Judy Noxia (eredeti nevén Judy Sarnatrina)

Név:
Judy Noxia, eredeti nevén Judy Sarnatrina

Nem:
Nő

Kaszt:
Íjász

Kor:
20

Kinézet:
Vállig érő gesztenyebarna haja és sugárzó zöld szemei vannak, bőre sima, tapintásra kellemes, színe európai fehér. Karcsú, akrobatikus külseje van, de jó erőlétű is, mivel sokszor bejárja a természeti világ zugait (azaz erdőben kóborol, úszik, hegyet mászik, satöbbi), emellett gyakorolja a harcművészeteket, főleg keletieket. Emiatt sem szabad, hogy megtévessze bárkit a csinos női íjász megjelenése, mely akár nindzsaszerű is lehetne. Kényelmes, de jó védelmet nyújtó bőrpáncélt visel.

Jellem:
Judy nyugodt, fegyelmezett lány. Mindig is vadász szeretett volna lenni, azonban a sors is úgy akarta, hogy egyszerű vadászból jó íjásszá váljon. Általában egyedül dolgozik, de a siker érdekében bárkivel összefog. Soha, senkiben se bízik ebben a világban, amíg meg nem ismerte az igaz jellemét az álarc mögött. Általában ravaszkodik és ha úgy alakul, pórul jár ellenfele eszén, de harci stílusa inkább a rejtőzködéssel való félemlítés és hátulról való lecsapás. Nem kényeskedő fajta, minden terepet szeret felfedezni, bejárni. Viszont gyűlöli azokat az elkényeztetett nőcskéket és a gyengébbekkel harciaskodó alakokat.

Képességek:

Beolvadás
A használó láthatatlanná válik, azaz nem egészen, mert beleolvad a környezetébe bármilyen téren, mint egy kaméleon. Csak akkor törik meg ez a képesség, ha a használója lecsap az ellenségére fizikai támadással vagy a fegyverével, vagy pedig a használónál erősebb észlelési képességgel rendelkezik az áldozat.

Előtörténet:

Európában születtem, de nem tudom, hogy konkrétan hol, mert árva vagyok. Egy brit házaspár fogadott örökbe, Anna és John Sarnatrina. Kiskoromban már felfedeztem, hogy milyen jól tudok rajzolni és mennyire fogékony vagyok a mozgásra, ezért a szüleim az óvoda után magániskolába írattak be, ahol megtanultam a rajzolás minden művészetét és emellett saját döntésemre elkezdtem Tai-Chit és Kung Fut tanulni. A nevelőszüleim nem kötözködtek velem, sose szóltak bele a dolgaimba, és még nem is bántottak. Ellenkezőleg nagyon szerettük egymást, kitartottunk egymás mellett, és amikor baj volt, egymáshoz fordulhattunk segítségért. Emlékszem, hogy az általános másodikban két negyedikes zsarolni akart, és később meg is akartak verni, amiért "volt képem árulkodni" az igazgatónak és a nevelőszüleimnek. Mivel ugye harcművészetet tanultam, simán önvédelemből a gégéjükre ütöttem volna, de a fegyelem és az iskolában előírt házirend fegyelemre intett. Különben nem is kellett semmit csinálnom, mert akkor érkezett oda John, majd egy-egy pofon után kiosztotta a két srácot és a szüleit. Azóta senki se mert hozzám nyúlni, mert az a hír járt az iskolában, hogy John úgy megfenyegette a két vandált és a szüleiket, hogy most is reszkettek a félelemtől.

Mire évekkel később kijártam a gimnáziumot (16 éves voltam), nevelőszüleim munkája miatt Japánba költöztünk. Mivel külföldön akartam főiskolára járni és egyre jobban érdekelt a japán kultúra, művészet és harci tudások, nagyon örültem neki. Elbúcsúztam régi barátaimtól, majd kiköltöztünk Tokióba. De csak két évvel később tudtam a művészeti akadémiára felvételizni, mert elvárták tőlem, hogy tökéletesen tudjam a japánt és a teljes kultúrát. Nem volt könnyű, de sikerült teljesítenem. Azt a két évet tanulással, harcművészeteim fejlesztésével és munkával töltöttem, azaz eladó és árufeltöltő voltam egy anime-s boltban. Majdnem maximális pontszámmal bejutottam az egyetemre. Nagyszerű társaságba kerültem, a hallgatótársaim jó fejek voltak, a professzorok meg nagyszerűek - noha elég szigorúak voltak, de azért olyan jó tanárok, hogy simán át lehetett menni az ők tantárgyaikon. Az idő folyamán nemcsak az egyetemen tanultam, de nem hagytam abba a munkámat, a harci edzésekre és animációs filmkészítői szakkörökre is mindig eljártam. Egészen addig a napig...
Az egyetemen már másodéves tanuló vagyok, illetve voltam. Ebben az időben kijött a Nerve Gear, hozzá egy játék, a Sword Art Online. Rengeteg egyetemista beszerezte a gépet és a játékot. Csak néztem, hogyan vált a SAO ilyen népszerűvé! Sokszor gondolkoztam azon, hogy kipróbáljam-e. Ha nem próbálom ki, a jövőben csesztetni fognak vele, de ha igen, akkor lehet, hogy annyira rászokom, hogy megszűnik a valós világ a számomra és csak ez a játék fog foglalkoztatni. Akkor oda mindaz, amiért eddig megdolgoztam. Eközben a hallgatótársaim többjét jó ideje nem láttam. Vajon mi történhetett velük?Pár héttel később úgy döntöttem, nem árt, ha egyszer kipróbálom a játékot, csakhogy megtudjam, milyen. Vettem egy Nerve Geart, feltelepítettem a játékkal együtt, majd beléptem...

