Kis tó

Danee

Mondhatnám én ezt szokott feszültség levezetésnek, de az már meg volt és egyébként is a vadászatot inkább figyelem elterelésnek szoktam használni. Itt ugyanis van mivel foglalkozni és nme őrülök bele a magam kis gondolataiba. Viszont kezdem mostanság erősen azt érezni, hogy már rég megőrültem, hisz már a szafarit sem állatsimogatónak használom. Ami velem szembe jön azt, ha tudom, levágom és kész. Már nem érdekel, hogy hogyan is néz ki, mennyire aranyos vagy jó pofa, mindegyik csak mob, ami majd újra éled és a levadászásukért kapom jutalmat és, ha olyat kapok el, akkor alapanyagot a főzőcskézéshez. :3 Bár lehet, hogy csak nekem nagy változás az, hogy ténylegesen is levadászom az állatkákat, hisz van, aki a játék elejétől, így csinálja és azokat bolondnak is nézte, akik sajnálták szegényeket. Igaz is, szerintem engem most is bolondnak néznének, hisz nekem egy horgász terület mellet támadt kedvem vadászni, az a szerencsém, hogy épp nincs itt senki mert lehet, hogy engem is bedobnának a vízbe azért, mert én itt csörtetek és zajongok a vízparton, viszont ez most nem fog megtörténni, hisz teljesen egyedül vagyok most itt. Most viszont, ideje befejezni az agyalás és visszatérni a vadászathoz. Az észlelésemmel ugyan már könnyeben megtalálom az állatkákat és ki is szúrtam valami mozgolódást egy bokorban, viszont mivel nem ismertem a veszély faktort, így csak a kardom dobtam el és küldtem be a bokorba, hogy nézzen szét ott előbb, aztán még mielőtt lángra kapna, a bokor kirántom onnan a kardom, közben pedig egy Menyét távozott a bokor aljából pixelek formátumában.
-Ez sem volt semmi nagy és ijesztő… - motyogom az orrom alatt, majd sóhajtok egyet és lehuppanok a földre pihenni kicsit – Mostanság semmi érdekesbe nem futok bele… - morgok még picit magamnak, aztán elterülve a puha fűben el is nyom az álom…

/Menyét

Tudtam, hogy ezt most nem hagyhatom annyiban, mert annak szakítás lesz a vége részéről.

Pedig a világon minden mást szívesebben csináltam volna, mint hogy felvállaljam ezt a stersszes és nem sok jóval kecsegtető találkozást.
Miu ugyan elteleportált és megszökhetett előllem az arénából egy egészen rövid időre, de ő sem gondolhatta komolyan, hogy ha nem akarom, ne tudnám követni, az aprócskára zsugorodott világunk bármelyik szegletébe is.
Ahhoz nagyon elkeseredettnek és nagyon motiváltnak kell lennie, hogy mindent eldobjon magától, ami hozzám kötheti.

Hogy a fejem, vagy a környék lüketetett-e azt nem tudom, de tény, hogy a tücsök csiripelés most nagyon zavart, szinte fájt tőle a fejem.
Elöttem járt, mert eltartott jó pár hosszú percig, mire meggyőztem magamat, hogy már pedig, most igen is erőt kell vennem magamon és utána kell erednem, nem bújhatok be a nyugalmat árasztó szobámba, akármennyire is szeretném.
Nem volt nehéz rájönni, mit is csinálhat, bár nem mondhatnám, hogy biztosan kijelenthetem, de ha valaki a szafari egyik tópartjára teleportál, az valószínüleg horgászni készül.
Bár amilyen idegállapotban volt, mikor lelépett, nehéz őt elképzleni a stég szélén nyugiban pecázgatni.

Zavart a környezet, és az is, hogy egy pofátlan mókus épp az arcom elött akart át ugranni a másik oldalomon következő fára.
A jutalma egy gerinc roppantó rámarkolás volt röptében, majd a fa törzsének vágás. Ennyit jelent a gyorsaság és ügyesség különbség, és ha tombol a düh az illetőben.
Tudtam, hogy a szavaimnak már rég nincs ereje, hiszen az arénában nem sikerült elérni velük semmit sem.
Egyetlen lehetőségem maradt csupán.

Le
Kellett
Vadásznom
A vadat.

Miut.

A korábban elejtett hiúztól és vadmacskától ellesett mozdulattal igyekeztem becserkészni a földúlt leányzót, és macskaügyességgel rá vetni magam. Aztán meglátjuk, mit érek el vele. Csak kapjam el. Akkor nem eresztem, míg át nem beszéljük a dolgokat.
Aztán, ahogy a bokorból lestem rá, egyszer csak azt látom, hogy leheveredik a füvön, és míg én a kínálkozó alkalomra vártam, addig úgy tűnt, csak hamar el is nyomta az álom.
Előmerészkedtem, lábujjhegyen tipegve osontam mellé, majd mikor meggyőződtem róla, hogy tényleg alszik, lefeküdtem mellé
Gyönyörködve néztem a kis bájos pofiját, hallgattam a szuszogását, aztán nyomtam egy puszit az arcára és a fülébe súgtam:
- Ne haragudj arra a félnótás Daneedra!

Ember legyen a talpán, aki egy ilyen helyzetben úgy tudjon helytállni, hogy az a sértett fél részéről megenyhülést hozzon, mindeközben legyen kedves és megértő, láthatóan és érezhetően megbánó magatartású, legyen a viselkedése lovagias, avagy ne süllyedjen teljességgel a szolgai magatartás szintjére, hanem őrizzen meg annyi tartást, hogy olyan maradjon, akire fel lehet nézni, mindezt csinálja oly természetességgel és könnyedséggel, mintha világ életében ezt gyakorolta volna, ugyanakkor ne láttassék belőle az, hogy mindez ezerszer elgyakorolt, rutinszerű lélektelen színészkedés lenne csupán, mert az ugyebár inkább azt sugallja, hogy az illető meg akarja vezetni, ki akarja használni a másikat.

