Aidor vs Judy

Jó hangulatban ébredtem fel reggel. Az este már megint egy fán aludtam el, ami igen gyakran meg szokott nálam fordulni. Ezt leszámítva egész jól aludtam, bár az utóbbi időben belegondoltam, hogy talán lassan otthont kéne cserélnem, mert nem élhetek egész végig a Kezdetek Erdejében, hiszen a "survivoros" életnek megvannak a kisebb-nagyobb hátrányai, melyeket általában én se nagyon szeretek, pedig mindig a legnagyobb fák megfelelő magasságából kinyúló vastag törzsein hálok. A tető nem más, mint a lombkorona, amin néha azért átüt az eső, ám a szélviharok is fel szoktak verni édes álmomból; aztán még ott vannak azok az agresszív mobok, amelyek csak nagy ritkán bukkannak fel a Kezdetek Erdejében, még fel is mászhatnak értem. Ám az erdőnek van egy funkciója, ami a városnak nincs annak ellenére, hogy nem védett terület: itt nincsenek éjszaka bóklászó gyilkos/rabló mobok és játékosok. Múltkor csak egy gyenge elmebajos kislánnyal volt dolgom ezek közül az emberek közül, de nem szívesen akarok még egyszer összefutni egy ilyennel.
Ilyen hosszú idő után egy lakásra vágytam, ahol négy fal és jól bezárt ajtó véd az ellenségtől és a természeti csapásoktól. Száz százalék, hogy a Viharmadár Páncélja feletti másodlagos lakásom lesz végül az elsődleges. De azért magasabb szinten se ártana egy másik lakás után is nézni. Talán majd a tizedik szinten.
Szóval felébredtem. Nagy ásítás és nyújtózkodás közben fürkésztem át ebből a magasságból az erdőt. Szép, gyönyörű időnk van. Túl szép ahhoz, hogy elüssem az időt egy párbajos edzéssel. Nem árt, ha valakivel párbajozom, hogy tartsam a formám. Máskülönben kedvem is támadt egy párbajhoz...
De ahhoz, hogy találjak egy párbajtársat, ahhoz be kellene mennem a városba, hiszen ott szinte nyüzsög az olyan játékosok, akik hozzám hasonlóan keresnének valakit, akivel megküzdhetnének. Itt az erdőben mostanság egyre ritkábban fordulnak elő játékosok.
Lemásztam a nagy fáról, majd a Hazatérés Kristály segítségével beteleportálódtam a főtérre. Itt a legjobb keresni.
Nem is kellett sokáig keresnem, megláttam egy fiatalabb srácot, aki talán meg is felel az elvárásaimnak. Nem akartam olyan idétlen belépőt, amit Kota csinált velem még azelőtt, mielőtt a céhembe léptem volna.
Csak úgy egyszerűen, de lágy lépéssel közelítettem meg a srácot.
- Üdvözletem! - köszöntöttem udvariasan. - Megkérdezhetem, hogy nem keresel-e véletlenül egy ellenfelet párbajra?

Unatkozom... Valahogy most nem volt kedvem kilépni a városból, de kell a pénz és nem utolsó sorban a tapasztalat is ezért már megint a küldetés tábla körül lézengtem hátha akad valami... nem akadt.
Elgondolkodtam azon, hogy talán a változatosság kedvéért szerezhetnék némi tapasztalatot párbajban is... de valahogy nem fűlött a fogam hozzá, hogy: Csá, nem akarsz párbajozni?... Ez valahogy elég hülyén nézett volna ki... Nagyot sóhajtva ültem le a legközelebbi padra.
Hát így nem jutok előrébb... Viszont hol találhatnék egy önként jelentkező ellenfelet?
- Üdvözletem! Megkérdezhetem, hogy nem keresel-e véletlenül egy ellenfelet párbajra? Szólított meg egy 20-as éveiben járó lány, bár sose voltam jó becslésben, főleg nem ha korról, távolságról, vagy magasságról voltszó. Hosszú gesztenye barna haja van és zöld szeme, na meg nem mellékesen jó testalkata... és párbajozni akar. Úgy fest csak kívánni kell... engedtem meg magamnak egy félmosolyt, mélyen a szemébe néztem és csak annyit mondtam:
De, mire várunk még?