Minden olyan valóságos. Maga a világ, a mozgás, a levegő, az ízek. Minden nagyon valóságos. Elkészítettem a karakteremet, egy ügyességgel teli íjászt, akit konkrétan magamról mintáztam, mert mindig is szerettem úgy kimutatni magam, amilyen vagyok. Csak annyi ellentéttel, hogy a karakterbe szó szerint beleolvadtam. Usernevem pedig Judy Noxia. Noxia egy régi nyelvben annyit tesz, hogy éji fény.
A természet jobban csábított, mint a városok, ezért az erdőket, a folyókat, a hegyeket kezdtem bejárni, hogy megismerkedjem ezzel a világgal. Minden oly szép és csodálatos, bárcsak a valóságban is a legtöbb helyen így megőriznék a természet kincseit!
Éppen úgy döntöttem, hogy úsznék egyet a tóban (mivel elég nagy volt a hőség), amikor egyszer csak egy városi főtéren találtam magam (szerencse, hogy nem álltam neki vetkőzni!). Nemcsak én voltam ott, hanem több ezer játékos is. Aztán megjelent a főtéren egy alak jelent meg, aki a hírek szerint maga az Admin, Kayaba Akihiko. És tényleg ő volt az, mert elkezdett beszélni hozzánk. Olyan dolgot közölt velünk, amit először csak egy viccnek, majd hihetetlennek tartottam. Az Admin elmondta, hogy mivel beléptünk a játékba, nem léphetünk ki, valamint ha a játékban halunk meg, akkor a valóságban is, de még akkor is, ha a gépet le akarják szedni rólunk.
- Ugye csak viccel? - kérdeztem a hangmorajok között.
Nem, Kayaba Akihiko nem viccelt. Be is bizonyította nekünk, hogy ez maga a valóság, amibe a Nerve Geart gyártó cég kevert bele minket. Rengetegen bepánikoltak, sokkot kaptak és sírva fakadtak. Nem lehetett mit tenni; a SAO világának foglyai lettünk. Ezalatt már 213 játékos halt meg. Megrázott a dolog, de megőriztem a hidegvérem, hiszen erre tanítottak a harcművészeti mestereim. Az Admin azt is mondta, hogy természetesen van egy esély arra, hogy kijussunk a játékból, ami pedig komoly kihívásnak számít. Ahhoz, hogy visszatérhessünk a valóságba, el kell érnünk a 100. szintet.

Hát nem lehetett mit tenni, ha már itt ragadtam, akkor muszáj lesz elérnem azt a 100 szintet. Ha meghalok a játék alatt, akkor a nevelőszüleim biztosan perelni fognak, ha megtalálják a testem és rájönnek a dologra. Ha túlélem, és a 100. szint után kijutok innen, akkor én fogom személyesen feljelenteni a céget a rendőrségnél. De igen érdekes... lehet, hogy azért csinálták ezt velünk, mert valami kísérletet akarnak velünk végezni, és nem akarják, hogy egy túlélő is legyen, aki riadóztassa a hatóságokat és a médiát? Majd minden elválik. És ki tudja, hogy életben maradok-e... csak is magamat okolhattam. Ha nem döntöttem volna úgy, hogy beszállok a játékba, akkor nem kerültem volna ilyen helyzetbe. Addig is, amíg ebben a másik világban vagyok, bele kell olvadnom a környezetembe. Íjász vagyok, és az íjászoknak túlélés az egyik fő tevékenysége. Legalább addig is Judy Noxiaként egy olyan világban kalandozhatok, amiről eddig csak a fantasy könyvekben olvashattam.
Magamra kaptam a táskámat és a fegyveremet, majd elindultam felfedezni az első szintet. Remélem, hamar hozzászokom és bele fogom magam élni a szerepembe, amit magamnak alkottam meg.

Szia!

Köszi szépen! Most, hogy mondtad a bőrszíneset, tényleg elég rasszistának tűnt, úgyhogy kijavítottam.^^" Az utolsó pontot is tényleg kihagytam talán, de én úgy gondoltam, hogy a karakter csak nemrégiben jött, de mindegy. Köszönöm!