Alfa és Omega - Nio vs Kyuu újratöltve

Sikerült.
Nem hiába gyűjtögettem annyit a bug előtt (ami miatt csak úgy hirtelen átugrottam egy évet), most egész jól fel tudtam szerelni magam, ráadásul már jó pár tier 2-es cuccot is viselek. Mint például ez itt az oldalamon...
Az ébredés utám a fegyvertelenségem zavart a legjobban. Mivel a rendszer kiléptetett a WR-ből, a Szabdaló, ami a céh tulajdonában volt, azonnal visszakerült hozzájuk. Ez így is van rendjén, hiszen nem is volt az enyém... emlékszem még, mikor Thunder ideadta, és lecserélhettem a Fényes Vaskardot.
Igen, rég volt... még az én emlékeim szerint is. Valójánan azonban sokkal régebben, mint gondolnám.
Közel egy év... atyaúristen... nagyon lemaradhattam. Mondjuk még mindig jobban jártam, mint... felrémlik előttem a lány képe.
Hát igen, sokminden történt az elmúlt napokban. És az a sok arany sem úszott el hiába.
Gondolataimba merülve sétálok a Kezdetek Városában, s cseppet sem zavar, hogy a szintem alapján már sokkal feljebb is lehetnék. Mobolni feljebb mobolok, a lakhely tökmindegy, hisz úgyis megvan a Hazatérés Kristályom, célbem pedig nem vagyok, hogy megszabják, hol legyek. Az egyetlen játékos pedig, amihez valamiféle kapcsolat fűz, egyes szintű, így miért ne lehetnék itt?
Szokásomhoz híven most sem figyelek a külvilágra. A járókelőket szinte ösztönből kerülöm el, az útvonal tervezésére pedig nincs szükségem, hisz úgysem érdekel, hova megyek.
Fejlődnöm kellene.
De hogy?
S mint már annyiszor, a véletlen (talán szerencse?) most is megadja a választ. Csak pislogok, mikor meglátom a nagy, sík területet. Aránylag nincsenek sokan, pedig a délután közepén járunk... az a kevés játékos is, aki itt van, inkább csak beszélget vagy várakozik.
Az aréna. Nosztalgikus érzések futnak át rajtam, bár ez kissé irreális, hisz úgy emlékszem, mintha alig egy hete jártam volna itt utoljára a valós tizenegy hónap helyett. Valamiért azonban mégis így érzem, és szinte önkéntelenül veszem a lépteim a Küzdőtér irányába.
Harcolnom kell.
Fejlődnöm kell.
Csak egyvalami aggaszt. Találok-e itt megfelelő partnert? Talán a jobbak mind fentebb vannak az ötös, tízes, tizenötös szinteken. Azonban talán mégis lesz valaki, akivel összemérhetem erőm... talán. Valaki, akivel végre önmagam elszabadítva küzdhetek.
Rálépek a kemény földet imitáló területre, majd körülnézek. Díszes Katanám még nem húzom elő, még csak felé sem nyúlok, mégis tisztán látszik rajtam a szándék - a várakozás.
Nem pihenhetek tovább. Élnem kell, egy másik valóságban. Egy jobb, egy igazi világban. Élnem, nemcsak virtuális adatokként, hanem hús-vér emberként, valós testtel, valós lélekkel és valós ingerekkel a külvilágtól.
És ezért mindent meg kell tennem.

[A statokat minden játékhoz külön jelzem az aláírásomban, így ezt most kihagyom.]

Meglehetősen jól szórakozom annak ellenére is, hogy (egyelőre) nem találtam ellenfelet. Élvezet figyelni a párbajozókat, és bár csak egy-két perce vagyok itt, máris rájöttem egy fontos dologra.
A játémosok fejlődnek.
Azon gondolkodtam az imént, vajon lesz-e megfelelő ellenfelem... ehhez képest, bár ez még csak az első szint, jó pár 4-5-6 körüli ittragadt járkál, beszélget, harcol az arénában. S bár ez utóbbiból lényegesen kevesebb van, azért itt is talál az ember látnivalót.
Az én figyelmem épp két harcos küzdelme ragadta meg. Nincsenek messze tőlem, olyan tíz méter, ha lehet köztünk, így minden részletet tökéletesen ki tudok venni, még a Látásom nélkül is. Két pöröllyel felfegyverzett férfi, amint újra meg újra egymásnak rontanak... hogy aztán teljes egyetértésben üssenek luftot. Hát, a fegyverkezeléssel lehetnek bajok, de az tény, hogy a szintükhöz képest egész jók erő tekintetében.
Nem tudom, észrevették-e, hogy figyelem őket, de ha igen, az sem zavar. Bár amilyen elszántan merednek egymásra, ez nem valószínű.
Újabb roham. Kíváncsian figyelem a két játékost, még arról is megfeledkezem, miért is jöttem ide. Már csak két lépésre vannak egymástól... már csak egyre...
És igen! Ez az! Újabb dupla luftot ütnek. Szemmel láthatóan nem csüggednek el most sem, csupán folytatják, amit elkezdtek. Vajon meddig fog tartani?
Ekkor ismerős hangot hallok, amint a nevemet mondja. Balról jön a hang, úgyhogy arra fordulok, és egy ismerős lány arcát pillantom meg.
Egy pianat alatt beugrik, ki ő, és ez nemcsak a memóriámnak köszönhető.
-Nio! - mosolyodom el. Hogy is lehetne azt elfeledni? Az első párbaj, amit ebben a játékban vívtam, már ha nem számítjuk bele azt a nyomorék árnyharcost, aki nem csinált semmit, így inkább otthagytam... de rég volt! Már azt sem tudom, első vagy második szintű voltam akkor. A lándzsás harcművész, aki még az én gyorsaságom is meglepte a képességével... és megegyeztünk, hogy együtt fogunk harcolni a frontvonalon.
Vajon azóta hol tarthat a fejlődésben?
-Rég láttalak. - mondom, majd közelebb lépek hozzá. - Sajnálom, hogy eltűntem... - hát igen, céhtársak voltunk, pontosabban én hívtam meg. Aztán nem is láttak tizenegy hónapig. - ...de nem az én hibám volt. A rendszer bajlódott valamit, majdnem egy évet kihagytam miatta. - mosolyodom el újra, de ezúttal savanyúan. - Mondd csak, mi van a céhhel? Még mindig Enheriel a klánvezér? Megvagytok mind? - és kíváncsian figyelem a választ. Hát igen, tényleg érdekel, még ha nem is áll szándékomban visszamenni oda. Végtére is mégiscsak az első céh, amely a tagjai közé fogadott, az ilyesmi általában hatást gyakorol az emberre.

