Szophie vs. Zuzu

Negyedik szint, szigetek. Nem voltam itt az óta a bizonyos táncos küldetés óta. Érdekes hogy mennyire megváltozott a hely. Én pedig az első sorból nézhettem. Tulajdonképpen akkor öltem először. Épp csak a késemet nem nagyon használtam akkor. Részben a kíváncsiság hajtott el ilyen messze a fronttól. Időnként én is engedhetek magamnak egy kis pihenést. Az gyenge mobok jó kikapcsolódást nyújtanak. Talán a hely választásában benne volt kicsit az is hogy unom a végtelen mezőségeket. Megvan azoknak is a szépsége de, nem árt néha egy kis változatosság. Szinte még fel sem kelt a nap mikor nekivágtam a szintnek. Menet közben reggeliztem, és ha véletlenül az utamba akadt egy mob abból végül nem sok maradt. Egyáltalán nem volt megerőltető. Régen „kinőttem” már ezt a szintet de egyáltalán nem zavart. Pont erre volt most szükségem. Egyetlen negatívum talán a hőség volt. Hamar megszabadultam a páncélomtól meg a nagy fekete köpenytől és csak egy rövid ujjú zöld felső volt rajtam meg egy ugyanolyan színű nadrág. A cipőm meg a gyűrűk maradtak csak rajtam a felszerelésemből. Na meg a kés lógott az oldalamon. Inkább az elhagyatottabb helyeket jártam. Még az elmaradhatatlan maszk sem volt rajtam. Ma nem terveztem összefutni senki ember fiával.
A térképemet figyelgettem, ahogy szépen berajzolja magának a felfedezett területeket. Jobb szeretem így, mint megvenni azokat, amiket már valaki más felfedezett. A térképem épp vizet kezdett jelezni előttem. Felnéztem belőle és megláttam a tengert. Az eddig körülöttem lévő növényzetet felváltotta a homok és a tenger látványa. A szél a sós víz illatát sodorta felém és a csendet is felváltotta a kiabálás. Hoppá.
Ez nem igazán illik bele az elképzeléseimbe, ha egy elhagyatott tengerpartra gondolok. Remélem nem valami zsúfolt nyaralóhelyre érkeztem. Szememmel gyorsan megtaláltam a hang forrását. Egy lány feküdt a parton nekem integetve mellette, pedig valami állat figyelt. Megálltam. Mit csináljak? Olyan ismerősnek tűnik de, túl messze van. Elbizonytalanodtam. Nem értettem rendesen hogy mit mondott. Egy részem otthagyta volna de, másrészről viszont érdekelne, hogy mégis mit akar tőlem. Látszólag teljesen egyedül van de semmi sem biztos.
Végül úgy döntöttem, hogy sokat úgysem veszíthetek a dolgon így elindultam felé miközben a környéket fürkésztem, bármi gyanús apróságot keresve ami esetleg segíthet megváltoztatni a döntésemet. Viszont ahogy lassan közelebb értem hirtelen megcsapott a felismerés...

Igencsak vegyes érzések törtek elő belőlem de a ”viszontlátás öröme” nem igazán szerepelt köztük. Nem akartam találkozni vele. Azt akartam, hogy tűnjön el, mintha soha nem is létezett volna. Sajnos közben ő is felismert, ami nem javított a helyzeten. Elgondolkodtam, rajta hogy egyszerűen megfordulok, elsétálok, és úgy teszek, mintha soha életemben nem is találkoztam volna vele, vagy egyszerűen csak elsétálok mellette. Végül is megembereltem magam. A fenébe is, Kazuma nem futhat…
– Nem. - válaszoltam a napozással kapcsolatos kérdésére. Éreztem viszont hogy ez így elég csonka.
– Csak véletlenül erre jártam. - szűrtem a fogaim között. - Ha nincs más, akkor mennék is tovább. - fejeztem be. Nehezemre esett ennyit is kimondani. Tényleg egyáltalán nem vágytam a társaságára. Vártam kicsit, és ha nem mondott semmit, akkor el is indultam, hogy folytassam a pihenést valahol máshol. Bár őszintén szólva nem hittem hogy hagy futni. Akkor túl könnyű lenne az életem. Éreztem, hogy bizseregni kezd a bal kezem idegességemben, de csak zsebre tettem és megpróbáltam ignorálni. Hülyén éreztem magam, ahogy ott álltam előtte zsebre tett kézzel és csak próbáltam nem csinálni semmit. Csak néztem el a válla fölött. Nem ártana, ha kicsit több ruha lenne rajta de, a legjobban még mindig annak örülnék, ha megszabadulnék valahogy. Mondjuk, itt van a zsebemben a teleportkristály. Megfogtam. Már csak el kéne kiáltanom magam, hogy Kezdetek Városa. Nem ment. Nem akartam kinyitni a számat. Továbbra is csak néztem el a válla fölött távolba révedő tekintettel és összeszorított szájjal. Épp kiugrott egy hal a vízből csak hogy rögtön visszacsobbanjon. Tudom mit mondok neki! ”Bocs épp horgászni készültem de azt csak egyedül lehet.” Nem… ez nem lesz jó. A francba tuti mondani akar valamit. Ránéztem.