-Szívesen megenném, ha ezzel jóvá tehetnék mindent, de hidd el, minden, amit tettem és mondtam, csupán játékosság volt, ha volt is benne élcelődés, az sem rosszindulatból vegyült bele, soha nem voltak ártó szándékaim irányodban, és igyekeztem a magam módján mindig felkelteni az érdeklődésedet, szórakoztatni, vagy csak a beszélgetést érdekesebbé tenni

- De soha se soha, nem akartalak megbántani. Abban igazad volt, hogy sokszor faképnél hagytalak, nem tagadom, és nem vagyok rájuk büszke, rossz döntések voltak, de azok se neked szóltak, nem ellened, sokkal inkább volt önzés a részemről, és lehet hogy te nem érted miért is tettem, és magadra veszed a dolgot, valójában azonban egészen más miatt tettem

Az öklöse ugyan nem fájt fizikailag, de így, hogy féltem, hogy elveszítem őt, egyszer csak szakít velem, amihez meg volt minden joga, így csak újabb kövérebbre hízott a bennem burjánzó rettegés

- Azért tűntem el, mert fel akartam adni. Abba akartam hagyni. Hogy miért épp akkor kattantam be, ne kérdezd, nem tudom a miértjét. Mindig csak kattog az agyam, soha egy percre le nem áll, még akkor se, ha épp gyakorlunk, és már kitudja milyen gondolatok során, de oda jutottam, hogy minden hiába való

Az öklös helyét dörzsöltem meg az arcomon, de most inkább őt szerettem volna megsimogatni.

- Sok krízisen átmentem, mert nem láttam a kiutat, a fényt, de most már itt van a céh, igazi jó fej emberekkel és itt vagy te is, de eddig sohasem voltam biztos benne, hogy valóban a barátom vagy-e, nem csupán egy megfoghatatlanul tovaszálló árny ...

- Nem mondasz semmit se, Miu-chan? - kérdeztem félve a benne dúló haragot
- Akkor most vége? - tettem fel a kérdések legfélelmetesebbikét
- Héj, Miu-chaaan - söpörtem vissza hozzá térden csúszva-mászva, a kétségbesés szorongatta a torkomat
Átkaroltam, olyan szorosan simultam a lányhoz, amennyire az még lehetséges volt, anélkül, hogy sérülést okoznék neki
- Kérlek, maradj velem, maradj a barátnőm - kiáltottam lelkem legmélyéről, már a könnyekkel küzdve - maradj a barátnőm, vagy ha nem lehet, legalább legyünk jó barátok!
- Te vagy a legfontosabb ember az életemben! Szeretlek te őrült! Hogy ha akarod én éjjel-nappal csókollak, az ám! Az ám!
De igazából, és ez most félreértés ne essék, nem kitöltő szöveg akar lenni, hogy mellébeszéljek meg minden, de ez a rész teljesen érdektelen a kedves olvasó szempontjából:
Na mármost szegény Danee, akár tekinthető annak, akár nem, már tényleg nagyon nem tud mit kezdeni ezzel az egész kalamajkával, lehet, hogy ő kezdte, és javarészt róla szól az egész, de ebből a slamasztikából már sehogy se fog tudni saját kútfővel kijutni, az hét szentség. Mert gyakorlatilag már elmondott mindent, amit érzett és gondolt, innen saját megítélése szerint már csak az erőszakoskodás szintű nyomulás és erőltetett intim szférába bepofátlankodás és persze az érem másik oldala, a szakítás van már csak hátra, ami eddig nem került terítékre.
Miu elvesztés pedig alapjaiban rengetné meg Danee világát, ez talán bárki más számára is a napnál is világosabb, hiszen azon túl, hogy jelenlegi életszakaszának legjobb barátja és egyben szerelme is, az alig négyfős kis csoportnak, a céhnek is egyik alappillérét jelenti a lány. Elvesztésével Danee mindent elvesztene, ami fontos számára ebben a világban.
De talán el kell jönnie ennek is. Ki tudja, talán más ember lesz tőle. De ez nem valószínű.

Ja, tudom. De muszáj így lennie?
Miu végre megszólalt. És nem csak a szokásos hibáztatást kellett hallgatnom nagy meglepetésemre, hanem valami olyasmit kezdett el mesélni magáról, ami valóban komolynak és egyben igaznak hangzott.
De azért az szíven ütött, hogy még azt se tudja igazán, hogy valaha is szeretett-e.
És akkor itt jön a szokásos kikosarazós duma, amit már annyiszor megkaptam másoktól is.
Olyan rendes srác... eh... eddig nem ezt mondtad...
És persze a egész sokszor előforduló önostorozás.
De hogy ez most csak terelés, vagy valóban ennyire semmibe nézi magát, azt sajnos nem tudom eldönteni. Voltam én már megvezetve máskor, mások által...
- Hát... én is sajnálom - vettem át a szót - de ha ez álom volt, remélem inkább a kellemesebb fajta, nem pedig rémálom voltam számodra
- Szóval, akkor most vége? - tettem fel a hülye kérdést.
De hisz, ezzel kezdte!
- Mármint... - kerestem a szavakat, de még a gondolatok se akartak kézzel foghatóvá válni a fejemben
- Akkor most mi lesz? Mit akarsz? - nem tudtam mit is mondjak, mit is kérdezzek.
Hogy valóban voltunk-e mi egy pár, most már én se tudom, de ez a visszautasítás most mégis gombócot gyúrt a torkomban keserűségből és csalódottságból.
- Találkozunk még, vagy nem is akarsz látni innentől már? De ugye a céhet nem hagyod el? - egy sor kérdés vetült fel bennem, egy rakás félelmetes végkimenetel sejlett fel a lelki szemeim előtt
Mi lesz ezután, ha tényleg szakít velem? Mi lesz az ábrándokkal, tervekkel, amikbe titkon beleszőttem őt is?
És sok más hasonlóan önző gondolat és káprázat szomorított, csak aztán jöttem rá, hogy az ő valódi boldogságáról vajmi keveset tudok.
- De ha így akarod... ez a te életed, semmi jogom nincs visszatartani téged bármiben is
Akkor, abban a pár pillanatban sikerült közelebb kerülnöm a megértéshez
- De tudd, hogy hozzám bármikor fordulhatsz segítségért, vagy ha társaságra vágysz! - és az elengedéshez
Bár nagyon is jól tudtam, ez a seb újra és újra fel fog még nyílni bennem, bármennyire is szeretném szabaddá tenni őt

És aztán a nagy ömlengés közepette egyszer csak nagyot rántott valami a parthoz kikészített pecabotom zsinórján, úgy kellett utána ugrani, nehogy a vízi szörny magával vigye a habok alá.
keszeg

