Sárkány ellen sárkányfű - de mi van, ha nincs sárkány?

- Oh, bocsánat. Ezt nem akartam. – úgy tűnt, hogy túlzásba estem, megromlottam talán. Egy pillanat elég volt, egy rossz mozdulat mialatt a dühöm felülkerekedett rajtam. Elvesztettem a türelmem, talán most először. Vagy legalábbis most először ilyen látványosan. Kellemetlen volt és zavarba is jöttem miatta – Bocsánat, azt hiszem túl lőttem a célon.
Máskor nem csináltam volna ilyet, talán elfáradtam, ugyanakkor rossz ember is látta ezt most rajtam. Olyan, kinek nem szabadott volna, kinek a vezére voltam, vagy legalábbis annak nevezett engem. A tenyeremet néztem, nem volt benne a fegyver. Fordultam, ott volt nem messze tőlem, por fedte, nem csillogott a penge.
- Félő rossz állapotomban látsz most. – szóltam hangosan, mégsem kiabálva, miközben a késem felé sétáltam – Sajnálom ezt. Biztos rossz benyomást kelthetek most, azonban ügyesek vagytok, nem tudok mit kezdeni veletek. – fordultam a félrevonuló macskához, megsajnáltam. Lehet nem tért volna most vissza a párharchoz, de már fölöslegesnek is éreztem az itt létét, hisz már véget ért a küzdelem. Ketten legyőztek, egy az egyben pedig nem akartam harcolni Channal. Nem éreztem magam úgy, hogy szembe álljak vele ezek után, nemhogy még üssem, esetleg szúrjam is őt.
- A haragod meddig kísérne engem, ha feladnám a párharcot? – igyekeztem kedvesen mosolyogni.
Szinte biztosnak éreztem a tippem a válaszát illetően, de komolyan gondoltam a kérdésem. Talán más helyszínen, talán Hisamével magam mellett egy visszavágó jó lett volna, de itt és most könyörtelenül győztek le, függetlenül attól, hogy a lány szinte csak futott előlem. Megtapasztaltam, hogy milyen kettő ellen harcolni és pocsék érzés volt, nem kívántam többet magamnak.

Chan lelkesedése akarva akaratlanul is mosolyt csalt az arcomra.
- Hehe. Kedves vagy. - újabb kincs a számomra, kit őrizni kellett. Önző gondolat és nem is hallattam hangosan.
Zsebembe volt a gyűrű, mit Channak akartam adni, ám félő volt még nem fogadta volna el azt tőlem. Látszott rajta, hogy számára nem volt teljes a küzdelem, folytatni akarta volna még.
- A gyűrűt neked akarom adni, de még nem hordanád szerintem, visszadobnád nekem. Folytatni akarod még, de csak ketten vagyunk. – elmélkedtem, hogy hogyan is lehetne folytatni – Hehe. Gyorsabb vagyok tőled. Erősebb. A kitartásom is több és talán ügyesebb is vagyok. Folytassuk akkor, üss meg és nyersz. Üss meg, ha tudsz. Egyedül. – adtam meg a kihívást számára.
Tényleg nem akartam folytatni a küzdelmet, ő viszont nem akarta befejezni. Kétoldalú volt ez, mint egy egyszerű érme. Hamar engedtem neki és győzködnie sem kellett nagyon. Csalódott voltam, de nem akartam tovább rontani a helyzetet, hogy a számára is csalódást okozok, hogy szomorúnak látom, mert a bűntudat sokáig kerülgetett volna.
Egyszer sikerült sebeznie a párharc során, a porban, miként a földön feküdtem, azonban akkor Álomkelő is terelte a figyelmem. Kíváncsi voltam, hogy a macska nélkül, miként tudja teljesíteni ugyanezt. Csak rá kellett figyelnem, senki másra. Jó lett volna hagyni magam, de nem volt ostoba a lány és én is pocsék színész voltam, észrevette volna azt. A testem megfeszült és készültem remélve, hogy elfogadja az ajánlatom az egyszerű játékra.
- Többel nem tudok szolgálni, de remélem azért, hogy ennyivel is beéred. – határozott, tőlem szokatlan mód nagyképű mosoly ült az arcomra és mutattam a nyelvem végét a számára.

