[Küldetés] Vissza a Koboldokkal!

Felkaptam a hírre a fejemet, hiszen nagy híve voltam az állandóan változó digitális világoknak, de nem hallottam még olyanról, hogy néhány mob ennyire interaktív módon viselkedjen. Általában kevés volt bennük a mesterséges intelligencia még ahhoz is, hogy értelmes, gondolkodó ellenfelek legyenek, nemhogy új területet hódítsanak meg maguknak!
Őszintén szólva: kételkedtem. A saját szememmel akartam utána nézni a dolognak. Azt sem értettem, hogy miért csak szóbeszéd ez? Mások esetleg nem ilyen magas szintűek, mint én, hogy ennek utána tudjanak nézni? Ugyan már, hiszen csak koboldok, nem a harci erejükről híresek! Ha egyáltalán léteznek…
Fél napot sem adtam magamnak, amíg ügyes-bajos dolgaimat elintéztem a városban. Úgy voltam vele, hogy valószínűleg úgyis kidobott idő lesz felgöngyölíteni az ügyet, de azért igyekeztem biztos támasztékokat szerezni. Például felkerestem Mizukit. Tartoztam neki ennyivel, legfeljebb ha nem találunk ott semmit, akkor biztosítom, hogy még mindig nem tekintem leróttnak a tartozásom. Másrészről felkerestem egy-két személyt, akiktől információkra volt szükségem, vagy akiknek én akartam információt adni.
Sokkal eseménydúsabban telt az idő, mint számítottam, és végülis elég nagy reményekkel indulhattam útnak. Előtte Mizukival a Kezdetek Városának főterére beszéltem meg találkozót, majd onnan a tervek szerint együtt vágtunk útnak. Kicsit faramuci volt a helyzet, ugyanis sok gondolat járt a fejemben, és nem tudtam, mivel is rukkoljak elő. Végül ha rajtam múlik, akkor neki is elmondom kételyeimet erről az egészről.
Hogy egyébként mi változás történt, mióta mi utoljára találkoztunk. Nem tudom pontosan, hogy ki mennyit lát belőle, de mivel idővel csak elfogadtam a baráti kapcsolatra való invitálását, biztos voltam abban, hogy nem fogják elkerülni figyelmét az apróbb változások: már nem szint 1, hanem szint 2 van a nevem mellett. És bizony ott van a kis ikon is, ami jelzi, hogy céhtag lettem. // Nem vagyok biztos benne, de gondolom barátként ezeket tényleg látja. // Utóbbiról nem beszélek neki, viszont az előbbiért elmondhatom, mennyit segített az ő tanítása. – Nélküled nem ment volna – mondom el azt a mondatot, ami megfigyeléseim szerint ilyenkor el szokott hangozni.
Közel jártunk már a célhoz, a hangomat lehalkítottam.

Egy lány ugrott a nyakamba, és szerencséje volt, mert nehezen tudtam elképzelni magamról, hogy erre ne az ellökésével reagáljak. Magamon is meglepődtem, amikor helyette a kezemben tartottam, sőt megpördültem vele, hogy rögvest szembekerüljünk azzal, aki így ráijesztett. Egy pillanat erejéig még a szokottnál is jobban örültem Mizukinak, aki biztos harcászati pont volt mellettünk. Aztán a veszély csak kacsának bizonyult.
– Rin! – adtam hangot megilletődöttségemnek, amikor felismertem, hogy kit tartok a kezemben. Kapaszkodása terhelte a kitartáspontjaimat, éreztem, ahogy fáradok, így elkezdtem lesegíteni a kezemből. – Mizuki, Rin régi ismerősöm, voltunk közös küldetésen. Nagyon tehetséges lány! – igyekszem hidat verni közöttük, bár úgy alakul a beszélgetés, hogy láthatólag erre semmi szükség nem lenne, hiszen Rin haja teljesen elbűvöli Mizukit. Ráadásul már másodszor fordult elő, hogy valakit nem vettem észre. Kizashi köszön ránk. Kicsit megnyugszom: nem ismerek több árnyharcost, de ők tényleg a legjobbak lehetnek közülük.
– Kizashi – üdvözlöm egy fejbólintással. Nem nyújtom a kezemet, mert a yagan által mozgást látok, mozdul a fal, és mire vége a kifelé indulók sorának, nekem a kezemben az íjam, harcra kész vagyok.
Nem tartottam eddig szemmel a tábort, igazság szerint kicsit a szememnek se akartam hinni, hogy az ott van. És ha ott is van? Könnyen elképzelhető, hogy nem koboldok, hanem bármilyen más mob él ott, esetleg nem más, mint pályaszínesítő elem. Viszont ahogy az ellen kisétált rajta, nem maradt kétség bennem. Tényleg interaktív a SAO világa! A koboldok új területet foglaltak el!
Nem mozdulok, nem lövök ki nyilat, pedig ragyogva feszül az íjamban. A többiek megmozdulására várok, hogy egyszerre tudjunk támadni. Ez egy remek csapat most így, legalábbis a mostani lehetőségeinkhez mérten talán a legskillesebb tagok jöttek össze. Nem nagyon gondolnám, hogy bármi is megállíthat minket, nyolc kobold legalábbis semmiképpen. Abban a pillanatban, hogy a közelharcosok eliramodnak mellőlem, már engedném is el az első nyílvesszőt. Az íjászokat céloznám, hogy ne legyen távolsági haderejük, majd ha esetleg sikerül őket leszedni, akkor jönnek az állatidomárok. Ez lassan beidegződés lesz, azt várom, hogy amint ők elpusztulnak, ha elpusztulnak, akkor egyből az állataik is megszűnjenek létezni.