-Hát… voltak jobb pillanatai, de igazából inkább rémálom volt. Hisz csak a magam állattal képzelt illúziókba kapaszkodtam és közben tapostam a megtagadott valóság fekete ingoványában, ami egyre sűrűbb ás sűrűbb lett minden egyes magamnak állított hazugsággal.
Itt már felesleges hazudni vagy jó szándékból azt mondani, amit a másik hallani füle szívesebben hallana. Én tényleg szeretnék most őszinte lenni, de úgy isten igazából. De a kérdése hallatán, hirtelen meglepettség került az eddig ködös tekintetembe, majd lágy mosoly ült ki az arcomra.
-Annak, aminek sosem volt kezdete, annak nem is lehet vége. Csupán a rideg valóság van, ami azt a tényt tárta fel, hogy mi sose voltunk egy pár, csupán két ember, aki ezzel hitegette magát. – sok a kérdés, amik már rég meg is válaszolták magukat, viszont most már be kell fejeznem azt, amit elkezdtem – Igazából, nem tudom, hogy mit akarok és azt végképp nem tudom meg mondani, hogy mi lesz ezután. – a tekintetemből immár eltűntek az érzelmek és csak az negédes mosoly az arcomon jelzi azt, hogy még jelen vagyok lélekeben is – Biztos lesznek olyan helyzetek és események, mikor találkozni fogunk. A céhvel kapcsolatban pedig nem ígérek semmit sem. Sose tudtam volna magam lekötni egyhez sem és ebbe is csak a magam kis hazugságai hoztak. Sok minden van, amit át kell gondolnom és újra kell majd írnom az életemben, viszont még most nem tudom megmondani, hogy mit is hozhat majd magával a jövő.
Végül elfogyott a kérdések hada is. Bár ez nem is zavart, hisz mint ahogy az eddigiekre se nagyon tudtam választ adni az el nem hangzottakra sem tudtam volna. Viszont tudtam volna még mit mondani, szívesen megbeszéltem volna most elég sok mindent vele a hangulat is meg volt hozz, míg nem oda nem vetült a peca elé. Hirtelen kissé zavarban éreztem magam és minden eddigi gondolatom szertefoszlott a fejemben, most már nem tudtam, hogy mit akartam mondani és mi is lett volna az, amit ebből ki akartam hozni. Így végül nem szóltam semmit, a tópart egy távolabbi részére húzódtam és igyekeztem csillapítani magamban a miértek tömkelegét. Aztán elővettem az invertorymból egy kis hálót, majd beleraktam a tápot és óvatosan beleeresztettem a vízbe azt és kissé feszülten markoltam a zsinórt, ami összekötött engem a hálómmal.

Érezni kezdtem, hogy mozog a kezemben a zsineg, aztán visszatérve a gondolataimból már láttam is, hogy mozgás van. Rántottam egy nagyot rajta és ezzel a lendülettel ki is rántottam félig a vízpartra a zsákmányom, ami már félig ki is vágta magát a hálóból. A kezem ügyébe kerítettem egy kis piros madzagot és odalépve a rákhoz felé is tartottam azt, ami rá is csípett a madzagra és mivel már fog valamit így én is könnyedén meg tudtam fogni a kis fickót, anélkül, hogy engem csípne meg. Miután megakadályoztam a rákot abban, hogy kereket oldjon elő is varázsoltam egy dobozt, aminek az oldalai lyukacsosak voltak és bele is raktam a rákocskát. Majd a hálómat kezdtem el vizslatni, amire egy egész szép lyukat vágott a rák.

/Rák

Az, hogy neki ez valóban egy rémálom volt, szíven ütött, jobban, sokkal jobban, mint maga a bejelentés, hogy a továbbiakban már nem szeretne a barátnőm lenni. Minden baklövésem ellenére eddig úgy gondoltam, hogy ha nem is volt igazán jó kettőnk kapcsolata, s a közös pillanatok, emlékek és kalandok, én még mindig szívesen gondoltam vissza rájuk és eddig mindig boldogság töltött el, ha megpillantottam Miu-chant.
Belém fagyasztotta a szót.
- Tényleg ennyire pocsék volt az egész? - kérdeztem még vissza halkan és elkeseredetten
- Én... jól éreztem magam a társaságodban, de ha neked ez ennyire iszonyatos volt, akkor bocsánatot kérek érte, már ha van erre bocsánat...
Nem maradtak szavak, az egész sokkal rosszabb volt, mint ahogy valaha is képzeltem volna, nem volt igazán már remény, amibe kapaszkodhattam volna, s bár az ő új megvilágításában igazoltnak látszott, amit sorolt, mégis számomra majdcsak mindegyik újabb sebet ejtett a lelkemen.
A pecabot mentett ki. Így legalább volt alibim arrébb vonulni, hogy ne lássa az arcom, a szomorúságtól és csalódottságtól remegő ajkaim. Csoda, hogy kifogtam a halat, nem is értem, abban az állapotban bármi képtelenségnek tűnt volna.
Remegtem, egész lényemben. A szégyenérzet, hogy ide jutottunk, miattam, hogy most vége és az egyre inkább a hatalmába kerítő, növekvő üresség fájdalma a mellkasomban.
Mire eszméltem, ő már elsétált, tekintetemmel követtem csak, ahogy a tópart mentén új, távolabbi helyre telepedik át.
- Szóval tényleg ennyi volt - motyogtam magamnak
Ugyan mit keresek én még itt? Bárcsak elnyelne a föld! Vagy a víz, egyre megy. Úgy is magányra vágyom, a halak is megteszik társaságnak.
Fogtam magam és belesétáltam a tóba, onnan is elég elteleportálni, ha már nincs sok hátra, addig meg talán megnyugtat a víz, ami körülvesz. Remélem rá se fog bagózni, mert nem szeretném ha megijedne vagy érzelmi zsarolásnak venné. Csak el akarok tűnni kicsit. El mindentől és mindenkitől
Szia Miu! Én most is kedvellek.

"Nem az egész."
Egy kis boldogság, azért csak adatott.
Bár sokat már nem változtat a dolgokon.
Ő nem tudja merre és hogyan tovább, de kettőnknek vége, vagy ahogy mondta: részéről kezdete se volt...

Pár perc múlva, ő már odébb ült én meg épp eltüntem a vízfelszín alatt.
Most a legkevésbé sem tűnt valósnak a tó vize.
Túl áttetsző volt, túl tiszta, olyan műanyag. Nem is éreztem, hogy elnyel.
Épp olyan volt akár a levegőn. Olyan természetes, középszerű, semmilyen érzés, épp csak kicsit lassabban haladtam idelent.
A halak lustán riadtak szét körülöttem, mintha nem is nagyon félnének tőlem, de az iszap furcsa mód mégis olyannak tűnt mint az igazi. Végre, valami, ami hihetőbb, nem művi érzés.
Barnás-szürke iszapja lomhán itta be lábam körül a vizet, akár egy rája, unottan csapta homok-szárnyait, ahogy a puha talajba süllyedő lábaimat újra és újra megemeltem járás közben.

Nincs kedvem. Nincs már kedvem semmihez. Jó lenne nem érezni és gondolni semmire se többé.
De azok az átkos gondolatok nem hagytak el. Ott fickándozott, incselkedett, kopogott és nevettet mindegyik az orrom elött.
Nem hagytak nyugtot.
Ennek most vége. Miuval. Nem tudtam megemészteni.
Akkor most mi lesz? Mit csináljak? Én ... merre tovább?

