Öreg Harcosok Párbaja: Xi Vs. Adoamros

Rosszkedvűen sétálgattam a napfényben fürdő Kezdetek Városában a kövezett utakon. Nagyon mogorva voltam a verőfényes idő ellenére. Mindenki, aki mellett elhaladtam vigyorgott, másokkal nevetgélt, én meg goromba pokrócként trappoltam végig a városon.
Nem a Danee-val vívott párbajom során elszenvedett vereségem volt az igazi problémám. Az nem zavart, sokat tanultam, ráadásul a kölyök felvillanyozott, és az összecsapásunkat követő pár napban rengeteget mosolyogtam. Ráadásként a kölyök segített bejutni az egyik neves céhbe a White Rose-ba ahol igazán kedves fogadtatásban volt részem. Úgy hogy minden okom megvolt arra, hogy kicsattanóan jó kedvem legyen és mégsem volt az.
Pedig igazán nem volt nyomós oka a mogorva viselkedésemnek. A céhben többen is mondták, hogy hülyeség az egész. De én nem tudtam kiverni a fejemből. Daneeval vívott párbajt követő napokban vettem észre, hogy mindenki mennyivel fiatalabb nálam. Mindenki a kölyökkel volt egykorú, vagy még annál is fiatalabb. Egyáltalán nem találkoztam olyan személlyel, aki akár csak egy picit is közel állt volna hozzám korban. És ez bosszantott. A valóságban hozzászoktam, hogy az osztagomban vannak fiatalabb tagok, de mindig volt egy két nagy öreg is, akikkel bármikor el lehetett beszélgetni a régi szép időkről. De itt? Mindenki csak a modern zenékről, modern korokról beszél. Nos emiatt zsörtölődtem az elmúlt napokban, és kerültem a beszélgetést másokkal.
- Öreg vagy már – morogtam magamban – öreg koszlott harci kutya, aki most fogta föl a sok fiatal vadászeb erejét.
Miközben ezen gondolataimban elmélyedtem nem is figyeltem arra, hogy merre visz a lábam, és így egyenesen beleütköztem a szembe jövő alakba.
- Bocsánat – mondtam csendesen, és felnéztem a férfira, akinek nekimentem. Teljesen elképedtem. Hiszen a régi ismerősöm volt az Xi Yanzu. Az öreg szakácsot még Washingtonban ismertem meg. Már vagy 15 éve, ahányszor csak a fővárosban jártam betértem hozzá. Olyan jól senki nem tudta elkészíteni a Pekingi kacsát, mint ő. Ahányszor csak ott ettem mindig megnyaltam utána mind a tíz ujjamat. Yanzu és a családja is nagyon kedvesek voltak mindig velem, így mindig örömmel tértem vissza hozzájuk.
- Yanzu öreg cimbora hát te mit keresel itt? – kérdeztem tőle mosolyogva – És a családod is itt van? És hogy vagy? Hát a gyerekek? Komám nem is reménykedtem abban, hogy összefutok egy régi ismerőssel ebben az átkozott világban!
Nagyon megörültem a találkozásnak, és a rosszkedvem is mintha elvágták volna.

