Szophie vs. Zuzu

Jó volt nézni a ”szenvedését” látszólag azt hiszi, hogy valami tehénné akarom változtatni, de ettől csak még viccesebb az egész. Öröm volt nézni, ahogy egyszer parancsol, aztán már szinte könyörög, hogy kapcsoljam ki a képességem. Addig viszont nem kapja meg, amíg ő vissza nem adja a régi külsőm. Valamit valamiért. Nem hiszem, hogy az ő képessége örökké kitartana így nem is vesztettem el a fejem. Inkább csak élveztem, a visszanyal a fagyi effektust.
– Szóval bogárrá? - kérdeztem vissza tettetett meglepődöttséggel. - Ez tök jó ötlet! Lehet, hogy én is inkább bogárrá változtatlak! - kiáltottam vidáman. - Kezdetnek mit szólnál, mondjuk még egy pár lábhoz? - ehh… nem bírok leállni. Egyszerűen olyan jól lehet vele gonoszkodni, hogy az már szinte ijesztő. Nem tartott sokáig mire végleg feladta és szinte bármire hajlandó lett volna. Mondhatni teljesen behódolt nekem és még a képessége is kezdett lassan kikapcsolni, ahogy észrevettem magamon az újabb változásokat.
– Nem kérek én semmi nagy dolgot cserébe… Csak egy kérdésemre válaszolj megfelelően és visszakapod a régi külsőd. Ha véletlenül rosszul válaszolsz, akkor sajnos továbbra sem tehetek semmit az érdekedben. - hagytam egy kis hatásszünetet a nagy kérdés előtt, hogy legyen ideje átgondolni a lehetőségeit. Aztán:
– Az apróság, amire kíváncsi lennék… Kettőnk közül most akkor ki is a másik játékszere? - kérdeztem érdeklődve. Ha jól válaszolt, akkor egy csettintés után - amit csak a hatás kedvéért szúrtam be - Szophie olyan volt, mint újkorában, és a helyzet fokozására még hozzátettem.
– Azt hiszem most már végre rendesen, működik az én kis játékszerem. El ne romolj nekem újra, mert az újabb javítás többe fog kerülni! - intettem óvatosságra kárörvendő mosollyal.
Ha rosszul válaszolt, akkor pedig noszogatásképpen megkapta a korábban beígért ízelt lábakat is, a szarva és a foltjai mellé hátha ez elég lesz a jó válaszhoz. Az igazi kérdés pedig az, hogy a külseje vajon mennyit ér meg neki?

Szinte idáig hallottam, ahogy kattognak a fogaskerekek. Láttam, rajta hogy mennyire nehezére esik elfogadnia, hogy kettőnk közül ő legyen a bábu. A mosolyára hasonlóképpen válaszoltam. A nehezebb utat választotta. Sebaj. Ha nincs elege a harcból, akkor csináljuk csak. Mert arra aztán várhat, hogy én fejet hajtsak előtte. Vezérre pillantott. Látszólag felkészültek. Megmakacsolta magát és teljesen közönyösen beszélt azonban pár dologról megfeledkezett.
– Hah! Azt hiszed ennyivel rám tudsz ijeszteni? - jelentettem ki gonosz mosollyal. - Ha tudnád mennyi mindent kellett eddig elviselnem, akkor nem próbálkoznál ilyen gyenge szövegekkel. Változtass csak hangyává, ha akarsz de ellenem ez édeskevés lesz. Na meg egy másik apróságról is megfeledkeztél. A lábaiddal semmit sem érsz, míg az én irányításom alatt állnak. Sőt! - intettem egyet mire a két láb helyén két kéz jelent meg. - Ha küzdeni akarsz, elhozom neked a földi poklot. - hagytam egy utolsó esélyt, hogy visszavonulót fújjon mielőtt a kezek támadásba, lendültek. Csak gondolnom kellett rá és a saját alattomos taktikáját használták ellene.
Könyörtelenül csikizni kezdték, és addig nem hagyták abba, míg a lány makacsságát a földig nem rombolták. Megtanulja majd, hogy velem nem érdemes ilyet játszani. Lehet, hogy nagyon makacs és erős akaratú nekem viszont nem szokásom behódolni mások akaratának. Ha elég kitartó talán megelégszem annyival, hogy egyenrangúként kezeljem. Azonban előbb halok meg, mint hogy bárki is a bábujának merjen nevezni. Erre viszont esélyt sem hagyok neki. Ha tovább próbálkozik, akkor majd szépen rájön, hogy vannak ott még piszkosabb trükkök is, ahonnan ez jött. Remélem, azért túléli őket. Kár lenne egy ilyen szép kis bábuért. Tudom, gonosz vagyok… de imádom!