Bár úgy érezhetném, hogy legalább a céh, amit életre hívtunk, jó kezekben van, de ebben se voltam egészen biztos.
Ahogy semmiben sem. Most mi legyen? Huh.
Jöjjek össze egy másik lánnyal? Nevetségesen hangzik, ahogy így mondattá áll össze a fejemben.
Nevetséges. Nekem nem kell senki. És valószinüleg én se kellenék senkinek sem.
Amúgy sem tudnék más valakit elképzelni az ő helyére.
A céhet is istápolni kellene. Új jelölteket felkutatni.
De ezzel a letargikus állapotban még magamat se tudnám meggyőzni, hogy maradjak.
Mindegy is.
Ez az iszap viccesen keveredik fel.

Üveges tekintettel nézem a víz felszínét. Nem tudom, hogy mit is kéne tennem és hogyan. Hirtelen minden erőm elszállt, így az jelenleg esélytelen, hogy utána menjek. A jelenlegi állapotomban lehet, hogy hamarabb fulladnék én vízbe, mint ő. Bár ezt a megmozdulását sosem fogom tudni megérteni. Nekem se volt egyszerű rájönnöm a dolgokra és felfejlődőm a problémához, csak azért, hogy megoldhassam azt. Azzal is tisztában voltam, hogy ezt ennyivel nem lehet letudni, hogy beszélnünk kell a dolgainkról és megvitatni, na meg persze végre megismerni a másikat végre. Hisz arra is rá kellet jönnöm, hogy szinte semmit se tudok róla és csupán egy jó ismerős az, akibe belevájtam a karmaim és az önző kis érzéseimtől vezérelve próbáltam elérni, hogy a kedvemre tegyen. Fel kellet fognom, hogy elég sok hiba van bennem is és, hogy nem jól állok hozzá a dolgokhoz, azt is meg tudom érteni úgy-ahogy, ami most benne lejátszódik. Viszont én megnyílni akartam és beszélgetni és nem elzárkózni. Bár igaz is, ha ismertem volna őt, akkor biztos tudtam volna, hogy miként is közelítsem meg a dolgokat, így viszont maradt a nyers és kiforratlan verzió, ami meg is tette a hatását. Viszont akkor sem ez lett volna a megoldás, hisz vagyunk annyira felnőttek, hogy meg tudjuk beszélni a dolgainkat… legalább is ezt hittem.

Végül sikerül kicsit összeszednem magam és feltápászkodni a földről. Oda sétáltam, ahol a kis horgász dolgait pakolta ki, majd előkaptam az első kis mütyürt az invertorymból, ami a kezem ügyébe akadt és rárögzítettem a horogra azt, nem néztem meg, hogy mi az a lényeg az volt, hogy ne legyen nagy és ne a halaknak szánt csali legyen. Majd megfogtam a botot és hátra lendítettem, becéloztam nagyjából, hogy hol is tűnt el Danee, aztán nagy lendülettel már küldtem is a horgot a vízbe a rajta függő kis valamivel együtt.

A víz alatt gubbasztó depressziós egyén pedig, csak annyit érzékel mind ebből, hogy valami becsobban a vízbe, majd szépen lassan leereszkedik valami közvetlen az orra elé.
(Ezzel mérheted azt az időt, amit odalent töltesz.)


/Kocka <-- a másik opció vicceseb lett volna, viszont a kocka ezt sorsolta ki :3

A hülye gyerekek imádnak beleugrani minden pocsolyába, berepeszteni a kátyúkat fedő apró jég felületeket, pláne ha még dühösek, vagy elkeseredettek is hozzá.
Bár azt kétlem, hogy az iszapot is ilyen buzgón rugdosnák, mint ahogyan most én, meglehet, a partközelben talán még ez sem esne nehezükre.
Nem tudtam ráunni. Az iszap kapta meg minden dühömet és keserűségemet, egyszerre ámultam a térdemig felhőként kavargó szürkés barna homokon, és élvezettel rugdostam is ugyanakkor

Egész sokáig eltarthatott így, bár az időérzékem már rég odaveszett, idelent teljesen másképp telik az idő, az már biztos.
Aztán egyszer csak valami arcon csapott.
Itt lent a mélyben.
Nem lehetett egy duli-fuli Miu tenyere, mert képtelenség hogy ne vettem volna észre, vagy hogy ilyen gyorsan mozogjon.
Fordultam erre, fordultam arra, a hajam most biztos hullámokat verne itt az áramlatok hatására, de szerencsére már rég nem hagyom megnőni.
Egy pillanatra még kivettem egy távolodó farokuszonyt.
Talán egy szirén?
Létezik, hogy élnek itt olyanok is?
De hamar szem elől tévesztettem, most hogy a felkavarodó iszap kezdett mindent elhomályosítani, ami az előtt kristálytisztán látszott.
Hátra hőköltem elsőre, ahogy egy nagy széles bajszos száj és két gürü szem gazdája evezett pontosan szemből egészen az orrom felé.
Te voltál az az előbb is! - kiáltottam rá, de csak levegőbuborékok jöttek ki a számon, hang aligha. De nem voltam már elveszve mint az iménti arculcsapásnál, két kezemmel kétfelől megragadva ejtettem csapdába a bajszos támadómat, aki persze rögtön ficánkolni, kiszabadulni próbált, nagy harcsa száját tátogatva
Most nem menekülsz! Kiviszlek magammal és megeszlek, bajszos pajtás!

Elkezdtem úszni kifelé, arra, amerre a legközelebbinek sejtettem a partot.
Aztán egyszer csak valami megütötte a fülemet: mintha valami csobbant volna a vízbe.
Itt már egész jól lehetett látni, az iszap nem terjedte fel ilyen magasra, s már az is kezdett visszaülepedni mostanra.
A nap leszűrődő fényei ott hullámoztak fölöttem, újra és újra megtörve az áramlatok kavarta hullámokban, de volt ott előttem valami más, fényesebben csillogó, ami egyre közelebb és közelebb jött lefelé, szinte már-már hozzám.
A kíváncsiság nem hagyott nyugodni, a harcsa pajtást fél kézre fogva, erősen markolva indultam a csillogás irányába:
Bárhogy is közeledtem felé, nem láttam belőle többet, mint vakító csillanások sorozatát, csak akkor vált tisztává, mivel is van dolgom, mikor végre a kezembe fogtam.
Nahát, egy zsebóra, s ahogy megforgattam, valami megszúrta a tenyerem. Egy átkos kis horog akadt bele, nem fájt ugyan, de kellemetlen érzésként mozgott bennem.
Áh, szóval, ez nem csak úgy bele esett a vízbe! Fogaimmal rásegítve szabadítottam ki az kezemből az apró horgot, majd a damilba kapaszkodva indultam meg felfelé. Ha ez egy horgászdamil, akkor már közel járok a parthoz!
Közben egy-egy pillantással megcsodáltam a remekmívű zsebórát is.