Ugyan a kezdők városában vagyok már egy ideje, de még mindig nem tudom kiismerni magam....
-Hol is van az a bolt amit keresek?- Motyogtam magam elé, miközben befordultam egy sarkon.
Még mindig elképeszt ez a világ. Ez a város is hatalmas és nagyon élethűen létre hozott, ha nem lennénk ilyen kiszolgáltatott helyzetben, még élvezném is itt a sétát. Sajnos nem önszántamból keveredtem ide, de ezen nem tudok most változtatni, csak azt remélem, hogy gyorsan felfejlődök magas szintre és a többi játékossal együtt gyorsan véget vetünk ennek ez őrületnek. Remélem a családom rendben van...... Legalább ők nem kerültek be ide, de így nem tudok rájuk vigyázni. Nem mintha azt kívánnám, hogy ők is ragadtak volna be ide, de nehéz nélkülük.
-Túlságosan is élethű lett ez a játék, -gondoltam magamban- pláne úgy, hogy mindenki az igazi arcát viseli. Nem sok velem egykorúval találkozni errefelé.
Áh, itt is van az a bolt amit keresek...-álltam meg egy pillanatre a keresett bolt láttán. A merengésemből egy nagydarab fickó ébresztett fel, mikor nekem ütközött.
-Mit csinálsz, te állat, nem látsz a szemedtől?!-akartam kiáltani, de ekkor vettem észre, hogy én ismerem ezt a fazont. Hogy is felejthetném el a legjobb vendégünket? Akárhányszor Washingtonban járt, nem evett máshol, csak nálunk, a gyerekekkel is jól kijött. Egyszer komolyan elkezdtem aggódni, hogy Mengből katonát csinál, annyira tetszettek neki a háborús és katonás történetei. A kedvence a kiképzésen történt szívatások voltak. Meg kell hagyni, jó néhányszor mosolyt csalt az arcunkra. De szerencsére a fiam nem vonult be, közgazdasági pályát választotta, lányom pedig folytatva a hagyományt vendéglátást tanul az egyetemen. Nem kéne itt lennie, mindig is ellenezte a számítógépes játékokat, azt mondta gyerekes. Azt pláne sohasem volt képes megérteni, hogyan képes az egész család ilyenekkel játszani.
-Adoamros?! Tényleg te vagy az?!  Én mit keresek itt? - kérdeztem vigyorogva.- Úgy ismersz, mint aki kihagyná a világ legújabb MMO-ját a virtulás MMO-t?
-A családon kinn maradt.... Úgy volt, hogy a játékban találkozunk, miután már felderítettem a terepet.- mondtam elszomorodva, mert eszembe jutott Zhang gyönyörű arca.
-De sajnos alkalmazkodni kell a helyzethez. Különben is, te mit keresel itt? Sosem értetted az MMO-k iránti rajongásunkat, azt mondtad gyerekeknek való.
-Gyere keressünk egy helyet ahol leülhetünk és beszélgethetünk a régi időkről!
Megfogtam a karját és a legközelebbi csehó felé invitáltam.

Tulajdonságok:

Beültünk a kocsmába. Régi ismerősöm arcán fájdalom tükröződött. Biztosan hiányzik a családja – gondoltam – de hát ez érthető. Nagyon takaros felesége volt, és két igazán szép gyermeke. És most már azért jó ideje nem látta őket.
Ez az őrült játék tönkretesz mindent, és mindenkit, aki csak kapcsolatba került vele. És sajnos nem csak azokat, akik itt benn csücsülnek. Kinn várnak a családok, akik elvesztették párjukat, gyermeküket, szüleiket. Nekik sem lehet könnyű, ráadásul, ott minden folytatódik tovább, és valahogy meg kell élni – ezen és más hasonló dolgokon járt az agyam, miközben mindkettőnk számára kértem egy-egy sört.  Egyszerű kis lebúj volt, de tiszta és rendezett. Csak néhány vendég ült az asztaloknál. Sokan egyedül, magukban méláztak valamin; talán pont azon, amin én is gondolkodtam. Hirtelen feleszméltem, hogy nem egyedül vagyok.
- Bocsánat elbambultam - mondtam Xi-nek. – mióta idebent vagyok, sokszor megesik velem. Eszembe jutott a családod. Biztos nehezebb neked, mint nekem, elvégre elég sokan várnak rád odakint. Remélem, jól megy a családod sora kinn, amíg mi idebent elvagyunk. Nem hiszem, hogy bármi rossz is történhetne. A feleséged talpraesett asszony, a lányod, és a fiad pedig elég okosak, és nagyon jól neveltek ahhoz, hogy segítsék anyjukat – bizakodva mosolyogtam rá az öregre.
- Már rég le kellett volna szoknotok az MMO-król nem gondolod? – próbáltam viccelődni vele – öreg vagy már a játékokhoz. És soha nem volt semmi értelme. Igaz én most itt papolok neked, miközben ugyanúgy beszorultam ebbe a világba, mint te. De én legalább önhibámon kívül. Az osztagom tagjaitól kaptam a játékot, hogy egy kicsit szabadságra mehessek. Úgy gondolták, hogy ez felér egy vakációval a világ bármely pontjáról. Szegény srácok – csóváltam a fejem – jól kiszúrtak velem, bár csak jót akartak. Igaz azért nem rossz ez a világ sem, de hiányoznak a régi ismerősök. Bár most már legalább te itt vagy velem. Felemeltem felé a poharamat tiszteletem jeléül, majd a söröm felét egy hajtásra megittam.
- És ha már itt vagy, mik a terveid? Itt poshadsz a kezdők városába, vagy velem jössz és megpróbálunk feljebb jutni és kitörni innen? Kéne valaki, akit már ismerek, aki segít átjutni az akadályokon. Igaz most már van saját céhem, de örülnék, ha tudnám, hogy te is mellettem harcolsz.  – Miközben ezeket elmondtam neki, felhúztam a pólóm jobb oldalának ujját, és megmutattam a fehér rózsát, ami előtt egy kard és egy pajzs volt egymással keresztezve. Mindig úgy gondoltam, hogy egy tetoválás jól mutatja a kötődésemet valamihez, és egyben engem is figyelmeztet, hogy mihez kell hűnek lennem. A valóságban is voltak tetkóim, de mivel a NevGear ezeket nem mérte föl, ezért most itt nem látszottak. Hiányoztak is, így céhbe léptem rögtön elmentem egy boltba és vettem egyet.
Elgondolkodva vártam régi ismerősöm válaszát, és csak magamban reménykedtem abban, hogy ezt a remek embert magam mellett tudhatom az elkövetkező időkben.