A tervem tökéletesen működött. Legalábbis ezt a következtetést vontam le az orrom előtt vergődő lány láttán. Elég csak kivárnom, amíg az árnyékom megtöri az ellenállását, és teljesen behódol az akaratomnak. Eddig nagy volt a szája de majd most…
Összefont karokkal felfelé görbülő szájjal álltam felette. Már épp fel akartam neki tenni újra a kérdést mikor egy újabb esés után pixelek kezdtek róla szállingózni. Egy pillanatra azt hittem, hogy valahogy sikerült megsértenie magát valamivel, de aztán hamar rájöttem, hogy a fürdőruhából származnak a pixelek. Szophie nagy nehezen nyöszörgött valamit de nem értettem rendesen hogy mit. Épp leállítottam a kezeket hogy megismételhesse, amit mondani akart hisz valószínűleg épp most akarta feladni. Ekkor viszont minden elsötétült előttem. Kicsit megijedtem hogy mégis mi történhetett. Rögtön az életcsíkomra siklott a tekintetem de az ugyanúgy állt, mint a párbaj végén. Akkor mi történt? Elvakított valamivel? Körbenéztem, és ahogy a látás jártasságom aktiválta magát és halványan láttam, hogy valami nagy zöld izének a belsejébe kerültem. Lenézve viszont valami még furábbat vettem észre. Ízeltlábaim lettek a fejemen meg kis csápok nőttek. Akkor ez a nagy zöld valami a ruhám lehet, azt hiszem.
Gyorsan elkezdtem szedni a lábaimat, fölfelé ahol a ruhám ujján egy kis fény szűrődött be. Nem akartam teljesen kimászni belőle, mert ha úgy döntene, hogy visszaváltoztat akkor jobb, ha az alatt én a ruháimban tartózkodom. Menet közben minden árnyékomat visszaparancsoltam róla azonban nem terveztem feladni a harcot. Most aztán feldühített, és bizony jaj annak, aki egyszer magára haragítja Fujiwara Kazumát! Ha úgy gondolta, hogy ez az a pokol, amiről az előbb beszéltem neki, akkor nagyon téved. Sokkal, de sokkal rosszabbat is tudok ennél. Így dohogtam magamban mikor végre elértem a ruha ujját, és végre láthattam hogy mi is a helyzet körülöttem.
– Üdvözöld a poklot Szophie! - mennydörögtem, bár nem tudom egy hangya mennyire képes ilyesmire, de én mindent megtettem hogy maximálisan halálra rémítsem. Aktiváltam a képességeimet mire a bőröm alól a korábbiaknál sokkal több árnyék kezdett előjönni. Azonban ahogy szétterült volna a környéken lassan formálódni kezdett, és sötét alakok emelkedtek ki belőle. Mire a folyamat véget ért egy seregnyi feketeruhás, maszkos alak jelent meg körülöttünk. Az eddigieknél is ördögibb vigyor jelent meg az arcomon.
– Támadás. - mondtam mire az összes árnyék-Kazuma megrohamozta Szophiet és Vezért. Kést-Parazitát nem tudtak használni, de jelenleg egy halom, sokkal veszedelmesebb fegyverrel rendelkeztek. Ujjakkal. Ezzel a képességemmel verhetetlen vagyok, ha csikizésről van szó. Csak egy árnyék maradt ki a támadásból. Hozzám lépett és felkapart a földről a ruháimmal együtt majd elindult velem a csetepaté irányába. A zöld póló nyakán trónolva, pedig fölényes hanghordozással feltettem neki a nagy kérdést.
– Feladod?

Egy gép vagyok. Eddig is tudtam de, most még erősebben érzem. Eszem, alszom, grindelek. Ennyi. Még ha úgy döntök, hogy szünetet tartok akkor sem tudok szabadulni a játéktól. Nem állok le. Hajtom magam a végtelenségig, hogy beteljesítsem a magamnak tett ígéretemet bármi áron. Azt hittem idebent szabad lehetek. Elkerülhetem, hogy befolyásoljanak, hogy megkössenek. Pedig pont én tiltok meg magamnak mindent. A saját szabadságomat pusztítom el minden nap. Ebből a körből talán már sosem szabadulok, mert már nem is akarok.
Ő viszont nem való az én világomba. Miért nem kerül mégis? Miért mutatja meg, hogy más oldala is van a világnak? Miatta megint megszegtem a saját szabályaimat. Megint nem tehettem azt, amit én akartam. Örülök neki, hogy így tettem de miért érzem mégis úgy, hogy a saját sírom ásom? Túl sokat beszél. Beférkőzik a gondolataimba, és képtelen vagyok eltűnni előle. Pedig már azt hittem minden oldalról bevédtem magam. Visszagondoltam a szavaira. Rosszabbak, mint bármelyik mérgem.
Nii-san…
Hiába tiltakozott ellene mindenem ezt el tudtam fogadni. Sosem volt testvérem. Nem volt senki, aki így szólított volna. Soha nem éreztem úgy hogy ezzel bármit is veszítettem. Most mégis kaptam egyet kéretlenül.
Ne kötődj semmihez. Hiába is emlékeztetem magam erre újra és újra.
Rászabadítottam a képességemet. Hiába voltam én az, aki lenézett rá és hiába volt ő az, aki szinte magatehetetlenül vergődött előttem. Hiába győztem. Mindketten tudtuk hogy valójában az ellenkezője történt. Képtelen voltam eltépni az utolsó szálakat, amik még hozzá kötöttek és ő ezt kihasználta. Úgy rángatott velük, mint egy egyszerű bábut. A mosolya, a nevetése elég volt hogy elfogadjam ezt. Ezért megéri. Nem tudom meddig tart, de lett egy testvérem. Talán nem bánom meg…
Kimondta azt a hazugságot, amire vártam. Egy szempillantás múlva már csak egy árnyék maradt. Az, amelyik segített, hogy még ilyen kicsiként is nagyobb lehessek nála. Aztán mikor visszakaptam a régi alakom Szophiehoz léptem és a jobb kezemmel szorosan megöleltem.
– Vigyázz magadra… hugi. - mosolyogtam rá aztán elindultam a sziget belseje felé.