Kuromajo

Homályos emlékeim vannak abból az időszakból, amikor még normális családom volt. Négyen voltunk testvérek, egy különc báttyal, egy cserfes húggal és egy idegesítő öcsével osztoztam a szüleim szeretetén. Abból pedig nem volt sok, és nekem túl kevés jutott belőle. Elfoglalt emberek voltak mindig is, és hiába volt nagy házunk, hiába volt meg mindenünk, egy közös családi ebédet többre értékeltem volna a kényelemnél... Mikor itthon ragadtak, a két gyengeelméjű kisebbik testvéremmel foglalkoztak. Velem nem kellett, én okos voltam és talpraesett. Nem igényeltem a törődést... szerintük. A saját értékeik szerint ítélkeztek, figyelembe sem véve az én szemszögemet. Gyűlöltem őket, a húgomat, az öcsémet, és a szüleimet is! Barátaim se voltak. Hogy is lehettek volna? Iskolatársaim nem értek fel az intelligenciámhoz, irigységükben kiközösítettek. Heh, még a tanárok is utáltak, mert mindent jobban tudtam náluk! Rettegtek tőlem, összerezzentek minden alkalommal, amikor kiejtettem a számon a "sensei" szót és jelentkeztem. Pedig én nem tehettem róla, hogy hibáztak, csak kijavítottam őket, segítettem a munkájukat, ráadásul ingyen. Őket ezért fizették, nekem bezzeg körmös járt és kiabálás. Hálátlanok!

Egyedül a bátyám értett meg. Neki köszönhettem, hogy nem voltam magányos. Ő belelátott a fejembe, észrevette, mire van szükségem. Az sem zavarta, hogy okosabb vagyok nála, nem bántott, ha kijavítottam. Megköszönte, tanult belőle, és cserébe ő is tanított engem. Könyveket mutatott, amik felkeltették az érdeklődésem. Mellette nem unatkoztam sosem. Formáltuk egymás jellemét, elszakíthatatlan kapocs jött létre köztünk. Ő volt a családom, egyedül ő. A másik négy hibbantra már nem fecséreltem egy szót sem, ahogy ők sem törődtek velem, úgy én se velük. Azaz... szép is lett volna, de nem zárhattam ki őket a világomból. Nem tehettem úgy, mintha nem is léteznének. Féltékenyen figyeltem fiatalabb testvéreimet, hiszen én is vágytam apa és anya szeretetére.

A pohár akkor telt be, amikor az öcsémet megláttam egyik napon rossz fát tenni a tűzre. Apróság volt, de a csínytevése miatt Nii-samán csattant az ostor, apa pedig nem hitt nekem, amikor elmondtam az igazságot. Végtelenül dühös és csalódott voltam, tudatom megszűnt tiszta lenni. Mire magamhoz tértem, vér borított mindent, előttem pedig egy fiatal test feküdt élettelenül. Megijedtem, de nem pánikoltam be. Eszembe jutott az egyik krimi, amit olvastam, azok között a könyvek között volt, amit a bátyám mutatott nekem. Aznap este tűz ütött ki a szobámban, ami átterjedt az öcsémére is. Engem füstmérgezéssel és enyhe égési sérülésekkel szállítottak kórházba, ő viszont felismerhetetlenné égett. Tökéletesen kiviteleztem a könyvben leírtakat és soha senki sem jött rá, hogy valójában mi történt =) Illetve egyvalaki igen, de sosem került szóba köztünk, a pillantásából és a jellegzetes mosolyából következtettem ki, hogy tudja, nem véletlen egybeesés. Azt is tudtam, hogy meg fogja őrizni a titkomat.

