A Megláncolt Hold, avagy a Kyuu vs Tai párbaj!

Na, ez a nap se semmi. Nem elég, hogy megfuttatott egy eléggé agresszív mob, de még egy normális fogadót sem találok a városban, ahol ihatok valamit a nagy ijedtségre. Vagy zárva vannak, vagy tapasztalatból tudom, hogy nem érdemes bemenni. Persze tudom, hogy a jó fogadók vagy öt utcával észak felé vannak, de lusta vagyok odáig elmenni.
Sóhajtok egyet, majd megindulok a közelben lévő Főtér felé. Mikor odaérek, szórakozottan benézek pár árushoz. Persze normális cuccok nincsenek... az mmorpg-k rossz szokása, hogy le kell járnod a lábad egy eladó jó felszerelésért. Na mindegy, megyek tovább. Egy Hősi Köpenyt meglehetősen sokáig bámulok, de aztán megyek tovább. Tudom, mire gyűjtök, és nincs kedvem felrúgni a terveimet. Még.
Jobb híján egy utcai árus njk-tól veszek valami üdítőt, azt kortyolom, miközben az embereket fürkészem. Jó is lenne a nap... nemrég léptem szintet, léptem be egy céhbe, szereztem egy Szabdalót, meg minden, csak kezdem unni.
Fejlődni akarok. Unom már a kezdeti szinteket, még ha nem is nagyon fedeztem fel a negyediket, ötödiket. Erős ellenfelek ellen akarok harcolni, boss, miniboss, frontharcos, mindegy! Csak a gyengéket unom már. Az olyanokat, akik velem egy szintűek, tehát gyengék. Vereség? És? Persze, mindent megtennék a győzelem érdekében, de nem nagyon zavarna. Legalább lenne, ami ösztönöz...
Mint a Túlélő. Na, az egy üde színfolt volt. Tény, hogy nem nyomtam sokat a latban, de legalább ezt is megtapasztaltam.
Furcsa érzés... tudatosítani akarom magamban, hogy gyenge vagyok, a fejlődés utáni vágyért. Nem paradoxon, de akkor is elég hülyén hangzik... én és az idióta filozofálgatásom!
Tovább figyelem az embereket, felhajtom az innivaló maradékát. Habár megakad a szemem a hülyegyerek-kinézetű játékoson, és a majmon (utóbbit nehéz lenne nem észrevenni), egyelőre nem akarok velük harcolni. Nem ismerem az erejüket, a képességüket... meg azt sem, akarnak-e egyáltalán harcolni. Akkor meg minek fárasszam magam, hogy felkeljek erről a kényelmes székről?

Éppen üdítöm maradékát hajtom fel a pohárból, mikor a hülyegyerek feláll, és idejön. Közben meglehetősen szemtelen módon bámul, bámulja a Szabdalót, a Vas sisakot, esetleg, ha jó a látása, az Arany Gyűrűket... Ez igen, nem semmi.
Amikor szellemileg emelkedett mondandóját közli velem, nézek egyet. Ügyes... hangszín alapján sima érdeklődés, de valójában hergelés lehet. Sajna ez engem nem hat meg.
-Paranoiás vagy, esetleg simán harcolni akarsz? Alig néztelek meg jobban, mint a többi embert az utcán, esetleg azt a majmot figyeltem egy kicsit. Nem akarok ok nélkül kötözködni, ellentétben egyesekkel. Jobban szeretem a komoly párbajt, mint a karddal lerendezett nézeteltéréseket.- még mindig a székben ülök, megmozdulni a világért sem lennék hajlandó, mert minek? Ha csak 'mit mondtál az anyámra' típusú játékos, akkor könnyen lerázom, ha pedig komoly harcot akar... hát, annak nem túl nagy az esélye. És persze fennáll a tényleges elmebaj lehetősége, miszerint tényleg azt hiszi, hogy bámultam. Egy frászt, inkább ő bámult meg elég furcsán engem. Az, hogy pár másodpercig összevillant a szemünk, még nem egyenlő a merev nézéssel.
-Na jó, tegyük fel, hogy tényleg észrevettelek, és egy isteni sugallat folytán harcolni akarnok veled. Mi lenne a válaszod, ha így lenne?
Jó, enyhén pofátlan vagyok (tényleg enyhén), de nem igazán érdekel. Ami azt illeti, még szívesen is harcolnék ezzel az idegesítő hülyegyerekkel, de ha boldogan vigyorogva kihívnám, akkor már előnyben lenne a pszichológiai hadviselés terén. Azt meg nem vállalom, hiszen akkor már fél sikert aratna. Azt sem igazán tudom, miért áll nekem profilból, de az ilyen apróságok nem igazán érdekelnek. Egyelőre.