Már majdcsak a felszín közelében jártam, amikor hogy, hogy nem egy Unicumos üveg csúszott ki a zsebemből. Azt se tudtam, hogy volt ilyen nálam, így én csak másodikként értem fel a levegőre.
Vizet köptem akár a bálnák, majd a víztől csutakos hajam lóbáltam meg, mint ázott kutya a szőrét.
A parton egy alak ált, bár a még mindig csurom vizes pupillámon át nem láttam belőle semmit se, csak egy elmosódott pacát.
- Uram, azt hiszem, beleejtette a tóba az óráját! - kiáltottam, s a csuklómmal igyekeztem kitörölni a vizet a kezemből.
Akkor látom csak, hogy kivel állok szemben:
- Uh, Miu, te vagy az? - nem is igazán kérdés volt ez, csak a meglepődés mondatta velem
- Azt hittem egy másik horgász ... - szabadkoztam
- Ez a te órád? - nyújtottam fel a magasba, s közben igyekeztem lábbal rúgva kifelé úszni, immár a felszínen haladva
- Nézd, fogtam egy harcsát - mutattam a még mindig ficánkoló zsákmányomat
- Nem lenne kedved megenni velem? - kérdeztem, szinte teljesen elfeledve a korábbiakat

//Harcsa

A horog a kis csomagjával beért a vízbe, ezután és le is támasztottam a botot és visszasétáltam az előbbi tanyámra a rákért, amit nem rég sikerül elkapnom, majd vissza bothoz. Tudatában annak, hogy hal nem igen fog horogra akadni, így besétáltam a vízbe olyan bokáig, majd leguggoltam és elkezdtem felkavarni a vizet. Aminek lett is eredmény, hisz épp hogy belekezdtem már is valami kellemetlen bizsergést éreztem a kezem. Reflexszerűen kirántottam a kezem a vízből és már láthattam is a kis élősködöt, ami rácuppan a kis kacsómra. Sikerül megzavarnom egy piócát, ami nem is volt rest rám akaszkodni. Próbáltam lerázni fölöslegesen, mert jó erősen rám kapaszkodott a kis fickó. Pedig szerettem volna könnyen és mindenki számára fájdalom mentesen megszabadulni tőle, de kénytelen leszek megnyomorgatni ezt a piócát. Nincs kedvem megvárni, míg jóllakik és magától leesik, így le is cibáltam az tenyeremről, majd behajítottam a vízbe, aztán visszatértem a szárazföldre, hogy elkerüljem a további kellemetlenségeket.  
Közben mozgás támadt a bot környékén is, valaki vagy valami ráharapott a horogra. Nem sokra rá fel is bukkan az a valaki, aki megcibálta a botot. Érdeklődve figyeltem, ahogy Danee felbukkan a vízből, próbáltam megállapítani, hogy épp milyen hangulatban van, de első látszatra úgy néz ki, mint aki már el is felejtette, hogy mi történt itt.
-Hát végül is, én is beleférek a másik horgász kategóriába. – majd a tekintetem arra a tárgyra terelődött, amit a kezében szorongatott, tehát ez volt az, amit az előbb bedobtam a vízbe- Igen, én dobtam be a vízbe.
Nagyon kezd terelődni a téma, viszont egyelőre még nem szólok semmit sem. A végén még tényleg képe lesz megöngyilkolni magát, ha véletlen hirtelen szólok és rosszat. <.<
-Miért is ne… - vágtam rá a kérdésére, egy flegma vállvonás kíséretében- Én egy rákot fogtam. – böktem a doboz felé, amibe még mindig küzd a rák- Azzal is kezdhetnénk valamit, még mielőtt kieszi magát a dobozból.
Hallani a hangomon és részben az arcomról is leolvasható, hogy kissé ingerült és kissé zavart vagyok és erősen próbálok mást mondani, mint amit szeretnék.

/Pióca

- Oh, remek - örültem, hogy ilyen gyorsan kiderült az óra tulajdonosának kiléte - Honnan van neked ilyen szép csecsebecséd?
Igazából mindegy lett volna, akárhonnan is került hozzá, de gondoltam valamiről csak kéne csevegni, vagy legalább is megoldani, hogy amíg én kiérek, ő is lefoglalhassa magát valamivel. Valamivel, ami nem köthető az elmúlt percek eseményeihez.
Nem tartott soká, hogy a lábam a meredeken emelkedő meder puha iszapos aljába "ütközzön", alig egy perc múlva már épp felegyenesedve sétáltam az alig derékig érő vízben.
- Hm, azt mondod rákot? Mi mindent ki lehet fogni ebből a tóból - néztem vissza az emlegetett "szamárra", bár tükörsima vízfelülete egyáltalán nem hasonlított a fent nevezett szürkés szőrű patásra.
- Igazából soha nem volt még dolgom a konyhában rákkal, de azt hiszem, itt Aincradban igazán nincs mitől tartani, biztosra veszem, hogy pofon egyszerűen elkészíthető, bármit is szeretnénk belőle kreálni!
Ahogy kiértem, a halat letettem a fű közé, had vergődjön az én kis pixel-zsákmányom, úgy sincs mit sajnálni rajta, hisz csak egy sor kód, velünk ellentétben, nincs mögötte valódi, élő személy.
- Akkor vissza is adnám, a jogos tulajdonosának - nyújtottam át az órát Miunak

- Ha gondolod segíthetsz előkészíteni valamelyiket - vetettem fel az ötletet a lánynak, természetesen a zsákmányainkra gondolván
Felnyaláboltam hát Mr. Nagybajusz Harcát, és az idő közben elővarázsolt konyhakést hozzáérintve, ezzel az egy mozdulattal meg is pucoltam mindenestül.
Bár a való életben se lenne annyi vesződés vele: pikkelyek, bél, halfej...
- Ez kész is, sütéshez, vagy főzéshez! Mi legyen belőlük?
A válaszra várva néztem fel a lányra (nahát esz límel isz!), s közben eszembe jutott:
- Öm, nem akarok igazából úgy tenni, mintha mi se történt volna és minden tökéletes lenne, mert az önbecsapás, és amúgy is olyan viccesen, kínosan fura lenne, ha csak így jó pofát vágva folytatnám, szóval, ha akartál volna még mondani mást is vagy kérdezni, mielőtt a másik halat kifogtam volna... akkor légy szíves ne fogd vissza magad, folytasd, mert hallani szeretném, ha még van más is, amit hallanom kell!