Ráébredtem, hogy egyáltalán nem volt lelkiismeret-furdalásom. Mi több, furcsa elégedettség töltött el, mint aki elégtételt vett 13 évnyi sérelemért. Ennyi voltam ugyanis ekkor. Öcsém többé nem rabolhatta el a szüleim figyelmét és joggal bíztam benne, hogy végre rám is figyelni fognak. Nem így lett. Én a kórházban feküdtem, de ők az öcsémet siratták ahelyett, hogy engem ápoltak volna, később pedig a húgom részesült kitüntetett figyelmükben. Két éve azonban őt is elérte egy végzetes kimenetelű baleset =) Apa és anya törődése ekkor már nem érdekelt, és igazam is volt, semmi sem változott, csak mert én maradtam a legkisebb gyerek. Nem azért öltem meg, hanem mert volt egy fiú, aki tetszett, de neki... neki az ostoba húgom kellett >.> Amikor összezúzta a szobáját az elszabadult markoló, éppen együtt voltak =)

Nem sokkal ezután kezdtem meg az utolsó három középiskolai évemet. Új iskola, kezdhettem tiszta lappal és én is mindent megtettem azért, hogy végre legyenek barátaim. Volt egy fiú is... megint... =) Bátyám készséggel segített, ellátott tanácsokkal, amikor hozzá fordultam. Mindaddig, amíg meg nem ismerte. Ezután ugyanis egyből figyelmeztetett, hogy tartsam magam tőle távol, de elvakított a szerelem, nem hallgattam rá. Nem fogtam gyanút akkor sem, amikor egy randin "eltévedtünk" és egy kihalt gyártelepen kötöttünk ki. Három barátja várt ránk, elkábítottak, levetkőztettek, és... *megrázza a fejét* Megtanultam a leckét egy életre. Persze mind a négyükön bosszút álltam, élveztem rettenetesen, ahogy a haláltusájukat vívták a kezeim között, legalább annyira, amennyire ők élveztek akkor engem... =) Én azonban Nii-samát leszámítva többé nem tudtam fiúra ránézni. Az undor fogott el tőlük, kerülgetett a hányinger. Csak a testvéremet tudtam elviselni a közelemben, benne megbíztam. Velem megosztottam minden titkomat, tudott a markolós balesetről, és erről az incidensről is. Az ő vállán sírtam ki magam és neki meséltem el egyedül kitörő örömmel, hogyan vettem azokon a férgeken revansot. Boldog voltam, hogy valakivel megoszthattam az összes gondolatom anélkül, hogy megijedt volna tőlem. Egy idő után pedig már akkor is rózsaszín felhők között úszkáltam, amikor egyszerűen csak hozzám ért, amikor mellette voltam, amikor rám nézett. Reménytelenül beleestem, rajongtam érte! Boldogságom pedig akkor lett teljes, amikor viszonozta a közeledésemet, eltöltöttünk együtt egy csodálatos éjszakát =)

Innentől kezdve ha akart, sem tudott volna levakarni magáról, összekötöttek minket a titkaink, a rengeteg közös titkunk, amiket évek óta gyűjtögettünk közösen. Csakhogy a felhőtlen örömöm csak addig tartott, amíg Nii-sama össze nem szedett valahonnan egy barátnőt. Én nem voltam elég jó neki, de én nem hagytam, hogy ellopják tőlem az imádott bátyámat, nem ám! Ő volt a nyolcadik áldozatom =) Az a sikoly, ahogy megcsúszott a szikla szélén és lezuhant, megmelengette a szívemet. Ezzel a testvérem az enyém volt ismét, csak az enyém! Ujjongva meséltem el neki, mit tettem, de ezúttal egy pofont kaptam válaszul. Nem volt haragos, se szomorú, csak közönyösen pillantott le rám. Máskor mosolyogni szokott. Biztosan nem tetszett neki, hogy a tulajdonát megrongáltam. Sebaj, lényeg hogy Nii-sama az enyém maradt =)

