Kincaid vs Jun & Ayani & Judy & Mirika

Én voltam az első! Ezt már akkor tudtam, amikor még csak épp, hogy nekilendültem. Kezemben volt a Kezdő Fegyverem, másikban a Körpajzs, és már nem is volt kérdés, hogy kardom élére hányhatom a lányt. Éppenséggel mondjuk őt, igen. Az angyalszárnyaival feltűnő jelenség volt, és közénk állt. Ő esett a legközelebb hozzám, így értelemszerűen őt választottam.

Hogy miért álltam meg? Ezt kikérem magamnak! ÉN nem álltam meg! Esetleg megálltak a lábaim. Vagy a szívem – de ő is legfeljebb csak egy dobbanásra. Esetleg a kard a kezemben, a karom a levegőben. Vagy a torkomra forrt az ordítás, amivel rájuk akartam rémiszteni.
Összegezzük: lehet, hogy földbe gyökerezett a lábam, és megtorpantam nagy nekilendülésem közepette, de ez még nem azt jelenti, hogy meg is akartam. Értem? Az ilyesmit senki ne csinálja utánam, mert igazán vacak érzés. Ott állsz, mint egy adag földre rakott krumpli, és csak bámulsz kigúvadt szemekkel a többiekre. Mind ölni képes játékosok!

– Hát de szánalmasak vagytok! – vonsz le valami sületlen koncekvenciát. A célod természetesen a puszta sértegetés, hiszen a mondat egy, a fejed hátsó szegletében kiabáló hang szerint is sokkal értelmesebb lenne úgy, hogy hát jaj, de szánalmas vagyok!, de aztán módszeresen csöndesíted el. Mára épp elég ennyi önégetés, nem kell több.
És akkor sarkon fordulsz, és rohanni kezdesz. Eltávolodnál a gyilkosoktól, álnok bandától, pusmogós kis mini-testvériségüktől. Hogy miért? Ez remek kérdés, hiszen te nem akarsz elmenni, valami mégis a másik irányba hajt. Hát a fene egye meg ezt is!