Beszélni kezdett de én továbbra is csak a tengert szuggeráltam a válla fölött. Jobb volt így. Volt valami megnyugtató benne de még így sem szabadulhattam igazán. Értettem hogy mit mond. Minden egyes szó eljutott a tudatomig de nem reagáltam. Túlságosan fájt volna, túl nehéz lett volna. Talán olyasmi csúszna ki a számon, amit később megbánnék. Mégis mit mondhatnék neki? Nem.
Lassan kerekedtem felül. Kiürítettem a fejem, elzártam a fölösleges gondolatoktól. Lassan megnyugodtam és már más szemmel, nézhettem a dolgokat. Furcsa volt, ahogy próbálkozott. Ahogy lassan szinte már hisztérikusan próbált valamilyen reakciót előcsalni belőlem. Nem ment neki. Minél tovább próbálkozott valahogy annál kevésbé akartam bármit is mondani neki. Nem akartam itt lenni. Messze jártam valahol a tengeren túl. Az arcomon, pedig az idegesség helyét inkább a közöny vette át. Csak egy gondolat maradt: Tűnj el. Elnyomtam az érzéseimet. Így volt a legegyszerűbb. A bizsergés is elmúlt. Vége. Én lezártam. Nincs mit mondanom. A szavak még csak a fejemben visszhangoztak de, éreztem, hogy hamarosan már nem csak ott fognak létezni. Csak tűnj el végre. Egy kérésem volt csak de látszólag nem volt képes megérteni. Könyörög. Ránéztem végül. A szeme könnyektől csillogott. Nagyon szomorúnak tűnt. Nem érdekelt. Üres tekintettel közönyösen néztem vissza.
– Mit akarsz még tőlem? - Kérdeztem végül ridegen. Egy részem talán túl nyersnek találta de nem hagytam, hogy beleszóljon. Ugyanez a részem tehet, arról hogy most itt vagyok. Nem hallgathatok rá. Így lesz a legjobb. Nem fordítottam el a tekintetem. Bármit is akar, mondja el most. Én készen állok, aztán ha végzett én szépen elsétálok. Hiszen megmondtam neki nem igaz? Ne találkozzunk. Soha.

A kérdésemre csak elfordult tőlem. Mostmár meg is van sértődve. Mi lesz a következő? Dühroham? Vagy lenyugszik? Nem. Ez inkább hiszti. Tulajdonképpen leírhatatlan hogy mennyire idegesít ez a helyzet pff. Hidegvér Kazu. Nem a legnagyobb erősséged de néha nem árt. Hogy szabadulhatnék meg? Valami szöget ütött a fejemben. „Csomó mindent tudsz rólam”. Ez igaz… fordítva is. Utálom. A gondolataim az oldalamon lógó késre terelődtek. Csak meg kéne tennem, és örökre elfelejthetném. Még csak ide se néz. Hé! Mi van!? Én most komolyan ezen gondolkozom!? Komolyan képes lennék rá? Valahogy ijesztő volt erre gondolni. Nem lehet csak így kitörölni mindent. Vagy igen? Nem!
Mostmár nem csak rá voltam dühös. Ez az egész egyszerűen rossz volt. Megkaptam a lehetőséget, amire eddig vártam. Most itt hagyhatnám. El se hiszem, hogy nem használom ki. A fene essen beléd… meg belém is!
– Jó. - motyogtam. Nem néztem rá. - Oké… - leültem. Hülye vagy. Korholtam magam. A könyökömet a lábamra támasztottam és a tenyerembe temettem az arcom. Vártam pár másodpercet aztán nagy levegőt vettem.
– Igazad van. - mondtam a tenyeremnek bocsánatkérően. - Beszélnünk kell. - Hülye. Leengedtem a kezeimet. Egy pillanatra felé fordultam de aztán inkább a homokot tanulmányoztam. Egyelőre nehezemre esett volna a szemébe nézni. Majd, talán.
– Fogalmam sincs mit is mondhatnék… - motyogtam magam elé csak hogy mondjak is valamit még ha nincs is igazán értelme. Visszatért a kezdeti idegességem. Visszafogtam magam. Válaszolni fogok neki, és rendesen lezárjuk a dolgot… vagy nem tudom. Csak jussunk valamire valahogy, mert már elegem van. Ez a helyben toporgás mostmár lassan engem is kikészít.