- Kapj el, ha tudsz… vagy valami ilyesmi. - a gyerekes megszólalás, mit egy óvoda mellett mindig hallani lehet és kezdtem el hátrálni, majd futni is.
Kíváncsi voltam Chanra, hogy mivel tud előállni, mert jól tudtam, hogy egyszerű futással nem ért volna utol. Nem porban való sétára találták ki a cipőm, ám ahogy nekem nehézkes volt futni, úgy reméltem, hogy neki is az volt.
Egy újabb emlék jutott az eszembe a menekülés közepette. Hisaméval játszottam, majd miként a futásba lehagyni látszott, akkor váratlanul állt meg és szegezte nekem a miérteket. Nem értette, hogy miért volt előrébb, mikor ugyanolyan gyorsnak kellett volna lennünk. Akkor a nevelés jósága irányította a cselekedetemet, hogy hagyjam nyerni a sárkányt, azonban Hisame nem volt ostoba már akkor sem, függetlenül attól, hogy gyakran szerette magát annak tettetni még most is.
Elbambultam, az emlékképbe felejtkeztem és miként feleszméltem, úgy már késő volt a forduláshoz. A lábaimmal nem léptem tovább és „faroltam” úgymond pár métert a porba. Nem sokkal álltam meg csak csupán a küzdőtér szélétől.
- Hoppá. A csudába. – majdnem kérdeztem Chantól, hogy miért nem figyelmeztetett, ám az most inkább komikus jelenet lett volna, hisz előle menekültem. Hirtelen ötletként a képességemhez fordultam volna segítségül, azonban nem bíztam annak a sikerében, függetlenül attól, hogy egyszer már használtam e küzdelem során. Elég alacsony volt a speciális képességemre tett pontom, így csodálkoztam, hogy egyáltalán akkor is tudtam használni.
- Asszem elkapott a fogó, már csak meg kell ütnie. Ó, jaj. Mit tegyek most? – mosolyogva aggódtam, valamiért nem éreztem olyan drámainak e helyzetet.

Csapdába kerültem és nem volt ötletem a szabadulásra.
- Nézd, ott egy gombolyag. – mutattam a távolba, azonban nevettem is mellé. Egy újabb gyenge poént eresztettem útnak, szegényt szinte már sajnáltam is miattuk. Dadogtam, egy – egy hangot hosszan elnyújtottam, nyögtem, hogy húzzam az időt, de nem, semmi – Hát, nincs ötletem. Viszont, - húztam félre a számat - asszem arról nem volt szó, hogy én sem üthetlek meg téged. Csupán csak a te ökleidet kell kerülnöm.
Így nem tértem ki, nem kanyarodtam el se jobbra, se balra. Egyenes, tiszta célpont volt a számomra. A fogaimat mutatva, vicsorítva indultam meg felé, hogy komolyan vegyen, azonban már az első lépéseknél kezdtem elveszíteni az egyensúlyom, rúgva végül a saját lábamba estem el és zuhantam a lábai elé. Térdeltem előtte, mint szolga a királynéja előtt. Por fedte a kézfejeim, por ment a cipőmbe.
- Hoppá. – keserű vigyor jelent meg az arcomon, azonban nem láthatta, az árnyékban a földet néztem. A fejem lassan emeltem és nagyot is nyeltem a lábait figyelve, majd a tekintettem menetelése megállt a csípője tájt – Hoppá. – más fele jártak hirtelen a gondolataim, minek okán a fejemet ráztam és újra a földet pásztáztam Chanra koncentrálva, a küzdelmünkre. Nem akartam felállni, ismerve őt, meg is várta volna, talán még vissza is kísért volna a sarokba, hogy kezdjem újra az egészet. Nem volt kedvem ehhez, nem kellett a sajnálata. A lábaimat kitámasztottam, már amennyire lehetett a helyzetembe, majd mély levegőt vettem.
- Váááá! - elrugaszkodtam, megindultam, hogy a lábai közt, a szoknyája alatt bújjak keresztül. Nagy voltam, ő kisebb tőlem, a sikerre kevés volt az esély, ám a meglepetés erejével élve voltam bizakodó.