//Bocsi, most levezetek rajtad egy ördögöt. //

Mikor rákérdeztem a srácra hozzám méltó jó gesztussal, hogy nem akar-e párbajozni, az félmosollyal bár, de ezer örömmel vállalta. Úgy tűnt, hogy a még tinikorú, talán szinte a nagykorúságot átlépő játékos is párbajtársat keres. Tőlem lehető legszokatlanabbul hosszasan méltatni kezdtem kezdtem.
- Ez nagyon lovagias, szép gesztus tőled. - mondtam kedvesen. - Jóllehet néhányszor találkoztam már más rendesebb játékossal, de egyik se volt ennyire lelkes a kihívások során, mint te. Esküszöm, tényleg nincs még ilyen rendes srác rajtad kívül, aki hipp-hopp, szívesen... talán mindig is ilyen voltál? Nagyon kifinomult az öltözködésed, és a hajad is milyen szépen gondozva van. Biztos a veled egykorú lányok kedvence lehetsz, sőt, nem panaszkodhatsz a csinos makulátlan külsőd miatt. Remélem, majd egyszer lesz egy lány, aki nem inkább a külsődért, hanem saját magadért, meg a jó tulajdonságaidért fog szeretni. Ha valamennyivel fiatalabb lennék, én is beállnék a sorba, a fegyelmezettségi szintemet erre az esetre megpróbálnám lealacsonyítani... de hát nem, nekem nincs ilyen szerencsém. Nyugodt vagyok, sose mászok férfiakra, maximum a jóvágásúakat, mint amilyen te vagy, megdicsérgetem, ha úgy tartja kedvem. De tényleg nagyon-nagyon-nagyon kedves, jószívű és fess úrfi vagy.
Elharaptam az ajkamat. Nem is kevés ember vette észre, hogy mennyire dicsérem a srácot a külső és belső jelleméért, pedig igazából nem is ismerem őt... ez jócskán megcsapta a büszkeségemet és a mások iránti bizalmatlankodásomat. Ez volt az első ilyen eset, hogy így méltattam valakit, akit csak látásból ismerek pár másodperce. Hát igen, néha én is kerülhetek elég cikis helyzetbe, ha nem vigyázok magamra, vagy nem figyelek arra, mit csinálok és mit mondok.
- Öhm... elnézést, kicsit elragadtattam magam. - szabadkoztam a srácnak. - Nem akartam ilyen feltűnést okozni ebből... szerintem menjünk át a parkhoz. Ott kevesebben vannak és nagyobb is lesz ott a terünk a párbajhoz. Menjünk!
Otthagytuk a csodálkozó játékosok aprajanagyját-kicsinyét, majd át is mentünk a parkhoz. Ott valóban kevesebben voltak, és elég tágas is volt.
- Amúgy Judy Noxia vagyok, íjász. - mutatkoztam be a srácnak. - És én megismerhetem leendő ellenfelem nevét?

...ez sokkolt, lassan kezdtem elfelejteni milyen is ha dicsérnek... na nem mintha máskor tudtam volna rá rendesen válaszolni... ez változatlanul most se ment.. többnyire jobb ötlet híján az ilyen esetekben nyomok egy ja, vagy valóban? esetleg viccesebb napjaimon egy tudom, vagy jó az ízlésedet. De azért mindennek van határa... ez az őszinteség, nyíltság... és... és... értelmetlen.... nem is tudom micsoda, ilyen emberrel még nem találkoztam. Megkellet kapaszkodnom a padba mert attól féltem helyben lefordulok, azt hittem már mindent láttam, mindenre felkészültem, úgy fest a nők még mindig tele vannak meglepetésekkel... Büszke voltam arra, hogy már évek óta nem lepődöm meg semmin... annyira legalábbis nem, hogy komolyabban elrágódjak rajta... a Kayaba Akihito bejelentése meglepet ugyan de nem annyira mint ez a nő... össze zavarodtam, meg se tudok szólalni, általában nem vagyok pirulós fajta[legalább is nem volt még példa rá], de most segítség nélkül is megmondtam, hogy fejembe szállt a vér.
Öööö....ööö...ö, egy pillanat. Mondtam miközben az ájulás kerülgetett... elsétáltam a legközelebbi épületig ahol első dolgom volt beverni a falba a fejem... nem fájt... elfelejtettem a SAO rendszerében nincsen fájdalom, ez megnehezíti a dolgom. De némi fejrázás, és még néhány fejet a falba vágás után és a hirtelen unalomig megismert "elpusztíthatatlan tárgy" felirat után, túlestem a kritikus ponton.
Elnézést, hogy megvárattam, igen az azt hiszem túl sokan vannak itt menjünk máshova. Ezek után átmentünk a parkhoz ahol aztán bemutatkozott:
-Amúgy Judy Noxia vagyok, íjász. És én megismerhetem leendő ellenfelem nevét?
-Aidor, örvendek a találkozásnak. Minden esettre a becsületemnek vége... soha nem aláztak meg ennyire ezt most ki kell adnom magamból, még ha akaratlanul is történt... És küldtem is a féléletes párbajra hívást...