Remek. Ő se tudja mit akar, én se tudom mit akarok. Mit szenvedünk itt? Jól el lett cseszve ez a nap. Ahelyett hogy próbálnék kicsit lazítani a környéken, itt ülök és próbálok nyugodt maradni, mert épp majd fel robbanok. Még horgászni is több kedvem lenne. Ki tudja? Itt a tengerben talán még foghatnék is valamit. Egy jó csalival. Szemem sarkából a farkasra sandítottam és elképzeltem, ahogy egy nagy cápa egészben nyeli le. Elfordítottam a fejem. Ehh… hülyeségeken gondolkozom, ahelyett hogy a lényeggel törődnék.
Szóval sajnálja, mi? Hát én is. Sajnálom hogy olyan hülye voltam. Most meg valami sötét oldalról vagy miről hablatyol. Megőrülök tőle. Nem vagyok egy hívő most, mégis imádkoztam. Add Uram, hogy meg ne fojtsam véletlenül! Mély levegő, nyugi.
– Miért akarsz a „barátom” lenni? Nem hiszem, hogy a te JL-ed repesne az örömtől, ha kiderülne hogy vörösökkel cimborálsz. - mutogattam a kis vörös jelzés felé - Még mindig nem igazán értem hogy mit vársz tőlem. - tártam szét tanácstalanul a kezeimet. Hurrá Kazu! Három nyugodt mondat, anélkül hogy megpróbáltad volna letépni a fejét! Képtelen vagyok megérteni de, legalább próbálkozom.
– Azért jöttem, ide hogy kicsit megszabaduljak a fronttól és gyenge mobokra vadásszak pihenésképp, erre beléd futok. Szerencse a maximumon, mi? - motyogtam szórakozottan, bár nem tudom miért. Nem szokásom csak a beszéd kedvéért beszélni de ő valahogy képes kihozni belőlem. Túl sokat beszél én meg talán túl keveset. Örülhet, hogy hajlandó vagyok kicsit megerőltetni magamat a kedvéért. Holnap megyek is vissza a magasabb szintekre. Ez a nap bőven elég volt idelent.