-Ajándékba kaptam. – feleltem röviden és tömören, egyébként sem az kis óra lényeg, hisz a helyett valami mást is bedobhattam volna a vízbe, viszont pont ez akadt a kezemben és mivel siettem, így nem néztem meg, hogy épp mit készülök behajítani a tóba.
-Nem csak tengerben élnek rákok, vannak édes vízi rákok is, csak ők nem annyira népszerűek, mint a vörös rokonaik a tengerpartokról. – nem tudom, hogy miért kezdtem én ebbe a kis előadásba, viszont sikerült rövidre fognom és gyorsan terelődött is tovább a szó, így nem tartottam órát a rákokról sem végül. Hallgattam, amit mond és igyekeztem nem rosszat szólni, így ezért inkább csendbe is maradtam picit, az órámat visszavettem és vissza is került az invertorymba. – Nem hiszem, hogy sokat tudnék segíteni. Nincs annyi pont a jártasságomon, hogy csak úgy bárhol, bármikor tudjak vele bármit is kezdeni.
Ezzel ki is vontam magam a dologból, nem is igazán van most hangulatom az önfeledt főzőcskéhez. Plusz nem is én találtam ki, én csak jó indulatból egyeztem bele, ugyanis még csak éhes sem vagyok és a halért sem rajongok annyira.
-Nem tudom, rád van bízva a döntés. – nehezen megy ez a színjáték, hisz pont nemrég beszéltem az önámításról, erre tessék itt vagyunk és most is ez megy, vagy mégsem. Végül még is csak rájött, hogy talán be kéne fejeznünk az előbbi beszélgetést vagy csak észrevette azt, hogy engem kissé feszélyez a mostani szituáció.
-Már nem igazán tudom, hogy mit akartam. Belezavartál a gondolatmenetembe a hirtelen horgász akcióddal. Meg hát, meg is bántottál vele, mert én igyekeztem megnyílni, erre te meg csak úgy odébb álltál. – kertelhetnék ugyan, de az sosem az én stílusom volt – Egyébként, meg arra akartam rávilágítani még, hogy nem is ismerjük egymást. Szóval megeshet, hogy az előbbi jeleneted megrendezése elkerülhető lett volna, ha ismernélek és tudnám, hogy miképp álljak hozzád. De mindez igaz fordítva is, hisz te se ismersz engem, sőt szerintem te sosem akartál megismerni engem, mert mindig megléptél mikor meg kellet volna nyílnod ahhoz, hogy beszélhess velem…

- Ühüm - fogadom el látszólag a válaszát, nem feszegetve a dolgot kérdésekkel.
Pedig...
Pedig, nagyon is érdekel, hogy akit eddig a barátnőmként tekintettem, mégis kitől kaphatott és miért ilyen értékes és egyedi ajándékot.
Majd meg öl a kíváncsiság, és a féltékenység.


- Hüm, ezt nem tudtam, pedig, ahogy így most előadod, tényleg kézenfekvő, hogy lenniük kell az édesvizekben is
Hülye vagyok, a rákokkal kapcsolatos elképzeléseim és meggyőződéseim olyannyira nagyon az éttermekből ismert tengeri példányokra összpontosultak, hogy helyet sem adtak annak az amúgy teljesen jogos feltételezésnek, miszerint a delfinek példájára a folyókban, vagy ez esetben, akár tavakban is felbukkanhatnak kuzinjaik.


- Semmi gond - felelem, mert jobb híján nem jut eszembe más
- Mindenki más-más dologban jeleskedik, mint például az a kalapos bűvésztrükköd! Az elég meggyőző és ugyanakkor ámulatba ejtő
- Ha már itt járunk, tudnál mutatni majd még más trükköket is? Nem terelésként mondom, csak tényleg nem láttam még azon kívül mást, és tényleg kíváncsi lennék, miket tartogatsz még a tarsolyodban!


- Na, ha nem, akkor legyen.... - gondolkozok el egy pár pillanatra
- Áh, igen! - emelem a ujjamat a magasba
- Legyen Harcsapaprikás, ha már úgy is harcsáról van szó. U-um - erősítem meg magam egy bólintással is még
Hozzá is fogok, hamarjában összepakolva a mini-feketelyukként funkcionáló tárolóból előszedett mindenféle szükséges dolgot a hasáb fától a merőkanálon át a saját készítésű pirospaprika-utánzatig


- Nem tudtam, hogy kezeljem a helyzetet, bocsánat, ha emiatt rosszul érezted magad
- Őszintén szólva, egyáltalán nem volt szándékomban megsérteni téged
A többit pedig figyelmesen hallgatva, s a tanulságot levonva eképpen válaszoltam:
- Hát, akkor ismerjük meg egymást. Danee vagyok - mosolyogtam rá hátsószándékok nélküli, színtiszta bizalmat sugározva, s baráti gesztusként a kezemet nyújtottam felé
- Nem kezdenék bele olyanba, hogy akkor meséljünk magunkról, meg hogy mire vagy kíváncsi, mert annak nem látom értelmét, és egyébként is olyan művi lenne, hanem akkor már, ha úgy is éppen főzök...
- Hm, van kedvenced? - nézek a máris bográcsban fortyogó vöröses lében úszó halra
- Mármint étel: japán, amerikai, netán valamelyik európai konyha ízei? Vagy szereted például az édességeket?
- De ha másról szeretnél beszélgetni, persze én arra is vevő vagyok! - adom elő lelkesedve

A Horgászat jártassága már elég magas ahhoz, hogy a nyugati részen pecázzon. A vadászata még elég alacsony a területhez, így arra még nincs lehetősége, de hamarosan az is meglesz.
A területen mindössze egy kis tó áll rendelkezésre a horgászni vágyók számára, de ez pont elég neki ahhoz, hogy egy eddig nem használt módszert próbáljon ki itt is. Édesvízben, ha odakint békés halakra horgászott mindig ezt alkalmazta, és remekül bevált, így nagyon reméli, hogy itt is hozza a szükséges eredményt. Komoly felszerelést nem igényel, az alap felszerelésen kívül, csak egy etetőkosár és egy dobósúly kell. A kapás jelzésére használhatna valami jelző karikát, vagy más eszkábált holmit, de erre az alkalomra választott botjának vége elég érzékeny ahhoz, hogy azt figyelje kapás reményében. Ha egy kicsit (vagy épp nagyon) meghajlik, az azt jelenti, hogy valami felszedte a csalit és vinné el. Na ekkor kell bevágni.
A való világban az etetőanyagot általában maga állította össze, de itt Aincradban egyelőre még nem tudja, hogy működik a dolog, ezért kedvenc horgászellátójától vett egy előre kevert édesvizi keveréket. Úgy látta a keverék búzadara, különböző magvak és némi föld keveréke. Csalizó anyagként egyszerű főtt kukoricaszemet használ, amit előző nap beáztatott egy kis szakéba, szóval most szaglik rendesen. Vélhetőleg az erős aroma oda csalja majd a halakat. Ha nem, akkor legalább tudja, hogy ami odakint beválik, az idebent nem feltétlenül működik.