Ami biztos az biztos. Jó nagy hallgatóságom volt a méltatás folyamán, amit igazából nem is akartam volna ennyire elhúzni. HOgy miért történt meg, jó kérdés. Vagy egyszerűen jókedvem van, mert a szép idő ilyen hatással van rám, vagy pedig le akartam vezetni a bennem rejlő "kislánykás behízelgést".
Mielőtt mentünk volna, a srácnak egy "pillanatra" el kellett mennie valahová mennie. Mikor láttam rajta a szégyenkezés kis árulkodó jeleit, már sejtettem, hogy nem is kicsit, hanem nagyon túlzásba vittem a dicsérgetést. Szegény srác... biztos a cikis helyzetet vezeti le valahogy, ahogy bizonyos rajzfilmekben szokás. Mostantól kezdve arra is vigyázni fogok, hogy miként méltatok mást, ha erre kerül a sor. Sem magamat, se senki mást nem akarok többé ilyen helyzetbe hozni, főleg nagy terjedésű publikumban.
Végül visszajött:
- Elnézést, hogy megvárattam, igen az azt hiszem túl sokan vannak itt menjünk máshova.
Átmentünk a park nyugisabb részéhez. Innen látni lehetett a Viharmadár Páncélját is. A bolt jelenleg zárva van, mert jelenleg itt vagyok párbajra készen. Bemutatkoztam a srácnak, mire ő is bemutatkozott. Csak úgy simán Aidornak hívják. Nem mondta a teljes nevét. Az igaz, hogy engem igazából Judy Sarnatrinának hívnak, de amióta itt vagyok, azóta a Sarnatrina helyett Noxiát használom vezetéknévként. Hogy meglepődnek-e egyesek, amikor kiderül az igazi vezetéknevem kiléte, az a jövő zenéje és egyben az ők reakciójuk lesz.
- Én is nagyon örvendek Aidor. - viszonyoztam a gesztust.
Meg is kaptam fél életre szóló párbajra a kihívást, amit habozás nélkül elfogadtam. Megint egy rövid párbaj, de sebaj... Mirika általában elvárja, hogy az Angeic Voice tagjai fél életre szóló duelt vezessen le.
- Készen állsz?
Megvártam a választ, aztán már kezdődött is a harc. Először csak simán lőttem egyet az ellenfelem felé, majd elkezdtem futni félíves kerüléssel Aidor másik oldala felé. Hogy sikerül eljutnom-e odáig, az csak Aidor reakcióján függ. Egyelőre hagyom, hogy megmutassa, mint is tud. Mivel nincs kikötve, hogy ne használjuk a speciális képességeinket, azt se fogom majd kihasználni a párbajból. Jobb szeretek meglepetést okozni az ellenfeleimnek.