Ezután bátyuskám talált magának egy hobbit, vagyis inkább belemerült. Addig is játszott számítógépes játékokat, de annyi időt nem töltött velük, mint a pofon után. Úgy döntöttem, követem őt, feltörtem a gépét és megszereztem az összes játék címét, amit kedvelt. Megvettem vagy letöltöttem őket és én is beregisztráltam, azon dolgoztam, hogy követhessem mindenhová. És ezt mind-mind titokban, rettentően élveztem =) Ez volt az egyetlen titok, amit nem osztottam meg vele, az én külön bejáratú titkom, igen.
Pár hónapja anya is meghalt, de ehhez kivételesen semmi közöm nem volt. Azért egy repülőgép-szerencsétlenséghez kevés vagyok. A családunkról viszont elterjedt a pletyka, hogy el vagyunk átkozva. Butaság volt, olyan okkult dolgok nem léteznek, mint átkok, és a karma sem haragudott ránk. Mindennek volt logikus magyarázata, anya balesetének statisztikai valószínűsége is az átlagnál jóval magasabb volt, hiszen az általa használt repülőgép típusnál gyakoriak voltak a műszaki hibák és ő sokkal többet repült, mint egy átlagember. Egyébként nem érdekelt, sosem szeretett az a nőszemély, és én sem szerettem őt. Megérdemelte a sorsát. Nem érintett semennyiben a halála, apa viszont megőrült. Bezárt minket Nii-samával, vagyis hát csak akart, de egyikünk se volt az a típus, akit olyan könnyű béklyóba kötni. Nekem igazság szerint nem volt ellenemre, hiszen egy szobába lettem volna zárva a szerelmemmel és annyiszor lehettem volna az övé, ahányszor csak akarja, de neki fontos volt a szabadság, így segítettem neki jó kishúg módjára. Apa ugyan kicsit megijedt, de olyan kezesbárány lett utána, hogy megfenyegettem... öröm volt nézni =)

Nii-sama már főiskolára járt ekkor, így kénytelen voltam minden nap titokban követni őt, amíg csak lehetett :/ Egyik nap azonban nem a tanintézmény felé vette az irányt, hanem egy játékboltot látogatott meg. Elborzadtam, hogy képes lógni, eddig ez nem volt jellemző rá, de a jelenség magyarázatára hamar ráleltem. Tisztában voltam vele, hogy a limitált kiadású játékokért sok mindenre képesek a függők, ez a Sword Art Online pedig pontosan ilyen volt. Akárcsak a bátyám, én is megvásároltam a játékot, ám az nem hagyományos szoftver volt, és ekkor minden világossá vált. Egy virtuális valóságot használó játék... nahát, lenyűgöző! Ígéretesnek tűnt, nem haboztam megvásárolni a hozzá szükséges Nerve Gear nevezetű eszközt is. Igazán furdalt a kíváncsiság, ám nyilvánvalóan a legfőbb célom az volt, hogy Nii-sama nyomában maradhassak.

Végül eljött a játék indulásának a napja, ám sajnos nem tett annyira izgatottá, mint vártam. Fájdalom és vér nélkül hogy tudtam volna kiélni a vágyaimat? Nagyot csalódtam, de kilépni már nem tudtam, hiányzott a gomb. Nahát... Nemsokára a főtérre teleportáltak, ahol az adminisztrátor közölte, miért is vagyunk itt valójában. Körülöttem a legtöbben kétségbe estek, de számomra ez csupán azt jelentette, hogy egy helyre leszek bezárva Nii-samával, ami máris érdekesebbé tette számomra az ittlétet, hát még a halált érintő kondíciók :love:Attól a naptól kezdve hűséges kutyusként követtem a bátyámat, fejlődtem vele együtt, szabadidőmben pedig vadásztam. Végre büntetlenül kiélhettem a vágyaimat, anélkül olthattam ki életeket, hogy különösebben oda kellett volna figyelnem a nyomok eltüntetésére. Csupán arra kellett figyelnem, hogy az indikátorom színe ne változzon, de képességem segítségével ezt nem is volt nehéz megvalósítanom, néhány undorító férfival pedig, akik megpróbáltak felszedni, a saját kezükkel végeztem. Hagytam, hogy megszentségtelenítsék testemet, majd miután elaludtak, kihívtam őket egy teljes életes párbajra, és álmukban lenulláztam az életcsíkjuk =) Édes volt a bosszú, de még mennyire! Időközben társam is akadt, talán képességem mellékhatásaként hozzám szegődött Itachi, a hollóm, akivel remek csapatot alkotunk. Hamarosan pedig elérkezik majd az ideje, hogy Nii-samát is újra kisajátítsam. Azt hiszi, hogy megszabadult tőlem, és bármit megtehet, de téved. Én vagyok az egyetlen lány, akire ránézhet =)