Szűk volt a hely a lábai között, én viszont kemény voltam és nem adtam fel a cselekvést. Igencsak érdekes jelenet született volna, ha félúton megállásra kényszerültem volna, mondván, hogy: „Tágulj, nem férek be!” Végül azonban sikerrel hódítottam meg az eddig ismeretlen területet, minek meg lett az eredménye és kiválónak nehezen nevezhető eredménnyel, de átpréseltem magam a végtagjai alkotta kicsiny lyukon. Csak közelebbről szemlélve jöttem rá, hogy nadrágban volt, nem szoknyában… látszott, hogy más fele jártak a gondolataim. Felállva, minthogy állnom kellett e jelenet után, enyhe taszítást éreztem a vállamon, mi előrébb taszított pár lépésnyit.
- Aucs! Ez fájt. – igazából nem, ezt ő is jól tudtam, ugyanakkor jól esett kimondani – Megütöttél. – a megjátszott kétségbeesett tekintett, mit nem sikerült sokáig megtartanom, hisz hamar csíntalan mosolyra görbültek az ajkaim végei – A túróba.
Megütött. Igazából reméltem, hogy okozok majd némi kihívást a számára, de úgy tűnt, hogy túlságosan is lebecsültem őt. Kellemes csalódás ért a személyében a küzdelem során, függetlenül attól, hogy eléggé alul szerepeltem ellene. A minőséget úgy tűnt, hogy nem tudtam hozni, ám lehet más ellen sem hoztam volna. Talán, de csak talán lehet jól is jött ki, hogy Chan ellen szenvedtem és e párharcot nem látta senki más.
- Na, majd legközelebb, hisz most természetesen hagytam magam. – apró füllentés, mit a széles vigyorom hamar leleplezhetett - Viszont azt hiszem vége. Gratulálok neked, ügyes voltál egyedül is. Köszönöm. – léptem közelebb hozzá, majd nyújtottam a karom kézfogásra. Gondoltam valami frappáns macskás megszólalásra, de kifogytam a poénokból és nem is akartam már tovább fárasztani szegényt eleget kapott e egy órában tőlem.

Mit akarhat? Felvont szemöldökkel figyeltem a mozdulatait, hogy egyre közelebb és közelebb ért, hajolt, én fordultam tükörképként az arcával, majd ért a felismerés, hogy mindkettőnek jobbra kellett volna fordítani a fejét. Még időben reagáltam és zavartan adtam puszit én is az arcára, viszont majdnem nem ez lett belőle, majdnem. Kaptam volna még egy ütést érte és ebben majdhogynem biztos is voltam.
- Igen, már jobban vagyok. – talán a puszijának volt ilyen hatalma, de a mosolyom és tekintettem bárgyúvá vált utána – Igen, sokkal jobban vagyok, köszönöm. – csupán csak tippelni lehetett volna, hogy a tekintettemnek volt e bármi értelmes kisugárzása, jóindulattal talán.
Igazából az elején én akartam volna neki adni jutalmat, a gyűrűt, azonban tudva az okot, hogy miért, biztos nem fogadta volna el azt tőlem. Önbizalom hiányos cselekvés lett volna a részemről, mondván, hogy olyannál legyen, ki meg is érdemli, ki méltó annak a viselésére. Magam fölé helyeztem volna, mit lehet rossz néven vett volna. Így belegondolva talán rossz is lett volna, ha olyan vezetőként lát, ki felületesen, de lényegre törően nevezte volna magát gyengének. Ellene most természetesen az voltam, tagadni se lehetett, de volt ennek egy – két oka és az álom is – mi ide vezetett – hamar feledésbe merült. Nem éreztem nyomasztónak rá gondolni és ezt Channak nevezhettem.
- Köszönöm. – talán már mondtam neki, ám most azokat köszöntem meg neki, melyeknek nem adtam hangot, melyekről nem tudhatott – Menjünk haza. Biztos kész lett a vacsora. Mh… - néztem a távolba -  Asszem Hisame is segédkezett benne, szóval térjen be előtte majd a boltba.