[Küldetés] Vissza a Koboldokkal!

Úgy látszott, hogy a csapattársak tényleg kezdtek a sz*rban úszkálni, miközben rengeteg kobold vette őket körbe. Elkezdhettem volna számlálni őket, de teljesen mindegy lett volna, hiszen lehet meghalnának, mire a végére érnék. A többiek harcba vonultak, közöttük Mizuki is a banzájos bekiáltásával. Kiderült, hogy itt már tényleg jól esne nekik a segítség, nem hagyhattam őket magukra, főleg ha az életük a tét. Felültem, megropogtattam a fejemet, majd felálltam. Megemeltem és megforgattam a vállaimat, elővettem a két késemet és rajtuk is pörgettem egyet, miközben elvigyorodtam. Rohanni kezdtem a csatába, hogy a bajtársaimon segítsek. Semmi csatakiáltás sem jutott eszembe, így improvizálnom kellett, ami végül nem sikerült annyira jól, mint szerettem volna.
- Zaraki Kizashi!
Rohantam a harcba, miközben torkom szakadtából üvöltöttem életem leghülyébb csatakiáltását. A lányokat biztosan elijeszthettem volna vele.
Első támadásomként a legközelebbi kobold hátának ugrottam és azon "szörfölve" értem földet, vagyis ez volt az elképzelésemben, de helyette taknyoltam egyet. Reméltem, hogy senki sem vette észre és gyorsan felpattantam, majd küzdöttem a többi kobold ellen, az egyik irányba, a kör mentén haladva. Reméltem elég sunyin tudtam harcolni, próbáltam úgy cselekedni, hogy a nagyja észre se vehesse ördögi manővereimet. Reméltem, hogy azok után, miután segítettem nekik a lányok sem fognak rám annyira ferde szemmel nézni, mint eddig. Egyszerűen csak úgy gondoltam, hogy jobb lenne, ha nem zavarnék be az addigi küzdelmeikbe, amik elképesztően egyszerűek voltak, hiszen Ranmaru, az arc támogatta őket. Az ő távolsági képességeihez hasonlót messze földön nem láttam, még Legolas tünde szemei is kifolytak volna a precíz lövései láttára. Na, de baromság ilyeneken gondolkodni, miközben kobold vér folyik. Inkább tovább élveztem a kobold mészárlás örömeit. Hiszen ez még csak a kezdet...