-Az élen harcolok? - kérdezem érdeklődve. - Szép is lenne, az biztos, de az, hogy hamarosan kijuttatlak benneteket, enyhe túlzás. Már csak azért is, mert a frontharcosok is még csak a tizenhatodik szinten vannak.
Igen, csak, teszem hozzá gondolatban. Csak, mert már másfél év telt el ebből a halálos játékból, és még csak az első tizenöt bosst győzték le. Ráadásul biztos vagyok benne, hogy később sokkal nehezebb dolgunk lesz. Egy ágyban fog feküdni az igazi testünk legalább tíz évig, vagy mi? Ez nem jó, nagyon nem jó... fel kellene rázni a játékoskat, de erre senki nem képes. Még egy céh sem, akkor sem, ha a legerősebb. Nem tehetek semmit; csupán harcolnom kell, segítenem az élen küzdőknek, és reménykednem. Reménykednem abban, hogy a lustaságuk nem vnyomja el az élni akarásukat.
...jó, ezt most úgy mondom, mintha én nem lennék lusta... de pont ez ellen próbálok tenni valamit.
Gondolatok rendezett sorai pörögnek az agyamban, ahogy megemésztem az információt. Még mindig Enheriel a vezér, de szinte semmit sem csinálnak együtt a tagok...
...tehát semmi nem változott. Emlékszem, azért indultam a céhvezérválasztáson, hogy megpróbáljak életet lehelni a WR-be, de nem sikerült. Enherielt választották meg, ha pedig tizenegy hónap alatt nem váltották le, akkor ez most sem fog megtörténni.
Nem, én nem akarok oda visszamenni.
-Egy céhnél nem túl szerencsés, ha mindenki a saját útját járja. Bár a túl szigorú megszabások elriasztják a tagokat, valami összetartó erőre van szükség. - mondom elmerengve. - Ha csak próbálkoznak, az nem elég.
Nyújtózom.
-De végül is ki vagyok én, hogy egy egész céhet kritizáljak, nem igaz? - teszem fel a költői kérdést. - Nem hiszem, hogy én jobbat tudnék alkotni, hisz nem is bíznak bennem annyian, hogy ez megtörténhessen. - majd elmosolyodom.
-Hogy mik a terveim? Bevallom őszintén, nem tudom. - rázom meg a fejem. - Megpróbálok felzárkózni a frontharcosokhoz, és segítek egy kezdőnek, akit pár napja ismertem meg... de ennél többet én sem tudok. Mindenesetre aranyam van bőven, amiatt szerencsére nem kell aggódnom. De mindenesetre most harcolni van kedvem. Te is azért vagy itt? - kérdezem, majd jobb kezem mintha a Díszes Katana markolata felé mozdulna.
Párbaj.
Fejlődnöm kell.
-Egyébként hol tartasz a fejlődésben? - kérdezem érdeklődve. - Én megragadtam a tizenhármas szintnél... és mint láthatod, a felszerelésem sem a legjobb. - nem mondok valótlant Nionak: Bronzvértem, Hősi Köpenyem és Vassisakom nem méltó egy tier 2-es cuccokat érdemlő szinthez. Na de nem baj, majd igyekszem.

Nem válaszol a kérdésemre, bár nem mintha zavarna. Talán annyira elmerengett a céhhel kapcsolatos válaszaimon, hogy észre sem vette az utalást? Ki tudja, de nem baj. Én nem sietek.
Bólogatok, hogy Niot hallgatom. Vörös az arca, nem lehet túl nagy élvezet elmondani, hogy alig volt küldetésen. Megérteni megértem, csak éppen értelmetlennek tartom a zavarát. Nem fejlődött túl sokat, és? Én meg kimaradtam tizenegy hónapig. Nagyjából egyenlő esélyekkel indulunk, s az, hogy ez egy bug vagy a lustaság (tudatlanság) miatt van, nem számít.
-Egy inaktív céh nagyon vissza tud fogni a fejlődésben. - bólintok újra megértően. - A csapások pedig... megértem, miről beszélsz. Én sem fejlődtem a játék elején sok ideig. De hisz emlékszel, nem? Élveztem azt a harcot. - és nosztalgikus vonások költöznek arcomra. - Mirika? Nem ismerem, de végtére is a tizenegy hónap kihagyás előtt sem voltam túl aktív. - hát igen, teszem hozzá gondolatban, a jobban részt vettem volna a játék közösségi életében, most talán nem lennék olyan tanácstalan a Mirika nevet illetően.
-Nem, most nincs itt. - mondom, és követem a tekintetét, hogy végighordozzam a tekintetem a néhány itt harcoló játékoson. - Igazából azt sem tudom, most hol van, talán valahol a mobokat üti, kipróbálja az új felszerelését. Majd ma találkozom vele... azt hiszem. - tényleg, hol lehet? Nem hinném, hogy ilyenkor alszik, hisz azt én szoktam tenni. Remélhetőleg ezt nem tanulja el tőlem.
-Nos, te miért vagy itt? - teszem fel a kérdést. - Harcolni jöttél? Mert ha igen, akkor a régi szép idők emlékére újból összemérhetnénk a feygvereinket. - és elmosolyodom. Vajon ki nyerne? Nem tudom felmérni a szintjét a felszerelése alapján, de majd a harcból kiderül. Már ha elfogadja a kihívást.

Na, végül is segítségemre sietett a véletlen. Először is erre jöttem, az aréna felé, holott semmi dolgom nincs itt... legalábbis azt hittem. Aztán a sors erre hozta Niot is, akinek saját bevallása szerint pont annyi szándéka volt harcolni, mint nekem. Aztán találkoztunk, és végül: most párbajozni fogunk.
A régi idők emlékére, ahogy mondottam volt.
-Remek! - mondom vidáman, és elmosolyodom. - Legalább harcolok egy jót... rég volt már olyan, hogy minden erőm beleadtam egy küzdelembe. Na nem mintha az a 'minden erő' olyan sok lenne az én esetemben... - majd oldalra fordulok, és felmérem a terepet, látok-e valahol nagyobb üres helyet. Hát, látok, sőt szinte csak azt látok.
-Nem haszontalanságról beszéltem, hanem inaktivitásról. - mondom, mikor Nio védi a céhét. - Lehet, hogy vannak pontok mellette is, én nem állítottam az ellenkezőjét. - és elindulok egy tágabb terület felé. Annyira tág, hogy szinte az egész aréna negyedét felöleli. Ott aztán mozoghat a lány kedvére. Igen, emlékszem még a fegyverére, hogyne emlékeznék? Jó, lehet, hogy újabb van neki, de nem hiszem, hogy a lándzsát lecserélte volna... kardra, vagy valami ilyesmire. Nem, hozzá az illik a legjobban.
-Hát, mondjuk... itt. - és a lábammal dobbantok egyet, mire apró porfelhő száll fel a talajból. - Már ha neked megfelel. - ha beleegyezik, akkor már hívom is le a menüm, és kiválasztom a Párbaj opciót. Természetesen fél életest, hiszen azt szeretem a legjobban: az a legésszerűbb, ugyanakkor mégsem veszélyes.
Ha Nio elfogadja, már jelenik is meg a kettőnk neve kicsivel felettünk, és a számláló egy perccel. Lassan számol vissza, legalábbis én érzem lassúnak a másodperceket. Díszes Katanám felemelem, majd egy merész mozdulattal elengedem a markolatát: a penge lapos oldalánál érek hozzá a fegyverhez, majd egy ügyes mozdulattal pörgetek rajta egyet. Sebesen forog a tenyeremen egy-két másodpercig, utána fellököm a levegőbe, és a markolatánál elkapom. Védekezőn magam elé emelem, majd Niora nézek, átadva ezzel neki a kezdeményezés jogát.
Kezdődjön a harc!