Kicsi, ám kellemes hely volt a kocsma ahova betértünk, épp alkalmas egy kellemes nyugodt beszélgetéshez. Leültünk, kikértük a söreiknek és Adoamros rögtön el kezdett beszélni.
-Valóban nagyon hiányzik a családom, - válaszoltam elszomorodva - és feltett szándékom kijutni innen minél előbb. Nem, nem akarok itt poshadni! - nyomtam meg a poshadni szót - Mindenáron kijutok innen. Hallottam azokról a bátor emberekről akik a frontvonalon harcolnak a kijutásért, feltett szándékom csatlakozni hozzájuk!
Igen, határoztam el ismét magamban. Csatlakozni fogok hozzájuk! Megmutatom majd nekik, kemény fából faragtak és nem fogok itt ülni és várni azt, hogy mások megmentsenek.
Vannak emberek akik egy ilyen helyzetben még több erőt merítenek és harcolnak a környezetük megváltoztatása érdekében, megint másoknak túl nagy lesz a nyomás és összeroppannak. Ebben a világban mindenkinek lehet hatalma, a kérdés már csak az, hogy mire használja. Hallottam bizonyos gyilkos céhekről, akik a saját érdekükben másokat ölnek, hogy elvehessék az ő javaikat, ez nem helyes, mindenkinek össze kéne fogni és együttes erővel legyőzni a szörnyeket. Persze ez csak egy idealizált világban jöhet létre. A valóvilágban és itt is mindig lesznek gyávák, gonosztevők és tolvajok, ez az emberiség vérében van.
Nem próbálok meg senkit sem megváltoztatni, de azokat az embereket lehetőségem szerint összefogom, akikben látok elhatározást a kijutás iránt. Persze ez egyes szinten lehetetlen.
-Minden nagy dolog kicsiben kezdődik. Nekünk is el kéne kezdenünk fejlődni, nem csak itt ülni és a régi időkön mélázni. - Mondtam és felhajtottam a söröm maradékát - Kaptam egy tippet egy jó helyről, ahol ugyan nincs sok farkas, de ezért el is kerülik az emberek, viszont gyorsan újraélednek, szóval egy egész napot tölthetünk ott fejlődéssel és még beszélgethetünk is a spawnra várva. Na, mit szólsz? Megmozgatjuk azokat a vén csontokat! - Mondtam hatalmas vigyor közepette.
Remélem a harc eltereli a figyelmem a családomról. Az eszemben kell tartanom, hogy értük harcolok és miattuk kell innen kijutnom, de nem szabad, hogy csak az ő emlékük foglalja le gondolataimat, ébernek kell lennem, ugyanakkor nem szabad hagynom, hogy elfelejtkezzek a külvilágról. Láttam egy filmet, ami hasonló témát dolgozott fel, ugyan ott álmokban éltek és hitették el másokkal, hogy az álom valódi, míg végül a saját álmaik csapdájába estek. De ez most mit sem számít. A lényeg az, hogy nem hagyhatom, hogy ez a világ bekebelezzen és elhiggyem, hogy ez a valóság. Nem! A valóság ezen a virtuális világon kívül van, valahol egy kórházban fekszem és a családom várja, hogy felébredjek.

Tulajdonságok: