Százforintos (Páncélbolt - T3)

Már pár nap eltelt az arénában történt események óta és megállás nélkül üldöztem Hana korábbi társait a bosszú jegyében. Azonban néha nekem is muszáj megállni. Mióta megszöktettem Keit, Minoru fogságából, szinte csak aludni álltam meg, és azóta már több mint két hónap is eltelt. Még a játék elején is, amikor minden erőmmel fejlődni kezdtem, akkor is pár naponta megálltam kifújni magam. Ha csak egy napra is, de itt lenne az ideje, hogy lelassítsak. A maszkom sokat pihent mostanában az inventorymban, de kerülnöm is kellett a feltűnést. Kazuma az árnymester eléggé felkavarta most az állóvizet így biztonságosabb most „Kaitoként” mutatkozni az utcán. Főleg egy olyan forgalmas helyen mint a Kezdetek Városa. Hiába jutottak már fel a 18. szintig, még mindig ez a város jelenti, az Aincradi élet központját. Itt futnak össze a szálak és ha keresel valakit, itt van a legnagyobb esélyed megtalálni.
Akit én keresek jelenleg az is itt tölti az idejét és a térképemen virító kis pötty azt mutatja, hogy bizony nem is nagyon mozdul el a helyéről. Részben bizony, önző szándékok vezették errefelé a lépteimet. Nyersanyagokkal megpakolva kanyarodtam be az utcába, ahol a kis műhely és Szophie várt. Persze nem csak azért jöttem, hogy igénybe vegyem a jártasságát. Terveztem már pár napja, hogy eljöjjek. Mikor kijutottam a börtön területéről, egy halom üzenetem érkezett meg, amit addig feltartott a rendszer és ennek a legnagyobb része tőle jött. Az első néhány üzenet még teljesen átlagos volt, az ő mércéjével nézve. Egyszerű kedves levelek. A későbbiek viszont már kezdték megkérdőjelezni, hogy miért is nem válaszolok, míg az utolsók már inkább aggódásba csaptak át. Furcsálltam, hogy az ő fülébe nem jutottak el a hírek, hiszen ha kicsit is figyelt volna a körülötte zajló eseményekre, akkor könnyen kideríthette volna azt is, hogy mi történt velem. Bizonyára a pékségek felkutatása és fejben tartása lefoglalta minden ez irányú kapacitását. Így aztán eljöttem, hogy beszélgethessünk és nyugodtan hátradőlhessek kicsit anélkül, hogy a bőröm épsége miatt kelljen aggódnom.
Belestem a piciny bolt résnyire nyitott ajtaján és megláttam Szophiet, ahogy egy lánnyal csevegett. Gyorsan körbenéztem de az utcán nem láttam senkit így egy szempillantás alatt aktiváltam is a képességem. Az ajtó nyílt és az ismeretlen lány kilépett rajta én pedig láthatatlan árnyékként surrantam be mellette. Észrevétlenül közelítettem meg a pultot, míg Szophie háta mögé nem kerültem. Ott kikapcsoltam a képességem és jobbommal villámgyorsan eltakartam a szemeit.
– Na ki vagyok? - mosolyogtam és engedtem el, ahogy kimondta a nevemet, vagy épp megfordult, majd a szokásos zöld pulóverem zsebébe nyúlva, előhúztam egy tábla csokit, amit idefelé szereztem be.
– Jó újra látni hugi! Mesélj. Mi volt, míg távol voltam? - kezdtem jókedvűen.

Rögtön felkiáltott és ha nem állok elég stabilan talán fel is borultunk volna. Azonban jól ismertem már, hogy milyen, így aztán reflexből tartottam el magamtól a bal kezemet és öleltem meg a jobbal. Mégiscsak ő az egyetlen, akihez még védett területen sem érnék hozzá a bal kezemmel. Örültem, hogy látom és jó volt újra megölelni. Ő az én nagy gyengeségem. Egy kis békés sziget, a folyton háborgó tengeren.
Bár a „békéset” kicsit sikerült megcáfolnia, amikor hirtelen eltolt magától és korholni kezdett. Én persze csak rosszallóan csóváltam a fejemet a szavai hallatán. Aztán mikor befejezte, csak némán megnyitottam az inventorymat és egy újságot tettem le magunk mellé a pultra. Az első lapon egy fotókristállyal készült kép volt, amin épp egy ismerős lány térdelt, mögötte pedig egy sötét ruhás maszkos alak állt a bal karja helyén látszódó sötét pengével. A cikkben részletesen tárgyalták az arénában történt kivégzést, vagy bosszút és Kazuma szökésének rejtélyes körülményeit. A végén pedig, egy céh ajánlott fel pár aranyat annak, aki tud valamit a hollétem felől. Az eseménnyel talán kicsit nagyobb nyilvánosságot szereztem a kelleténél, de a lényeg, hogy Hana végre kikerült a képből.
– Te tényleg nem követed a világ eseményeit, igaz? - fűztem hozzá, de amíg meg nem nézte az újságot, nem szóltam többet. Türelmesen vártam az arcát figyelve, hogy kitaláljam mit gondol, majd mikor végzett ismét megszólaltam.
– Nem kaptam meg az üzeneteidet, míg ki nem jutottam. - szólaltam meg halkan, de kedvesen. - Hibáztam és elárultak. Az utóbbi fél évben azért küzdöttem, hogy kijussak. Most pedig teszek róla, hogy minden felelős eltűnjön Aincradból. - fejeztem be, már-már közönyös hangon. Miután befejeztem megfordult ugyan a fejemben, hogy talán nem Szophie előtt kéne kitárgyalnom a megtörtént és tervezett gyilkosságokat, de elhessegettem a gondolatot. Ő biztos megérti. Eddig sem zavarta, hogy öltem és valószínűleg Tachi tettei sem zavarják túlzottan, ha még együtt vannak...
– Tényleg! Mi van a lovagoddal? - érdeklődtem.

A durcás arckifejezés helyét, lassan a kíváncsiság foglalta el, ahogy letettem az újságot az orra elé. Homlokráncolva összpontosított az újságra és türelmesen vártam, míg összerakja a történetet. Az arcára és a reakcióira összpontosítottam. Egy kis paranoia még ide is elkísért. Jól ismertem már Szophiet, de fél év hosszú idő. Akaratlanul is teszteltem az újságcikkel. Őt akartam a legkevésbé bántani. Nem akartam belegondolni abba a lehetőségbe, hogy talán ellenséges lesz velem. El is hessegettem a buta gondolatot és megszólaltam mikor úgy láttam, hogy végzett. A válasza furcsamód tömör volt, utána pedig ismét csend telepedett a kis boltra. A csendben szinte hallottam, ahogy zakatolnak a fejében a fogaskerekek és pár másodperc után nyugtalan érzés fogott el. Hirtelen mozdult. Máskor lett volna időm védekezni, hisz kettőnk közül még mindig én vagyok a gyorsabb. Azonban felkészületlenül ért és túl közel volt. A döbbenet nem sokáig maradt az arcomon. Szomorúan csóváltam a fejem.
– Szophie... - mondtam ki halkan. Hiba volt azt hinni, hogy ő más. Talán jobb is, hogy most kiderült. Legalább tudom, ki az ellenségem...
Várjunk csak!
– Teee... - sziszegtem, ahogy minden világossá vált. - Na megállj! Ezért még számolunk ha egyszer leszedted rólam ezt a bilincset! - kiáltottam fel félig bosszankodva, félig nevetve a kis tréfáján. Azért nem tudtam elkerülni egy megkönnyebbült sóhajt és azzal ismét komoly hangnemre váltottam. - Egy pillanatig komolyan azt gondoltam, hogy vehetem elő a ”b” tervet és meg kell öljelek. - forgattam a szemeimet aztán pár másodperc múlva kuncogni és végül ismét kacagni kezdtem. Nem volt kétséges. Ő még mindig az én régi jó Szophiem.
Végül aztán, ismét komolyra fordult a beszélgetés, ahogy kijelentette, hogy segíteni akar. Annyira belelendült a beszédbe, hogy esélytelen is lett volna közbevágni. Nála egyszerűen nem működik az ilyesmi, vagy csak nagyon ritkán. Így aztán türelmesen hallgattam végig a felajánlások sorát, míg a vállamra nem tette a kezét.
– Ne aggódj. - mondtam megnyugtató mosollyal. - Tudok én magamra vigyázni. A felszerelést elfogadom és hoztam is magammal pár ércet, de más nem kell. Amíg nem veszem fel a maszkomat és nem okozok galibát, addig nem kell tartanom. Egy kezemen meg tudom számolni, hányan ismerik az igazi arcomat. Egy dologban viszont, óvatosnak kell lenned. - tűnt el egy csapásra a korábbi megnyugtató hangnem. - Remélhetőleg csak vaklárma, de érdemes mindenre alaposan felkészülni. Elég keresett személy lettem és mivel kettőnket már nem egyszer láthattak együtt, ezért te is célpont lehetsz. Legyél fokozottan körültekintő, ha kimész a védett területekről. Remélhetőleg a céhlógód és a tény, hogy frontharcos vagy, elég lesz, ahhoz, hogy ne rajtad keresztül akarjanak rám találni, de ha mégis úgy alakul akkor ha valahogy jelzel, rögtön megkereslek és segítek. Innentől ha valahol maszkban látsz, ne közelíts! Ne adj semmilyen jelet arról, hogy bármilyen kapcsolat lenne kettőnk között. Ez érvényes akkor is, ha láthatóan bajban vagyok. - néztem a szemébe szigorúan. - Ha pedig valaki kérdezősködik, akkor mondd meg neki, hogy korábban az orrodnál fogva vezettelek és már semmit nem tudsz rólam. Pár enyhén ferdített információ belefér. A lényeg, hogy lehetőleg te se keveredj gyanúba és rólam se tudjanak meg sokat. - elhallgattam. A szemeit figyeltem és reméltem, hogy az egyetértést pillantom meg bennük.