HP: 70
Páncél: 24

A céhről való csevegés kezdett átmenni valami egészen másba. Jó témának, de nem kimeríthetetlen. Mivel engem Ő vitt be, ezért Ő jobban ismeri, de mivel sokáig nem volt játékban, így én ismerhetném jobban, de mégse… hosszú. Mindenesetre én részemről hanyagoltam. Amit tudtam elmondtam és most már ideje a párbajra figyelni.
Kyuu is tovább lépett és meg is jelölte a helyszínt. Szinte, mint egy pajkos kiskutya, úgy követtem, mivel le sem tudnám tagadni, hogy örültem neki. Nem annak, hogy ma nem unatkozom… pontosabban nem csak annak, hanem még annak is nagyon, hogy ismét vele lehetek. És az hogy párbajozunk, csak hab a tortán.
-Kezdhetjük!- álltam meg ellőtte tisztes távban, és kezdtem keresgélni invintorymba a fegyveremet, mely most a Végzet Lándzsa névre hallgatott. Szinte soha nem cipelem a házamon, ha csak lustálkodom. Nem arról van szó, hogy nehéz, csak éppen így kényelmesebb, és valamennyire rejtélyesebb, mivel így nem lehet megállapítani egykönnyen, hogy mi is vagyok.
Alig hogy elővettem lándzsámat, máris előttem volt a párbaj ablak, melyet természetesen el is fogadtam. Elvégre közös megegyezés alapján jutottunk el idáig, és kíváncsi is voltam mit tud ez a fegyver. Még szinte a kezemben sem volt.
A visszaszámláló lassan, de biztosan el is indult. Kyuu védekező állásba állt, és mikor letelt az idő, akkor sem mozdult. Soha nem szerettem kezdeményezni, illetve csak ritkán. Bár az utóbbi időbe, mintha bátrabb lettem volna. És mivel ha nem moccan, akkor gondolom, kezdhetek. Ebből kiindulva el is indultam. Kezdjük először valami egyszerűbbel, hogy megtudjam mennyire is vagyunk egy szinten még. Már ha egy szinten vagyunk. Kezdjük… mondjuk… egy döféssel, ahogy annak idején tanított valaki, akire nem is akarok gondolni.
Indultam meg felé gyors léptekkel lándzsám nyelét markolva és magamhoz szorítva. Majd nem messze tőle megálltam, hogy lándzsám elérje, és gyomra irányába elindítottam fegyverem, majd enyhén visszahúzva, egy könnyed lefelé irányuló vágással visszahúztam, és ismét visszafele hátráltam, és vártam védekezve, mely még most is annyit jelentett, hogy magam elé fogtam lándzsám átlósan egy lazább terpesszel.

Élet: 80
Páncél: 40

Kíváncsian nézem a fegyvert, amit ellenfelem (furcsa megint így gondolni rá) elővarázsol az inventoryjából. Nem csalódtam, még mindig lándzsát használ... habár ez teljesen más, mint amit az első küzdelmünk alkalmával használt. Hiába, ő is fejlődött, és nyilván jobb felszerelést is szerzett. Az élet nem állt meg, mióta eltűntem, és ez csak jó. Legalább van hova felzárkóznom.
Ügyeskedésem után némán várom, hogy az utolsó másodpercek is leteljenek, majd rezzenéstelenül figyelem a közeledő lányt. Csak figyelem... és figyelem... és...
Az utolsó pillanatban mozdulok. Sikerül felmérnem a gyorsaságát; lassabb nálam, így ez annyira nem is nehéz. Balra siklok a fegyver hegye elől, ami csak hajszál híján sikerül... Nio mozdulata ugyan nem gyors, de kifinomult. Mivel a szúrás elől kitérek, az utána következő kis vágás már csak a levegőt veheti célba, én pedig oldalra lendítem kéken felizzó fegyverem. Vállmagasságban, egy bentről indított vízszintes támadással veszem célba Niot egy előreszökkenéssel együtt, hogy a hátrálás még véletlenül se menthesse meg, s bár nem esélytelen, hogy kivédi (de nem is biztos), legalább bemelegítek a komoly taktikázásra. Ez még csak olyan... harcolgatás. Nem igazán figyelek a pontelosztása arányaira, nem igyekszem kiismerni az újonnan tanult mozdulataim, még a speciális képességem lehetőségeit sem tervezem... kell egy kis idő, míg újra visszarázódom a normális kerékvágásba. S ha az meglesz, akkor végre jöhet az, amire vágytam: a komoly, önmagamat elengedő harc. Hiszen jobb, ha most gyakorlom ki minél jobban a harci képességeim, hogy aztán élesben, a mobok (esetleg bossok, majd valamikor) ellen könnyedén tudjam alkalmazni őket. Persze nincs könnyű dolgom, hisz hogy is lenne? De erre soha nem is számítottam - tudom, hogy nehéz lesz.
Pont ezért edzem most is.

HP: 70
Páncél: 24

Kicsit csalódott voltam ugyan az eredményem miatt, hogy nem talált, de valahogy várható volt. Igazából, ha belefogok egy párbajra soha nem arra törekszem, hogy én nyerjek. Nem, csupán arra, hogy mindent, amit csak tudok, beleadjak. Még azt sem bánom, ha vesztek, ha pedig nyernék… az sem lenne rossz.
A döfésem elől kitért, a vágásom elől szintén. És mindezek mellett még visszakézből kaptam is egy pofont, ami azt illeti nem is kicsit. Annak idején mikor első párbajunk vívtuk akkor a kitartásomon volt nagyon kevés pont. Most viszont nagyon úgy néz ki, hogy a gyorsaságommal vannak problémák, mert szemmel láthatóan gyorsabb nálam.
Mikor visszatértem helyemre sebzetten, akkor tudatosult bennem, hogy valami komolyabbal kell elő állnom, ami persze enged annyi védekezést, hogy ki tudjam legközelebb védeni az ilyen lépéseit. Hiába, még mindig eléggé tudatlan vagyok e téren. Van még mit fejődnöm. De most, most én is betalálok.
Elhatározásom után gyorsan átfutottam fejemben, hogy mit is tudok. De legfőképpen, hogy mit is tudok tenni egy nálamnál gyorsabb ellenfél ellen. Valami olyan támadás kellett, ami elől nem tud elugrani. Valami, ami elől nagyon messze kéne ugrania, hogy kitérjen. Megvan a taktika, már csak kivitelezni kellene. A döfés kilőve. Valami jó kis vágás kéne. Srégen…  Függőlegesen… Vízszintesen… Talán a harmadik lesz a legjobb, vagy az első…
A taktika megvan, indul a hadművelet. Keményen markoltam meg lándzsám nyelét. Csak reménykedhettem benne, hogy betalál. Egy lépésnyit kiléptem jobbra, ezúttal lándzsám hegy a föld felé nézett.
-Legutóbb még ennyit sem tudtam, mint akkor. De most, bár nem sokkal, de nehezebb dolgod lesz- jelentettem ki, majd lehajoltam fegyverem magam mellé csaptam, ez alkalommal hegye hátrafele nézett. Majd egy kisebb kört leírva most jobb oldala felől igyekeztem találatot bevinni. Nem messze tőle megálltam, majd nagy ívben, amennyire csak engedte előre hoztam lándzsám hegyét szép nagy körívben és ezúttal egy vízszintes vágással próbálkoztam. Most nem hátráltam egyből vissza. Helyezze inkább fegyverére figyeltem előbb és vállam elé emeltem fegyveremet, hogy védjem bal oldalamat. Utána eképpen hátráltam vissza helyemre.

