A fekete lovag és a kardforgató párbaja, avagy Adoamros Dryadson vs Danee Fedorov

Az unalom a tetőfokára hág. És én újfent az egyetlen igazán izgalmas szórakozóhelyen, az arénában találtam magam. Hosszú nap volt, már sok-sok mob volt mögöttem, példásan írtottam aznap is, hogy mielöbb feljuthassak a harmadik szintre. Fárasztó, de egyben halálosan egysíkú is volt ez a nap.
Eredetileg csak bámészkodni jöttem, szemeim legeltetni, és szúrkolni, de ahogy néztem a küzdőtér porában viaskodókat, egyre inkább megjött a kedvem arra, hogy én is kardot ragadjak, s közibük ugorjak.
Igazság szerint, már pár perce elkezdődött a napnyugta, és úgy érzetem, vagy most megyek le és kerítek ellenfelet, vagy a mai napnak már befellegzett. Sötétben csak a kifinomult látással, a látás képességgel rendelkezők tudtak eredményesen harcolni, és én nem tartoztam közéjük. Még nem.
Lent a két fél, már rendesen kifáraszotta egymást, az egyik életcsíkja sárgállot, a másiké vörösen villogott. Ennek a mérkőzésnek is pillanatokon belül vége.
Így hát fogtam magam és lecammogtam a küzdőtérhez vezető egyik kapuhoz. Jó páran  támasztották már itt a falat, és majd mindenkit ismertem már látásból. Ezeket a fiúkat és lányokat kevéssé érdekelték a frontharcok, sokkal inkább rajongtak a párbajokért, a kiszámíthatatlan, játékosok elleni küzdelem éltette őket.
De volt köztük egy ismeretlen alak. És nem csupán alak, elég termetes darab fickó. Meg akadt rajta szemem, és ahogy láttam, a többiek is fél szemmel sandítva méregették.
Egy középkorú férfi volt az. Még sohasem láttam valódi felnőttet a játékban, az összes idősebbnek számító játékostársam 30 év alatti volt.
Odaslattyogtam elé, majd szembefordultam vele.
- Héj, te új tag vagy itt erre felé, nem igaz? Még egyszer sem láttalak itt, pedig elhiheted nekem, hogy elég rendszeresen ütöm itt el az időm, az Arénában!
- Tényleg annyi idős vagy, amennyinek látszol? Azt mondanám valahol 30 és a halál között lehetsz! -  s megsimogattam szőrtelen államat, mint egy becsüs, ha gondban van az árúval kapcsolatban
- Akkora vagy mint egy szekrény! Hanem tudsz-e ütni is akkorát?
- Nincs kedved kipróbálni magad egy kardforgató ellen? – azzal kirántottam az övemen fityegő hüvelyből a kardom és csuklóból megforgattam magam mellett
- Na mit szólsz? Van merszed kiállni ellenem? – s a karomat kinyújtva, a kard hegyét szinte az orra alá dugtam
A kapu túloldaláról, a küzdőtér felől üdvrivalgás és füttykoncert jelezte, hogy a harc odabent véget ért.

Hiányzik a való életem: a bevetések, a katonatársakkal való szórakozás, és minden más, ami a sereghez köt. Hiszen az volt az életem. Ráadásul öreg vagyok én már az ilyen játékokhoz. Velem egykorú, vagy nálam idősebb személy nem sok császkál a környéken. De ez van. Egy katona nem panaszkodik. A játék szabályait már betéve ismerem, és néhány mobot is megöltem már, de egyedül nem lehet rendesen haladni. Így hát következik a második fázis a kijutáshoz vezető úton: egy jó csapat összeállítása. Egy katona soha nem harcol egyedül, mindig bajtársaival együtt végzi el a feladatokat. Így hát délután az Arénába mentem, hiszen ott mindig akad néhány tehetséges unatkozó játékos, akiket talán rábírhatok, hogy egy, vagy több küldetés erejéig álljunk össze. Még soha nem jártam itt.
Nem tetszett nekem ez a hely a játékban. Miért? Mert értelmetlen volt. Az itt összegyűlt harcosok hiába voltak tehetségesek, mégis lenéztem őket. Hogy miért is? Mert nekik is és a nézőknek is lett volna jobb dolguk is: a z összes főellenség legyőzése. Nem ehelyett egymás felé fordítják a kardjaikat, és egymást csépelik. Mindegy – gondoltam magamba – muszáj társakat szereznem és talán vannak itt olyan emberek, akik egy kis rábeszélés után észhez térnek.
Két órán át álltam, és néztem a küzdő feleket, amikor rájöttem arra, hogy tényleg hiba volt az Arénába jönni társakat keresni. Itt ugyanis – eszméltem rá – valóban mindenki önzően csak a maga sikeréért harcol, és szinte egyetlen harcos sem látszott olyannak, aki hajlandó a csapatmunkára, vagy a kijutásért való harcra.
Miközben figyeltem a küzdőket, akik épp egymás püfölésével voltak elfoglalva, egy vékony szőke hajú nyikhaj állt elém, akin látszott, hogy még nem tudott megszabadulni minden gyerekkori vonásától. De ahogy megszólalt tudtam, hogy ezt a külsőt a nagy szájával próbálja kompenzálni.  Csak úgy sorjáztak belőle a kérdések, amiket természetesen nem hagyhattam szó nélkül.
- Igen kölyök tényleg idősebb vagyok harmincnál, és tényleg új vagyok az arénában – válaszoltam neki a kölyök szót jól megnyomva. Vicces volt nézni, ahogy beszélgetés közben a csupasz állát simogatja, mint aki arra vár, hogy egyszer csak ezzel a mozdulatsorral elő tudja húzni a szőrszálakat.
- Tudok ütni, ha kell, de nem ezért jöttem – próbáltam őt csendesen és nyugodtan lerázni: nem volt kedvem egy hozzá hasonlóval küzdeni. Miért? Mert ki nem állhatom nagyszájú egyéneket. De amikor az orrom alá dugta a kardját már nem hagyhattam szó nélkül az arcátlanságát:
- Igen kiállok ellened kölyök – mondtam neki, majd látva, hogy a harc lent már véget ért elindultam a küzdőtér felé.