– Értékelem, hogy ilyen sokat segítenél, de jelenleg azzal segíthetsz a legtöbbet, ha azt teszed amit mondtam. - fejeztem be, hálás mosollyal. - Amúúgy... mennyire értékes ez aa... „bilincs” amit a kezeimre akasztottál? ^^" Tudod, hogy mindenevő... - forgattam a szemeimet a Parazita étkezési szokásaira és a bilincs előnytelen helyzetére utalva.
Aztán feltettem neki a Tachira vonatkozó kérdést és egy egyszerű bólintással nyugtáztam a válaszát. Láthatóan kényelmetlenül érintette a téma és én sem akartam jobban belemenni. A reakciójából pontosan le tudtam szűrni az információt, amire szükségem volt. A lovag továbbra is ügyesen játszik.

– Ha-ha-ha nem hittem el. - mondtam gúnyosan. - Szerinted ilyen egyszerű lenne átverni a nagy Kazumát? - vigyorogtam magabiztosan.
– Soha nem adod meg a lehetőséget? Akkor hogyan kerülhettem börtönbe? - cukkoltam kicsit tovább a lányt, de persze nem komolyan. Hamarosan aztán megszabadított a nem túl hétköznapi bilincstől, ami kis híján a Parazita nasijává vált. Aztán hamarosan bizonygatni kezdte, hogy nincs miért féltenem és valóban sikerült némileg lecsillapítania az aggodalmaimat. Igazából még meg is lepett, hogy mennyire komolyan foglalkozik a dolgokkal annak ellenére, hogy amúgy hogyan szokott viselkedni.
– A végén még kiderül, hogy te vagy itt az aki a háttérből mozgatja a szálakat. - nevettem fel. - Egy részről zavar, hogy ilyen veszélyes játékokban is benne van a kezed, de örülök, hogy nem vagy olyan elveszett a „nagyok” között. A későbbiekben talán előfordulhat, hogy némi segítséget is kérek tőled, de azért még mindig nem szeretném, hogy túl mélyen belemássz az ügyeimbe. Nekem is megvannak a terveim és a kapcsolataim, hogy intézzem az ügyeimet úgyhogy nem szívesen kevernélek bele téged is túlzottan. Nem szeretném, hogy túlfeszítsd a húrt. Tudom hogy jó a kapcsolatod Hinarival, de ha szeretne valamit, azt úgyis elrendezem. Ismerem már ne aggódj. - kacsintottam mosolyogva. - Anatole korábban sem foglalkozott vörösökkel és már korábban is keresztezték egymást az útjaink, szóval vele sem lesz gond. Mirika meg... ostoba kis csitri. - mondtam ki őszintén a véleményem. - Eddig is levegőnek nézett, ha ez most megváltozna, legfeljebb vele is elbeszélgetek. Úgyhogy ne aggódj. Boldogulok én. Aincrad legnagyobb része felfigyelt rám, de nem mind pályázik a fejemre. Sokan meglátták a jó üzlet lehetőségét. Még nem látom pontosan, hogy hova is eszkalálódnak majd a dolgok, de azt megígérhetem, hogy többet nem fogok szó nélkül eltűnni. Sikerült felkavarnom az állóvizet és majd teszek róla, hogy én legyek az aki a végén jól jön ki belőle. Odakint talán nem szereztem túl sok tapasztalatot ilyen téren, de gyorsan tanulok. Megtanultam keverni a lapokat. - fejeztem be magabiztos mosollyal, hogy megnyugtassam. Pár dolog mindenesetre meglepett abban amit mondott.
– Ez új... te megöltél valakit odakint? - húztam fel a szemöldököm. A hangomban őszinte meglepettség tükröződött. Sosem mesélt korábban ilyesmiről. Sőt... nem sokat mesélt a kinti életéről, bár én sem faggattam. Valahogy ez nagyrészt kimaradt. - Erről majd szívesen hallanék többet is...