Élet: 80
Páncél: 40/20

[Ööö... akkor most ez hány támadás volt? És mit? És hogy? ]

Engem is meglep, hogy a fegyverrel adott 'pofon' betalál, sőt mi több: simán betalál. Úgy tűnik, mégis nagyobb a gyorsaságom, mint gondoltam, vagy csak az övé ennyivel alacsonyabb? Nem tudom, majd kitapasztalom. Elvégre ráérek még.
Nio életpontjai nem változtak; ezek szerint van akkora páncélja, hogy elbírja a sebzésem. Habár ez nem olyan nagy szó, hiszen húsz páncélt nem nehéz összegyűjteni, annál még nekem is több van, tier 1-es felszereléssel. Ez tehát nem jelent semmit, csak annyit, hogy még ütnöm kell párszor a győzelemhez... és közben ügyelnem kell arra, hogy ő ne csapjon le előbb engem. Az elég nagy hátrány lenne, s bár a legkevésbé sem érdekel a vereség, mégis minden erőmmel igyekszem legyőzni az ellenfelem, akkor is, ha ez csak egy barátságos harc.
-Rendben. Bár én is fejlődtem valamennyit azóta, mióta legutóbb találkoztunk. - mondom nyugodtan. Legalábbis látszólag... valójában ugyanis feszülten figyelem, mit csinál, hogy próbál megsebesíteni, és milyen harci képességre alapozva akar felém kerekedni. A támadás meglehetősen lassú formuláját választja, mely nem a legkifizetődőbb egy olyan ellenféllel szemben, aki jóval gyorsabb. Érdeklődve figyelem a lándzsa hegyét, várok, majd a megfelelő pillanatban reagálok: hátraugrok, hogy a penge ne érinthessen meg, majd mielőtt visszahúzhatná a fegyvert vagy újra támadhatna, már lépek is közelebb. Összeszedem minden erőm, és mielőtt visszahúzhatná a fegyvert, megpróbálom félreütni azt egy vízszintes csapással, Nionak bal oldalra. Ha sikerül, a lendületem már a védtelen ellenfelemhez visz közelebb, és csupán egy pillanatomba telik magam elé húzni fegyverem, majd Nio mellkasa felé szúrni. Ha nem sikerül a fegyver félreütése... akkor megszívtam.

HP (még mindig, legyél ügyesebb): 70
Páncél: 24

Ez a támadásom sem volt valami fényes, ami miatt, nemcsak hogy az életét nem vittem lejjebb, de még feltehetőleg a páncélja is sértetlen. Valahogy sejtettem, hogy nem lesz valami nagy esélyem ismét, ami nem lep meg… de volt időm gyakorolni is és tanulni, ami neki a hallottak után nem hinném, hogy volt. Bármilyen szomorú, még mindig nem vagyok valami jó harcos, vagy micsoda.
Viszont ami vígasztalt, hogy Ő sem talált be ezúttal. Bár oldalamat védtem, mégsem azt támadta, de mivel szinte oldalazva hátráltam, így hasamat nem találta el, csupán elment előttem pengéje. Mindezek mellette azonban új taktikával kell előrukkolnom, ha tényleg meg akarom végre sebezni.
Ezek szerint ismét rossz oldalról közelítettem meg a helyzetet. Néhány pillanatig még agyaltam, de aztán elővettem régi modoromat és elhatároztam magamban, hogy mégsem gondolkozom azon, hogy mi lenne a legmegfelelőbb lépés. Inkább csak teszem, ami jön. Nem állt szándékomban veszteni, de azt is tudni kell, és amúgy is, párbajaimat soha nem azért vívom, mert nyerni akarok, hanem csaj jól akarok szórakozni. Viszont azért nem dobom be olyan könnyen a törölközőt.
Ebből kiindulva cselekedtem. Bár megfordult a fejemben, hogy kipróbálok még valami, de inkább mégsem tettem… egyelőre. Másik dolgot, nevezetesen akrobatikámat viszont használhatnám… esetleg… de jobb ötletem támadt. Előbb valami mást akarok kipróbálni.
El is indultam felé teljes sebességemmel, amelyet még statom engedett, mely ugyan jóval kisebbnek bizonyult, mint Kyuu-é, de talán erre elég. Bal oldalát céloztam meg, de nem arra csaptam le, hanem tovább mentem és hátát céloztam meg és jókora vágással. Majd néhány lépéssel tovább is mentem és ez alkalommal valahol mögötte vártam, hogy támadjon védekezésre készen. Nem vagyok a tervek embere, de lehet nem is kell annak lennem.

Élet: 80
Páncél: 40/20

Igazából egész jó volt a támadásom, tényleg. Nem szerénytelenségből, de meglehetősen korrekt mozdulattal ütöttem félre a lándzsát, majd közelítettem Nio felé... csak egy apró tényezőt nem vettem észre: hogy éppen hátrál.
A Katana pont a lány teste előtt suhan el, ártalmatlanul, a kék izzás újra a semmibe vész el. Francba! Pedig ez egész jól sikerülhetett volna, ha az az apró részlet nem húzza keresztül a számításaim. De mindegy, ami történt, megtörtént, ezen már nem tudok változtatni. Megállok, hisz már nem lenne értelme támadni: Nio rég kihátrált a támadási zónámból, s a hosszabb fegyvere sem nekem kedvez. Ezt próbáltam most kiküszöbölni, csak hát...
...nem jött össze. Majd legközelebb.
Türelmesen várok az újabb támadásra. Életem és páncélom még a legnagyobb rendben van, egy karcolás sem esett rajtam, s ha így folytatom, könnyedén nyerhetek. Bár ellenfelem mozdulatai kifinomultabbak az enyémnél, a gyorsaságommal legyőzhetem... ha jól használom.
Azt mondta, nehezebb dolgom lesz. Valóban tényleg igazat mondott-e?
Egyszerű bal oldali támadásnak tűnik, nem is várok tőle sokat. A tevem egyértelmű: kivédem a kardommal, majd ellentámadok... talán ököllel. Jó, hogy úgy kilenccel kevesebbet sebzek, de legalább sebzek valamit, és most erre van szükség. Egyszerűen csak eredményesen kell védekeznem, folytatnom kell az eddigi sikeres folyamatot, és minden...
Ezen gondolatok közben már tartanám is oldalra a kardom, hogy blokkoljak, de valami nem stimmel. Nem érzem a szokásos erőt, ahogy a két penge egymásnak feszül, nem tudok... nem tudom, hogy mi történik.
Majd egy pillanattal később megértem.
A penge egyenesen a hátam közepébe vágódik. A páncélomnak annyi, fehér szikraözön hull a levegőbe (persze az itemek rajtam maradnak, csak épp a páncélértékem nullázódik le), és még egy vörös pixelcsík is megjelenik.
Sebződtem. A HP-mból. Egyetlen csapástól.
S ha ez még nem lenne elég, a hátralökő effekt ezúttal előre hat: megtántorodom, elvesztem egyensúlyom, és négykézláb landolok a földön. Nio valahol mögöttem van, ha ezt a helyzetet további támadásokra akarná kihasználni, gond nélkül...
...nem! Nem engedem! Összeszedem magam, és egy pillanattal is később már állok is fel, majd megpördülök. Ellenfelem így előttem van, én pedig minden merengés, taktikázás és a győzelem vagy vereség gondolatának ízlelgetése nélkül támadok. Azonnal. Ez persze nem azt jelenti, hogy nincs taktikám, épp ellenkezőleg: elmém pont olyan gyorsan pörög, mint amilyen sebességgel száguldok Nio felé. Ezt azonban semmilyen stat vagy más nem befolyásolja: ilyen vagyok, ennyi az egész.
Pontosan tudom, mit fogok tenni.
A fáradsággal nem törődve rohanok, bár csak pár lépés választ el a lánytól. Kardom két kézre fogom, felemelem, ahogy közelítek, s miután pár pillanat alatt megtettem a köztünk lévő távolságot, már le is sújtok. Felülről, fejre érkezik a támadásom, villámgyorsan, és kivédhetően.
Az első.
Tökmindegy, Nio mit csinál, a mozdulataim azonosak minden esetben. Talál vagy mellémegy, kivédi vagy beengedi, ugyanúgy húzom vissza a kardom, két könyökem a törzsemhez szorítom egy pillanatig, s mint a dühödt tenger hulláma, úgy török ismét előre. Pengém egyenesen ellenfelem felé mutat, s ahogy egy pillanatnyi megtorpanás után (amíg visszahúzom a Katanát) feléugrok, újból kinyújtom a karjaim. A kard hegye Nio hasa felé döf, a maximális sebességemmel, amit engedélyez a rendszer a számomra. Ez biztos betalál. Ha sikeresen elaltattam a figyelmét a felső támadásommal, akkor lehetetlen kivédenie egy lentre érkező egyenes szúrást - márpedig így történik, hisz a fejre irányuló hasítás nem véletlenül látszott olyan könnyen kivédhetőnek.
De ez nem minden.
A második támadásomhoz... a szúráshoz aktiválok még valamit. Egy olyasmit, amit szinte nem is emlékszem, hogy mikor használtam utoljára, sőt az sem biztos, hogy Nio ismeri - a speciális képességem. Ha a fegyver célba talál, s ismét megsebzi a lányt, automatikusan aktiválódik a hatás. Ebből ő semmit nem fog észrevenni, még siker esetén sem... de én tudom, hogy ez mire jó. Támadjon csak, majd megmutatom neki, mit jelent önmagunkat elengedve, mégis logikus korlátok közé szorítva küzdeni...