- Ez a beszéd! - örültem a gyors sikernek, anno Nioven nem állt ilyen hamar kötélnek, mint ez a pacák.  A pengém, amire most már nem volt szükség, visszasüllyesztettem a helyére.
- Akkor mehetünk is, ahogy hallom! - s vele együtt mozdulok a kapu felé.
Tenyeremmel tolom meg a hatalmas kapuszárnyat, ami lassan, de engedelmeskedik, a neki feszülő erőnek. Szembe már jön kifele az előző két bajvívó, egy bólintással adom meg a kötelező minimális tiszteletet feléjük.
Ahogy kiérünk, már záródik is a két szárny mögöttünk, hangos döndüléssel zárva el a küzdőtérről kivezető utat.
- A nevem, Danee - mutatkoztam be röviden, ahogy mindig is szoktam, ha ismeretlen arcokkal párbajozom  - csak hogy tudd, ki győz majd le!
- Lovag vagy, nem igaz? - mértem végig - vagy legalábbis a kasztod. a felszerelésedből ítélve még nem juthattál túl messzire Aincrad csatamezein!
- Én kardforgató vagyok, a pajzsot ne keresd rajtam!
Kezdő rövidkard és kezdőruha, kezdő pajzs. Már jól ismertem ezeket a felszereléseket. Akkor viszont túl nagy így az erőfölényem.
- Azt hiszem, ezekre nem lesz szükségem - s azzal lehúztam a Csigamintás Gyűrűmet, és lecsatoltam a Selyem Köpenyemet is.
Majd a kardom húztam ki a hüvelyéből, és párat kattintva a menüben egy másikra cseréltem.
A kezemben immáron a Könnyű Kardom pihent, a Fényes Vaskard helyén.
- Fegyverből pedig ez is bőven elég lesz egy fair küzdelemhez...
Még séta közben, ahogy a küzdőtér közepére érünk, elbabrálok a menümmel, és átküldöm ellenfelemnek a párbajfelhívást.
Már csak azt kell kiválasztania, hogy első vérig, fél életig, vagy teljes életes küzdelmet szeretne.
Én kihívom, ő dönt.

fegyveres statjaim:

- Akkor menjünk – válaszoltam, neki, mikor megindultam e lelkes kölyök után az aréna küzdőterére. A kapu, melyen átvezetett az utunk, hatalmas volt; mint azoknak az egója, akik itt küzdenek. Miközben befelé tartottunk elsétáltunk az előző két harcos mellett. Mindketten fáradtak voltak, de látszott rajtuk, hogy boldogok, mert mutogathatták magukat. El sem hiszem, hogy végül én is beálltam közéjük – gondoltam, bár tisztába voltam azzal, hogy csak azért teszem, hogy végre egyről a kettőre jussak – szó és átvitt értelemben is.
A problémám ugyanis az volt, hogy még nem tudtam feljebb jutni szintbe, még csak egyes szintű senki voltam. Csatlakozni akarok a társaimmal majd a frontharcosokhoz, hogy végigvigyük a játékot, és visszamehessek szeretett életembe – ami egyszerű ugyan, de számomra szerethető.
Miközben ezen gondolkodtam már kiértünk a színpadra. Megálltam és ellenfelemmel szembe fordultam.
-Üdvözletem Danee, az én nevem Adoamros Dryadson, és igen jól látod: egy lovag vagyok – mondtam neki – És teljes mértékben igazad van abban, hogy nem vagyok túl gyakorlott ebben a világban, de remélem az életben szerzett tapasztalataimmal majd ellensúlyozni tudom a te gyakorlottságod.
Láttam, hogy levesz néhány felszerelést, és kardot cserél. Ez nem zavart engem különösebben: annyi becsület úgy látszik volt a kölyökbe, hogy ne a megszerzett cuccok segítségével próbáljon leverni engem. bár a szint előnye egy kicsit zavart, de reméltem majd valahogy tudom kompenzálni.
Leakasztottam vállamról a kezdő pajzsom, majd az oldalamon lévő tokból előhúztam a kezdő rövid kardom is. Hát – gondoltam – ideje lesz a kézikönyvet félr tenni és belevágni ebbe a játékba úgy rendesen is.
Közben felvillant a kihívás menüje. Fél életig tartó küzdelem típust választottam. Hogy mért? az első vér túl rövid, egy gyakorlottabb kardforgató ellen: ő már több fogást ismer, ráadásul tapasztaltabb a játékban is, így a szintelőnyével együtt valószínű, hogy csak egy rövid küzdelemről lenne szó. A teljes életes sem szimpatikus számomra: sok a rizikó faktor. Így hát a féléletes tűnt számomra a legjobb választásnak: elég hosszú gyakorláshoz, és a másik megismeréséhez.
Miután kiválasztottam a féléleteset ismét csak az ellenfelemre kezdtem el koncentrálni. Kinyújtottam előre a kardot tartó kezemet, majd tisztelegtem a fiúnak, hogy lássa, komolyan veszem őt. Majd állást váltottam balkezem a pajzzsal együtt magam elé emeltem a jobbot pedig kissé hátrébb húztam a testemhez. Úgy döntöttem meghagyom neki az első támadás lehetőségét.
- Nos lássunk neki – kiáltottam oda neki -  ne húzzuk egymás idejét tovább!

