Fehér Kilences - Kyuu naplója

Olyan gyorsan történt... nem emlékszem semmire. Megtörtént egyáltalán? Átvillan agyamon, hogy talán csak álom volt az egész, de nem; ránézek a kezemben tartott újságra, és az visszanéz rám.
Azt mondja: Hónapok teltek el.
Hónapok.
Sok hónap.
Megpróbálom összekaparni még kicsit kába gondolataim. Emlékszem, hogy sétáltam a harmadik emelet egy városában, ez még tiszta, aztán sötétség. Nem is tartott sokáig, olyan volt, mint egy kellemes szundikálás, majd a Kezdetek Városának főterén találtam magam. Ráadásul pont ott, ahova a legelső belépés után is kerültem; akkor akaratom ellenére is belém ivódott a látvány, az oszlop mellettem, a furcsa alakú utcakő a lábam előtt... semmi kétség, ez ugyanaz a hely.
De hát mi történt? Persze, valószínűleg valami bug. De hogy a NerveGearom hibásodott meg, vagy az egész rendszer, arról fogalmam sincs, talán nem is fogom kideríteni. A lényeg, hogy ez nem került az életembe: létezem, még ha egy hamis valóságban is. Kijuthatok. Megvan az esélyem, hogy segítsek, hogy a fronton harcoljak, és egyszer viszontlássam azt a napfényt, ami nem pár elektronikus adatból áll, hanem valódi. Azt a zöld füvet, ami nemcsak a sisak stimulációja az agyambam, hanem tényleg ott van előttem, tényleg illatozik, és tényleg... tényleg van. Van, mint az egész világ, ahol én most éppen fekszem, intravénásan táplálnak, a szüleim pedig talán pont azon gondolkodnak, hogy éppen mi történhet velem. A szüleim...törődtek ők velem valaha? Szerintem nem igazán változott meg az életrendjük, nagyjából annyit beszélnek velem, mint eddig. Talán ez még áldás is a számukra.
Persze, hogy első mogdulatom a menürendszer megnyitása volt. Többé-kevésbé a helyén maradt minden; a 13. szintem megmaradt, a tárgyaim a helyükön. Egyedül a Szabdaló, a White Rose tulajdona tűnt el, mint ahogy a céhből is kiléptetett a rendszer.
Vagy talán ők dobtak ki?
Ekkor kezdett el motoszkálni a gyanú a fejemben, hogy talán mégsem zajlott minden olyan simán, mint elképzeltem. Lehet, hogy...
-Elnézést... - fordultam oda az első járókelőhöz, akit láttam - ...hányadik szintet nyitották már meg?
-Részeg vagy? A tizenhatodikat, haver! - a hang érdes volt, s a hangszín is mintha pofánvágott volna, de ez engem cseppet sem érdekelt. Csupán álltam, mint valami szobor, döbbenettel az arcomon, és néztem magam elé. Néztem, de nem láttam.
A tizenhatodikat...
...atyaúristen...
...mi folyik itt? Bementem az első kávézóba, amit láttam. Felkaptam egy újságot egy gazdátlan asztalról, és megtudtam... megtudtam, mennyi idő telt el.
Hónapok. Sok hónap. Majdnem egy év.
És most itt állok, az újsággal a kezemben. Látom, hogy egy pincér (nem njk) szólongat, de nem hallom. Képes lennék rá, csupán nem érdekel. Ujjaim szétnyílnak, a papír a földre hull, én pedig kibotorkálok az ajtón.
Atyaúristen... Mi történt itt?