HP: 67

Támadásom végre betalált, és végre megmozdult az a bizonyos csík a feje felett. Boldog voltam, bár nem annyira hogy táncra perdültem volna, de végre sikerült. És van némi sikerélményem, ami mostanában nem nagyon volt,… leszámítva néhány nagyon jó választás a helyi cukrászdából, ami még ebben a virtuális világban is isteni. De visszatérve a csatához…
Kyuu ugyan elvesztette egyensúlyát támadásom miatt és sebződött is, de menten fel is állt. Ha nem ismerném, és ha nem éppen párbajoznánk, akkor azt hinném zabos rám, mert szinte szünet nélkül vágott vissza. És ami azt illeti nem is akárhogyan. Még tulajdonképpen engem is meglepett.
Előbb fejemet vette célba, amit kivédtem a lándzsám nyelével, de utána folytatta és a hasamat totálisan telibe találta. Még hátra is létem, és sajnos a páncélom is megsemmisült, bár még az életem érintetlen. Ahogy elnézem vagy tényleg zabos, amiért földre esett és végre eltaláltam, vagy véresen komolyan veszi. Remélem az utóbbi. Ami ha így van, akkor nekem is ideje bekeményítenem, de még nincsen ötletem, egyenlőre össze kellene szednem magamat.
Nem messze állt meg tőlem. Látszott rajta, hogy valamit még tartogat a tarsolyában, küzdöttem már vele, de az egyrészt régen volt, másrészt meg szintekkel ezelőtt. Egészem máshogy álltak a dolgok. Már nem is emlékszem harcmodorára… Mindenesetre most valamivel elő kell rukkolnom. Nehéz és bonyolult taktikát nem választok, ami csak látványos, de valami kipróbálhatok.
Jobb kezemmel megmarkoltam lándzsámat és valami hasonlóval kezdtem el próbálkozni, mint Kyuu, de mégsem. Tettem felé néhány lépést, majd magam előtt bal kezemmel is megfogtam nyelét. Valami hasonló járt fejemben, mint valami szamurájos filmben. Amit akrobatikám segítségével még akár kivitelezni is tudok. Így hát a néhány lépésem után folytattam is rögtön az akciót.
Elindultam felé és felülről csaptam, de nem fejére hanem bal vállára. Ezt követően nem érintette előtte a lábam a földet, szinte feje fölött át ugortam és egy kecsesebb mozdulattal ismét hátát céloztam meg, majd hátráltam. Így az eredeti helyemre kerültem vissza.

Élet: 80
Páncél: 40/00

Nem, egyáltalán nem kaptam fel a vizet, nem vagyok dühös, sőt mi több, még csak nem is bosszankodom az esés miatt. Sőt! Szép találatnak könyvelem el, és bár természetesen nem örülök neki, elismeréssel adózom a lánynak.
Vagyis csak adóznék, ha lenne időm ilyesmire.
Márpedig nincs: szélvészként suhanok Nio felé, és minden a terv szerint megy. Azt akartam, hogy a felső csapásomat védje ki: megrtörtént. Azt akartam, hogy a szúrás találjon: megtörtént. Azt akartam, hogy a képességem altiválódjon: megtörtént.
A képességem.
Ha nem tudnám ilyen jól leplezni az érzelmeim, most bizonyára kiülne arcomra az a... boldogság, dicsőség, elégedettség, vagy nem is tudom. A tervem három lépése sikeres volt eddig, s ez érthető, ha örömmel tölt el, főleg, hogy már szinte a folytatást is előre látom. Persze csak szinte; mindig történhetnek váratlan fordulatok, mindig meglephet valamivel az ellenfél. Én most meglepni készülök Niot, s a siker szinte biztos, de ha előrukkol valami váratlannal... hát, nem mondom, csodálkoznék, de ez is előfordulhat.
Ellenfelem két kérze fogja fegyverét, majd támad. Figyelmesen nézem, hogy hova fog érkezni a csapás, kardomat felemelem, mintha hárítani akarnám a csapást, aztán mégis valami mást teszek. Mindenki azt mondaná erre, hogy őrültség, mert mindenki más próbálkozásában valóban az lenne. Nekem azonban ott az aktivált képességem, ami csak arra vár, hogy beleszőjem a tervembe. Nem is, hiszen ez már megtörtént... arra vár, hogy hasznosítsam a már kész tervem.
A képességem ugyanis nagyon egyszerű, mégis könnyen kombinálható: megakadályozza az ellenfelet a támadásban.
Hogy ez mit is jelent? Jobb, ha egy példán keresztül mutatom be, s legyen ez a mostani helyzet. Tegyük fel, hogy Nio épp szalad felém: mint ahogy tényleg így tesz. Tegyük fel, hogy lándzsájával a bal vállamat célozza: mivel tényleg ide irányítja a támadást.
És most tegyük fel, hogy egy hirtelen mozdulattal megragadom a felém suhanó fegyver pengéjét.
Őrültségnek tűnik, ugye? Hisz mint mor mondtam: mindenki másnak valóban az lenne. Engem viszont egy körre védetté tesz: a lándzsa éle nem közvetlenül a pengének csapódik: egy lila, áttetsző energiafal blokkolja azt, egy-két centire a virtuális bőrömtől. Szakasztott úgy, mintha egy Immortal Objectet akart volna a lány megsebezni, csak éppen itt nincs hatszög alakú tábla, nincs Immortal Object felirat, csak a sikertelenség azonos.
Jó, a 'megragadom' nem teljesen pontos kifejezés, ugyanis nem így teszek: csupán tenyerem a penge útjába teszem. Igazából nem is kellene semmit tennem, hisz ha a vállamra érhezett volna a csapás, akkor is ugyanez lenne a helyzet, csupán egy apró különbség van. Előbb a lány hátrálása volt az a szinte semmiség, amely miatt nem sikerült a támadásom... most pedig visszakapja.
Most ugyanis teljesen védtelen.
Nem tudok az ugrásról, amit tervez, ugyanis nem adok rá időt: a bal kezemmel egyidőben (amivel blokkolom a pengét) a kard is megmozdul. Villámgyorsan suhan a Katana pengéje Nio bal oldala felé, majd akár talál, akár nem, egy gyors visszarántás után egy szúrással próbálkozom, ezúttal mellkasra (ha így tetszik: szívre) célozva. És mindezt egy pillanat alatt, miközben szinte egy szemvillanásnyi idővel előtte ellenfelem támadását is blokkolom. Ugyan nem tudok róla, de ezzel az ugrásban is megakadályozom; vagy ha mégis ugrik, akkor sem kerülheti el a támadást. Egyszerűen csak túl magas a gyorsaságom szintje ehhez. A lándzsával sem tud védekezni, hisz azzal épp felülről csapott: nincs hát mód a dupla sebzés elkerülésére. Legalábbis szerintem. De mint mondtam: az ellenfél bármikor meglephet...