Fegyveres Statjaim:

Ahogy felsandítok a fölöttünk lévő kiírásra, két oldalt a nevünkkel, látom, hogy már az utolsó másodpercek pörögnek le. Végre egy pihis küzdelem! Azzal nagy lazán leszúrom magam elé a kardom, és keresztbe fonom a karjaim, majd egy fennhéjázó félmosollyal az arcomon nézek ellenfelem szemébe. Ha felém indul, úgyis felkapom. Sztájlosan. Mert az úgy jó. Kardforgatóhoz való mozdulat. Látom, hogy előveszi a pajzsát, és felvesz valamiféle stabil állást. Remélem nem gondolja, hogy...
A visszaszámlálás letelik. De nem mozdul. Nézek bután. Pont ezt nem akartam. Miért nem támad Ő? Egy nagy sóhajjal belekapaszkodom a kardom markolatába, kirántom a küzdőtér homokjából.
- Hát legyen... - sóhajtom lemondóan
Hogy miért mindig nekem kell rohamoznom... Már unalmas. Persze... elsőre még tök jó volt, hogy én voltam a gyorsabb. Másodjára is megmutathattam, hogy ki a jobb harcos. Harmadjára... hááát... ott amúgy se volt esélyem, az nem számít. Pedig szépen kivitelezett mozdulat volt az is...
Tök jó lett volna, ha most az egyszer én háríthatom az első csapást, és nem nekem kell loholnom, de úgy tűnik, a lovagok már csak ilyen lusta fajták, és a kardforgatóknak ez a sorsuk. Folyton futni.
Megforgattam magam előtt a kardom egy nyolcast formázva a levegőbe, majd oldalra csaptam a pengét. És mint egy sprinter indultam neki a távnak, ami kettőnk közt terpeszkedett.
- Szóval, hogy is van ez? - vágtam oda futás közben - Először vagy az arénában, vagy az egész játékba most jutottál be?
Klasszikus, rizikós mozdulatsor következett, nem akartam túlbonyolítani már az elején. Az utolsó három lépés távról fél lábról felugrottam, a kardot a fejem fölé húzva két kézre fogtam, s az ugrás erejével sújtottam Adoamros felé.

sikerhez szükséges dobások:

The member 'Danee' has done the following action : Kockadobás

'6-os dobókocka' :

A türelmem meghozta a gyümölcsét. A kölyök támadott először. Hiába nincs türelme. De így legalább felmérhetem, hogy mire képes – gondoltam – majd utána ráérek kitalálni, hogy miképp bánjak el vele. Sajnos mikor megindult felém rájöttem arra, hogy kissé elszámoltam magam. Danee ugyanis gyors volt. Nagyon gyors. Talán más kardforgatók nem gondolták volna így, de én kénytelen voltam elismeréssel adózni a sebességének. Szinte alig láttam. De jó választásnak tűnt tőle, hogy a sebességét fejlesztette. Kardforgató volt: vagyis nem rendelkezik túl nagy páncéllal, így más módot kellett találnia a védekezésre. Így hát a gyorsaságot választotta, ami tényleg ideális volt számára.
Amikor megindult, onnantól alig láttam a mozgását, csak egy elmosódott folt volt.  Csak remélni mertem, hogy jól láttam, amikor elrugaszkodott, annak okén, hogy felülről csapjon le rám. Ezért, amennyire gyorsan csak tudtam a fejem felé kaptam a pajzsom. Danee eltalálta a kezdő pajzsom, és ütésének ereje kettétörte azt, majd a ruhámba vágódott. Bár életpontot még nem vesztettem a páncélzatomnak hála, de már nem számíthattam a tárgyaim védelmére. Csak a kardoméra. És ez csak az első ütése volt.

Szinte vaktában vágtam neki vissza, reménykedve abban, hogy eltalálom. Közben nagy nehezen kinyögtem a kérdésére a választ – most vagyok először az Arénában. És te kölyök? Mindig itt fecsérled az idődet, vagy teszel is valamit a kijutásodért? – Miközben ezt kérdeztem tőle elgondolkodtam a dolgok állásán:
Nem sok reményem maradt a győzelemre. A fiú túl gyors. Csupán egy reményem maradt: az, hogy nem fogynak el az életpontjaim addig, amígh kifárad. Lovagként elviekben sokkal tovább bírhatom a küzdelmet, mint egy kardforgató, hiszen nekem kell állni a mobok csapásait, míg a csapattársaim megfosztják a szörnyeket az életpontjaiktól. Csak gyorsan fáradj - kértem magamba – csak fáradj el, hamarabb, mint én…

Megváltozott statjaim:

Dobásom:

The member 'Black Chevalier' has done the following action : Kockadobás

'6-os dobókocka' :

Az ugrás és a csattanás alatt, bevillant, hogy mennyire imádom is én ezt az ugrásból támadósdit, hiába nem jött be Anatole ellen, az egészben összpontosul minden erő, a futásból, a zuhanásból, a kardlendítésből, és emellett meglepően lágy a mozgás maga, mintha csak egy macskát utánoznék. Ráadásul arra 2-3 pillanatra úgy fütyül a szél a fülem mellett, mintha én is repülnék, akár a madarak. És benne van még az akarat is, a leigázó, a földre-teremtőből is egy darabka.
Szárnyaló szabadság, és mikrokozmoszom minden ereje van belesűrítve, nem törődve azzal, hogy közben védtelenné válhatok egy okos és gyors ellenféllel szemben.
Eszmefuttatásom másik síkjáról a reccsenve kettétörő pajzs hangja ránt vissza Aincrad valóságába, és a lovag kardja, ahogy végigszántja a mellvértemet.
Drága vértem úgy sikít a penge alatt, mint egy megtébolyodott nőszemély a teljes összeomlás percében.
A pajzsa még így is elég volt neki arra, hogy ne boríthassam fel. Mint a harangban amikor az ütő nekicsapódik a masszív fémfelületnek, úgy pattantam le én is a lovag pajzsáról
- Szép! - gondoltam magamban, miközben a lökésből sikerült talpon földet érnem. Igaz, a kardom ehhez ezúttal is talajba kellett döfnöm, hogy ne veszítsem el az egyensúlyomat, épp mint ő ellen.
Ahogy földet értem, hirtelen tört rám a fáradtság, ha nem figyelek talán még meg is ingok. De az most pont nem hiányzik, hogy lássa, mennyire nem vagyok toppon. Talán nem egy egész napos szörnyhajkurászás után kellett volna minderre vállalkoznom.
- Ez szép hárítás volt! - dicsérem ellenfelem, és közben kiegyenesedem.
- Szóval valóban ez az első neked! Hehe! Remélem maradandó élménnyé válik, bármelyikünk is győzőn!
Hátráltam pár lépést, hogy legyen elég hely köztünk, ha valami hirtelen dologgal akarna meglepni, legyen időm reagálni rá.
- Hogy én? - kérdeztem vissza - Pff, ha csak rajtam múlna, ott tolonganék a frontvonalon!
- De korántsem ilyen egyszerű a dolog!
- Gondolom még senki sem mondta neked, hogy ha nincs meg a szinted, a program tovább se enged a következő emeletre.
- De nem ám - ingatom a fejem - egy aranyos kis lila erőtér fog visszaköszönni, amíg szintet nem lépsz
- Ez van! Ezért vagyok itt!
- Nem lehet egész nap a lelketlen dögöket püfölni, mert abba előbb-utóbb beleőrülsz!
Csak húzzuk az időt, kell egy kis szusszanásnyi idő, amíg összeszedem magam. A kardomat védekezéskép függőlegesen magam elé emeltem.
- Szerintem sokkal jobb játékosok ellen harcolni. Látod a szemükben az érzéseiket, a félelmet, a haragot, az önteltséget. A ravasz pillantásaik, a sunyi mozdulataik egészen másak mint a szörnyeké.
- Jó nem azt mondom, hogy csak a harcról szól ez a világ, lehet más kellemes dolgokat is tenni, és ami azt illeti, ha nem is sok, de akad elég lány játékos is a között a 7-8000 között, akik még élnek.
- Na de most mutass is valamit! - intettem felé a tenyeremmel hívogatóan.
Muszáj még egy kicsit pihennem, nem erőltethetem meg magam, nem akarok azért kikapni, mert leszédülök a porba a meccs közepén

// (kényszer)pihenő köröm van

Páncél: 5/9
Életpontok: 20/20

- Igen ez az első nekem. És akkor mi van? Eddig nem szerettem mások ellen menni. De most, azok függvényébe, amiket elmondtál talán át kéne értékelnem a más játékosokkal való küzdelemhez való hozzáállásomat. Tény, hogy van benne valami több, amit nem kapok meg egy szimpla mobvadászaton – mondtam neki. - Na de igazad van. Nem fecsegéssel kéne töltenem a drága időm. Bár el kell ismernem meglepett a gyorsaságod Kölyök. A kérdés az, hogy meddig bírod ezt az őrült tempót?
Miközben beszéltem hozzá az agyam már járt. A baj az, hogy a pajzsom odaveszett, ahogy a páncélom is. De ezekre nem, mint védekező eszközre gondoltam Danee ellen, hanem, mint olyan tárgyakra, amik lelassítják őt, arra a rövid időre, amire szükségem van ahhoz, hogy el tudjam találni ezt a sebes harcost. A páncélomnak kellett volna lelassítania őt. De tovább nincs. az előző támadás ereje feltörte a páncélom, mint egy kagylóhéjat. Elvesztettem az elsődleges stratégiámat.
Így más taktikát kell keresnem. De csak egy rizikósabb mód jutott az eszembe: ki kell fárasztanom minél előbb. Ehhez folyamatosan kéne őt rohamoznom. Amíg én támadok, addig nálam van a helyzeti előny. Bár a sebessége miatt bármikor átveheti újra a kezdeményezést. De nincs más választásom. Meg kell próbálnom, aztán, ha nem működik még mindig törhetem a fejem más módszereken. Csak nem szabad hagynom őt állni. A sok szaladgálás miatt úgyis elfárad. Nekem csak meg kell várnom azt, hogy elfáradjon. A bajom az, hogy az egész hülye stratégiám arra a feltételezésre épül, hogy a srác fáradékonyabb mint én - gondoltam magamba – de mi van ha csak színészkedik és épp majmot csinál belőlem? Akkor mondjuk már mindegy. Na mindegy hajrá! Lássuk mi lesz!
Így amilyen sebességgel csak tudtam megindultam felé. Számára biztos nagyon lassúnak tűnt a mozgásom. De nincs más választásom egyelőre. Inkább frontális támadást indítok ellene, mint a bika a vörös posztó ellen. Kardomat a jobb vállamhoz emelem, miközben rohamozom Danee-t, aki csak áll ott maga előtt védelemre tartva a kardját. Csak sikerüljön – fohászkodtam, majd felé suhintottam a karddal remélve, hogy eltalálom őt.

Dobásom:

The member 'Black Chevalier' has done the following action : Kockadobás

'6-os dobókocka' :

- Nincs azzal semmi gond! A frontharcosok némelyikéhez képest én szinte alig párbajoztam még, majd te is belejössz!
- Nem vagyok én olyan gyors, mint ahogy mondod, csak neked tűnik most annak! hehe!
Hál istennek ezúttal nem kellett többször kérni, hogy támadjon, intésemre futásnak eredt. Én meg gondoltam, majd csak kivédem, és ha mást nem, hát a vértem is fel fogja még ezt a sebzést fogni, ha a kardomon túljutna.
De ahogy penge távolságba ért, elbénázhattam a védést, mert a kardom mellett szelte ívesen a vértemet, és hiába fordultam a fegyverével együtt, kis híján teljesen tönkre tette a páncélom, olyan mély barázdát mart bele.
- Tzh! - adtam hangot nyelvemmel a bosszúságomnak, ahogy a magabiztosságom illúziómból feleszméltem.
- Azta, látom, tudsz te ha akarsz, nem csak egyszer!
- Na és neked mik a terveid, most, hogy te is itt ragadtál? Látom, nem egy csehóban akarod kivárni a játék végét, mint sokan! - hajtottam tovább a szót, hogy a figyelmét is eltereljem, meg kicsit többet is megtudhassak róla.
Fordultam a vágásának irányával tovább, pár gyors lépéssel a saját tengelyem körül, akár egy táncos, s a pengéje túloldalára kerültem, majd az így szerzett lendületből merítve felé sújtottam oldalról. De nem maradok a lovag közelében, azt se kísérem figyelemmel, hogy elhibádzom-e vagy eltalálom, szeretnék kikerülni a pengetávról, pár pillanatnyi futással eltávolodni tőle ismét.
- Mert én nem csak túl akarom élni, ha már itt vagyok, megvettem a játékot, akkor végig is akarom vinni, az elsők között, a leggyorsabbként!
Majd, úgy kb. 10 méteres távon szembe fordulok a lovaggal újra.


Páncél: 1/9
Életpontok: 20/20

The member 'Danee' has done the following action : Kockadobás

'6-os dobókocka' :

The member 'Black Chevalier' has done the following action : Kockadobás

'6-os dobókocka' :

Egy koffeintablettát, vagy energiaitalt hozzám vághatna valaki, egy marék szőlőcukor társaságában! Úgy érzem magam, mint egy cukorbeteg az ájulás szélén egyensúlyozva. Lehet, az a baj, hogy nem ettem ma különösebben semmit se, és hát reggel még a cukrászda sem volt meg, mint eddig mindig, rendesen. Botorság volt ilyen állapotban elkezdeni verekedni, azután, hogy a mobok már leszívták minden erőmet. Persze, én bolond, azt hittem, hogy egy kis üldögéléssel az aréna lelátóján majd szépen kipihenem magam. De ezek szerint nem a pihenés hiányzott. Esküszöm, ha ennek vége, betömök vagy három szelet Feketeerdő tortát a Sweetben, és meg sem állok a harmadik fogás végéig a Niceplacben.
- Móóóónika... tiszta ssssszégyen... - jutott eszembe egy odahaza sugárzott elfuserált békítőshow egyik ominózus jelenete
Nahát, most én is ilyen voltam, tiszta szégyen amit itt művelek, lihegek, pihegek, rogyadozik a térdem, kavarog a gyomrom, miközben úgy érzem, majd kilyukad az éhségtől, és ráadásul még a szédülés is kerülget. De mondjuk... a kitartásomon árválkodó egyetlen egy pont sem biztos, hogy a legjobb döntés volt. Hiába a gyorsaság, ha minden komolyabb mozdulat után szinte elalélok. Igen, ha elérem a harmadik nyamvadt szintet, akkor dobni kéne még legalább egy pontot a kitartásomra.
Biccentettem egyet az elismerésre, ami a lovag száját hagyta el.
- Mindegyiknek megvan a maga előnye, majd meglátod, amikor neked szinte dupla annyi páncélpontod lesz mint a többi kasztúnak! Én azonban jobb szeretem a kezem vagy akár az öklöm is használni, szorult helyzetben nagyon jól jön!
- Ami azt illeti, kíváncsi is lennék, hogy mi a speced! Azt hiszem, ha így haladunk, te viszont biztosan látni fogod az enyémet! - utaltam arra, hogy eddig minden támadása betalált, és ha nem lett volna a jobb vértem, akkor most én lennék hátrányban
- Kösz, szívesen venném a segítséget, ami az igazat illeti. Ha ennyire eltökélt vagy a csapatmunka terén, akkor nem kéne egyedül flangálnod! Tudnék neked egy remek társaságot - mutattam az életcsíkom előtt lévő fehér céhlogóra - ahol kibontakozhatnál, bármi is legyen a tarsolyodban! És ha tényleg olyan küldetés-orientált vagy, mint ahogy mondod, hát mi történetesen épp egy igen fontos feladatra készülődünk! Fontold meg az ajánlatomat! - invitáltam a céhembe
- Jól van, gyere csak, dolgozz meg érte, ha győzelemre vágysz! - s ismét védekezésre emeltem a kardomat, hátrébb toltam a jobb lábam, hogy el ne sodorjon a rohama, amit el is kezdett, és a kardot is két marokra fogtam, hogy biztosan a kezemben maradjon, amikor majd, remélhetőleg, a jobb forgatókönyv szerint, egymásnak csattan a két penge.
De ezúttal is cserben hagytak a reflexeim, talán ez is a fáradtság számlájára írható, de a kardja akadálytalanul hatolt át a védelmemen és a vértemen, pixelekre robbantva az utóbbi, s mindemellett még egy jó mély vágást hagyott a mellkasomon.
Hitetlenkedve pillantottam le a belém fúródott kardjára, s kellett egy pillanat mire realizáltam, hogy itt bizony csehül áll a helyzet. Hátrébb léptem, majd három ugrással némi teret nyertem magamnak, bár közel sem annyit, amennyit biztonságosnak tartottam volna. Már ha a mostani állapotomban beszélhetünk egyáltalán olyanról, hogy biztonságos.

Páncél: 0/9
Élet: 17/20

//2. kényszerpihenő köröm

The member 'Black Chevalier' has done the following action : Kockadobás

'6-os dobókocka' :

Könnyedén félrecsapta a kardom, majd visszakézből újabb csíkot húzott rajtam. Szinte már meg sem éreztem. Lehetséges, hogy a fáradtság okozza? Lehet, hogy annyira eltompultam, hogy már nem is sokkol a látvány, ahogy egy penge a testembe hatol? Mindezidáig egyszer sem tudtam a fájdalomérzetnek akár csak egy halvány emléke nélkül megúszni, a harci sérüléseket. Hiába nem érzünk fájdalmat, az agyat nem lehet ilyen könnyen átverni. Ilyen hamar hogy lehetne elhitetni az idegrendszerünkkel, hogy nem fáj! Hiszen a fantomfájások se valódi idegpályákról érkeznek! Azokat csupán az agyunk kreálja, emlékekből. A fájdalmak emlékéből. Mint a megszúrt tíz ujjbegyem a kórházi kivizsgáláskor! Újra és újra előjönnek időnként. Ez is pont ilyen lesz... És most kezdek hozzászokni. Remélem azért, mire kijutok, nem fogom elveszíteni a fájdalomérzetemet teljesen! Abba belehalhatnék odakint!
- Héj ébredj, veszély! veszélyben vagy! - sikított az agyam egy másik szeglete
- Igaz is, ha nem sietek, újra belém döf, és akkor meghal... nem akkor elveszítem a mecset, nem halok meg! Hah! De nehéz hozzászokni ehhez a játékhoz krízishelyzetekben!
- Jól van itt az ideje...
- ... bevetni a képességemet!
Kardomat villámgyorsan oldalra vágtam, a pengéje halványan felvöröslött
- Vérszomjas Penge!
Fegyverem pengéje gőzölve fényesedett vibráló vörösbe
- Add nekem a vérét!
S egy jobbkezes felcsapással felszántottam a lovag torzóját alulról felfelé, haránt ívesen.
Ahogy a kard utat nyitott magának vékony pixelcsíkot hagyva maga után, a seb pixeljei vérként folytak át a kard pengéjére, egészen mély, bordó színbe áztatva át azt.
S ahogy a vágást befejeztem, a kard pengéje visszaváltozott egyszerű fémes acélszínűre, életcsíkom pedig egy hangyányit visszanőtt.
Széles mosollyal az arcomon tettem két lépést hátra. Igen, boldog voltam, mit boldog: büszke. Végre sikerült ember-ember elleni küzdelemben is élesítenem a képességem, ami eddig csak szörnyek ellen jött össze. De ami most következik, az már csupán egy-egy vágáson múlhat, pillanatokon belül vége a párbajunknak!
- "És katonaként tudom, hogy mi az a kötelességtudat"
- ... katona ... katona ... katona ... katona ... - visszhangzott a fejemben
- Te katona vagy? Egy igazi... katona... odakintről? - döbbentem le, mert eddig el se jutott igazán az agyamig amit mondott, eddig azt hittem, az itteni katonásdira gondol, de  most, hogy már másodjára említi...
- Hol szolgálsz? És-és-és melyik haderőnél? Meg-meg melyik háborúban? Vagyis harctéren! - ömlöttek elő belőlem a kérdések, mint egy kisfiúból, aki csodálattal adózik a hősies fegyvereseknek