Öröm volt figyelni ezt a munkát! Mindenki pontosan úgy teljesített, ahogy elvártam volna tőlük. Mizuki és Rin… nem is értettem, hogy nem második szintűek még, miközben mind a ketten profi módon használták saját kasztjuk előnyeit. Nem is láttam rajtuk azt a határozatlanságot, amit egyes szintű kezdőknél szoktam megfigyelni, hogy ódzkodnának a harctól, vagy félnének attól, hogy nincs elég távolság köztük és az ellenségeik között. Bátran használják a kardjaikat, a félelmük elszáll a csata elején… büszkén feszítettem a mellem, hogy ismerem őket, és nem mellesleg az íjamat is, hogy fedezhessem őket, és ha kell, én végezzek a mögéjük lopakodó ellenekkel.
Kivéve Kizashit, aki… eh! Igyekeztem szórni a nyílvesszőimet, amennyire sebességem csak engedte, de még így is bele kellett, hogy férjen miatta egy ideges szemüvegfeltolás. Megint meg voltam elégedve a képességemmel, hogy anélkül figyelhetem őt, hogy rá kelljen néznem. Helyette igyekeztem inkább a harcra koncentrálni, és csak a maradék erőmmel nézni a heverészését. Nem szóltam, nem tettem semmit, de ezt nagyon megjegyeztem magamnak. Lesz még elszámolnivalónk – határoztam el magam, de neki egyelőre nem mondtam egy szót sem.

– Rendben van, ez szép munka volt – mondtam elégedett hangon, miközben odakocogtam a többiekhez. Időközben lehívtam az adataimat, hogy lássam, milyen módon befolyásolták a győzelmek az XP-met. Újabban ez szokásommá vált, mert látni akartam, hogy mennyire befolyásolja a fejlődésemet az, hogy magasabb szintű vagyok. Mikor hozzájuk értem, szépen lecsuktam. A yagannak hála addig is tudtam rájuk figyelni, bár nem rájuk néztem.
Elégedett voltam.

– Tehát a koboldok terjeszkedése nem pletyka – néztem fel a monumentális építményre. – Nekem jól jönne minden XP, ezért indítványozom, hogy pucoljuk ki a területet, ne maradjon benne kobold. – Hangosan gondolkodtam. – De az arany se jönne rosszul, szerintem ebből a csapatból mindenkinek szüksége lenne még új felszerelésekre. Ti mit terveztetek, mit csináljunk? – néztem körbe.
Volt egy gondolatom, partyt akartam alapítani, de amikor másodszor is végiggondoltam, rájöttem, hogy teljesen felesleges. Kizashi a céhtársam volt, hozzáfértem annyi adatához, amennyire szükségem volt. Rin és Mizuki pedig egyaránt szerepelt a barát-listámon. Hihetetlen, de nem kellett partyt alapítani. Megint csak eltöltött a megelégedettség. Jól éreztem magam.

Ha esetleg igény van rá, Ranmaru fel fogja ajánlani, hogy ő leszedi a nyilával a kapu átellenes oldalán lévő őrkoboldot, míg valaki az innenső oldalival végezz. De utána hogyan tovább?

