartam erről beszélni, kellemetlen volt, azonban végül nagyot sóhajtva kezdtem el mesélni. Felületesen, nem akartam oly nagyon belemenni a részletekbe.
- Egy egyszerű segítséget kért tőlünk ez a fiú. Koburát kellett megkeresnünk, azonban Ken viselkedése és stílusa hagyott némi kívánni valót maga után. – próbáltam felidézni - Segítséget kért, de inkább volt akadály a számunkra, segítséget kért, de inkább bosszantott minket. Nem akarom úgy beállítani, hogy az ő hibája volt, de tény, hogy ő sem segítette az akkori helyzet alakulását. Szó, mi szó, idegesített minket.
- Engem. – szólt közbe Hisame.
- Mikor a sziklák alatt megtaláltuk Koburát, akkor külső szemmel úgy tűnt, hogy ártani akart neki, erőszakos volt és hogy távozni akartunk a kígyóval tőle, úgy folytatta tovább, mit ez előtt is csinált. Hisame csupán csak sebezni akarta őt. Ha hasonlítanom kéne valamihez, akkor úgy mondanám, hogy egy nevelő szándékú pofont akart adni neki, ha egy pofon lehet egyáltalán nevelő szándékú. Mindegy is. – tekintettem a többiekre, tekintettem Shanára – Hisame egy ütésével is sokat sebzett, túl sokat. Ken hozzánk hasonlóan igencsak meggondolatlan volt, s így történt, hogy nélküle tértünk vissza. Szívem szerint mondanám véletlennek, de nem tudom, hogy lehet e ezt annak nevezni.
Úgy gondoltam, hogy mindent elmondtam. Folytatta tovább a lány és mutatta meg a szerzett gyűrűket. Ezek voltak akkor is Kobura farkán.
- Gondolod, hogy a megbízótoknak köze van a fiú eltűnéséhez? – valamiért befejezetlennek tűnt az ő történetük – Tudsz róla mesélni esetleg?
Igen, a segítségnyújtás szándéka kezdett jobban éledni bennem.

Párbaj nélkül harcolni. Ismételtem magamban és csak arra tudtam gondolni, hogy kivégzést kértek tőlük. A lány, Shana törékeny volt, gyengének látszott és esetlennek. Ken más volt, mint ő, de ilyet kérni tőlük, azt egyszerűen túlzásnak éreztem.
Shu ötletére kinyíltak a szemeim. Sayát is kérdezni erről? Sayát is meghívni erre? Ez veszélyes. Igazából hirtelen Shut és Timudust is tiltottam volna ettől, de azt már megtanultam, hogy ezt nem tehettem meg velük. Akkor elalvásig várt ott, egyszerűen képtelenség lett volna most távol tartani őt.
- Igen, Arteses tag lett ő is, Anat a pártfogása alá vette. – erősítettem meg Chan szavait – Hát írhatunk neki egy üzenetet, de nem fogom erőltetni. Veszélyesnek hangzik ez.
Shana, Shu, Saya. Már féltem egy kicsit. Egyáltalán nem tartottam jó ötletnek a lányokkal megindulni, de nem lehetett azt mondani nekik, hogy ne segítsenek.
Shana megmutatta a koordinátákat, így már legalább valamerre el lehetett indulni.
- Próbáljuk meg akkor. – álltam fel lassan – Menjünk ide, aztán majd kiderül a folytatás. Lányok és Jay, ti akkor útközben írjatok Sayának, hogy ha akar és ráér, úgy segíthet. Shana, - fordultam felé – a gyűrűket elkérhetem? Legyenek nálam. Valamiért úgy érzem, hogy még lesz szerepük itt.
Nem akartam, hogy a gyűrűk miatt ő kerüljön ismét bajba. A meséje szerint akkor azok kellettek nekik, így csupán csak reméltem, hogy elkerül róla a figyelem, ha a két gyűrű nálam és Hisaménél lesz.  Ha nem is értünk többet a lánytól és a kígyótól, de a gondolat vadul tört utat magának, hogy inkább nekünk ártsanak, sem mint újra nekik. Talán ennyit megtehettünk értük a történtek után.

Shana átadta a gyűrűket, mit egy kedves mosollyal próbáltam meg neki megköszöni és időközben Jay is intézkedett, mi a kicsi Sayat illette. Saya. Csak reméltem, hogy nem történik majd vele semmi veszélyes sem, hisz félő úgy legközelebb nem örült volna nekem az Anat. Nem tetszett ez a felállás, egyáltalán nem, de nem volt mit tenni, így kellett segíteni valahogy most a lánynak.
A főtérhez érve várt ránk a jobb szerivel mellkasig érő, ám mégis hatalmas segítség. A csatlakozó lányt Jay tájékoztatta is út közben a helyzetről, miközben elértünk lassan a megadott koordinátákhoz.
A harmadik szint talán önmagában nem is volt olyan nagy kihívás, azonban most nem szabadott, hogy lankadjon bármelyikünk figyelme is. Hisame időnként megemelte a fejét, hogy beleszagoljon a levegőbe, de azt sem tudtam, hogy mit kellett volna egyáltalán éreznie, vagy épp mit nem.
Az erdő utáni kisebb mélyedéshez érve megálltunk és félve tekintettem körbe. Nehéz volt járni a fák között minden hasznosabb jártasság hiányában és most sem éreztem jobban magam, hogy egy nem várt mélyedéshez értünk. A jobb szó híján számomra kráternek titulált természeti mélyedés közepén azonban ott ült Ken. Mást vártam. Talán bilincset és láncokat, de mégsem éreztem úgy, hogy nagyon meglepődtem volna ezen. Akkor megtanultam, hogy a fiú különleges volt, vagy inkább érdekes és inkább már nem pazaroltam olyan dolgokra az energiámat, hogy meglepődés, ha ő róla volt szó. Ugyanakkor a szavai… a szavai zavaróak voltak.
Timudus, Jay, Shu, Chan, szinte mindenki rögtön eszmélt. Csapdába kerültünk.
~ Hehe… hehe… hehe…e…e…
Nem örültem mindennek, bár azt hiszem, hogy ez így is volt természetes. Shana elé álltam, a kezem ösztönösen elé tartottam, ha esetleg a fiúhoz rohant volna. Hisame pedig a keletkezett általunk alkotta kört pótolta ki a testével. Nyolc pár szem tekintett körbe, mely miatt halványan még talán mosolyogtam is. Úgy tűnt, hogy a piciny társaságunk csak a számomra volt kicsit szokatlan, hisz ők, mint egy készült csapat cselekedtek hirtelen egyként. Lebecsültem őket, ez nyilvánvaló volt.
- Hejhó, Ken. Asszem megmenteni jöttünk, bár úgy tűnik, hogy lemaradtunk valahol. – egy pillanatra Shanára tekintettem, de nem éreztem úgy, hogy ő is közrejátszott volna ebben. A gyűrűk nálam voltak, emiatt nem is aggódtam, viszont a helyszín nem kis kényelmetlenséget okozott. Középen álltunk, gond nélkül körbevehettek.
- Kicsit mintha kényelmetlen lenne a helyzet.
- Szerintem inkább izgalmas, ámbár szerintem befogom fagyasztani Ken seggét.
- Drukkolok. - kedvelnünk szerencsére nem kellett a fiút.