Aidor vs Tsu

Vannak ilyen napok. Mikor az ember rózsaszínben látja a világot. Mikor semmi rossz nem történhet, ez is egy ilyen nap lehetne, ha nem lenne minden rózsaszín!!! Agyamban lázasan forogtak a gondolatok. Hogy történhetett ez? Már reggel is... és az óta se múlt el. Most komolyan... Mi folyik itt? Már megint egy hiba? Vagy valami belement a szemembe... valami különleges?
Nem tudom, de mikor jobb híján megráztam a fejem mintha csak le tudnám rázni a szememről a rózsaszín "ködöt" ami az egész világot ilyené tette, felfigyeltem arra, hogy egy pillanatra eltűnt a rózsaszín árnyalat. De aztán megint visszatért. Így viszont rájöttem, mit kell tennem. Talán ha eleget mozgok, végleg eltűnik! Na, futkosni nem fogok. Inkább hasznosan töltöm el az időmet. A városból nem merek így kilépni. Inkább biztonságban maradok és próbára teszem magam egy fél életes csatában. Talán elégé meg mozgat, hogy eltűnjön. Így elindultam az arénába, ahol szétnéztem a lehetséges ellenfelek között. Majd végül arra jutottam mindegy, csak legyen valaki. Így végül arra jutottam be hunyom a szemem, és aki először szembe kerül velem az lesz az ellenfelem. Ennek az lett a vége, hogy majd nem egy oszlopnak küldtem a párbajfelkérést. Másodjára viszont sikerült és elment a fél életes párbaj felkérés, egy ugyan csak rózsaszín személynek.
Minden rózsaszín... ez irritál. Kicsit illetlen az efféle kihívás, de most mindegy. Csak tűnjön el végre és boldog ember leszek. Vajon miből keletkeznek ezek a hibák? Eddig mért nem volt? Hogy nem vették észre? Kezdem azt hinni, hogy az egész szándékosan van így megcsinálva, hogy a játékosokat boldogítsák.

Ellenfelem, bárki is légyen az elfogatta a kihívást. Valószínűbbnek tartottam, hogy elfogja utasítani, de ő tudja. Legalább nem kell tovább keresnem.
A számláló lassan vánszorgott végül ellenfelem szólt először.
- Üdvözöllek Kinji, örülök, hogy újra találkozunk, remélem, emlékszel még a jó öreg Kanora! Akkor kezdjük is el!
Felvontam a szemöldököm. -Ismerlek? Kérdeztem. Nem emlékeztem rá, pedig jó az arcmemóriám. A beszéde meg egyenesen irritált. Kizárt dolog, hogy ismerjem, de tudja a nevem. Mégis honnan? A SAO-n belül még nem mondtam el senkinek. A valóságban is csak a szomszédok... rokonok... osztálytársak, közeli ismerősök tudják. Persze annak a lehetősége nincs kizárva, hogy valaki tovább adta, de többnyire annak jó oka van és a fülembe szokott jutni. Na meg idegenek sosem köszönnének rám így, így ha csak...
Ijedten ugrottam hátra és még időben, hogy elkerüljem a közeledő fegyvereket.
-Átkozott. Mondtam.
Gőzöm sincs ki vagy és honnan ismersz, de ezt még megkeserülöd. De ellenfelem nem állt le rohamozott tovább. Késeimet védekezés képen heggyel előre ellenfelem felé tartottam. Aljas húzás volt az előbbi. De ki lehet, ez a fazon? Egy, ami biztos, nem a barátom… de olyan se túl valószínű, aki csak egy a sok közül. Ilyen trükkökhöz egyik se folyamodna. Ez itt, győzni akar, nem feleleveníteni a régi emlékeket. Az is ki van zárva, hogy teljesen véletlenül tudja a nevem. Az egyetlen lehetőség az, hogy valakinek az ismerőse, akinek nagyon a bögyébe voltam… talán még régről. Bár nem láttam egyik bosszúálló bagázsban sem. Talán más dolga akadt, az nap… de talán meg mutattak neki engem. Utálom az efféléket. Egyedül nem megy, akkor megy falkában? Ráadásul mindig azok, akik felelősek az egész balhéért. És azok, akik ilyen módszerekkel élnek, nem távozhatnak törött végtag nélkül. Hogy meg tanuljanak békében meg elüldögélni. Ez a azon irritál… nem is kicsit. Vettetem rá egy gyűlölet teljes pillantást. Hiába is rózsasín a világ én ettől még nem lettem derűlátó. Végül arra jutottam viszonozom a támadást. Oldalra ugrottam és megkíséreltem torkon csípni az egyik késemmel. Eközben a másikat ívesen a hasfalába szúrni.

Ellenfelem hárította a csapásokat, már amennyire ezt hárításnak lehet nevezni... Ez inkább a lovag rostokolására hasonlított. Erő, erő ellen, úgy fest itt én kerültem fölénybe. Ellenfelem lassan egyre lejjebb és lejjebb nyomtam aztán meg kísérelt lefejelni. Szerencsére még ép időben elhajoltam előle a vágását viszont nem tudtam megúszni. Szerencséje volt... még egyszer nem fordul elő.
Nem haboztam folytatni a támadást a találata ellenében sem. A mondatához is csak annyi dolgot fűztem hozzá gondolatban, hogy: Kötve hiszem. Így körbetáncolva ellenfelem meg kísérlem megfordulva saját tengelyem körül átfordulva megvágni a bal vállát a másik késemmel meg ugyan azzal a lendülettel hátba döfni átfordulás közben. Ez az ember tényleg irritál. Jó barátok? Az biztos nem. Inkább tűnik ellenségnek. Tűnik? Egyértelműen az. Ha a múltról akarna ábrándozni nem ép a ledarálásommal, lenne elfoglalva. Főleg, hogy elvileg még "barátok" is voltunk. Viszont nem foglya megúszni, dühös vagyok. Nagyon dühös, a felszerelése láthatólag jobb az enyémnél ő maga viszont egy fikarcnyit sem. Ha sikerül áttörnöm a páncélján nyert ügyem van. Még mindig nem tudom, hogy ki ez, de nem fogok ellene veszíteni. Odáig biztos, hogy nem régi barát, az is majdnem biztos, hogy még sosem találkoztam vele. Így továbbra is az előző tippem tűnik a leghelytállóbbnak. Főleg, hogy nemigen van más ötletem, ami magyarázná, hogy tudja, amit tud. Vajon még ennél is többet tud? Az információt mindig is féltve kezeltem, és ha nem volt nagyon muszáj sosem mondtam többet a kelleténél. Meg általában nem is hagytam magam mögött mély nyomot, olyat, nem ami bárkit is érdekelt volna.