Hogy a szájuk az arcomhoz ért? – meredtem magam elé meglepett tekintettel. A szám mozoghatott, miközben ezt gondoltam, de egy szó se hagyta el az ajkaimat. Körbesandítottam, pedig ponthogy senki szemébe nem akartam én nézni. Az arcom elvörösödött, éreztem, ahogy a fejembe száll a vér… kész, teljesen reménytelen voltam ebben a helyzetben. A való világban soha nem történt még velem ilyen, hogy nem csak egy lány, de ráadásul kettőtől is puszit kapjak azért, mert… khm… szépen fedeztem őket hátulról.
– A munka veszélyesebbik felét ti csináltátok… és remekül! – motyogtam magam elé, továbbra is kerülve, hogy bárkire rá kelljen néznem, teafőzőket megszégyenítő vörösséggel az arcomon.
A hangulatot Kizashi zúzta szét.
Persze, ő sohasem volt egy könnyű eset, legalábbis amennyire ismertem, nem volt könnyű „ráhangolódni”, és mindig dekódolgatni, hogy mikor miről beszél egész pontosan. Ez viselkedés szempontjából határozottan a hátrányára vált, hiszen ilyenkor antiszociálisabb volt, mint én, még meglepőbb beszédbeli fordulatokat, mint Mizuki, és egyáltalán nem nézett ki olyan jól, mint Rin.
Semmi nem szólt a mentségére!
Más kérdés, hogy amikor az ilyesfajta kreativitását harcban használta, mint egy igazi árnyharcos, akkor igazi tehetség volt, tökéletesen passzolt hozzá az, ami egy árnyharcost árnyharcossá tett.
Felsóhajtottam.
Bárcsak megtanulná kontrollálni a hülyeségeit. Így nagyon nehéz lesz – futott át a fejemben, miközben a yagannal őt figyeltem.
– Rendben van… akkor szerintem… legyen úgy… talán… hogy… – Ha olyan sok vér volt az arcomban, akkor miért nem jutott elég az agyamba is, hogy beszélni tudjak?! Csak makogtam előttük, és ha ezen senki nem változtat, akkor részemről bizony nem fog megállapodás születni a tervek között, pedig pont ez lenne a célom. Viszont határozottság szempontjából nem igazán állok a helyzet magaslatán, és nem csak a tekintetemmel próbálom kerülni mindenki mással a szemkontaktust, hanem a yagannal is szégyenlek hirtelen igazán rájuk nézni, így a földet bámulom. Ha nem születik meg a döntés, és jön is a kobold, nem lehet majd rám számítani, észre se veszem. Ellenkező esetben: ha döntés születik, bárány leszek, aki követi a többieket.

//Nem tudom, hogy többiek hogyan vannak vele, de én még szívesen látok egy-két kört.//

Nem akartam nagyon lemaradni Mizukiéktól, hiszen ők döntöttek, én meg elvileg mégiscsak csapattársuk voltam most. Főleg, hogy én rángattam bele a lányt a kalandba, hiszen én hívtam meg rá, akkor már tartoztam neki annyival, hogy ahogy ígértem, fegyveremmel őt szolgáltam. Ez a rész minden különösebb probléma nélkül teljesült is, viszont már a képességem sem „szolgált” túl jól. Tény, hogy ahogy Rinék mögött lemaradva battyogtam, az előttem elterülő fő nagy részét tisztán láttam, sőt mit nagy részét: szinte az egészet! Továbbra is vörös arccal, masszívan a füvet bámultam. És nem zavart, hogy alapvetően én mégsem ezt szoktam művelni.

Talán az rázott fel, amikor a két lány megtorpant nem sokkal előttem, talán még valami meglepett sikkantás-féleség is elhangzott. Felnéztem… és szinte hallható volt a kattanás, amint a fókuszaim szétfutottak a koboldok tömegén, a yagannal befogadtam a temérdek információt, és átváltottam mob-írtó üzemmódba. A vérem adrenalinszintje ugrásszerűen megemelkedett, az arcom talán elsápadt, de a kezem szinte lüktetett, ahogy nyúltam nyílért, és helyeztem is rá az íjamra, azt feszítettem… hálás voltam Mizukinak, hiszen ahogy az első néhány nyílvesszőt elröppentettem mellettük, a kobold íjászokat célozva, ő már rohamozott is. Ez csak tovább tüzelte a harci kedvem. Megkockáztattam: ezúttal ne csak ők, hanem én is veszíthessek életpontot. Ezért egyhelyben maradtam, és bár így nyilvánvalóbb célpontot nyújtottam az íjászoknak, legalább addig sem a két lánnyal foglalkoztak, és én is sokkal jobb célzással lődözhettem nyilaimat, tehát több esélyem volt a találatokra is. Reménykedtem, hogy mire életvonalam eléri a sárga részt, a többi íjászoknak hűlt helye se lesz… ez persze kicsit naiv elképzelésnek éreztem, hiszen még csak kettes szintű vagyok, nem hármas, vagy négyes, ahol sokkal valószínűbb már, hogy ilyen szintű teljesítményt tudnék nyújtani, de azért reménykedtem. Annál is inkább, hogy…
– Kizashi, fedezz már minket, gyerünk harcolni, nyomorult! – kiabáltam felé, ha még nem csatlakozott volna be a harcba. Hátha annyival is kevésbé leszek tűpárna, amennyivel több mobot ő is le tud szedni.