A Vörös és Kék

A földön feküdt és én rajta voltam, úgy ahogy. Felette voltam, valóban, azonban ez nem olyan jelenet volt, mint a korábbiak. Nem kellett többet gondolni, mint amennyit a helyzet mutatott.
- Hát másképp vagyok elosztva, mint te. Ha lassabb is vagyok, de több élettel bírok az átlagnál, mint például tőled is. – fogtam meg a kezeit, melyekkel ütni akart. Könnyen tudtam hárítani, nem úgy tűnt, hogy igazat adott volna a szavainak - Nem könnyíted meg a dolgom. – ismételtem a szavait, de inkább volt érezhető gúny a hangomban, mintsem komolyan szóltam volna. A fejem csóváltam, többet vártam tőle, hisz nagyon magabiztos volt még az elején. Akkor még nem tudtam elképzelni ezt a jelenetet, hogy fölé kerekedtem. Persze egyszerűnek nem mondtam volna az ide utat, de az eredmény számított most.
- Valahogy azt hittem, hogy többet tudsz, de úgy tűnik csak a szád nagy. Az az ugató kutya féle vagy, amelyik nem harap.
Talán nyersen fogalmaztam, számolhattam volna háromig, de nem volt kedvem már ezen rágódni. Viszont fáradtam, fölösleges is volt ezt tagadni. Sokszor támadott, és úgy ahogy sokszor támadtam én is, ideje volt már némi pihenésnek. Pont jókor, jobbat nem is kívánhattam, még kényelmesnek is lehetett volna nevezni az alattam terülő testét.
A folytatást illetően nem volt ötletem. Félő nem sokáig maradhatott fent ez a helyzet.
- Mit akarnál kívánni? Elárulod nekem? Mit akarsz annyira tőlem? Mi hajt ennyire? – sokféleképp tettem fel ugyanazt a kérdést. Talán vezérelt, hogy húzzam az időt, vagy csupán csak tőle is ilyen részletes választ akartam kapni. Tudni szerettem volna és nem akartam a mondás szerint tovább öregedni.

- Hogy pufogjanak úgy az emberek, mint te most alattam. – már másodjára jegyezte meg, hogy sok élettel rendelkeztem, idegesíthette ez egy kicsit függetlenül attól, hogy ha találtak volna a támadásai, úgy az életemből sem maradt volna már semmi sem mostanra– Egyébként igen, ő miatta, azonban egyik sem talált. Magányra vágytam csupán, aztán a földre esés és a veled való találkozás, úgy tűnik rossz felé indultam. - tartottam egy pillanatnyi szünetet - Amúgy semmi komolyra nem kell gondolnod, hogy ő most nincs itt mellettem. Ha itt lenne, úgy talán még ennyi esélyed sem lett volna. – az utolsó mondatom már inkább motyogtam, de tisztán hallhatta azt, hisz nem volt semmi zajforrás a környéken, mi zavarhatta volna a hallásását. Nem akartam megsérteni, de a számolás mint az előbb, úgy most is elmaradt a részemről.
Nyíltak a szemeim a meglepődöttségtől az utolsó szavait hallva. Még viccből sem hittem, hogy kimondja, hogy feladja a küzdelmet ellenem. A csodálkozásom őszinte volt. Makacs lány volt, de úgy tűnt elege volt már ebből a szenvedésből, mit ellenem produkált. Nagyképű gondolatok, de valóban nem múlt rajtam most sok az eredményt illetően.
- Én kívánhatok? Érdekes. Hát egyszerűen azt kívánom, hogy mond el, hogy te mit kívántál volna tőlem. - bűn, nem bűn, de a kíváncsiság nagy úr volt most – És ne hazudj, kérlek Sajuri. – mosolyogtam le rá, ám nem csúfolódva, vagyis csupán csak egy picinyke gúny volt az arcom mimikájában. Sosem voltam jó az ilyen játékokban, sosem tudtam mit kitalálni, de szerencsémre most épp kapóra jött, hogy nem akart válaszolni. Azt mondta nevetnék rajta, ha ez igaz volt, és úgy teszek, nos ennyit igaz büntetésnek véltem.

Aranyos. E gondolat jutott az eszembe, miként zavartan hadart alattam, azonban nem nevettem az arcába, mint ahogy arról szó volt. Nem tagadom, akarva – akaratlanul is mosolyra húztam a szám, de nevetésnek túlzás lett volna mondani.
Meglepődve konstatáltam, hogy tetszettem neki, vagy ha ez nem is volt így kimondva, de szimpatikusabb lehettem a számára, mint más, hisz más helyzetben nem ezt kívánta volna akkor tőlem. Ezt más tudtára adni mindig is nehéz volt, legalábbis nálam… ezért is nem nevettem úgy, mint ahogy azt elképzeltem. Persze ő szökni akart, futni, mint már ahogy azt egyszer megtette és próbáltam is utána kapni, de sikertelenül. A figyelmem még mindig a kiejtett szavai terelték és ő amúgy is gyorsabb volt, kecsesebb, ügyesebb mozgású.
- Várj. – csak szóltam, halkan, talán nem is hallotta és úgy tápászkodtam fel én is a földről – Jövő héten, ugyanitt, ugyanekkor. – talán kérdésnek is hangozhatott a mondatom, de nem zavart most engem, nem problémáztam miatta.
Én sem tudtam, hogy miért szóltam így. Nem tudtam, hogy ezzel akartam e valamit, csupán csak abban voltam biztos, hogy nem akartam, hogy ilyen hirtelen távozzon. Sosem voltak jók az ilyen lezárások, kényelmetlenül éreztem volna magam és napokig zavart gondolataim lettek volna. Nem teljesen bűntudat, mert azért ő sem volt hibátlan. Szó mi szó tett le eleget az asztalra, hogy ne emiatt érezem rosszul magam, csupán csak tényleg más elköszönést akartam. Bár tény, nem olyan stílusosat, mint az elrohanása, de mégis valahogy ide illendőbbet. Ölelést nem is, valahogy egyikünkből sem néztem ki ezt most, de csókoltuk egymást és az nem egy ilyen elfutást kívánt.