- Készen állsz? -Hangzott a kérdés, csak bólintottam.
Kezdődött a párbaj, mivel íjász az ellenfelem, logikus az elképzelés miszerint azonnal rám lő, ezért azonnal oldalra ugrotta, és le is hajoltam, hogy kisebb találati felületet nyújtsak.
Igazam volt a nyíl elszáguldott mellettem, de nem engedhettem meg magamnak az öröm táncot Noxia már rohant is ívesen, láthatólag az oldalamat vette célba. Ez rossz, azonnal felmértem ha akarnám se tudnám megakadályozni de talán szerezhetek egy kis felállási előnyt, azzal ha jól mozdulok. Meg se próbáltam szemből neki rohanni inkább előre dőlve oylan gyorsan ahogy tőlem telt írtam egy szűk félkört éppen ellentétesen Noxiával, úgy, hogy a háta mögé kerüljek, persze sajnálatomra így se elég közel ahhoz, hogy támadjak, ezért hirtelen guggoltam és guggolórajtból két késemet szúrásra készen, előre dőlve[ a lég ellen állás és a kisebb találat felület csökkentése végett] indítottam roham támadást, remélem nem találkozok útközben semmiféle hegyes dologgal...

Elkezdődött a harc. Sajnáltam azért, hogy féléletes párbajt vívunk meg, mert a teljes életes izgalmasabb és sokkal hosszabb is. Látszólag Aidor kis szintű, és sokat kellene neki is még tanulnia. Minél hoszabb egy baráti párbajozás, annál hosszabb gyakorlás és tanulás. Én se tanulhattam meg másképp a harcművészetet a valóságban, itt meg a játékbeli küzdelmet, mint íjász. Mindkét esetben mindig másokkal gyakoroltam, ámbár volt, amikor inkább egyedül akartam ezt csinálni. Úgy tűnik, a személyiségem és a képességem lassan-lassan idővel változik... talán ez azóta van, amióta túléltem egy szerverleállást, és át kellett élnem azt a pár percig tartó pillanatot, amit a nevelőszüleim mellett töltöttem el?
Még a végén lehet, hogy képességeim megváltoznak abból a szempontból, hogy akár valami csoda folytán más kasztot veszek fel, akár akarom, akár nem. Hallottam már legendákat egy-két olyan játékosról, akiknek egyik pillanatról a másikra a kasztjuk megváltozott valamiért. Ki tudja, nem-e árnyharcossá válok a végén... az se rossz kaszt. Igazából azt kellett volna választanom.
Aidor kikerülte a nyilat, én meg eközben nagy félkörívben futottam a srác másik oldalának irányába. Futás közben rajta is tartottam a szemem, hogy ne érjen engem valami hirtelen meglepetés az ő részéről. Láttam, hogy megindult, hogy egy hasonló, de rövid félkört tegyen.
Ebben a pillanatban, ahogy megmozdult, megálltam, majd kihasználva a pillanatot ismét lőttem felé... aztán felhasználtam a képességem, és kaméleon módjára eltűntem a szeme elől.
~ Lássuk csak, hogy mire mész ezzel a képességemmel, ha netán nincs Észlelésed. ~ gondoltam, miközben óvatos lépésekkel osontam. A Lopakodás képességem jól dominál a Beolvadáshoz, de azért ügyeltem a lépéseimre. Közben oldalazóan közelítettem meg Aidort hátulról. Ahogy mát ott álltam tőle egy méterre, belelőttem a hátába. A képességem használat után kikapcsol...
Ha sikerült eltalálni, még gyorsba lőttem bele egy újabbat, hátha az is sikerül, aztán gyorsan meghátrálok. Ha nem sikerül, akkor is érvénybe lép a hátrálás.
- Azért vigyázz, nehogy a lendülettől eless. - figyelmeztettem. - A harcban itt is figyelni kell a fizikai törvényekre.

