Hermit vs Zakuro

~ A rohadt életbe, gyere vissza!
Egy szerény személyemnél valamivel kisebb termetû, de velem nagyjából egyidôs kölyök után loholtam, aki valamiért kihívott egy párbajra, de aztán csak simán elfutott.
~ Mi akar lenni ez a rossz vicc.
Nagyjából három perc loholás után értem utol a kis rohadékot, aki egy sötét sikátorban keresett menedéket.
~ Mit akar ez? Hiszen ez csak egy fél életes kihívás.
Hamarosan rájöttem, ugyanis a sikátorba abban a pillanatban becsôdült még egy pár játékos, akik, legalábbis az arcukról ezt olvastam le, azért jöttek, hogy kiraboljanak. Estek is volna nekem mindjárt, csak elôbb fenyegetô szavakat vágtak hozzám hogy odaadjam a cuccaimat. Miutân ez csôdöt mondott, nekemugrottak, hogy miszlikbe aprítsanak... azaz nem csinálták volna, ha nem lettem volna sérthetetlen a védett övezetben.
- Gyökerek!
Miután elijesztettem ôket nekiálltam a kis bajkeverôvel foglalkozni. Kivonszoltam az utcára, és szégyenszemre, mindenki elôtt döftem bele a kardomat, ezzel lezárva a párbajunkat. A körülöttünk álló emberek tágra nyílt szemekkel, kissé kárörvendôen figyelték a történteket.
- Örülj, hogy csak ennyit kapsz!
Nem nagyon bántam meg a tettemet. Akiben nincs annyi becsület sem, hogy a másik játékosokat ne akarja így átvágni, az nem érdemel kegyelmet. De valószínûleg mégis csak túl dúrván bántam el vala, mert a kis jelenetem fölöttébb ingerelt egy másik játékost . . .

Odajött hozzám egy srác, aki valamilyen oknál fogva eléggé nem nagyon vette zokon, ahogy szegény szerencsétlen playerrel elbántam. Majd ezt követôen részletesen kifejtette a véleményét arról, hogyan is kéne valakit kirabolni.
- Nem hiszem, hogy ez annyire kasztfüggô lenne. Különben is, nem ér el semmit sem a játékos a lopkodással. Az csak akadályoztatja minden ember célját: kijutni innen.
A palibak kissé nagy lehetett az arca, ha ennyire magabiztosan beszél mások kirablásáról.
~ Talán elszórakozhatok vele egy kis ideig.
- Különben sem hiszem, hogy olyan könnyen ki lehetne rabolni bárkit is. A legtöbb ember csak pofázik errôl, közben meg nem is gondolják komolyan amit mondanak.
Kihívtam egy duelre.
- Szerintem te is egy ilyen hangember vagy! Kûzdjûnk meg. A kategória: az elsô csapás. Aki elsônek sebez az nyer. Neked bizonyára ideális.
Kardot rántottam és vártam, hogy elfogadja a kihívast.
~ Vajon milyen erôs a kis krapek?
Rólam, így elsô ránézésre nem lehet semmit se kideríteni, max a kasztomat a hátamon levô kardból, köszönhetôen a szokásos viseletemnek, a fekete, csuklyas köpenynek. Egy szó mint száz, tökéletesen eltakar. Még az arcomat is csak elvétve lehet látni.
~ Vajon mi lehet az ô kasztjá?
Nyilván árnyharcos, mivel ezt a kasztot hozta fel példának.