A horgászhely kiválasztását követően (bőven volt válogatási lehetőség, mert a vadászidény miatt a kutya sem jön le most horgászni a tóra), egyszerű eszközökkel rendezte be az állást. Egy szimpla vasból készült ágast szúrt le bottartó gyanánt, ülő alkalmatosságnak pedig csak egy szimpla párnát. Az etető anyagot egy vödörben tartja, a csalizót meg egy kis bögrében (a kukorica ízű szakét, már leitta róla; „Inkább pocsékba, mint kárba!” felkiáltással). A jobb tapadás kedvéért némi vizet ad a keverékhez, majd begyömöszöl egy adagnyit az etetőkosárba, feltűz a horogra két szem kukoricát, és belenyomja a horognyelet a kosárba gyömöszölt etetőanyagba. Amint ezzel elkészült a végszereléket egy lendületes dobással beküldi a tóba. megvárja, míg a készség lesüllyed a meder aljára, majd feszesre állítja a zsineget, hogy egy picit meghajoljon a spicc, és letámasztja a bottartóra. Most egy ideig nincs dolga vele, csak várni az esetleges kapást. Persze időnként majd frissíteni kell a szereléket.

Tekintete a part menti sásra terelődött. Sajnálta, hogy az itteni világ mentes a kinti nyüzsgéstől. Már ami a természetet illeti, mert a városi nyüzsgés nem hiányzik neki. De arra emlékszik, hogy ha elment egy tóra pecázni, akkor ott, amíg várt volt mit nézni. A nádas halkan suhogott néha egy Berki tücsökmadár, avagy épp Nádi sármány trillázott. A siklók nesztelenül tekergőztek a torzsák közt békára vagy apró halra vadászva. Volt, hogy még Barkós cinegéket is látott, ahogy csapatba verődve röppentek át egyik pihenőhelyről a másikra mikor úgy ítélték meg, már nem elég biztonságos az.
Töprengését egy jégmadár röpte zavarta meg, ahogy a horgász előtt átvágva a közeli fának egy víz fölé nyúló száraz ágára telepedett. ~Szóval ezt a fajt bekódolták a játékba~ nézte a tündöklő kékben szikrázó tollak fényjátékát, ahogy a madár a fejét tekergetve figyelte az alatta úszó kishalak mozgását. Tényleg, mintha valami teljesítmény is lenne, hozzá kapcsolódóan rémlett fel az öregben miközben a madár torpedóként csapott le egy halra, majd rögtön vissza is röppent az ágra zsákmányával. Két jól irányzott lendítéssel a hal fejét neki csapta az ágnak, majd elégedetten nyelte el. ~Már emlékszem! A központi részhez kapcsolódóan van rá teljesítmény. Szóval itt csak gyönyörködni lehet bennük elejteni nem lehet. No nem mintha ez baj lenne…~ töpreng az öreg szemét a madárra szegezve. Miután a madár jóllakott amilyen hirtelenséggel érkezett. olyan hirtelen távozott is.

Közben az öreg elérkezettnek látta az időt egy újabb szerelék frissítésre, így komótosan kitekerte a bedobott csalit és etetőkosarat. Új anyaggal tömte meg a kosarat és a kukoricaszemeket is lecserélte újakra, melyek még erősen illatoztak a szakétól. A kiázottakat pedig a part közeli sekélyesbe dobta, hogy egy arra kószáló vízlakó elfogyaszthassa, ha épp éhes. ~Ha nem akkor a szavatosság lejártával úgy is elpukkan~ gondolta az öreg. A szerelék frissítését követően, igyekezett ugyan oda dobni, hogy a korábban bejutatott etetőanyag előnyeit kiaknázhassa. Évek gyakorlásával megszerezte már az ehhez szükséges tudást, bár ez inkább amolyan motoros reflexként működik mintsem konkrét ismeretként. Mindenesetre a dobás elég jól sikerült, és a korábbi dobások helyéhez viszonylag közel ért vizet a szerelék. Ismét hagyta lesüllyedni a készséget majd az orsó segítségével megfeszítette a zsinórt és visszatette a botot az ágasra. Azonban ahogy elengedte a botot a botvég aprót rezdült. Takada kapásra készen emelte a kezét a bothoz, de nem fogta meg. Ha megfogná akár meg is mozdíthatja vele a feszes zsineg végén pihenő csalit, amivel a halat el is riaszthatja. A spicc újra rezdült egyet, ~Csak piszkálja, még nem vette fel~ állapítja meg az öreg, de a következő pillanatban a botvég erősen elhajlik. ~Most!~ kapja fel a botot, hogy ugyan azzal a lendülettel meg is akassza a halat.

// A nádas leírása nagyon tájidegen, de sajnos az általam olvasott Japánról szóló útikönyvek egyike sem tért ki a nádasok élővilágára, így saját élmény alapján egy Mo-i nádas került ide. Gomen!
Engesztelésül, ti is megfigyelhettek Takada jégmadarához hasonlót itt.//

// Polip //

Az öreg hosszú idő után ismét kimozdult otthonról. A céhépület konyhája elég feladattal ellátja, annak ellenére, hogy alig lézeng néhány ember a céhben, így egyre ritkábban tudott kiszabadulni. Persze ehhez hozzá tartozik, hogy nem is nagyon akaródzott neki, mivel végre talált egy helyet, ahol elfoglalhatja magát, és látszólag szükség is van rá. De azért, mint minden normális embernek időnként neki is szüksége van arra, hogy picit ejtőzőn a szabadban. És az, hogy némi alapanyagra van szükség a konyhára, remek indok volt a kimozdulásra. Arra gondolt, hogy szerez néhány halat és abból prezentál valamit Limen lakói számára. Bár Aincradi viszonyokban még csak épphogy elkezdte megismerni a horgászatot, azért némi küzdelem árán már közepes halakat is ki tud fogni amiből már összehozható egy tiszteséges étkezés arra a néhány főre.  Nem beszélve arról, hogy a szobájából rá látni a szafari vidékeire, ami egy újabb csábítás arra, hogy kimozduljon.
Mindezek okán felkerekedet és kiballagott a nyugati rész tavához, némi fogás reményében.