Nem, nem vagyok hülye. Tudom, hogy az egy pet, és azt is valószínűsítettem, hogy a hülyegyereké. A fajtája... nos, nem vagyok nagy fauna-szakértő, de hát annyi baj legyen.
Persze ezeket csak gondolom, hiszen nincs kedvem magam fárasztani a beszéddel. A hülyegyerek viszont láthatólag elemében van, lekicsinylően beszél, azt mondja, pet nélkül is simán lever. Hm, ez érdekes helyzet.
-Ki mondta, hogy nem versz le? - kérdezem kíváncsian.
-Én csak megkérdeztem, hogy ha esetleg harcolni hívnálak, mi lenne a válaszod.
Pillanatnyilag felfüggesztem a beszédet, mivel némán figyelem, ahogy menekülésről beszél. Hm. Látom, agyilag nincs a topon. Idejön, gyakorlatilag kihívom, és azt hiszi, elmenekülök?
-Ennyire harcolni akarsz? Ez tetszik, nagyon is... nem érdekel, ha vesztek, de úgyis mozogni akartam egy kicsit.
Még nem fogadom el a kihívást, előbb kényelmesen felállok, majd nyújtózkodom egyet. Csak aztán nyomok rá az 'OK' feliratra. A visszaszámláló rögtön megjelenik, én pedig pár lépést távolodom a hülyegyerektől. Bízom benne annyira, hogy ne hívja a petjét is, de ezt majd meglátjuk.
Kihúzom Szabdalómat a helyéről, Vas Sisakomat (amit esztétikai okok miatt általában az inventorymban tartok) pár gombnyomással felszerelem, és támadóállást veszek fel. Nagyot sóhajtok, megrázom a fejem, majd a harcra összpontosítok. Ha le is gyaláz ez a fickó, legalább belekóstolok a kemény harcba is.
Hm, leálltam párbajozni egy olyan játékossal, akiről semmit nem tudok. A felszereléséből nem tudok leszűrni információt, úgyhogy marad a tapasztalat.
Na meg a kezdés előnye. Ahogy lejár az idő, teljes sebességgel ellenfelem felé rohanok, és jobb kézzel fogva a kardot, balról csapok egyet, mellmagasságban. Ezután igyekszem félreugrani, de csak reménykedni tudok a sikerben...

A rohamozás egész jól megy, és úgy tűnik, meg is tudom sebezni a hülyegyereket, aki szintúgy felém fut. Ha sikerül, jó kezdés lesz ez. Ha sikerül, ebben azonban nem bízhatok. Nem szeretem a véletlentre hagyni a dolgokat, bár néha rászorulok. Ez azonban ,reményeim szerint, nem ilyen helyzet.
De mit motyog ez? Imádkozik? Vagy szitkokat gyakorol előre? Egyik sem valószínű. Mint ahogy az sem, hogy egy pillanat alatt helyet cserél azzal a majommal.
...pedig pontosan ez történik. Döbbenten nézem a petet, aki a meglepetés erejével védekezve félre tud hajolni a vágás elől, majd a meglendített öklöt, ami egyenesen telibe kap. Esélyem nincs védekezni ellene.
Puff.
Ha a való életben lennénk, a kórházban kötnék ki egy ekkora állastól, de itt nem áll fenn ennek a veszélye. Szerencsére. 'Csak' hátracsúszok vagy fél métert, és próbálom összeszedni a gondolataimat, ez egész könnyen megy, nem vesztegetek vele időt.
-Fair play, mi? Ki vele, hol az irányítód? - kérdezem az emberszabásútól [tehát Taitól, csak Kyuu ezt nem tudja]. Hm, úgy volt, hogy egyedül küzd meg ellenem. Hát akkor majd adok én neki! Nem szeretem a betartatlan ígéreteket, és ezt meg is mutatom. Most azonnal.
Szabdalóm támadóan felemelem, majd a pet felé rohanok. Az ütéseit az ügyességemet kihasználva egy lépéssel kikerülöm, majd egyenesen, pontos célzással szúrok a hasa felé, de az eszem közben máshol jár. Hol lehet a hülyegyerek? Az túlzás, hogy szétverem, hiszen láttam, hogy gyorsabb nálam, de megizzasztom. Kerüljön bármibe. Ez a nyomorult pet nem érdekel, én az ellenfelemet keresem! És meg is fogom találni. Valamikor biztosan.