Ahogy az várható volt, ellenfelem teljes erõbôl rontott nekem.
~ Két tõr. Tehát ô ténykeg egy árnyharcos. Annál jobb.
Kardot rántottam és vártam, hogy megtámadjon. Az árnyasok kétszer is támadhatnak körönként, ami egy magamfajta kardforgatónak csakugyan nagy bajt jelentett...volna, ha nem én lettem volna az a bizonyos kardforgató. Ahogy a fiú támadott, én két egykezessé osztottam szét a kardomat, s a két darabbal immár könnyedén háríthattam a támadását.
- Meglepôdtél, mi? Nehéz lesz megsebeznek, ha immár két karddal harcolok.
Az ugyanis számomra kétszeres hárítási esélyt jelentett. Ugyanakkor a kardommal ebben a formában viszont támadni nem tudok, mert ha akármelyik pengén eltalálná, csak feleannyit sebezne, mint egyébként. Tehát kénytelen vagyok egy kicsit trükközni.
~ Adjunk neki.
Megpróbálom eltaszítani magamtól ellenfelemet. Ha ez sikerül, én indítok rohamot, majd a bal oldali pengémet a földbe szúrva támaszként használom, hogy megpördülhessek körülötte, és így lehetôségem legyen oldalba támadni Hermitet. A másik kardommal azonnal lecsaphattam, majd a földbe szúrt pengémet kirántva is megpróbálok bevinni egy csapást.

Ellenfelem jobb képességeit kihasználva a földre terített, s készült bevinni a megsemmisítő ütést.
- Csak ne olyan gyorsan!
A kardjaim újra fényleni kezdtek, majd rögvest a jobb kezemben egyesültek, ezúttal egy már szinte nevetségesen hosszú párbajtőr formájában. A többi már egyértelmű, tekintettel arra, hogy az én új kardom jelentősen hosszabb, mint az ö kis fogpiszkálói, könnyedén leszúrhatom, vagy megvághatom, mielőtt bevinné a megsemmisítő ütést. Csak ki kell várnom a megfelelő pillanatot, amikor is lehajol, hogy lecsapjon rám. Így, hacsak nem ugrik el, én fogom előbb bevinni a kegyelemdöfést. Ha esetleg sikerülne elugrania (valószínűleg így lesz:)), akkor kihasználva az alkalmat talpra ugrok, majd támadok.
~A nagyobb hatósugarú kardokkal szemben kevésbé hatékony. A két kis rövid kardot nem csoda, hogy ki tudta cselezni.
Ekkorra már egyértelművé vált számomra, hogy nálamnál erősebb statolású ellenféllel van dolgom.

~ Nocsak!
Hermit úgy döntött, átvált távharciba, és már repült is felém az egyik tôre.
~ Nem rossz.
Nemes egyszerûséggel hanyatt vágtam magam, mintha a talpam alatt nem a hideg föd, hanem egy pihe puha ágy lenne. Bevertem a hátam, de legalább elkerültem a kardot. Majd egy egyszerû hátrabukfenccel talpra álltam.
~ Jól csinálja. Hosszú harc elé nézek. Talán...
Elhelyezkedtem nagyjából egy méterre ellenfelem eldobott fegyverétôl. Nyilván meg akarja szerezni, vagy ha elég gyors már fel is kapta, és velem néz éppen farkasszemet. Támadás elôtt szétosztom a kardom két egykezesre, valamint egy eldobható kis szegecsre, amivel állatkákra szokás vadászni. Támadok, majd a kardjaimmal hátrálásra kényszerítem, vagy csak simán lefoglalom, majd egy óvatlan pillanatba, mondjuk amikor éppen kitér, megcélzom a szegeccsel.