HP: 45
Páncél: 16
Sebzés alapjában: 8

He? Észleltem meglepetten, de ellenfelem kámforrá vált, volt, nincs. Ezt a rohamot nem volt egyszerű feladat megállítani, főleg, hogy közben ügyelni kellet arra is, hogy nehogy orra bucskázzak, az eredeti terv szerint Judy lett volna a "fékező" erő az erő, ellenhatás alapján. Na nem mintha az igyekezetemmel sokra mentem volna, mikor Noxia felhúzta az íját én [mivel más kép nem tudtam volna kitérni oldalra vetődtem ahol aztán párszor[immáron akaratom ellenére] megfordultam a saját tengelyem körül. A késeim elejtettem, inkább mint, hogy magamat vágjam meg. De a lényeg Judy eközben és a még feltápászkodtam ködé vált. Felvettem elejtett tőreim, de még mindig sehol. A párbaj még tart szóval még a közelben kell lennie. És már sorakoztak is az ötletek, hogy mi történhetett... valahogy rossz előérzetem volt, a tőrökkel védekező pozíciót vettem fel, hiába...
Hamar rájöttem mi történt Noxiával... persze csak azután, hogy egy nyíl gyakorlatilag átfúródott rajtam.[ ha jól számolom ez 8,5 ép sebzés, tehát nekem -2 páncél és -6,5 ép]. Nem haboztam sokáig, azonnal megfordultam alig egy méterre álló támadóm ép a második lövést készült belém küldeni az íját odébb ütöttem így lövése[ha előtte] célt tévesztett. A másik késemmel hosszan előre szúrtam.

//A tizedeseket ne számítsd, csak úgy simán 8 a sebzésem, mivel mindig kerekítjük.. //

Aidort váratlanul érte a meglepetés-támadás. Az ő részéről engem is ugyanígy ért volna, ha egyszer csak eltűnik, majd idővel a háta mögött megjelenek, hogy belelőjek egy nyilat. Úgy ment eddig minden lépésem, ahogy kiagyaltam. A következő lövésem azonban kivédte, és ezúttal nem voltam elég gyors a hátráláshoz. Az egyik késéven belém vágott. Az én arcomon is egy aprócska meglepődés volt, de különösen nem esett egyelőre komoly bajom. Csak a páncélom sérült. Szegény, ha belegondol, egy jó idő, mire a páncélomat sikerül leszednie, hogy utána a hp-mat is megfaraghassa... de hát nem könnyű se így, se úgy; magas szintű vagyok, és jobbak a felszereléseim. Ám nekem is így gyűlhetne meg a bajom a nálam magasabb szintűekkel hasonló okokból.
Akkor most jöhet a második felvonás. Csináltam egy hátraarcot, és futni kezdtem öt méteres sugárban. Vagy követni fog, vagy nem, de mindkét esetben egy célom volt; próbáljon meg az utamba állni, vagy valami ilyesmi. Ez esetben, vagy nem ebben az esetben, ismét alkalmazom a képességem, és eltűnök a szeme elől. Belopakodtam a fák közé, majd odasurrantam egy fa mögé, ami a legközelebb állt Aidorhoz. Háttal állt nekem, épp úgy, ahogy benne volt az elvárásaimban.
~ Bujkálós taktika... általában nem ez a fajta eltűnés a stílusom, de most szükség lesz rá, a fák meg előnyt jelentenek.
Kifeszítettem az íjamat, hosszan céloztam a srác felé, aztán lőttem. Ahogy a cselekvés miatt láthatatlanságom elvész, gyors irammal visszahátrálok a fák és a bokrok takarásaiba. Ha Aidor befut a fák közé, még nagyobb az előnyöm is, mert akkor körülötte tudok lopakodni fától fához. Na de azért ügyelnem is kellett a srác minden lépésére, hiszen még ő is tartogathat nekem egy-két meglepetést a tarsolyában.