Továbbra is totálisan képtelen vagyok őt megérteni, bár kezdem meggyőzni magam, hogy nem is kell. Ettől függetlenül rettenetesen piszkálja a csőröm. Barát. Fejben ízlelgettem a szót, míg ő beszélt. Valaki, akiben feltétel nélkül megbízik az ember. Akire mindig lehet számítani. Valaki, akinek bármit gondolkodás nélkül elmondhat az ember. Úgy hangzik, mint valami rossz utópia. Nem találkoztam még ilyesmivel. Valamin mindig megbukik. Ő ilyen lenne? Valahogy nehezemre esik bízni benne. Pff… na jó egy próbát talán megér.
Kis híján elkaptam a kezét mikor a fejemet, paskolgatta de végül a számat húzva letettem a bal kezem. Talán nem lenne jó kezdés véletlenül kinyírni. Közben viszont az indikátoromra tévedt a tekintete viszont meglepett hogy látszólag még csak most vette észre, ami ez után történt az pedig még inkább meglepett. Csak legyintett? Nem én vagyok az első? A JL tudtommal maximálisan vörös ellenes.
– Szóval te vagy a céh fekete báránya. - vontam le a következtetést felfelé görbülő szájjal. Mondjuk, érdekelne hogy mégis milyen vörös indikátoros(ok)ról van szó de, egyelőre félretettem a kérdést. Csak egyet ismerek, kicsit jobban meg mondjuk Neu is az volt, bár fogalmam sincs hogy mitől lett végül sárga. Nem mintha ez a szín különösebben zavarna. A homokot figyeltem magam előtt, míg a szerencsémmel kapcsolatos megjegyzésemet elmotyogtam. Ismét elmosolyodtam mikor a megjegyzésemre válaszul, ugyanazt kaptam tőle vissza. Az újabb kérdés azonban el is tűntette a ritka jelenséget az arcomról.
– Nincs. - válaszoltam tömören. A barát az, akinek mindent elmondhatsz gondolkodás nélkül. Milyen hamar meg is bukott az állítás, vagy csak egyszerűen a barátság. Tény hogy már régóta itt volt bennem és talán előbb vagy utóbb mindenképp megtörtént volna, de az is tény hogy kis mértékben ő is hozzájárult hogy akkor nem lassítottam le. Azt hiszem nem is az a fiú volt az utolsó. Van, hogy a céljaink megvalósításához olyasmit kell tennünk, ami mások szemében rossz. Bár ha jobban belegondolok nem is ő volt az első. A negyedik szinten együtt öltünk. Talán megoszthatnám vele a gondolataimat de, most valahogy nincs kedvem a gyilkosságról filozofálni.
Teljesen elmerültem a sötét gondolatokban, amikor felriadtam a hangjára.
– Mi…? - kaptam fel a fejem a következő pillanatban, pedig már csak Szophie arcát láttam. Ha azt mondtam, hogy meglepődtem attól, ahogy az indikátoromra reagált, akkor nem tudom milyen szóval írhatnám le ezt a helyzetet. Hirtelen képtelen voltam eldönteni, hogy mit csináljak aztán amilyen váratlanul kezdődött ugyanúgy véget is ért.  
– Mi? - szakadt ki belőlem miközben a homokban csúszva hátráltam pár centit. Teljesen összezavarodtam a semmiből jött csóktól. Pár másodpercig eltartott mire leesett hogy mit is mondott.
– Spontán, mint mindig… de azért néha figyelmeztethetnél! - mondtam enyhén sértődött felhanggal, bár ezt még én magam se tudom mennyire volt őszinte. Sunyi egy húzás volt az biztos. Felálltam és leporoltam magam.
– Én viszont pihenni jöttem le erre a szintre, nem pedig ücsörögni vagy mi… - éreztem hogy kicsit hibázik a dolog hiszen az ücsörgés inkább számít pihenésnek mint a mobok levadászása de az most mindegy. - És amiért durván raboltad az időmet ezért most a te Vezéredet fogom levadászni a helyi mobok helyett. - egy spontán csók után egy még spontánabb párbajra hívás. Rossz hatással van rád, Kazu. Nemsokára ott is volt Szophie előtt a teljes életes kihívás.
– Lássuk mennyit fejlődtél mióta utoljára találkoztunk, barátom. - toldottam meg a végét egy sunyi mosollyal.

– Csak nem a szólózás rögös útjára lépsz? - tettem fel a kérdést a kilépéses megjegyzésére. Látszólag megkönnyebbült a pirosodásra adott válaszomon. Jobban éreztem volna magam, ha hagyja a kellemetlen témát, és inkább valami másról kezd el beszélni de, nem úsztam meg ennyivel. Csak kelletlenül fújtam egyet a kérdésére, míg kitaláltam, hogy mit válaszoljak.
– Kicsit mindkettő. Ok mindig van de, akarni is kell. Ez is az élet része… gondolom. - motyogtam magam elé. Remélem ez volt az utolsó kérdése…
A váratlan csók után adott válaszára nem tudtam mit mondani. Tény hogy nem hagytam volna ”nadeakkoris”. Elküldtem neki a párbajfelkérést de, a válasza után csak még sunyibban mosolyogtam.
– Ó, ha tudnád mennyire szívesen végeznék veled! Párbajozni meg úgyis csak utolsó vérig érdemes. Vagy pixelig ebben az esetben… - Ahogy felálltam vele szemben zsebre tettem a bal kezem de aztán mégis meggondoltam magam. Ha már csináljuk akkor csináljuk rendesen. Most úgysem fenyegetett az a ”veszély” hogy felveszi az igazi formáját. A farkast meg minek kíméljem? Még mindig nem éreztem úgy hogy minden rendben köztünk. Még nem bocsátottam meg neki. Továbbra is bezavartak a korábban történtek de most félretettem őket. Az hogy mi lesz ebből még a jövő zenéje.
– Ha megölsz, akkor maradhatsz a JL-nél. - jelentettem ki csipkelődve. Lejárt a visszaszámlálás és a párbaj elkezdődött. Úgy indultam meg a négylábú felé, mint akit puskából lőttek ki. Egy nem túlbonyolított vágással indítottam a feje felé majd a bal kezemet védekezésre használva próbáltam eltávolodni tőle. Ha harapni próbál, akkor megkapja szépen a bal kezemet. Majd meglátjuk, hogy melyikük harap nagyobbat.