//Különleges képességem - Vérszomjas Penge - a normál sebzés negyedének megfelelő mennyiséget gyógyítja vissza életpontként, a sebzés ráadásaként. Nem kell dobnom az aktiváláshoz, a nagy pontkülönbség miatt

Páncél: 0/9
Élet: 18/20

Gyors és egyszerű találat tőle.  Különösebben meg sem lepődtem, számítottam rá, hogy eltalál. De arra nem, ami a vérszomjas és penge szavak után következett. A találatot követően Danee élete megnőtt. Nem sokkal, de azért látszott, hogy most már mindenképpen nagy különbség van az ő és az én életcsíkom között. Felsóhajtottam.
- Ahogy elnézem, nincs sok esélyem nyerni már – mondtam Daneenek – speciális képességtől nőtt az életed ugye? Valamiféle életszívás? El kell ismerni, hogy ha ilyesmiről van szó, akkor nagyon hasznos egy az egy elleni küzdelmekhez. Na nem baj. Első párbajnak nem is olyan rossz.
Fura ez az egész fájdalomérzet. Nem elviselhetetlenebb, mint, a comblövés, amit pár éve beszedtem, de azért nem is túl kellemes. Elég jól van megcsinálva a játék, hogy közel igazinak érezzem ezt a vágást, ami eltalált. Bár tegyük hozzá, hogy már felhasított volna Danee ha a valóságban lennénk.
Már csak egy kardváltás és vége – gondoltam. Illetve kis szerencsével, ha elég fáradt, akkor akár döntetlenre is. Számoltam magamba, átgondolva az eddigi pillanatait a meccseinek. Danee fáradt, ezért körülbelül csak minden második esetben volt ereje, hogy visszatámadjon. Ahhoz tehát, hogy egyformán veszítsünk, ahhoz az kell, hogy a következő támadásom betaláljon, és ő ne tudjon visszavágni. Éreztem, hogy ez igen nehéz lesz. Hogy pihenjek én is egy kicsit válaszoltam a kérdésére.
- Igen kölyök, katona vagyok odakint. Ezért is kicsit fura nekem karddal hadonászni, úgy, hogy az elmúlt két és fél évtizedben a legközelebbi társam egy rohampuska volt. Megjártam Líbiát, és még néhány helyet, és igen eltettem pár embert láb alól, hogy remélhetőleg még többet megmentsek. Te még fiatal vagy, kívánom neked, hogy ne sok olyan helyzetbe kerülj se idebent, se odakint, amiben én voltam. Na de Danee, úgy gondolom, hogy lassan epikusnak aligha nevezhető küzdelmünk a végére ér.  Szívesen megvárnám, hogy te támadj, de igazából nem hiszem, hogy jól járnék vele – miközben beszéltem már felvettem egy könnyedebb támadóállást – átadni neked a kezdeményezést olyan lenne, mint egyszerűen letenni a fegyvert és odasétálni hozzád, hogy nyertél. És azért ilyen könnyen nem úszod meg!
Miközben jártattam a számat, lassan igyekeztem zárni a távolságot, mert már nem sok kedvem volt rohamozni. Úgy döntöttem, hogy talán egy kicsit higgadtabban is megoldható az, hogy eltaláljam. Mikor úgy éreztem, hogy elég közel kerültem kissé megugrottam, hogy a maradék pár lépést gyorsan letudjam kettőnk között, majd bedobtam egy régi filmben látott vívócselt. A pengét a jobb kezemmel megindítottam a jobb válla felé, mint ha azt akarnám megütni aztán, ha bevette a cselt, akkor alsó fél körrel megkerültem a pengéjét, és szúrtam, majd elhátráltam Daneetől. Elismerem elég bénán nézett ki, de soha nem lehet tudni.
-És te kölyök, mit csináltál odakint? – kérdeztem – A korodból ítélve még tanulsz, nem? És a lányokkal, hogy állsz? Vár rád odakinnt egy csinos leányzó? – vigyorodtam el, mivel eszembe jutott, hogy ez a kérdés még zavarba is hozhatja.

Páncél: 0/4
Életpontok 12/20

The member 'Black Chevalier' has done the following action : Kockadobás

'6-os dobókocka' :