HP: 45
Páncél: 14/16
Sebzés alapjában: 8

Végre egy kis siker élmény, de ellenfelem "sajnos" nem szándékozott ökölharcba bonyolódni velem, kár abban van némi tapasztalatom még a suliból... na persze az is benne van, hogy terveim szerint én késsel támadtam volna továbbra is, de már futott is... sz'al a terv ugrott.
Azt már nem! bődültem el és hajítottam utána az egyik késem, az hangosan surogva iramodott Judy után. Akár el találta akár nem, az imént eldobott kését felveszi gyorsan felveszi a földről[ kivéve ha eltalálta és rendesen bele is állt, így, ha csak Noxia nem húzza ki, vagy nem esik ki, miközben fut, egy darabig egy késsel kevesebbem lesz[ majd a küzdelem végén megkeresem]]
Noxia berohant a fák közé, utána futni értelmetlen lett volna, hisz gyorsabb nálam.
Már tudtam a harcot elvesztettem, már csak késleltethetem, kb még egy találat és a párbajnak vége... számomra. Azonban itt maradni sincs sok értelme, a nyílt terepen jó célpont vagyok, a fák között valószínűleg eltudnék vele szórakozni még egy ideig ha jól mozgok, de azzal el esnék az amúgy is minimális esélytől arra vonatkozóan, hogy újból a közelébe férkőzzek. [elveim szerint az 1: millióhoz esélyek 10-9X beválnak] Szóval végül is mindegy, berohantam a fák közé ahol a földre vetetten magam, majd tovább rohantam, a fák között ugráltam mindig úgy, hogy más-más oldalról legyek fedezve, eközben késemmel vagy késeimmel össze vissza vagdalkoztam. Még egyszer nem ver át a láthatatlanság képességével, könnyű volt rájönni, ha teleportált volna hamarabb hátba tudott volna lőni. Az eltűnéssé és a köztes idő a támadásáig túl hosszú volt... így minden egyéb lehetőséget kizártam. Tsssz... kezdek fáradni...

- Azt már nem! - harsogta Aidor.
Valamit éreztem a hátamba beleállva, ami aztán le is esett rólam. Érződött, hogy a páncélomból megint leesett valamennyi. Mindenesetre jó, hogy igyekszik előbb ezt leszedni rólam, mielőtt a HP-mat is elkezdené megsorozni.
Bevált az ötlet, hogy a fák közé csalogassam, azonban megilletett, hogy vaktában ugrált, hasalt össze-vissza és vagdalózott. Ez a túlzott óvatosság lesz a veszte, csak a legmegfelelőbb pillanatot kell kivárnom. Egyelőre csak tisztességes távolságban álltam Aidortól. Való igaz, hogy a nyílt terepen sokkal könnyebb célpont, de abba nem gondolt bele, hogy ilyen kapkodással a fák között még sokkal könnyebb célponttá válhat. És még ennél is könnyebb célpont lesz, ha belesétál a csapdámba, amit akkor találtam ki, mikor már befutottam a fák közé, Aidor meg követett.
Könnyűszerrel felmásztam egy faágra, de vigyáztam, hogy ne rezegtessem meg a faág kisebb-gyengébb ágait és leveleiket. Ott vártam meg békésen csücsülve, amíg Aidor a fámhoz nem ugrik, vagy ott mellette el nem hasal. Nem láthat meg, mert még mindig láthatatlan vagyok a számára.
Végre eljött a pillanat, mikor már odaér ugrással vagy hasalással. Majdnem egy méter magasságban vagyok a srác feje felett, így még biztosabb is a célpont. Ahogy rögtön ideér, vagy elhasal, innen föntről, rögtönzéssel belenyilalltam. Ismét láthatóvá váltam. Remélem eltaláltam, mert kellett még egy utolsó csapás felőlem a párbaj végére.
Még nem másztam le a fáról, vártam Aidor reakcióit a váratlan támadásomat követően.
- Egy jó vadász mindig kivárja a megfelelő pillanatot prédája elejtésére. - mondtam nagy bölcsen Aidornak. - Folytassuk még a párbajt, vagy inkább már pihennél végre?

HP: 45
Páncél: 12/16
Sebzés alapjában: 8

-Puha párnára esés képesség gondolom nincs a játékban? Morogtam... Hát igen más kép nem is történhetett volna, az utolsó találat betalált, már túl fáradt voltam a hirtelen mozdulatokhoz ezért meg se próbáltam kitérni előle. Egy darabig még egy helyben feküdtem, mikor a szieszta érzés elmúlt feltápászkodtam... [velem született lustaság]
Jó párbaj volt, igazán élveztem, küzdjünk máskor is! [ha valamit mondasz még meghallgatom, aztán elsétálok a naplementében egy hátra intés kíséretében]
Most valami nagyon fontosat tanultam...ööö.... mit is? Na mindegy... lesz még idő kitalálni a tanulságot... addig is... megéheztem...