HP: 67

Sajnos vannak még meglepetések az életbe, ami ez alkalommal nagyon, nagyon, nagyon, nagy meglepetésnek bizonyult. Az ugrás sikerült. A találat nem. Mivel úgy néz ki, hogy használta egyik képességét. Bár ha csak használta volna azt a pajzsot… Még mellette el is talált. Az első támadásom után a helyváltás sikerült, de a második támadás nem. Inkább egyfajta menekülés volt, és ami azt illeti jóval messzebbre jutottam, mint ahonnan indultam. Ugyan nem négykézláb, de valami hasonló pózban értem talajt. Tudtam, hogy valami ma még történni fog, és ahogy elnéztem életemet már nem kell neki sok, hogy meg is nyerje a meccset. Azonban ezt félretéve, valamit nekem is tennem kell. Azt mondtam nehezebb dolga lesz, mint akkor, és e helyett… lehet, hogy éppen az ellenkezője fog történni. Nosztalgikus…
Nem sokáig voltam abban az állapotban. Tennem kellett valamit. Felálltam, kiegyenesedtem. Kicsit ki is nyújtóztam, mint aki valamilyen történelmi mozdulatra készül. Bár azt még nem döntöttem el, hogy melyik képességemet használjam, csak azt, hogy használom. Az elsőt már látta, bár a mostani felállás szerint, most pont egy súlycsoportba lenne gyorsaságunk. Viszont az enyém csak egy támadás erejéig… de ha talál, akkor miért ne. A másikat viszont még talán soha nem is használtam. Talán éppen itt az ideje.
Kicsit előre dőltem támadásra készen. Arcomon ezúttal is megjelent egy széles szinte pokoli mosoly, amely bár alig látszott enyhén lehajtott fejem miatt… de ott volt. El is indultam ismét felé, ismét a bal oldala felé. Most nem voltam olyan gyors, nem az volt a célom, hogy megsebezzem. Csak el kellett találnom fegyverét. Hogy az aztán kirepüljön kezébe és a következő támadásomat könnyebben be tudjam vinni.
Mikor mellé értem támadtam. Oldalát céloztam meg, viszont nem lándzsám helyével, hanem nyelével ütöttem egyet rá, ezek után ismét háta következett. Ahogy ütöttem, a lándzsámat nem húztam vissza, nem vettem el testétől. "Gördíttettem" oldalán, majd hátán húztam egy kecsesebb vágást, melyet követően szinte kicsaptam fegyverem hegyét jobb oldalam irányába.
Utána a befejezés, mely tisztes távolságba történt.

Élet: 80/60
Páncél: 40/00

[Ha VP-nek tűnik a sebződés elkerülése, bocsánat. Ilyen epic multiply támadást nem vagyok hajlandó beengedni.]

Furcsamód az első támadás nem sikerül. Nem tudom, hogy; talán csak a rendszer kavart be, talán Nio egy admin titokban, Kayaba egy munkatársa... mindegy.
És nem, ezt nem azért gondolom, mert nem sikerült. A második támadásom, a szúrás tökéletes volt, oké. Már önmagában ez is érdekes játékmódra vall, hisz ha az elsőt kivédte, akkor a másodikat miért nem tudta? Fordítva jobban megérteném, de ez sem baj...
...hanem hogy... egyszerűen nem sikerült. Minden amellett szólt, hogy találok, és a Katanám pengéje gyönyörűen siklott a lány felé... aztán hirtelen... nem sikerült.
Na mindegy... mikor átugrik a fejem felett, szinte automatikusan fordulok meg, és látom, ahogy ellenfelem pihen, felkészül a következő rohamra.Ha akarnék, most nekironthatnék... de nem teszem, kíváncsi vagyok, így jobb lábam kissé hátracsúsztatom, a fegyverem magam elé emelem, és félig oldalra fordulva, védekező pozícióban várok.
Mikor elindul felém, jobban megmarkolom a kardom, és figyelek, mit csinál. Ki akarom védeni a támadását... de az utolsó pillanatban tágra nyílik a szemem.
Nem értem.
Azt hittem, normálisan fog támadni, erre a lándzsája hirtelen megfordul, és a nyelével támad. A... kardomra.
Nem sokáig maradok értetlen; a Katana kicsúszik a kezeim közül, és úgy repül jobbra, mintha direkt hajítottam volna el. Az arcomon rémület villan át... fegyvertelen vagyok! Félig ösztönből, félig a gyorsaságom nyújtotta reflexkülönbség miatt hátravetem magam, és ezzel elkerülöm a további mozdulatait, de az érkezésem nem sikerül szépre: hátraesem, és nagyon össze kell szednem magam, hogy fel tudjak állni. Majd hátrálok, a körülbelül 3-4 méterre heverő kardom felé nézek, és hirtelen rohanni kezdek felé.
Vissza kell szereznem!
S ha Nio nem akadályoz meg (amire nincs túl sok esélye; igaz, hogy kicsit közelebb van hozzá, viszont én gyorsabb vagyok), akkor fel is kapom, majd újra a lány felé fordulok, várakozón, kíváncsian, hogy mit fog kitalálni.
Fáradok. Nem kicsit. Ideje lenne befejeznem ezt a harcot.