A tó csendes és nyugodt, amilyennek lennie kell ilyen időszakban. Az egész víz és a környéke, mintha egy szürke állomba szenderedett volna. Takada lassan lépdelt a partközelbe. Óvatosan helyezte a lábát mintha csak lopakodna. Nem azért, mert félt, hogy felriaszt valamit, egyszerűen csak megszokásból. A kinti világban a parti szakadásokhoz szeretnek kiállni a csukák, és ha az ember megakarja őket fogni, akkor nem szerencsés, ha letrappol a partra, mert a hal bár nem tud gyököt vonni, azért még nem hülye.
A vízhez érve gyorsan és rutinosan állítja össze a szereléket. Mivel most nem pusztán kedvtelésből jött ide, hanem kifejezett fogási szándékkal, így ez alkalommal kerüli a flancos technikákat. Ez alkalommal egyszerű, amolyan Aincrad-i habitusú „be a csali, ki a hal” metódust használ. Nem csak a horgász módszerei igazodnak lassan Aincrad rendszeréhez, de a fogás tárolása és feldolgozása is. Már nem vesződik a vödörrel meg hasonló teljességgel felesleges tárolókkal, a fogást követően a loot már landol is az inventoryban. Valamint a konyhán eltöltött idő is segített neki, hogy megértse és magáénak tudja az egyérintéses főzés egyszerűségét és nagyszerűségét.  A gondolkodásának ilyetén való alkalmazkodása a játékhoz persze magával hozza a személyiség változását is. Az idős tanár mostanra, ha lehet még merengőbb, vagy inkább álmodozóbb lett, mint eddig. Most is ahogy a parton áll és réveteg tekintettel a vízre mered, és mint egy droid bedobja a csalit, vár, kihúzza a halat, elteszi, bedobja a csalit, vár, kihúzza a halat, elteszi, bedob, vár, kihúz, eltesz, bedob…

Gondolatai messze repítik, legalábbis Aincradi viszonyokhoz képest. Kyoto-tól északra, japán legnagyobb tavának partjára évekkel, évtizedekkel korábra. Lassan már olyan rég volt, hogy Takada nem is tudja eldönteni, hogy az eset valójában emlék-e vagy csak a képzeletének szüleménye. De az biztos, hogy mostanság egyre többször eszébe jut annak a két koinak az esete. Bár az is lehet, hogy azért tűnik annyira képzelgésnek, mert az egyetlen személy, akinek elmesélte, az sem hitte el.
A fiatal tanár kora tavasszal látogatott el a Biwa tóhoz, hogy fajlistáját bővíthesse a tó halaival. Mivel nem a méret, hanem a változatosság volt a fogás szempontja, így a szokásos rezgőspicces method feeder technikával készült. Az etető anyag is egy teljesen alap kagylós ízesítésű volt, a horogra pedig csontit tűzött. A reggeli órákban jött is rá sok kapás, aminek az eredménye az lett, hogy még 11 óra sem volt mire az elvárásait már teljesítette is. Délben aztán elcsendesedett a víz. Már nem is számolta hanyadjára frissíti fel a szereléket teljesen eredménytelenül, de egyelőre nem akarta itt hagyni a tavat, elvégre ki tudja mikor jöhet el újra. Egy óra tájékára még a szél is teljesen el ült. Minden, mintha csak egy pillanatképpé merevedett volna. Takada szereléke a mozdulatlanságba dermedt környezettben bomba ként csobbant a vízbe egy frissítést követően. Az etetőkosár szabályos, egyre növekvő köröket rajzolt a tó felszínére. Hiroshi gondolta is, hogy ha volt is hal a közelbe, az erre a zajra alighanem lelépet. De ahogy a fodruk eltávolodtak és kisimultak a bot vége megrezdült. ~Talán csak játszik az étellel~ gondolta a tanár amint a bot apró rezdüléseit fogyelte. ~Mint egy gyerek aki már jól lakott, de még maradt egy falat a tányérján~ mosolyodik el, de hirtelen a damil megfeszül a spicc pedig meghajol. A nyeletőfék halkan súrlódott a néma csendben, de a horgász nem várt tovább. Lendületesen, a bot felemelésével vágott be. A hal nem tűnt elszántnak, bár ki-ki tért és azért meghajlította a botot elég becsületesen, de hamar feladta és hagyta, hogy Takada kivontassa a partközelbe, ahol a merítőhálóval gyorsan meg is szákolta. Egy gyönyörű hibátlan pikkejezésű narancssárga koi a tarkóján egy fehér folttal. A tanár alaposan megmustrálta. Elcsodálkozott, hogy a májusi íváshoz képest már ilyen korán ennyire tele legyen a hasa ikrával. Végül az állásától csupán pár lépésre visszaengedte a tóba. A hal, Takada nem kis meglepetésére, azonban nem úszott el a mélyebb víz felé, hanem beállt egy nádtorzsa mellé.
Egy gyors szerelék igazítás, új, frissebb csali és már repült is vissza a végszerelék a vízbe. Szinte másodpercre pontosan az előző fogáshoz hasonlóan, épp hogy csak elsimultak a vízfodrok újabb kapás jelnetkezett. Ezúttal azonban egy határozott, ellentmondást nem tűrő kapás volt. Takadának épp csak annyi ideje volt, hogy gyorsan megragadja a botot mielőtt az a vízbe repült. A hal igazi harcos volt, küzdött, rázta magát és gyors kirohanásokkal igyekezett szabadulni. Hosszú és kimerítő fárasztást követően végül a part közelbe sikerült húzni, ahol megszákolta a halta Takada. A tanár szeme teljesen lekerekedett mikor kiemelte a hálóból. Egy hibátlan tejes, méretre épp az előzőhez hasonló hófehér koi, a tarkóján egy narancssárga folttal. A horogszabadítást követően Hiroshi hamar visszaengedte, mert már ő maga is elkészült az erejével. még szinte el sem engedte a fehér hal farkát, mikor az előző ikrás a nádmellöl mellé siklott. A horgásztól talán csak egy lépésnyire a két hal az iszapba köröket írva, mintha csak egy jing-jang animáció lenne, egy kis mélyedést készítettek majd az ikrás lerakta terhét. A fehér koi két határozott rándulással lövellte rájuk ivarsejtjeit, majd a két hal mint akik jólvégezték dolgukat odébb álltak.  
Állítólag azon a nyáron került ki a legnagyobb halpopuláció a tóból.

Az idős tanár, a hideg hatására összerezzent. És ez a rezzenés vissza is hozta a jelenbe. Ahogy tudatosult benne, hogy hol is van, megnézte az inventoryját.
– Ennyinek elégnek kell lennie. – Konstatálta, majd elindult vissza Limen konyhájára.

//Harcsa//