Ahogy egy fürge árnyharcostól várható volt, kicselezte a támadásomat, majd hátrálni kezdett. Ez alatt a szegecsem belecsapódott egy épület falába, majd annak rendje módján széttörött, hogy ereje visszaépüljön az eredeti kardomba. Így a két egykezesem fényleni is kezdett, aminek következtében tudtam, a szegecs ereje megérkezett, s itt a lehetôség, hogy random összeegyesítsem a két fegyvert. Meg is tettem azon nyomban. Ott volt a kezemben az eredeti egykezesem, a nehèléz, díszes, de komfortos Khusagan ( a jelenlegi kardomat hívom így). De nem volt sok idôm a pihenésre, ugyanis a srác már támadott is, újfent egy távolsági támadással. A kardomra támaszkodva egy oldalra lendüléssel kerültem ki, akikor. . .
~ Hogyan!?
A földön csúszva közelített meg, és próbált orvul megválni.
- Nem rossz.
Újfent a kardomra támaszkodtam, majd felugrottam a magasba, és a szó szoros értelmében átlendültem ellebfelem felett. Nem mint valami cirkuszi akrobata, inkáb, mintha csak. . . átlendülnék felette, miközben a kardom segítségével adom magamnak a löketet. Ezt nem lehet máshoz hasonlítani. És ott tartunk, ahol elkezdtük, szemtôl szemben
~ Képes volt elkerülni a kétkardos teknikáimat. Méltányos. Azt hiszem, nincs más választásom. . .
- Az idejét se tudom már, mikor kellett ezt utoljára használnom. De rég is volt már. . .
S ebben a pillanatban levetettem a fekete köpenyemet. Éreztem, ahogy körülöttem lassan minden kivilágosodik a napnak fehér sugaraitól, melyek mint a gumilabdák verôdnek vissza csillogó, fehér köpenyemrôl. Ugyanebben a pillanatban a kardom is szétosztódott három hosszú, de nem tôrszerû egykezesre, melyek vastag bôrrel voltam betekerve a fogásuknál, s végükön egy egy nehéz karika volt odaesôsítve.
- A nevem: Fehér Villanás. De ne félj, egy villanásig se fog fájni!
Két kardom markolatáról letekertem a bôrt, de ettôl még a bôr hozzájuk volt ragasztva, mintha szerves része lenne a kardnak. Ezeket a letekert szíjakat felhasználva összekötötten ôket. A csomót megmarkolva felemeltem a magasba kreálmányomat, és egyre gyorsabban pörgetni kezdtem. Végül az eredmény, egy minden eddiginél gyorsabb és nagyobb hatósugatú fegyver a ...
- Villanó kerék! Kezdjük!
A harmadik kardommal csak elôsegítemmem a kereket, meg persze biztosítottam, hogy a közelébe tudja kerülni. Elôbb közelhatchoz használom fel a kereket, majd egy óvatlan pillanatban, amikor sebezhetô, elhajítom felé. Majd rárontok, arra az esetre, ha netán van akkora szerencséje, hogy kiketlrüli a kereket. Akkor majd a harmadik kardommal elkapomm / amíg nincs 3 vagy több spec pontod, addig 50% bónusz betaláláli esély minden karddarabomnak/.

- Gyere vissza, te...
Feladta a küzdeltem, s noha a villanó kerék rendesen megpörkölte az ôt védô pajzsot, megsebezni nem tudta. Ô már itt sem volt, szaladt amerre a szél vitte, engem meg otthagyott, hogy keseregjek a könnyû gyôzelmemben.
~ Csak azértk kellett felfednem igazi alakomat, hogy elijesszem. Nem, ennek nem lehet itt vége...
Utánakiálltottam.
- Jól jeggezd meg a nevemet! Egyszer újra össze fogunk csapni. Tudom, hogy még látni foglak!
A körülöttem állók döbbenten fogyeltek, legalább is addig, amíg újra magamra nen öltöttem a fekete köpenyemet. Többen csodálkozva llfigyelték, hogyan harcol a híres fehér villanás. Majd egy fura alak lépett oda hozzám, s megszólított.
" Nem néztem volna ki belôled, hogy ilyen gyáva ellenfelek ellen is beveted azt a teknikát, Zakuro- sama."
- Ô más volt, mint az eddigiek. Volt benne valami, leleményes. Érzem, hogy nem utoljára láttuk egymást. Na de mostmár ideje indulnunk. Apropó, hogyan találtál rám.
" Aréna melletti párbaj hírét hallottam. Ki más hívogat ki csak úgy találomra embereket?"
- Valóban igaz...


/ Én is köszönöm a játékot/