– Játékszer? - húztam fel a szemöldököm a csipkelődésre. - Csak nehogy ellened, forduljon a kis játékszered, a végén még megvágod magad. - vágtam vissza. Még hogy a játékszere… Majd meglátjuk, mit mond akkor, ha vörös csíkokkal tarkítva áll előttem.
– Tudtommal a JL nem piros barát. Ha megölsz, akkor miattam már nem rúghatnak ki. - vontam meg a vállam. Aztán elindult a párbaj. Szophie kiáltására Vezér is kicsit óvatosabban állt hozzá a harchoz. Elkerülte a támadásomat és várta a kínálkozó alkalmat hogy elkaphasson. Én viszont nem adok neki lehetőséget hiába is vár rá. Már épp támadtam volna, hogy a Parazitával elkapjam a kis farkast, amikor váratlan dolog történt. Összeszorítottam az álkapcsomat és minden erőmmel azon voltam, hogy ne engedjek az erős ingernek, ami lassan kitörni készül. A testem összerándult és a farkas megindult. Míg én szinte tehetetlenül pukkadoztam a feltörni készülő nevetéstől a farkas elérte a lábamat és belemélyesztette a fogait. Összegyűjtöttem az erőmet hogy kitörjek kettejük közül, és míg jobb kezemet a késemmel Vezér felé lendítettem, addig a bal hátrafelé indult meg Szophie irányába. Ha ezzel sikerült kiszabadulnom kettejük közül és most már mindkettőre figyelve hátrálok kellő távolságra. Eszembe jutott miért is nem szeretek idomárokkal küzdeni.
– Fúúh… Kettő az egy ellen mi? - mondtam lihegve. - Egyenlítsünk kicsit az esélyeken. - mondtam ravaszul elmosolyodva. Alighogy befejeztem az árnyékom megmozdult és elkezdett kiemelkedni a földből. Nemsokára már a szinte tökéletes másolatom állt mellettem. A különbséget csak az jelentette, hogy az egész teste árnyékból volt. Ezek után nem vártam tovább, és míg az árnyékom megtámadta Szophiet addig én Vezér felé indultam meg. Árnyék-Kazut csak óvatosan mozdítottam előre. Pár egyszerűbb vágást indított de inkább csak arra ügyelt, hogy lefoglalja az idomárlányt, és közben ne sérüljön meg. Én eközben a bal kezemet használva pajzsnak és fegyvernek rátámadtam Vezérre. Megpróbáltam elkapni szájánál és megtartani, hogy ne kaphasson el, és a Parazita szép lassan végezhesse a dolgát.