Páncél: 0/9
Élet: 34/35

A francba! Bármennyire is próbálkozok, a rohadék hátraugrik a szúrásom elől. Hiába, a statjai jobbak az enyémnél, az tény. A nyilvánvaló vereség viszont nem nagyon zavar, legalább beteljesült a vágyam, nem? Találkoztam egy erősebb ellenféllel, aki péppé ver. Talán szó szerint.
Elmosolyodom. Ha a pet van itt, akkor a petet fogom megtáncoltatni. Nem nagyon érdekel, mit próbál kiabálni a hülye hangján, de egyszer csak arra pillantok, ahol eredetileg a sziklán feküdt a majom...
...még mindig ott van.
Mi?
Lehet... lehet, hogy csak blöfföl? Vagy lehet, hogy az csak egy illúzió, és ez itt tényleg a pet?
Hoppá, közben tovább növelt a méretén, valami böhóm nagy izé lett belőle. Hű, de jó, mindjárt rohamozni is fog.
Csak egy baj van. Sajnos soha nem érdekelt, milyen kinézetű az ellenség. A pontjai nem a kinézetétől függnek, és nem attól, mennyire keményen néz ki. Jobb, ha valami észrevehetetlen, láthatatlan. Mint például a képességem.
A képességem!
Eddig még csak egyszer használtam... azon a tornán, ahol balszerencsék sorozata kísért. Az nem számít. Máshol soha.
Soha nem használtam a képességemet, bár minden részletét tökéletesen ismerem.
Azzal kideríthetném, ez az idomár-e, vagy a pet! Meg kellene sebeznem ahhoz, hogy sikerüljön, de az nem gond. Ügyesebb vagyok nála, úgyhogy ezt kihasználhatom.
De használjam? Tényleg? Úristen... Nem nagyon szerettem használni eddig. Valahogy... valahogy rejtegettem.
De hát a képesség azért van, hogy használjuk.
Kardom támadásra emelem, és a speciális képességemre koncentrálok. Most először, valódi harchelyzetben. Külső jele nincs, az arcomon sem lehet látni semmit... de én tudom. Tudom, hogy most hatni fog.
Mikor az a nagy izé felém rohan, felkészülök. Mivel elég messze van, van időm erre. Az utolsó pillanatban balra ugrom előle, és egyetlen mozdulattal, melybe minden eddigi tapasztalatomat belesűrítem, megpróbálom felhasítani az oldalát.
Ha sikerül, életbe lép a képességem is, amelynek van egy furcsa része.
Ha egy petet találok el vele, semmi nem történik. Ha egy idomárt, rajta és a petjén is kifejti hatását.
Tehát ha sikerül a találatom, csak állok. Ha a rendszer blokkolja a böhöm nagy majom támadását, mintha Immortal Object lennék, akkor az ott az idomár. Ha viszont elrepülök, és tovább fogy a hp-m, akkor megszegte az írarlan szabályokat, és a petje támad rám...

Páncél: 0/9
Élet: 34/35

Páncél: 0/2
Élet: 84/95

[off] Nem, mindkettőtök tökéletesen mozog. Nem paralízis a képességem hatása. Csupán a támadások és a támadó hatású effektek blokkolódnak, mintha egy láthatatlan fal lenne előttem. Mintha Immortal Object lennék, csak itt nem írja ki a feliratot. Ja, és elvileg a Testcsere sem tűnik el, legalábbis az én képességemtől biztosan nem. Csupán megtudom, hogy te vagy az. [/off]

Sikerült! Szabdalóm egy elegáns mozdulattal vörös pixelcsíkot húz a rohadék oldalába. És...
...visszaváltozik a hülyegyerekké. Igen! Támadni sem tud, úgyhogy dupla siker. Most a valódi pettől sem kell félnem. Egy ideig.
Azonban ez az idő nem hosszú. Hátraugrom, hogy ne tudjon hirtelen rámtámadni a képességem hatása alól kikerült irányító.
-Mindenesetre megnyugtat, hogy mégsem vontad bele a petedet. - mondom halálos nyugalommal. Csak a szokásos, ezt még harc közben sem veszítem el. Remélhetőleg.
Mivel azonban már lejárhatott az idő, vigyáznom kell. Ismét egy-egy elleni, szokványos harc ez, melynek az lesz a vége, hogy veszítek. De már nem érdekel.
Megtört a jég. Először használtam rendesen a képességem, és tökéletesen bevált. Nem sebződtem, és ha ügyes vagyok, talán meg is tudtam volna sebezni. Ezúttal viszont csak az volt a célom, hogy kiderítsem ellenfelem kilétét.
Nos, még kétszer használhatom a képességem a harc során. Viszont nem tudom folyamatosan alkalmazni, így erre a támadásra biztosan ugrott a lehetőség, hogy megspékeljem a specialitásommal.
És ha így van, akkor egyelőre kénytelen vagyok beérni a sima harccal. És nem akarom átadni a kezdés jogát.
Ellenfelem (aki immáron a hülyegyerek formájában van újra) felé rohanok. Kihasználom azt, hogy le van döbbenve, és vízszintesen, balról jobbra vágok egyet a pengémmel, majd igyekszem hátraugrani. Lesz, ami lesz, egyelőre közelharcot kell vívnom vele, még akkor is, ha ez számomra nem túl kifizetődő. Az egyetlen, amit most tehetek, az az, hogy blokkolom a csapásait, és ha alkalom adódik rá, azonnal visszazámadok. A képessége nem sokat ér ellenem, a meglepetés erejét már elhasználta, úgyhogy ennyi előnyöm legalább van...

Páncél: 0/9
Élet: 34/35

[off] Hm... úgy 'nevelkedtem', hogy minden támadást le kellett írnom. Hajszálpontosan. Lehet, hogy ez itt nem így megy, de akkor is jobban szeretem a pontos meghatározásokat, támadások számát, meg az egyéb marhaságokat. Mert így ésszerű. Nem vonom kétségbe a játékodat, távol álljon tőlem, csak mondom. Az 'osztom a jobbegyeneseket' nem éppen a legrészletesebb leírás, legalábbis a számomra. [/off]

Hát mit mondjak, a hülyegyerek meglehetősen lazán fogadja a támadásomat. Konkrétam semmit nem tesz ellene, simán bevárja, hogy a vágásom megsebezze, majd...
...majd hátraugranék. Ha sikerülne.
A francba! Olcsó trükk volt, mégis bevettem. Megragadja a karomat, és nem úgy tűnik, hogy el akarná engedni a közeljövőben. Ráadásul a jobb keze már lendül is, hogy szétverjen.
Csakhogy én sem alszom közben. Ellenfelem kizárólag a gyorsaságának és a szerencséjének köszönheti, hogy egyszer eltalál, aztán már adom is vissza, kamatostól. Legalábbis tervezem. Ő viszont nem kockáztat többet, hátrál, megszakítva ezzel a fizikai kontaktust.
Hogy ez jó-e, vagy rossz, majd elválik.
Az tény viszont, hogy így nem fogom sokáig húzni. Ez a módszer neki nagyon is megéri... egyszerűen hagyja, hogy betaláljak, majd ő is támad. És mivel neki sokkal több élete van, így hamar ki fogok kapni.
Az pedig nem áll szándékomban.
Én is hátrálok. Kardom magam elé emelem, hogy ezzel is segítsem az ellenfelemre irányuló összpontosítást. Egyenesen, nyugodt tekintettel figyelem minden rezdülését. Mint az Anatole nevű fickóval pókerezés közben, csak ez kissé komolyabb. Itt igenis harcolni kell, fegyverekkel, életpontokkal.
Hát, mit mondjak, a kártyázás jobban ment. Már csak azért is, mert ott nem számított, az ellenfelem mennyivel erősebb nálam.
Várom, mit csinál. Nyugodtan, türelmesen. Most, hogy nagyjából öt méterre vagyok tőle, nem kell félnem az egy másodpercen belüli támadásoktól, amíg el nem mozdul a helyéről. Azt meg észreveszem. De egyelőre védekező állásban vagyok, kardom magam előtt, és nem mozdulok. Még.
...azonban ez csak álca. Izmaim teljes készenlétben várják, hogy az agyam parancsára azonnal, késlekedés nélkül megfeszüljenek...

Páncél: 0/9
Élet: 24/35

[off] Hm... amit mondasz, abban van igazság, de legalább a támadások számát jelezhetnéd. Nem vagyok az a típus, aki a gyorsaságból adódó támadásszámhoz ragaszkodik, mert akkor egyszer támadhatnál. Volt, hogy valaki ötször lassabb volt nálam, és háromszor támadt. Egészségére! Elfogadtam. De a 'záporozó ütéseket' már érdekesnek érzem. [/off]

Fáradok. Nem túl határozottan, de fáradok. A hülyegyerek kitartása jóval magasabb lehet az enyémnél.
De még bírom! Nem szeretem a fárasztó dolgokat, de egy harcban ilyesmi nem számít. Folytatom a harcot az elkerülhetetlennel, és még élvezem is.
Igen, élvezem. Élvezem, amikor ellenfelem felém ront, alig hagyva időt pihenni. Élvezem, ahogy megint az a helyzet látszik kialakulni, ami eddig is.
És előre is élvezem, hogy ez nem így lesz. Nagyon nem.
Elmosolyodom, és én is ellenfelem felé lépek. Egyet, mert akkorra ide is ér. Na meg azért is, mert az energiámat másra tartogatom.
Készül ütni, ahogy eddig. Megtehetném, hogy azt csinálom, amit eddig, és a lehető legtöbb sebzésért hagyon magam megütni. Egyfajta áldozat. Az pedig hülyeség ilyen előnytelen helyzetben, mint amilyenben én most vagyok.
Várok. Nyugodtan várok, egy pillanatig, ami majdnem túl hosszúra nyúlik. De csak majdnem. Balra lépek, bal kezemmel igyekszem elkapni a jobb karját, amivel ütni készül. Viszont, ha sikerül, azzal a mozdulattal már fordulok is balra, testem lendületét és gyorsaságát kihasználva, és a jobb kezemben tartott Szabdalóval a hasát támadom.
Nem vagyok hülye, tudom, hogy jobb kézzel is háríthatna. Viszont bízom abban, hogy a meglepetés ereje, és az ügyességem elég ahhoz, hogy meg tudjam sebezni.
Ó, és ez még nem minden! A támadás előtt egy pillanattal a speciális képességemre koncentrálok. Szemmel látható jele nincs, és ha sikerül is, akkor sem lesz. Viszont alkalmazom, és ha sikerül, nem kell félnem a sebzésétől. Egy ideig biztos nem. Ez esetben elengedem a jobb karját a bal kezemmel, és ököllel igyekszem állonvágni. Csak egy kis bosszú. Lehet, hogy nem talál, de nem kell ellentámadástól tartanom. Ha lefog... hát, akkor gond van, de én megteszem, ami tőlem telik. Mindenesetre nagyon szaporán igyekszem hátraugrani, de nem tudom, ez elég lesz-e...

Páncél: 0/9
Élet: 24/35

Most mondjam, hogy számítottam rá? Hm, az talán önteltség lenne. Pedig ez az igazság. Számítottam rá, hogy sikerülni fog a támadásom, és a hülyegyerek újabb értékes életpontokat veszíthet.
Oké, találtam, és a képességem is sikerült. Viszont azt nem hittem volna, hogy az ütés is sebez. Márpedig azt teszi... mi van? Csak mázlista vagyok, vagy neki van rossz szériája?
Mindegy, a lényeg, hogy sikerült. Nem érdemes ezen filózni, pláne, hogy a hülyegyerek egy üvöltéssel taszít rajtam egyet. Ezzel nem vesz le tőlem hp-t.
Sajnos. Mert akkor blokkolná a rendszer.
Így csak puffanok egyet, és mivel védett területen vagyunk, az esés miatt sem veszítek életet. Mindenesetre az ellenfelem vadállat módjára jön.
Vagy mégsem?
Talán, talán van még időm. Mintha habozna egy pillanatig. Nem is az időveszteség, inkább a koncentráció gyengülése miatt sikerülhet. Esetleg.
Összeszedem magam, és egy hirtelen mozdulattal oldalra gurulok. Azonnal felpattanok, egy pillanatig sem szándékom a földön maradni.
Öcsém, ez meleg helyzet volt. Nem elég, hogy majdnem lefogott, és kivégzett, de még a képességem is hiába pazaroltam el. Ami pedig nem túl vicces, hiszen már csak egyszer használhatom. Igaz, hogy megsebeztem kétszer, de így is összehasonlíthatatlanul jobban áll. Sajnos.
És még egy tényező, ami eléggé zavaró a számomra.
Kezdek fáradni.
Nem baj, ezt még kibírom. A felpattanás után szinte azonnal támadok is, hiszen nincs sok esélyem. Akkor meg kihasználom azt, ami van. Fentről lefelé csapok a Szabdalóval, bár már eléggé lihegek, de egész gyorsan. A pontosság már más szempont, bár abban alapból jobb vagyok a hülyegyereknél, úgyhogy talán rábízhatom magam a statjaimra. A védekezés... hát, én igyekszem. Mindenesetre nem hiszem, hogy egy teljes erejű rohamot kibírnék. De majd meglátjuk.

Páncél: 0/89
Élet: 24/35

Hm... oké. Ettől a szimpla támadástól nem várok sokat, de talán a hülyegyerek túl gyakorlatlan. Pontosabban az egyedüli harcban gyakorlatlan. Mert az biztos, hogy ha a majom is harcolna, esélyem nem lenne. Na nem azt akarom mondani, hogy most olyan sok van, de hát na... azért több, mintha ketten jönnének ellenem.
Mindenesetre sikerül. Szabdalóm virtuális sebet hagy maga után. Bár ebben a világban minden virtuális, úgyhogy nem is érdemes megemlíteni ezt a tényezőt.
Szóval, ott tartottam, hogy megsebzem. Oké, király, kemény vagyok, meg pár egyéb önámítás, de valami közbeszól. Egy elég jelentős dolog.
Nyertem.
Mi van? Nézek egyet, bevallom őszintén. Bár a petje nélkül harcolt, mégsem gondoltam volna, hogy ez megtörténhet. Mint az állat, annyi élete van... talán a százat is eléri, öcsém! Az én sebzésemnek... hm, meglehetősen sok. Nagyon sok. Marhára sok. Mégis... 'sok kicsit sokra megy' alapon sikerült levinnem a fél életét. Hogy miként, azt még mindig nem vágom, de Istenem, nem akadékoskodom. Talán hagyta magát, vagy rossz passzban volt, vagy mit tudom én.
Ellenfelem érdekesen fekszik a földön. Szinte reflexből nyújtom a kezem, mint azt jóféle baráti félholtra verés után szokás. Nincs Súlyemelésem, úgyhogy egy kicsit kell erőlködnöm, de azért sikerül felsegítenem. Majd a pacsit is elfogadom a hülyegyerektől. Hiába, én már így hívom.
-Köszönöm. - elmosolyodom. Arcomra visszatér a nyugalom. Tettetett? Szó sincs róla, én ritkán színlelek érzelmeket. Egyszerűen csak majdnem mindig nyugodt vagyok. Hát Istenem, ez nem nagy bűn.
-Hát, mit mondjak, megizzadtam. Nem is tudom, hogy sikerült, viszont végre harcoltam egy jót. Köszi, és viszlát! - majd megfordulok, és elmegyek.
Eredeti tervem, hogy tudatosítom magamban a gyengeségemet, részben sikerült. Viszont ez a jó bunyó meghozta a kedvem a... az élethez. Úgy összevéve. Szóval megérte? Hm, meg, azt hiszem...

[off] Én is köszönöm! [/off]