HP: 67

Az az egy szerencsém, hogy Nio türelmesen nézi, miként veszem fel a fegyverem. Ha most megakadályozna ebben, valószínűleg már adhatnám is fel; mire megy egy kardforgató a kardja nélkül?
De szerencsére nem ilyen... etikátlan? Szemét? Trükkös? Hívjuk, ahogy akarjuk, mindenesetre hagyja, hogy az elejtett Katana után menjek. Jó, valószínűleg én is hagynám fordított helyzetben, de ez semmit nem jelent... a 'mindenki magából indul ki' baromság, hisz ha a pozitív tulajdonságainkat másnál is feltételezzük, akkor csúnyán megjárhatjuk.
Ezért hát meglep ez az előzékenység, még ha valahol számítottam is rá. Sosem lehet tudni, és inkább csalódjak kellemesen, mint kellemetlenül, nem igaz?
Kifújom magam, amíg készül a támadásra. Ezúttal nem a kíváncsiságom akadályoz meg abban, hogy villámgyorsan rárontsak; talán túl sok erőt vett ki belőlem a legutóbbi támadássorozatom, vagy talán ezúttal az ő kitartása nagyobb az enyémnél. Ha ugyanakkora, vagy nem nagy az eltérés, akkor lassan neki is fáradnia kell... de vajon így van-e? Nem tudom megállapítani, és nem is fogom, csak ha látom a fáradtság jeleit ellenfelemen.
Össze kell szednem magam! Megmarkolom Katanám, s gyorsan átgondolom a helyzetet. Mivel az előbb ütötte ki a kezemből a fegyvert, még a legjobb esetben sem tudja újra alkalmazni. Hátravan még a gyorsaságnövelő képessége, de valószínűleg ha azt használja, akkor is ki tudom cselezni a támadását.
Én viszont újra használhatom. De hogy megint beválik-e, az már kérdéses.
Mikor Nio ismét támad, összehúzott szemmel figyelem a mozdulatait. Döfni készül, kihasználva a hosszabb fegyver előnyét, és ezt nem szabad engednem... de azzal is tisztában vagyok, hogy nem menekülhetek mindig. Ki kell dolgoznom egy tervet, ha kell, akkor a képességem is belevenni, és le kell győznöm az ellenfelem...
...és ehhez talán minden erőmre szükségem lesz.
A szúrást egy csuklómozdulattal félreütöm, aztán visszatámadok. Legalábbis ez játszódik le a fejemben... a rideg valóság ugyanis az, hogy ez nem igazán válik be. Mikor félreütném, lök egyet a fegyverén... fáradtságom ezzel még akkor sem képes megbirkózni, ha elvileg ezt is háríthatnám. A lándzsa mintha figyelembe se venné azt, hogy nekicsapódott egy másik fegyver: szinte akadálytalanul fúródik a gyomromba, én pedig, ha minden jól megy, a hátralökő effektet és lábaim erejét kihasználva távolodom egy kicsit ellenfelemtől, és vetek egy gyors pillantást életcsíkomra.
Vészesen fogy, nagyon vészesen... de nem aggódom, hisz tudom, hogy kicsivel a sárga zóna előtt áll meg. Nem aggódom? Francokat nem! Egy támadás, és nekem annyi... kénytelen vagyok bekeményíteni. Már csak a gyorsaságban bízhatok, mint mentsváramban, de ez vajon elég lesz-e?
-Szép volt... - mondom, de alig ejtem ki a számon a szavakat, már suhanok is felé. Nem adok időt neki a pihenésre: ha szerencsém van, és a kitartása nem magasodik 3-4 pontnál jobban az enyém felé, akkor már neki is fáradnia kell. Kölcsönkenyér visszajár, amit ráadásul most megspékelek a sebességem előnyével.
Szerencsére nem hátráltam el túlságosan tőle, ha pedig ő akar visszavonulni, akkor arra egyszerűen nem hagyok elég időt. Mindkét kezemmel megfogom a kardom markolatát, úgy szelem át azt a rövid távolságot, ami kettőnk között van, majd támadok. Teljes mértékben kihasználom a fölényem: csapok egyet Nionak jobbra és lefelé, a vállára, majd a másik irányból, vízszintesen, majd egy pillanatra visszahúzva fegyverem, szúrok egyet... mindez független attól, hogy kivédi-e a támadásaim, vagy hátrál-e, mert az utóbbi esetben követem. Rendíthetetlenül, kérlelhetetlenül, és villámgyorsan: egyszerűen lehetetlen, hogy minden támadást kivédjen, még akkor sem, ha a fegyverkezelése nagyobb, mint az enyém. A rendszer nyújtotta előnyömre támaszkodom, és a gyorsaságom kihasználásával nem lesz gond. Mindig gyorsabb voltam, mint az ellenfeleim, hiszen erre alapozom a statom, így már megszoktam a villámgyors mozdulatokat, s azt, hogy akit támadok, az sokszor nem tud mit kezdeni. Egyszerűen azért, mert túl gyors vagyok hozzá képest.
Mindössze azt kell hát csinálnom, amit eddig is kellett volna: győznöm. S ha fáradok, vagy ő is fárad, vagy... vagy reménykednem kell, hogy a gyorsaságom erre is elég lesz.

HP: 30

Ez a támadásom betalált, amit alig hittem el. Bár be kellett vallanom magamnak, hogy bár betalált, sajnos erőm vége felé közeledek, pontosabban kitartásom vége felé, ami nem valami bíztató. Viszont, mint kiderült az egyszerűbb támadások néha célravezetőbbek és hatásosabbak, mintha túlbonyolítanám, és valami extrém támadással rukkolnék elő, ami lehet, hogy látványos, de teljesen haszontalan. Pech… Mindenesetre tartogat még meglepetéseket a nap, és ez a nosztalgikus párbaj is.
Támadásom betalált, viszont még vissza sem értem a helyemre, de máris támadott Kyuu. Észre sem vettem, hogy mi pontosan történt... de valahogy védekeztem, ami többé kevésbé sikerrel is járt. Viszont talán pontosan azt sem tudnám megmondani, hogy hogyan támadott, amit tettem az reflexből volt. Mindenből csak az tűnt fel hogy előttem van, támad lándzsám nyelével védekezem,de az életem fogy és talán a meglepettségtől vagy valami mástól azt nem tudom, de én is a földön végzem leülve, bár nem úgy ahogy Kyuu nem is olyan rég.
Meglepetten pislogok egy pár pillanatig, de felállok. Halvány fogalmam sincs, hogy most mégis mi történt, de ahogy elnéztem életemet, sajnos nem kell sok ahhoz, hogy megnyerje. Vajon az ő élete hogy áll? Pillantottam egy pillanatra rá, majd lehajoltam és kifújtam a levegőt, mint annak idején a középsuliba egy hosszabb futás után. Most is valami ilyet éreztem. Elfáradtam, de ami azt illeti nagyon is kellemesen. Mindezek után nyújtóztam egyet. Lövésem sem volt, hogy kellene visszavágnom. Két dolog viszont biztos volt, egyik, hogyha használom a másik képességemet, akkor kipurcanok, és a helyszínen alszok el, a másik meg, hogy látványosabb mozzanatra már nem futja erőmből.
Keményen megmarkoltam fegyveremet és haránt terpeszbe álltam támadásra készen. Úgy döntöttem reflexből cselekszem, és majd ahogy elindul, kezem úgy támadok. Most vagy soha. Ismét elindultam előre jobb oldalra csaptam ki fegyveremet és támadtam egy átlós vágás kíséretében, majd ez alkalommal is elfutottam mellette és mögötte álltam meg. Gondolkoztam még egy alattomos vágáson a hátánál, de nem nagyon volt hozzá erőm, és gyorsaságom, így arra koncentráltam, hogy védjem magamat, hátha ki tudom védeni, és lesz esélyem még.