Élet: 58/90
Páncél: 0/9

– Van, amit nem lehet megjavítani… - javítottam ki nagy bölcsen de nem folytattam. Ennyi is elég, értse ahogy akarja. Kap egy esélyt a javításra, aztán majd kiderül, mire megy vele de, nem hiszem, hogy lesz olyan, mint előtte. Sok minden megváltozott. Még nem tudom eldönteni, hogy mennyire bízhatok benne, ezért nem árt óvatosabbnak lennem. Nem, mellesleg pedig amúgy sem, jó ötlet túlságosan kötődni valakihez még akkor, sem ha az a valaki esetleg megbízható is.
Élve kellek neki. Milyen kedves. Vajon miként szerepelhetek a terveiben? Ezt azért nem ártana tudni.
– Ilyen fontos lennék? - kérdeztem vissza nyelvnyújtogató stílusban. Talán kis betekintést nyerhetek a fejébe. Érdekelne, hogy miért is érdekli annyira az én életem.
Nemsokára aztán a harc is elkezdődött és egy piszkos cselnek hála már nem is volt maxon az életem. Ez azért piszkálta a csőröm annyira, hogy a második képességemhez nyúljak. Az első fele szépen sikerült is de a farkas nem engem támadott, hanem inkább Szophiehoz sietett. Utána rohantam és sikerült is egy csapást mérni rá de árnyék-Kazut nem mozdítottam félre időben így Vezér egy harapással elintézte, hogy vissza is kerüljön a helyére. Aztán felém fordult hogy engem is elkapjon de, sejtettem hogy az árnyék után én jövök így a bal kezemet, dugtam az orra alá. Harapdálja a Parazitát, ha akarja de ne engem. Szophie eközben szépen kihátrált a harcból ez azonban nem tetszett. Attól tartok megint készül valami piszkos trükköt bevetni, bár lehet, hogy csak Vezérre akarja bízni a továbbiakat. Igazából, ebből még előnyt is kovácsolhatok. Csak Vezért kell eltakarítani az útból. Meg is indultam Szophie felé persze az utamban álló farkasról sem feledkeztem, meg és amint a közelébe értem a bal kezemmel próbáltam félrelökni az utamból, ha pedig ez sikerült, akkor rohantam tovább a lány felé. A gyorsaságomnak innentől elégnek kell lennie, hogy a farkas ne érjen utol, amíg nem lassítok. Ezek után alig lassítva megpróbálom mindkét kezemmel megvágni Szophiet és még pár métert továbbfutok, mielőtt megállok és megfordulok, hogy előttem legyenek mindketten.

Élet: 58/90
Páncél: 0/9

Hiába puhatolóztam látszólag nem akart részletesebben kitérni a terveibe de, végül is meg tudom érteni. Homályosan fogalmazott és már kezdett elegem lenni a rébuszokból így nem is fűztem hozzá semmit. Csak egy enyhe bólintással válaszoltam neki. A további gondolataimat inkább megtartottam magamnak és az elkezdődő párbajra koncentráltam. Egy gyenge kezdés után sikerült kicsit megsebeznem a farkast de nem ment olyan jól a dolog, mint reméltem így ideje volt kicsit egyenlíteni. A mérgeimhez nem akartam nyúlni. Azok vészhelyzetre vannak, és itt nem hiszem, hogy komoly veszélyben lennék. Bár az is igaz hogy eléggé megnőtt ahhoz a méregkészletem, hogy egy-kettő ide vagy oda nem számítana sokat de, ha kicsit bekeményítek, akkor elboldogulhatok nélkülük. Meg is indultam felé Vezért a hátam mögé utasítva csak a lány felé, aki időközben egy fa elé hátrált. Ha azt akarja elérni, hogy az ütközés lehetősége miatt lelassítsak, akkor téved. Az utolsó pillanatban megpróbált kitérni előlem de a gyorsasága bár nem volt rossz az enyém ellen kevésnek bizonyult és bal kézzel sikerült elkapnom a karját. Elrántottam magammal de mielőtt elkerülhettem volna a fának ütközést valami igencsak megzavart. Elestem és Szophie rajtam landolt. Teljesen összezavarodtam. Mit csináltam rosszul? Hogy estem el? Egyáltalán mi történt? A következő pillanatban már Szophie nevetése töltötte meg a füleimet. Értetlenül néztem fel rá aztán magamra…
MI EZ!?
Sokkolt, amit láttam. Másodpercekig nem is jutottam szóhoz de aztán kitört belőlem.
– Ne nevess! Mit csináltál!? - követeltem választ. Csak ő tehette. Ez valami képesség lenne? Vagy a játék hibásodott meg? Nagyon remélem, hogy ez nem marad így túl sokáig. Lassacskán azért kezdett realizálódni bennem, hogy kár idegesíteni magam a dolgon, hiszen csak Szophie szúrt ki velem szokás szerint de akkor is bosszantott.
– Na most nézz tükörbe… - mondtam morcosan de, magamban azért kezdtem jót mulatni az ábrázatán. Ismét az árnyékomhoz nyúltam a második képességemmel és hamarosan két göcsörtös, fekete szarv meredt előre a homlokából, ami nem mutatott túl előnyösen rajta de az én célomnak tökéletesen megfelelt. Na most nevess…