- Dehogynem, két vágásból még mindig nyerhetsz! - biztattam, bár magam sem tudom, hogy miért, hiszen most az ellenfelem. Talán nem akartam, hogy ilyen könnyen feladja, hiszen, akkor hol az élvezet!
- Igen, a vérszomjas penge képes életet lopni attól akit megsebzek, bár nem túl sokat... annyira még nem hasznos képesség... sajnos
- Na igen, gondolom, hogy a modern harcászatban ilyennel nem igen találkozni. De azért még a tört meg a szuronyt még használjátok, nem?
- Kössz, nem is szeretnék katona lenni a valóságban! Nem akarom kockára tenni az életemet, megnyomorodni vagy bármilyen kínokat átélni! Nekem egy csonttörés vagy műtét is maga a rémálom! Sőt... igazából a vérvételtől is be vagyok rezelve... ki nem állhatom a tűnek még a látványát is...
- Hát, ne is add fel... most már bevallhatom, de elég fáradtan vágtam bele ebbe a kis párbajba, és nem azért nem támadtalak folyamatosan, mert lenéznélek, vagy ilyesmi... nem... csak hulla fáradt vagyok... úgyhogy még minden esélyed megvan!
Eközben odasétál elém, kicsit meg is lep, hogy ezúttal nem rohamozik, de én se hátrálok tovább, lássuk mit eszelt ki!
Megugrik, és keresztbe szúrva, a jobb vállam felé lendül, már épp ütném is félre a kardját, amikor irányt vált hirtelen.
Látom, hogy nem lesz időm karddal hárítani, inkább én is elrugaszkodok, a kardjának irányával ellentétesen, hogy kikerüljek előle, és mellém célozzon vele, bemozdultam a kardforgató markának távjába, egyenest nekiütközöm a mellkasának vállal. A pengéje mellettem luftot szúr.
Ahogy a lökésben megtámaszkodom, már lépek is ki oldalvást, el, a pengéje távjából.
Nem tétlenkedem, rögtön védekező állást veszek fel: majdnem vízszintesen, bár egy kicsit felfele emelve a kardom, várom a következő lépését. Csak egyetlen vágásra vagyok a győzelemtől! De összpontosítanom kell, meg kell találnom a rést a védekezésén!
- Már nem tanulok... vagyis tanulhatnék... de már van állásom, nem rég járt le a próbaidőm, ki is vettem két hét szabadságot, és átutaztam Japánba... Tokióba... vagyis... hát... most a SAO-ban vagyunk... pedig én csak ki akartam próbálni... de nem lehet kilépni... már biztos ki is rúgtak...
- Lányok? Áh, dehogy már több mint egy éve nincs barátnőm... de valahogy nem is hiányzott... csak itt kezdtem el érezni, hogy jó lenne... ha lenne

//3. pihenőköröm

Uh. Ez már sok volt számomra. Én is elfáradtam azért. Illetve ezt így nem mondanám. Bírok még mozogni, szúrni vágni, csak valahogy mégsem annyira, mint, amikor nekiálltunk ennek a párbajnak. Kit akarsz hülyíteni vén majom? – kérdeztem magamtól – elfáradtál, már nem bírod annyira, mint 10 éve. Elfáradtál, és ezt el kell ismerned magadnak. A kor rajtad is nyomott hagyott. A kölyökkel szemben álltam. Ő is ki volt már látszott rajta, de azért igyekezett ezt leplezni.
A nap már majdnem eltűnt a látóhatárról, és már lassan csak a fáklyák fénye fogja megvilágítani ezt a helyet.  Egész jó hely ez az aréna felvillanyozza az embert – gondoltam – nem is olyan rossz néha itt levezetni a feszültséget. És itt lehet legalább beszélgetni, nem csak lélektelen mobokkal, és NPC-kel találkozik az ember. És ráadásul itt pattogó fiatalemberekkel nézhetek szembe, akikben még ott van az élet minden szikrája – vigyorodtam el.
- Áh ugyan már kölyök. Elfáradtam. A következő támadás a tied lesz. Ha betalálsz nyertél, ha nem én jövök újra. De most már nekem is kell egy szusszanásnyi idő. Szóval, a következő támadás a tied: ezzel egy kicsit még jobban megnőtt az esélyed arra, hogy eltalálj. Azért, az nem azt jelenti, hogy védtelenül fogok itt állni. Óh, nem. Mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy a dolgodat minél inkább megnehezítsem. És talán tényleg nyerhetek két vágásból. De előbb pihennem kell egy kicsit – mosolyodtam el – én már egy vén róka vagyok, akire néha ráfér a pihenés.
- Persze, hogy használunk késeket, tőröket, és egyéb vágóeszközöket a seregben. De te is tudod jól, hogy a régi párbajozások már egy rég letűnt kor részévé váltak. Már van, hogy az ellenség arcát sem látjuk, mikor elbánunk vele, nem hogy közvetlen közelről köszöntsük egymást, és tisztelegjünk a másiknak, mielőtt élet-halál harcot kezdenénk el vívni.
- Tulajdonképpen, ha van is ami tetszik ebben a játékban az az, hogy a párbajozás szelleme megvalósulhat újra két harcolni készülő ember között. – mondtam elgondolkodva. – Na de harca fel. Támadj kölyök. Nem adom fel, amíg az életpontjaimat még nem cincálod széjjel a megfelelő mértékben.
Állást váltottam, és két kézzel ráfogtam a kardomra magam előtt. Függőlegesen tartott pengémen a lemenő nap utolsó sugarai villantak meg. Erre gondolva vártam a támadást. A napsugarakra gondoltam közben és arra, hogy biztos, hogy megöregedtem, ha már ennyire szentimentálissá váltam.

Páncél 0/4
Életpontok 12/20

//Elnézést kell kérnem tőled. Valahogy kimaradt az előbb a 6. körrel járó pihenés. Ezért ebben a körben nem támadok, és még egyszer az elnézésedet kérem.//