Élet: 80/40
Páncél: 40/00

Hogy a tervem bejött-e vagy sem, arra azért tudok olyan egyszerűen válaszolni, mert nincs is tervem. Nem túlzok: csak a gyorsaságomban bíztam, mikor Nionak rontottam. Hogy ez si egy terv? Lehet, hisz a rendszerre támaszkodni is egy olyan opciót jelent, amit talán sikeresen beleszőhetek stratégiámba... bár jobban szeretem, ha valami értelmessel is előrukkolok. Ezúttal viszont ez látszott a legértelmesebb megoldásnak.
Nocsak! Vágok jobbról, vágok balról, de Nio mindketttőt kivédi. Szemmel láthatólag azt sem tudja, mit csinál, talán csak ösztönből (és a magasabb fegyverkezelés miatt) sikerül neki. A szúrás viszont bejön: Nio sikeresen hátra is esik, és ez szemmel láthatólag meglepi.
Én is hátrálok, és kimerülten fújok párat. Ha most azonnal rárontanék, lehet, hogy gyorsaságban előnyben lennék, de Nio előnyt kovácsolhatna a kitartásából és az ügyességéből. És hiába a szinte háromszoros fölény, nem kockáztathatok, hisz egy vágás, és végem.
Nio hamar feláll. Kíváncsian nézem az életcsíkját, és pont félnél áll meg. Legalábbis amennyire én ki tudom venni. Ez pedig egy dlgot jelent...
-Szépen védtél az előbb. - mondom, mielőtt támadásba lendül. - Most már mindkettőnknek csak egy találat kell a győzelemhez... most dől el minden. - kardom egy villámgyors mozdulattal magam mellé csapom oldalra, majd védekezőn felemelem. Elszántan, mégis nyugodtan nézek Nio szemébe... erre volt hát jó az eddigi harc. Lényegében ez már egy első ütést számító párbaj, s ez nekem meglehetősen előnyös, ha azt nézzük, hogy az élete és a sebzése is jobb az enyémnél. Eddig jól állok hát, amit nagyban köszonhetek a speciális képességemnek... de azt most értelemszerűen nem használhatom, hisz az első találatra nyerek, még ha ököllel is viszem be azt.
Még ha...
Egy pillanat...
Eddig merenghettem szabadon, hisz Nio újra támad, de nem is baj. A terv már kirajzolódott fejemben, csak a löket kellett neki, ami az előbb meg is történt. Olyan ez, mikor a kiöntött benzint meggyújtják: önmagában az üzemanyag semmire sem jó, de elég a legkisebb láng, hogy a tűz villámgyorsan elharapózzon.
Hogy sikerülni fog-e, nem tudom, de mindenesetre nagy rá az esély.
Újból két kézzel markolom a fegyverem, és mikor Nio támad, ferdén a lándzsája elé tartom a kardom. Kicsit megremeg a kezemben, de szerencsére sikerül, és Nio újból elhalad mellettem.
Szóval mögöttem van? Akkor némileg módosul a tervem... mindössze annyival, hogy meg kell fordulnom. Ezt is teszem, és gyors léptekkel közeledem Nio felé.
Gyors léptekkel... de nem a leggyorsabbakkal, ami tőlem telik. Azt már nem bírnám. Többé-kevésbé kényelmesen haladok hát, és mikor odaérek, felülről csapok egyet. Pontosan fejtetőre, függőlegesen támadok, pont olyan gyorsan, hogy ne tudjon ellentámadni... de kivédeni valószínűleg ki fogja. Sőt, mivel tartalékolom azt a kevés erőm, ami megmaradt, szinte biztos, hogy ki fogja. Védje; nem zavar.
Pontosan ez a szándékom.
Ha nem védi ki... akkor nyertem. Ha viszont kivédi, akkor pont abban a pillanatban, mikor a két fegyver egymásnak ütközik, bal kezemmel elengedem a markolatot, így lesz egy szabad kezem. Csak egy pillanatomba telik, hogy ökölbe szorított ujjaim kék színben felragyogjanak, és megpróbáljam gyomronvágni Niot. Mivel épp kivédi a támadásom, nem valószínű, hogy tudna erre reagálni, valamint az is szokatlan tőlem, hogy puszta kézzel támadok, így szinte esélytelen, hogy erre számítson. Őszintén szólva most csinálok ilyet legelőször, de hát sosem késő elkezdeni, nem igaz? Egy szó, mint száz [de szép is lenne, akkor két és fél szóból meg lehetne oldani a reaglimitet]: nem valószínű, hogy kivédi.

HP: 30

Ééés sikerült! Meg kell hagyni, egész jól sikerült a harc. A speciális képességem is többé-kevésbé korrekten felhasználtam, a terveim is beváltak, s az utolsó támadásom is sikeres lett. Viszont... én is sok életet vesztettem, sőt, a párbaj végére kirajzolódó sudden death azt sugallta, hogy ideje lenne valamennyire az életpontjaimmal is foglalkoznom.
Nio térdre hull, ezek szerint helyes volt a tippem, és ő is elfáradt. Nem csoda, keményen dolgoztunk mindketten, és a legtöbbet igyekeztünk kihozni magunkból, aminek meg is lett az eredménye.
Szoros harc volt ez, nagyon szoros.
-Az biztos... - mondom fáradt hangon, és egy laza mozdulattal a hüvelyembe csúsztatom a kardom. - És miért ne ismételhetnénk meg? Akár gyakrabban is harcolhatunk, ha szeretnéd. Vagy farmolhatunk is együtt. - igen, komolyan gondolom ezeket a szavakat: én elég motiváció vagyok Myllának, nekem pedig Nio lesz ösztönző erő. Esetleg később ők is megismerhetik egymást... de ez a jövő zenéje. Hogy ezekből a tervekből, ötletekből mi fog megvalósulni, azt nem tudom előre, de ez jobb is így. Ha látnok lennék, mi izgalom lenne az életben?
-Akkor hát szia... jó fejlődést! - mosolyodom el, és búcsút intek a lánynak. A küzdőtérről kifelé veszem lépteim - talán felkeresem Myllát, segítek neki fejlődni, vagy körülnézek a céhek közt, hátha találok valami értelmeset. Vagy... na mindegy, majd meglátjuk, mihez kezdek.
A főtér felé indulok, hogy minek, azt nem tudom. Lehúzom a menüm, hogy üzenetet küldjek Myllának, majd leeresztem a kezem, így az előbukkanó opciók eltűnnek. Tovább sétálok, betérek valami vendéglőbe, hogy egyek egy jót, s miközben tengetem időm, elmém lehetőségeken, céheken, Nion, a fejlődésen, meg ilyesmin pörög. Hogy mi fog kisülni a kavargó gondolatokból? Még én sem tudom, de egy biztos: ha változás szele közeleg, én nem fogok meghátrálni.

[ Köszönöm a játékot! ]