Élet: 58/90
Páncél: 0/9

Vezér felé pillantottam mikor kinyitotta a száját de, úgy tűnt egyelőre túl jól szórakozik, ahhoz hogy megpróbáljon elkapni. Nem is baj viszont nem ártana visszanyerni az eredeti formámat, hogy folytathassuk, amit elkezdtünk. Időközben visszavágtam neki a saját képességemmel és elégedetten figyeltem az új fejdíszeire adott reakcióját. Gonoszan elvigyorodtam. Most visszanyalt a fagyi. Velem aztán nem lehet büntetlenül szórakozni. Aztán felém, fordította a tükröt és hirtelen egy nyúllal, néztem szembe. Éreztem én, hogy rossz a helyzet de a tükörből visszanéző én még annál is hülyébben nézett, ki mint azt gondoltam. Pár másodpercig bírtam de mikor Szophie elnevette magát már én sem bírtam tovább. Rég nem nevettem már így de mellette egyszerűen lehetetlen komolynak maradni. Nem tudom hogy jutottunk, idáig de abban a pillanatban épp nem is érdekelt. Pár percre megfeledkezhettem a rám nehezedő nyomásról és átadhattam magam a jókedvnek, amiről az utóbbi időben már teljesen megfeledkeztem. Már emlékeztem rá, hogy miért is volt olyan nagy hatással rám.
– Hát persze… - mondtam nevetve. - de mi van, ha te is így maradsz? - mondtam kinyújtva a nyelvemet. - Sőt! - mondtam gonoszan vigyorogva.
– Néz csak bele újra abba a tükörbe. - Az arcát figyeltem továbbra is, amin a szarvak mellett most már pár ronda fekete folt is szétterült. Megvártam, míg belenéz a tükörbe, aztán újra elnevettem magam. Hogy fajulhattak idáig a dolgok? Egyszerűen félresöpörtem minden óvatosságom és komolyságom, de jelenleg cseppet sem zavart a dolog. Makacsul kizártam minden zavaró gondolatot. Itt most nem volt helyük. Majd később foglalkozom a komolyabb kérdésekkel. Addig viszont hagyjanak békén. Nem kérek most belőlük.

Élet: 58/90
Páncél: 0/9

Úgy látszott egyikünk sem bírja abbahagyni a nevetést. Akárhányszor ránéztem mindig újra elkapott. Addig szédelgett, míg átesett a napernyőjén, ami csak tovább fokozta a jókedvemet, de nem álltam meg itt. Tudtam még fokozni a dolgot, ahogy ismét a második képességemhez nyúltam. Már nem nevettem. Visszafojtott lélegzettel vártam a reakcióját mikor ismét a tükörbe néz. Aztán ismét kitört belőlem nevetés, ahogy az elkerekedett szemeit figyeltem. Az elsápadó arca tökéletes kontrasztot adott az arcán szétterülő fekete foltokkal. Az is biztos, hogy ezt egy ideig nem fogom elfelejteni. Viszont úgy tűnik, túlléphettem egy bizonyos határt, mert elég dühösen kezdett beszélni de aztán hamar könyörgés lett belőle. A nagy bociszemei miatt még majdnem meg is sajnáltam hirtelen de csak majdnem. Ilyen könnyen nem szabadul. Csak egy gonosz vigyor maradt az arcomon, ami egy pillanatra csodálkozásba csapott át, ahogy vége lett a párbajnak. Nem számítottam ilyen hirtelen feladásra bár talán igaza van. Már teljesen értelmetlen ez a harc. A képességem viszont továbbra is aktív maradt. Nem hagyom ilyen egyszerűen elfutni.
– Mit kapok cserébe? - kérdeztem még mindig gonoszan vigyorogva. Játszunk csak még egy kicsit. Elhatároztam, hogy nem adom vissza olyan könnyen a régi formáját. Kezdhet licitálni. Meglátjuk, meddig megy el. Természetesen azt „elfelejtettem” megemlíteni neki, hogy ha kellően sötét van, akkor haszontalan lesz a képesség. Oda lenne a káröröm.
– Az eredeti formám kezdetnek talán megteszi… bár lehet az még kevés lesz. - sóhajtottam lemondóan.
– Még az is lehet, hogy véletlenül tovább fog folytatódni az átváltozás és a végén csak egy egyszerű tehén leszel. - mondtam elkerekedett szemekkel. Jó… igaz. Talán kicsit túlzásba estem de ez most cseppet sem izgat. Néha lehet kicsit gonoszkodni.